Sneé Péter Rádiós program

Dominik Moll: Harry csak jót akar


Feleség és férj:
Mathilde Seigner és
Laurent Lucas
36 Kbyte

Ostoba kérdés, hogy filmre lehet-e vinni a lélekben zajló drámát, amikor a műfaj javát éppen ez adja. Azon viszont érdemes eltöprengenünk, szükségképpen filmre kívánkozik-e bensőnk valamennyi folyamata. Az egyéniség kibontakozása például mindig kedvelt témája volt az ötödik művészetnek, mivel súlyos konfliktusok vonzó és - ahogyan mondani szokás - pozitív megjelenítésére kínál esélyt. Fiatal, energikus hősök léphetnek elénk, akik koruknál és temperamentumuknál fogva még annak előtte elnyerik rokonszenvünket, hogy bármit csináltak volna, s ez különféle észjárások és elvek összeütközésének bemutatásakor megkönnyíti a törekvések méltó képviseletét. Más a helyzet, ha alakjaink késve, felnőtt fejjel eszmélnek személyiségük lappangó fogyatékosságaira, és ha felidézésük közben nem siet segítségünkre ifjúságuk vonzereje. A teremtő nyugtalanság - ami egy bizonyos életkorban mindannyiunk sajátja és így óhatatlanul is kedvező megítélés alá esik - utóbb csak kivételes helyzetben és kellő indokoltsággal elfogadható. Alapos motiválás, sok magyarázat, állandó bizonykodás nélkül gyanakodva fogadjuk tüneteit, ezért is alakult ki talán ama szokás, hogy jószerivel csak híres emberek (nálunk például Csontváry Kosztka Tivadar) életrajzára korlátozódnak az efféle próbálkozások, hiszen bármennyire kétkedve fogadjuk a bemutatott lelki folyamatot, eredménye meggyőzhet arról, hogy érdemes vállalni miatta a kockázatot. A képi ábrázolás persze óhatatlanul veszít frissességéből, s mesterségének összes fortélyára szüksége van a filmkészítőnek ahhoz, hogy magával ragadja nézőjét. Elvégre melyikünk nézné örömest az elnyűtt testű, lezárult szemhatárú, meglett ember kínlódását akkor, amikor úgy sejti: annak - már és még - nem szabadna ennyire belebonyolódnia saját dilemmáiba, mivel koránál és helyzeténél fogva cselekvésre kötelezett.

A lelki eseménysorok megjelenítésének kialakult tehát egy "természetes" - vagy akként elfogadott - rendje, melynek egyes elemeit megbolygatni nem csekély merészségre vall. Dominik Moll azonban vakmerő filmes. Hőséül egy napi robotban elfásult nős, családos embert választ. Michel karikatúraszerűen megrajzolt figura, és mintha az elhibázott sors bosszújának esnék áldozatul: semmi nem sikerül neki, lépten-nyomon baj éri. Három kislánya, de még csinos, ifjú felesége sem lophat örömet szívébe. Mindenütt bosszúságok leselkednek rá, a legnagyobb hőségben indulnak nyaralni, holott ócska kocsijukban kínszenvedés az utazás. Hegyvidéki házuk sem kínál felüdülést, mivel a romos, öreg épületet maguknak kell rendbehozniuk, s tengernyi dolog vár rájuk. Útközben megpihennek, és Michelre váratlanul ráköszön egy idegen. Hamarosan kiderül: valamikor iskolatársak voltak. Harry látja gyötrődését és elhatározza, hogy a hóna alá nyúl. Normális körülmények között szokatlan, meglepő segíteni akarása félelmet és viszolygást kelt Michelben, aki már csak önérzetének megóvása végett is igyekszik hárítani a tolakvó közeledést. Harryt azonban kemény fából faragták, nem hátrál meg, és ha székhelyét hamarosan át is teszi egy közeli luxusszállóba, mégsem mond le ifjúkori bálványa támogatásáról.

A meglehetősen lassan kibontakozó, mondvacsinált konfliktus ekkor válik érdekessé, mivel életünk egyik lappangó kérdéséhez vezet: beleszólhatunk-e egyáltalán mások életébe? Nemcsak az individualizáció gondja ez, ősibb annál és tágabb körű. Mekkora a kompetenciánk, azt feszegeti. Ha a nehézkes bevezetés közben Karinthy remeklése ötlenék is emlékezetünkbe: a Találkozás egy fiatalemberrel, most Örkény Tótékjára sandítunk, utoljára ott vallott ilyen csattanósan kudarcot egymás boldogításának nemes szándéka. Bármennyire szorongató kérdés is ez, a Dumas-val és Hugóval dicsekedő francia kultúrában készen a felelet: hiába próbálkoznánk effélével. Szuverén létünk talán elégséges egy másik szuverén létező elfogadásához, átformálásához azonban már aligha. Hiába a tehetség, a képesség és a szerencse, a legtökéletesebb számításból is hiányzik valami, soha nem leszünk képesek teljes valójában átlátni, felfogni és megérteni a szomszéd univerzumot. Kevesek vagyunk ahhoz, hogy társunk fölébe erőszakosodottan, égi intézőként alakítsuk sorsát és személyiségét. Pedig ugyancsak buzgólkodik Harry: abban a reményében, hogy nyomorúságuk enyhülte kedvező fordulatot hoz, előbb egy meseautóval lepi meg szűkölködő vendéglátóit, majd tevőlegesen is beavatkozik Michel életébe, és megkísérli felszabadítani környezetének nyomása alól. A kívánt hatás azonban nem mutatkozik, Michel ingerült lesz ugyan a váratlan csapásoktól, de nem ír. Márpedig az ifjúkori barát célja éppen az volna, hogy rávegye kamaszkori - általa zseniálisnak ítélt - költészetének folytatására.

Így evickélünk el a személyiséggé válás problémájához. Megint csak nem az a kérdés, lehetséges-e egy hibás sorsválasztás későbbi, utólagos korrekciója - hiszen az elmúlt, XX. század második felének egyik kulcsmotívuma éppen az egyéni mozgékonyság, valamint a társadalmi mobilitás erőltetése volt, és értékeink rangsorában ritka magas polcra emelkedett az alkalmazkodóképesség -, inkább az foglalkoztatja a film készítőit: vajon szorgalmazhatja-e karakterünk helyesbítését a külső beavatkozás? Előfeltevésünk szerint nem képes rá, nézőként ugyanis hozzászoktunk integritásunk védelméhez. A fantik és horrorok gyakori motívuma az ilyen küzdelem, és aktuális kimenetétől függetlenül személyiségünk erősítésére int. Úgy hisszük most is, meddő marad Harry erőfeszítése, és sűrűn óránkra pillantva lessük, hősünk vajon mikor eszmél végre az ellenállás kötelességére, vagyis mikor robban ki a nyílt háborúság. Szerencsére a filmkészítők nem használták e sablont. Némi megrökönyödéssel észlelhetjük, barátja ösztökélése igenis hat Michel-re. Ám ne feledjük, hogy korántsem valamilyen új én átvételére késztetné, csupán az általa jobbnak ítélt kamaszkori én visszavételére és kiteljesítésére bírná. A feszültséget tájékozatlanságunk gerjeszti, sokáig nem tudjuk ugyanis, hogy a harmincas éveit taposó férfi többségünkkel tart-e, és így régen megfeledkezett gyöngécske ifjonti próbálkozásairól, vagy igaza van Harrynak, és alkotói hajlamait csupán a mostoha környezet nyomta el.

Mint egy rossz krimiszerző, Dominik Moll szándékosan félrevezet bennünket, amikor felidézi a kamaszfiú suta versét. Éppolyan nehezen lehet abból költői tehetségre következtetni, mint igazolni vele a szerző iránti rajongást. E ponton befuccsol a dramaturgia, mi pedig action gratuit-ként tekinthetünk az elszánt támogató cselekedeteire. Rendre a valószínűtlenebb eshetőségek teljesülnek be, és a kezdeti kisrealista elemekkel átszőtt groteszk történet váratlanul meglódul, a rémmesék homályába zuhan. Harry sorra likvidálja a nagy mű létrejövetelét akadályozó családtagokat, először Michel idős szüleit, majd értetlen fivérét és - engedve a következetesség igényének - saját kedvesét. Végül arra készül már, hogy a család maradékát is eltegye láb alól. A sértett jó és a támadó gonosz B kategóriás viadala helyett egy - errefelé ritkán felbukkanó - toposz meghonosításának kísérletét követhetjük nyomon. Most válik világossá, hogy a küzdelem tétje nem a lehetőségeink meghatározása vagy a manipulációs siker, hanem a teremtés felmagasztalása, ami egy műalkotásban a szerző önünneplésének, másként szólva: nárcisztikus tetszelgésének jele is lehet. Kivált akkor, amikor az egyik legkopottabb közhelyre hagyatkozik, ama állításra, hogy az igazi tehetség mércéje: képes-e vérből és mocsokból szépet és igazat növeszteni.

A film utolsó harmadában öt ember pusztul el erőszakos halállal, és megszületik a nagy mű, A tojások című elbeszélés. Csakugyan ilyen egyszerű volna? Elegendő a fizikai körülmények némi javítása, továbbá a morálisan átérzett és magunkévá tett társadalmi követelmények rendszerének lazítása ahhoz, hogy ismét artériaként buzogjon az elapadt írói véna? Amennyiben Harrynak sikerül keresztülvinnie szándékát és végez az utolsó hozzátartozókkal is, "kék terhével menten felemelkedne akkor /Michel/ papírja"? Ettől a végső próbától mindössze arányérzéke óvná meg az illusztris szerzőt, vagyis annak belátása, hogy "sok volna a jóból" és egyszerűbb, kényelmesebb és praktikusabb az ötletadóval végezni, mint szeretteivel?

A szerencsés befejezés igézetében égő filmkészítők egy poénért eladják a lelküket, és érzéketlenül mennek el saját anyaguk figyelmeztetése mellett. Holott nekik is feltűnhetett volna, ami kedveszegett nézőiket mellbe vágja, hogy nem mozgóképi alkotást készítettek. A kínos vagy éppen lehetetlen szituációkban izzadó színészek operatőri támogatás nélkül kényszerülnek feladataik megoldására, mivel a film képi világát elfeledték kitalálni. Annyival is beérték, hogy "lekövessék" az eseményeket, és az év legérdektelenebb, legsemmitmondóbb beállításait produkálták. A kamera többnyire ott ül, ahová egy szériafilmeken nevelkedett televíziónéző tenné, és mintha egy bedekkert követne, úgy mozog. Amennyiben enerváltságunkon erőt véve figyelünk, hamar ráébredünk, hogy minden hivalkodó extravaganciája, divatos posztgroteszkje ellenére ritkán tudja érvényes játékra bírni színészeit (köztük a 2000 Európa Filmdíjas Sergi Lopezt sem) a rendező. Ha lehunyjuk szemünket, mindjárt élvezhetőbbnek véljük az előadást. Képzeletünk színpadán tartalommal dúsul fel a cselekmény, a lélek mélyére száműzve cselekményének fordulatai elfogadhatóbbaknak tűnnek, és a vásznon látottaknál hihetőbbnek érezzük megidézett alakjait is.

A műfajt elvétette Dominik Moll. Témájának ilyetén feldolgozása nem illik filmre. Hangjáték este tizenegy után.

A film francia nyelvű honlapja


A férj:
Laurent Lucas
54 Kbyte

A barát:
Sergi Lopez
58 Kbyte

A barát barátnője:
Sophie Guillemin
56 Kbyte

A barátok:
Sergi Lopez és
Laurent Lucas
32 Kbyte

A rendező:
Dominik Moll
32 Kbyte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap kereső