|
Néhány gondolat Stephen Daldry Billy Elliot című filmjéről
Jamie Bell (Billy) 55 Kbyte |
Lassan megszokottá válik a mozinéző számára, hogy a 90-es évek óta készült angol filmekre érdemes beülni. A rendezők többsége - anélkül, hogy közönségfilm elkészítését célozgatná - valahogy azonos hullámhosszra állt a közönségével: többnyire mai témát választ, vagy legalábbis annyira a közeli múltból veszi a történetet, hogy a nézők húsbavágóan elevennek érzik. A társadalmi létezés olyan szeleteit mutatja meg, amelyeket a nézők jó része magáénak ismer; igen gyakran peremhelyzetbe sodródott embereket választ hőseiül, akiket aztán együtt érző humorral ábrázol. Végső soron a nézők többségével rokon kisembereket mutat hétköznapi szituációkban, mindennapi megélhetésükért tett erőfeszítéseik közepette. Ennek a vergődésnek, a hősöknek az önazonosságuk megtartásáért vívott küzdelmének követése nem letargiát idéz elő a közönségben, hanem az elemi szolidaritásérzés és megértés élményén keresztül kicsit meg is emeli. A finoman adagolt humor - ami természeténél fogva mindig a részvétet érző, de ugyanakkor kívülálló és a jelenséget felülről szemlélő ember sajátja - azon felül, hogy a film befogadásához kellemes közeget teremt, a nézőt önmagával is szembesíti: rendezze valamiképpen a lelkiismeretét azzal a jelenséggel kapcsolatban, amin most éppen nevet. Ha meggondolom, ezek az időnként könnyednek érzett filmek nagyon is erős késztetést jelentenek a nézők számára a morális kérdések fölvetésére és mérlegelésére. Az angol filmek e vonulatába illeszkedőnek érzem Stephen Daldry új filmjét is. A címszereplő fiú, a 11 éves Billy köré rajzolt hátteret ezúttal is a már több filmben (Nevem Joe, Fújhatjuk, Alul semmi stb.) látott kopott munkáskörnyezet, most éppen a sztrájkoktól és munkanélküliségtől sújtott bányavidék, Durnhaim szolgáltatja. 1984-et írunk a történet kezdetén, s bizony a filmben mutatott angol vidék egyáltalán nem az orwelli utópiában festett idill képet formázza, sokkal inkább hasonlít a regényben ábrázolt London, a lepusztult világváros képeire. No, persze semmi világvárosi nincs benne, hacsak a viktoriánus korszakból örökölt vöröstéglás építkezést nem tekintjük annak: a bányászváros egyforma házait ebből a hajdani dicsőségből megmaradt egyforma téglakerítések zárják el az utcától. A bányászkolónia lakóit a kormány tervezett intézkedése a veszteségesen üzemelő tárnák bezárása, a dolgozók szélnek eresztése fenyegeti. A bányászok, köztük Billy apja és a radikális nézeteket valló s ekként is fellépő bátyja sztrájkkal próbálnak érvényt szerezni a munkához és megélhetéshez való joguknak. A munkáltatók mellett fellépő rendőrökkel és a sztrájktörőkkel vívott napi csatáik közepette nincs idejük törődni a családi ügyekkel, így Billyvel sem, akire ráadásul még a szenilis nagymama gondozása is áthárul. S ha mindez nem lenne elég a halmozottan hátrányos helyzetű gyerek címkéjéhez, azt is megtudjuk, hogy Billy édesanyja meghalt, s a gyászt sem a fiú, sem az apa nem tudta még földolgozni magában. A felvázolt alaphelyzet, illetve annak most részletezett elemei azonban csak háttérként szolgálnak a film valódi történetéhez. Első látásra talán az "álom valóra válik" típusú karriertörténetek közé lenne sorolható a film - ha Billy egyáltalán tudná a történet elején, hogy mi is az ő álma. Ám kezdetben Billy egyszerűen csak szenved attól, hogy apja - talán gyerekkori - álmát neki kell valóra váltania, s apja egyik munkatársának edzői irányításával jó ökölvívóvá kell fejlődnie. Apjától ehhez megkapja a matuzsálemi korú bokszkesztyűket, és a keservesen összeszedett kis pénzt, a bokszedzések árát. A Billyt pályára állító apai döntésnek azonban csak egyik motivációja a "ha már nekem nem sikerült, legalább a gyerek…" kezdetű meggondolás legalább ekkora súlyú az a bányászközeg által is meghatározott szemléletmód, amely a "férfi"-hoz tartozó magatartásjegynek tekinti az erőmutatást, a környezet kihívásait látszólag fel sem vevő érzéketlenséget. Ezzel együtt természetesen mindent, amiben az érzékenység, a művészi adottság megnyilvánul, férfiatlannak, impotensnek, semmire se valónak tartja. Ezért vált ki óriási felháborodást a család férfitagjaiból, amikor kitudódik, hogy Billy átkeveredett a tornaterem másik felében gyakorló balettcsoport lányai közé - s ott is akar maradni. Billy útja sem eddig, sem innentől nem írható le egyszerűen a karriertörténet sémáival: sokkal inkább az eszmélés, a felismerés és az önmaga képességeivel szembeni bizonytalanság, az eltökéltség és az önfeladás közti hányódás alkotja a fiú drámáját. A rendező erre a dramaturgiai vonalra koncentrálva építi fel a filmjét, s részben ennek a döntésnek is köszönheti a film a sikerét. A döntéshelyzetek és fordulópontok libikókajátéka - aminek során a nézői várakozás és a beteljesülés között mindig akad valami apró eltérés - jótékony hatással van a feszültség fenntartására. A néző - bár a karriertörténetek szabályai szerint sejtheti egy-egy fordulat kibontakozásának irányát - nem lehet biztos abban, hogy Daldrynál valóban a várt esemény következik-e be. Jó példa erre a Billy és osztálytársa karácsonyi akciója, amikor az üres tornateremben - majd apja megérkezését észlelve annak jelenlétében - Billy kitáncolja magából minden keserűségét, álmát és vágyát, majd dacosan megáll az apja előtt. Vibrál a levegő, s valószínűsíthető az apa dühkitörése és egy hatalmas pofon, de nem ez következik, hanem az apa sarkon fordul, s a teremből dühösen kicsörtetve nem tudja visszafojtani a könnyeit. Hasonlóan jól felépített, a nézői várakozást számtalanszor megkérdőjelező és módosító jelenet a felvételi értesítés felbontása is. A család a konyhában tűkön ülve várja az eredményt, Billy a szobába vonul vissza a levél felbontásához: a rendező a két helyszín közötti ritmikus oda-vissza vágással teremt feszültséget. S miközben az értesítést olvasó Billyt mutatja, a néző nem tudja eldönteni, mi van a levélben. Nem azért, mert a Billyt játszó szereplő arca nem árulkodik, hanem éppen azért, mert nagyon is sokértelmű az arckifejezés, hogy aztán a jelenet végén feltörő zokogás látszólag egyértelművé tegye az olvasatot. Persze kiderül, hogy rosszul következtettünk: Billyt felvették a királyi balettintézetbe, a sírás itt a feszültségek alóli felszabadulás jele, de talán legalább ennyire az addig pokolba kívánt otthontól való elszakadás miatt feltörő fájdalomé is. Egyetlen pontja van a filmnek, ahol a dramaturgiai érzék cserbenhagyja a forgatókönyvet író Lee Hallt és a rendezőt is. Az epilógusról van szó, amely a jó tíz évvel későbbi Billyt mutatja, amint a Hattyúk tavának férfi főszerepét táncolja, s a színház nézőterén a történet összehozza az apát, a testvért és a közben meleggé lett valamikori osztálytársat. Ez a "boldog vég" követelményének és a nézői komfortérzésnek tett engedmény túlságosan idilli történetté kerekíti Billy sorsát, elsimítja, mondhatni a mesék világába emeli, holott a korábbi száz perc nem ezt ígérte. Arról nem is beszélve, hogy a film eddigi dramaturgiai megoldásainak homlokegyenest ellentmond ez a lekerekítés. Ha következetesek maradnak a filmkészítők a korábban általam libikókajátéknak nevezett felfogásukhoz, akkor a Billyt Londonba vivő busz képével zárják a filmet: a fiú sorsának alakulását ez a kép is sejteti, ugyanakkor így lebegtetve, kissé nyitva hagyva a befejezést több teret engedtek volna a nézői gondolatok továbbvitelének, no és a Sors sem maradt volna szereplehetőség nélkül. A filmnek még egy rétege érdemel megkülönböztetett figyelmet: a szexuális másság problémáját érintő történetszál. Manapság ezt a témát bemutatni egy játékfilmben nem számít különösebb bátorságnak, ám tizenegy éves fiúk közötti kapcsolatban feldolgozni - mégiscsak szokatlan. A rendezőt elismerés illeti azért, hogy a kiskamasz fiúk nemi identitáskeresésének egyáltalán nem könnyű, s egyáltalán nem kivételes gondja bemutatását fölvállalja, s teszi ezt olcsó poénok nélkül, toleránsan és empátiával, s ezzel a hasonló kapcsolatokhoz való viszonyulásra is humánus mintát adva. A film nagyon sok emlékezetes pillanata közül is megragad a nézőben Billy és osztálytársának kézmelengetős jelenete, amelynek végén a fiúbarát váratlanul arcon csókolja Billyt, s ennek párjelenete, amelyben Billy - szinte már a buszpályaudvarról visszaszaladva - egy minden szégyenkezés nélküli, arcra adott csókkal búcsúzik el a barátjától. Ugyancsak a tolerancia győzelmét hirdeti a balett átértékelődése a család férfitagjainak gondolkodásában: míg korábban az apa és a báty értékrendjében egyaránt - hogy finoman fogalmazzak - férfiatlan dolognak számított, Billy táncát látva az apában, majd az apa gondolkodásának fordulatát érzékelve a báty fejében is helyére kerül a balettművészet, s persze Billy, hiszen az a fontosabb. A színház nézőterén egymás mellé kerülő báty és a transzvesztitává lett egykori osztálytárs dialógusa, viselkedése csak megfejelése ennek a tendenciának. A rendező viszonya a témához éppen ezen a ponton válik kérdésessé: a szexuálisan mássá válás folyamatát leegyszerűsítően, eleve elrendeltségében vezeti elénk, a kiskamaszok nemi identitáskeresésének próbálkozásait már eldöntött irányultságként tételezi. (S akkor még nem említettem azt a jelenetet, amelyben Billy véletlenül betoppanva fölfedezi a barátja transzvesztita hajlamait, s a fiú elárulja, hogy apja is szívesen magára ölti az anya ruháit, ha senki sem látja.) Mai tudásunk szerint a dolog nem ennyire egyértelmű, mégis - ezzel együtt is - elismerés illeti Stephen Daldryt a probléma példaértékűen toleráns kezeléséért, s azért a sejthető pedagógiai érzékenységért, amellyel két fiú szereplőjét irányítja ezekben a nem könnyű helyzetekben. Erre bizonyítékul elég látni a filmvásznon a két gyerek tökéletes játékát. Ha már az alakításoknál tartunk: ritka az olyan film, amelyben ennyire helyükön lennének a színészek. A Billyt játszó Jamie Bell - akit a hírek szerint kétezer fiú közül választottak ki az alkotók - nemcsak remekül táncol, hanem hallatlan természetességgel él is a jelenetekben. Nincs rá jobb szó: lenyűgöző! A táncokat kitaláló és betanító koreográfus, Peter Darling érdeme is, hogy a szándékosan karcos, időnként megbicsakló, kamaszosan esetlen mozdulatokkal hitelesített táncjelenetekben olyan nagy belső energiával és illúziókeltően tud jelen lenni. A lecsúszott balett-tanárnő szerepében Julie Walters annyira jó, hogy látatlanban is elhiszem: csak ő kaphatta az elmúlt évi legjobb színházi alakításért járó díjat az angol színésznők között. Az apát játszó Gary Lewist a magyar nézők is láthatták már Ken Loach egyik filmjében, a Nevem Joe-ban. Mostani játéka azt mutatja, hogy egyáltalán nem szürkült bele a társadalom peremén élő, nehéz helyzetű munkás szerepkörébe, képes újra és újra egyedíteni, új színekkel gazdagítani ezt a figurát. Még egy elismeréssel adós vagyok - s nyomban elnézést kérek azoktól az alkotóktól, akiket most nem tudok megemlíteni. A kemény tónusban tartott, de azért lírai kitárulkozásra is alkalmat adó rockzenei háttér - Stephen Warbeck alkotása - nem egyszerűen kísérőzene: a nyolcvanas évek közepének angliai miliőjének felidézése mellett besegít a dramaturgiai fordulópontok megerősítésébe és invenciózusan támogatja a főszereplő érzéseinek táncban való kifejezését. Brian Tufano kamerája tökéletes összhangban mozog a zenével, a gyakran alkalmazott, klipritmusra vágott többszörös párhuzamos montázsok erős hangulati egységet alkotnak a film többi rétegével. Ezt a remek ritmusú, friss filmnyelvi megoldásokat alkalmazó, érzékeny filmet tizennégy éven felülieknek szóló korhatár jelöléssel hirdetik a mozikban. Ha belegondolok, hogy a semmitmondóan hazug, ordenáréságban az egeket verő tini-vígjátékokra boldog-boldogtalant, mindenféle korú kamaszt beengednek, sőt ezeket nekik címezve gyártják, a kamaszok pedig lelkesülten veszik rá osztálytársaikat, hogy ezeket a filmeket feltétlenül megnézzék, akkor szomorodom el csak igazán: miért nem inkább a Billy Elliot közönsége lesz ez a korosztály? Tanulhatnának érzékenységet, toleranciát, drukkolhatnának: "Ne hagyd magad, Billy!" - s talán magukat sem hagynák elveszni.
| Nicola Blackwell (Debbie Wilkinson) és Jamie Bell 66 Kbyte
| Jamie Bell 52 Kbyte
| Julie Walters (Mrs. Wilkinson) 37 Kbyte
| Jamie Bell 38 Kbyte
| Jean Heywood (Nagyi) és Billy 45 Kbyte
| Jamie Bell (Billy) és Gary Lewis (Apa) 38 Kbyte
| 58 Kbyte |