Filmkultúra: Filmek: "Őrült mindhalálig!"

John Waters: Cecil B. Demented

Melanie Griffith
(Honey Whitlock)
és Stephen Dorff
(Cecil B. Demented)
41 Kbyte
John Waters, az amerikai független filmezés ex-fenegyereke már úgy 15 éve otthagyta az "underground gettót" és a belülről bomlasztást választotta a profi filmesek körében. Azóta kevésbé sokkoló kép- és cselekménysorokkal, de annál élesebb, kegyetlen, szókimondó iróniával és az abszurditásig elmenő cselekményvezetéssel mutatja be az amerikai társadalom legkülönbözőbb területein jelentkező visszásságokat és abnormitásokat (Cry Baby, Serial Mam, Kuki). Az egykori független új filmjében ezúttal a számára talán legszemélyesebb témát, a hollywoodi és az amerikai független film konfliktusát dolgozza fel a tőle megszokott őrült tempóval és húsbavágóan szatirikus poénözönnel.

Itt már nem lehet mit tenni! - mondhatják a filmbeli sikertelen underground filmrendező, Cecil B. Demented és társai. A hollywoodi filmipar olyan velejéig rothadt, a közönség olyannyira manipulált, az igazi művészetnek annyira nincs helye a multiplex mozik világában, hogy reménytelen próbálkozásnak tűnik pusztán egy hagyományos alternatív film elkészítésével hatni az emberekre és esetleg sikert elérni. Mi lehetne hát a mentő ötlet?

Nosza, raboljunk el egy ünnepelt dívát (Melanie Griffith kabinetalakítása) a nagy nyilvánosság orra előtt (és elől). Majd kényszerítsük arra, hogy eljátssza a főszerepet filmünkben, amely nem áll másból, mint nyilvános helyeken a stáb által valóságosan elkövetett terrorista rajtaütésekből (hollywoodi filmesek partijának, mozik és egyautósmozi vetítésének megszakításából), ahol a sztár, egyfajta igazságtevő szuperhősnőként, elmondja a függetlenek avantgarde kiáltványokra emlékeztető dörgedelmeit. Ezután a stáb, néhány hullát hátrahagyva, biztonságos bázisára (egy lerobbant filmstúdióba) menekül - készülni az újabb rajtaütésre, azaz a következő jelenet felvételére. A végső apoteózis majd az utolsó akciónál következik be: az addigra meggyőzött rajongók és a gerillákká átnevelt nézők sikerre viszik a mozgalmat, és persze a filmet.

Az öngyilkos ötlet, mint előre sejthető volt, nem vezet eredményre, de nem azon okok miatt, amikre a film kezdetén gondolnánk (a rendőrség beavatkozása, a stáb "elhalása" az akciók során stb.). Bár a gerilla-filmesek valóban sebeket kapnak a műalkotás elkészítésének megterhelő folyamatában, mégsem ez okozza bukásukat. Itt csodálkozhatunk rá Waters megszokott "őrült" látásmódjára, amely éppen abszurditása miatt tökéletesen alkalmas a bukás valódi okainak logikus és konzekvens bemutatására. Ezek egyrészt az amerikai "őrült, de van benne rendszer" típusú berendezkedésből, másrészt az ámokfutó alkotók nem elégséges művészi kompetenciájából fakadnak, hiszen itt váratlan és frenetikusan mulatságos jelenetsorokat produkáló megoldások születhetnek. A mozijuk lerombolása miatt dühöngő családifilm-rajongó középosztálybeli anyukák (egyébként rendkívül agresszív) szabadcsapata ellen segítségül hívható az "akciófilm buzik" hadosztálya (nagydarab kamionsofőr kinézetű fazonok). A rendőrök ellen pedig segíthetnek a stáb ex-pornófilmes üdvöskéjének filmjén éppen élvezkedő "úri" közönség tagjai. Menet közben még egy készülő Forrest Gump2 produkciót is sikerül megbolygatni.

Az elrabolt sztár is fokozatosan híve lesz látszólag a készülő produkciónak és radikális mozgalomnak, egyre hitelesebben alakítja "szerepét". A végeredmény azonban mégsem Cecilék és filmjük megdicsőülése lesz, ennek pedig, mint már említettem, két oka van. Az egyik a közönség (mindenkori?) alkalmatlansága arra, hogy egy műalkotás hatására radikális forradalmárrá váljon. Igaz, az elkészült film későbbi sorsáról mi nézők nem tudunk meg semmit (csak azt, hogy megmenekült a kópia), de a befejező képsorok nem sok kétséget hagynak a mozgalom későbbi sorsáról. A vetítőház tetején ágáló stáb tagjai mártírokká lesznek (sorra lelövik őket), míg az egészből megint a sztár jön ki győztesen. Honey ugyanolyan diadalmasan lejt végig a nevét őrjöngve skandáló rajongók és a rendőrök sorfala előtt a rabomobilig (hisz közben ő is lelőtt egy-két rendőrt és árulójává lett hollywoodi filmest), mint ahogy a film elején, új filmje bemutatójának színhelyére tartva. Arról pedig már van tapasztalatunk, hogy az amerikai sztárok meglepően könnyen juthatnak a börtönből a csúcsra (lásd O. J. Simpson), sőt, esetleg éppen ott válnak a bűnözőkből sztárok (lásd Charles Manson).

Honey-val szemben Cecil sorsa valószínűleg a gyors feledés lesz. Hiába skandálja nevét (Őrült (Demented) mindhalálig!) a tömeg, feltehetően nem kötik azt sokáig az ő személyéhez, jó szlogenné lett, ennyi az egész. Mulandóságát Waters hatásos, jelképes jelenetsorban veti össze a sztár Honey megdicsőülésével. Míg Cecil - éppen Honey-t megmentendő - egy tolókocsival lángolva hull a mélybe, addig Honey hajkoronájának az önként vállalt lángragyújtás sem árt. Ő valóban főnixmadárként éled fel új ifjú rajongótábora előtt, míg Cecil teljes közönytől övezve ég porrá.

Bár Waters érezhetően szimpatizál az őrült filmesekkel (saját régi énjével?), mégis elkerülhetetlennek látja és láttatja sorsukat. Hiába tartoznak ugyanis a Waters által is megvetett puritán, szemforgató középosztály által számkivetettségre ítéltek közé a stáb tagjai (van köztük raper, punk, narkós, sátánista és pornószínésznő, illetve heteroszexualitással megvert), hiányzik belőlük az, ami valódi művésszé tehetné őket: a tehetség.

Ennek hiányában hiába tetoválják testükre mágikus segítségül példaképeik nevét (Almodovar, Lynch, Pasolini, Sam Peckinpah), hiába hoznak áldozatot Andy Warholnak, és hiába tesznek fogadalmat az életük végéig tartó őrültségre, miközben stigmát égetnek testükre, végig csak vak, önálló akarat nélküli követői maradnak Cecil B. Dementednek. A rendező pedig karizmája és önfeláldozása ellenére mégiscsak középszerű figura: filmes példaképei mondásait és ezerszer hallott underground jelszavakat ordibál, ráadásul súlyosan megalomániás is. Diktátorként irányítja a kis csapatot, és a film elkészültéig még a szexet is megtiltja társainak (igaz, önmagának is). A kielégülést a műalkotás szolgálatába akarja állítani, megidézve ezzel a diktatúrák/diktátorok mindenkori ódzkodását a szerelmi élet túlzottan privát és ezért nehezen ellenőrizhető szférájától.

Cecil valószínűleg tisztában van saját középszerűségével, ezért szervezi meg az öngyilkos akciót, amellyel egyrészt az alkotói filmek becsületét kívánja helyreállítani, másrészt önmagának egy kis halhatatlanságot szerezni. Küldetése azonban, mint már tudjuk, elbukik: megint a sztárszínészt élteti a nép, az "alkotó" rendező pedig elfeledve ég hamuvá. De ennek így kellett lennie - figyelmeztet Waters. Bármilyen szimpatikus is az igazságtalanság elleni lázadás, tehetség nélkül mit sem érnek a forradalmi jelszavak.

Középen Melanie Griffith
és Stephen Dorff
48 Kbyte

Stephen Dorff
és Melanie Griffith
56 Kbyte

Melanie Griffith
39 Kbyte

John Waters
és Melanie Griffith
38 Kbyte

Melanie Griffith (Honey Whitlock) és Stephen Dorff (Cecil B. Demented) 41 Kbyte	John Waters, az amerikai független filmezés ex-fenegyereke már úgy 15 éve otthagyta az "underground gettót" és a belülről bomlasztást választotta a profi filmesek körében. Azóta kevésbé sokkoló kép- és cselekménysorokkal, de annál élesebb, kegyetlen, szókimondó iróniával és az abszurditásig elmenő cselekményvezetéssel mutatja be az amerikai társadalom legkülönbözőbb területein jelentkező visszásságokat és abnormitásokat (Cry Baby, Serial Mam, Kuki). Az egykori független új filmjében ezúttal a számára talán legszemélyesebb témát, a hollywoodi és az amerikai független film konfliktusát dolgozza fel a tőle megszokott őrült tempóval és húsbavágóan szatirikus poénözönnel. Itt már nem lehet mit tenni! - mondhatják a filmbeli sikertelen underground filmrendező, Cecil B. Demented és társai. A hollywoodi filmipar olyan velejéig rothadt, a közönség olyannyira manipulált, az igazi művészetnek annyira nincs helye a multiplex mozik világában, hogy reménytelen próbálkozásnak tűnik pusztán egy hagyományos alternatív film elkészítésével hatni az emberekre és esetleg sikert elérni. Mi lehetne hát a mentő ötlet? Nosza, raboljunk el egy ünnepelt dívát (Melanie Griffith kabinetalakítása) a nagy nyilvánosság orra előtt (és elől). Majd kényszerítsük arra, hogy eljátssza a főszerepet filmünkben, amely nem áll másból, mint nyilvános helyeken a stáb által valóságosan elkövetett terrorista rajtaütésekből (hollywoodi filmesek partijának, mozik és egyautósmozi vetítésének megszakításából), ahol a sztár, egyfajta igazságtevő szuperhősnőként, elmondja a függetlenek avantgarde kiáltványokra emlékeztető dörgedelmeit. Ezután a stáb, néhány hullát hátrahagyva, biztonságos bázisára (egy lerobbant filmstúdióba) menekül - készülni az újabb rajtaütésre, azaz a következő jelenet felvételére. A végső apoteózis majd az utolsó akciónál következik be: az addigra meggyőzött rajongók és a gerillákká átnevelt nézők sikerre viszik a mozgalmat, és persze a filmet. Az öngyilkos ötlet, mint előre sejthető volt, nem vezet eredményre, de nem azon okok miatt, amikre a film kezdetén gondolnánk (a rendőrség beavatkozása, a stáb "elhalása" az akciók során stb.). Bár a gerilla-filmesek valóban sebeket kapnak a műalkotás elkészítésének megterhelő folyamatában, mégsem ez okozza bukásukat. Itt csodálkozhatunk rá Waters megszokott "őrült" látásmódjára, amely éppen abszurditása miatt tökéletesen alkalmas a bukás valódi okainak logikus és konzekvens bemutatására. Ezek egyrészt az amerikai "őrült, de van benne rendszer" típusú berendezkedésből, másrészt az ámokfutó alkotók nem elégséges művészi kompetenciájából fakadnak, hiszen itt váratlan és frenetikusan mulatságos jelenetsorokat produkáló megoldások születhetnek. A mozijuk lerombolása miatt dühöngő családifilm-rajongó középosztálybeli anyukák (egyébként rendkívül agresszív) szabadcsapata ellen segítségül hívható az "akciófilm buzik" hadosztálya (nagydarab kamionsofőr kinézetű fazonok). A rendőrök ellen pedig segíthetnek a stáb ex-pornófilmes üdvöskéjének filmjén éppen élvezkedő "úri" közönség tagjai. Menet közben még egy készülő Forrest Gump2 produkciót is sikerül megbolygatni. Az elrabolt sztár is fokozatosan híve lesz látszólag a készülő produkciónak és radikális mozgalomnak, egyre hitelesebben alakítja "szerepét". A végeredmény azonban mégsem Cecilék és filmjük megdicsőülése lesz, ennek pedig, mint már említettem, két oka van. Az egyik a közönség (mindenkori?) alkalmatlansága arra, hogy egy műalkotás hatására radikális forradalmárrá váljon. Igaz, az elkészült film későbbi sorsáról mi nézők nem tudunk meg semmit (csak azt, hogy megmenekült a kópia), de a befejező képsorok nem sok kétséget hagynak a mozgalom későbbi sorsáról. A vetítőház tetején ágáló stáb tagjai mártírokká lesznek (sorra lelövik őket), míg az egészből megint a sztár jön ki győztesen. Honey ugyanolyan diadalmasan lejt végig a nevét őrjöngve skandáló rajongók és a rendőrök sorfala előtt a rabomobilig (hisz közben ő is lelőtt egy-két rendőrt és árulójává lett hollywoodi filmest), mint ahogy a film elején, új filmje bemutatójának színhelyére tartva. Arról pedig már van tapasztalatunk, hogy az amerikai sztárok meglepően könnyen juthatnak a börtönből a csúcsra (lásd O. J. Simpson), sőt, esetleg éppen ott válnak a bűnözőkből sztárok (lásd Charles Manson). Honey-val szemben Cecil sorsa valószínűleg a gyors feledés lesz. Hiába skandálja nevét (Őrült (Demented) mindhalálig!) a tömeg, feltehetően nem kötik azt sokáig az ő személyéhez, jó szlogenné lett, ennyi az egész. Mulandóságát Waters hatásos, jelképes jelenetsorban veti össze a sztár Honey megdicsőülésével. Míg Cecil - éppen Honey-t megmentendő - egy tolókocsival lángolva hull a mélybe, addig Honey hajkoronájának az önként vállalt lángragyújtás sem árt. Ő valóban főnixmadárként éled fel új ifjú rajongótábora előtt, míg Cecil teljes közönytől övezve ég porrá. Bár Waters érezhetően szimpatizál az őrült filmesekkel (saját régi énjével?), mégis elkerülhetetlennek látja és láttatja sorsukat. Hiába tartoznak ugyanis a Waters által is megvetett puritán, szemforgató középosztály által számkivetettségre ítéltek közé a stáb tagjai (van köztük raper, punk, narkós, sátánista és pornószínésznő, illetve heteroszexualitással megvert), hiányzik belőlük az, ami valódi művésszé tehetné őket: a tehetség. Ennek hiányában hiába tetoválják testükre mágikus segítségül példaképeik nevét (Almodovar, Lynch, Pasolini, Sam Peckinpah), hiába hoznak áldozatot Andy Warholnak, és hiába tesznek fogadalmat az életük végéig tartó őrültségre, miközben stigmát égetnek testükre, végig csak vak, önálló akarat nélküli követői maradnak Cecil B. Dementednek. A rendező pedig karizmája és önfeláldozása ellenére mégiscsak középszerű figura: filmes példaképei mondásait és ezerszer hallott underground jelszavakat ordibál, ráadásul súlyosan megalomániás is. Diktátorként irányítja a kis csapatot, és a film elkészültéig még a szexet is megtiltja társainak (igaz, önmagának is). A kielégülést a műalkotás szolgálatába akarja állítani, megidézve ezzel a diktatúrák/diktátorok mindenkori ódzkodását a szerelmi élet túlzottan privát és ezért nehezen ellenőrizhető szférájától. Cecil valószínűleg tisztában van saját középszerűségével, ezért szervezi meg az öngyilkos akciót, amellyel egyrészt az alkotói filmek becsületét kívánja helyreállítani, másrészt önmagának egy kis halhatatlanságot szerezni. Küldetése azonban, mint már tudjuk, elbukik: megint a sztárszínészt élteti a nép, az "alkotó" rendező pedig elfeledve ég hamuvá. De ennek így kellett lennie - figyelmeztet Waters. Bármilyen szimpatikus is az igazságtalanság elleni lázadás, tehetség nélkül mit sem érnek a forradalmi jelszavak.
Középen Melanie Griffith és Stephen Dorff 48 Kbyte
Stephen Dorff és Melanie Griffith 56 Kbyte
Melanie Griffith 39 Kbyte
John Waters és Melanie Griffith 38 Kbyte