Minden szuper lesz
Na, pá! - (Továbbra is a Szindbád mozi műsorán!)
Az ostobaság diplomája
Angyalok háza

Ha én élelmes mozi tulajdonos lennék, biztosan lecsapnék a török filmekre. Nem véletlenül mentek ugyanis teltházzal az előadások a török filmhéten. Az, hogy négy bemutatott műből három egészen kiemelkedően jó, eredeti és még szórakoztató is, az nemcsak hogy nagyon jó arány, de meglehetősen ritka is. A török filmhéten pedig ez történt: bemutattak négy filmet, a legnézettebb, legkedveltebb filmjeiket, és a török filmművészet elvarázsolt bennünket. Mitől olyan jók és elragadóak mostanság a török filmek?

A négy film négy teljesen eltérő karakterű darab, s így, bár mindössze ennyiből állt, a filmhét is igen sokszínű lett. Volt gengszterfilm paródia, lélektani filmdráma, lírai hangvételű filmvígjáték és egy krimi. Összekötötte őket a nemzetiség és a népszerűség. Valamint (a kakukktojásnak bizonyuló Angyalok háza kivételével) az originális török báj, irónia, önirónia, önreflexió és - ki gondolta volna - a remek török humor, a kiváló színészi alakítások - mindez, úgy tűnik, mára a török filmek védjegyévé vált. S mindenekelőtt a szeretetreméltó esendőség érlelte igazán eredetivé, rokonszenvessé és emberivé e filmeket, mert vállalták az esendőséget. Mese és valóság, báj és irónia úgy forr össze e darabokban, mintha csak édestestvérek lennének. Az ilyen filmektől az ember picit jobban szereti a világot és az embereket (s ez nem is olyan kevés). Egyszerre nevetünk és sírunk rajtuk, s az is biztos, hogy nem felejtjük el egyik napról a másikra őket.

Arról se feledkezzünk meg azonban, hogy magyar közreműködéssel, az Objektív Filmstúdióval koprodukcióban - szerencsés koprodukcióban - születtek e filmek.

A balekság magasiskolája
(Minden szuper lesz)

Két kisember beleköp a nagy maffia levesébe, úgy hogy maguk sem tudnak róla. Még csak nem is sejtik, hogy miattuk áll minden a feje tetejére. Két fivér végigálmodozza és végigpancserkodja e közel két órát, úgy hogy még a maffia sem igazán tud velük mit kezdeni. Hisz semmilyen játékszabályt nem követnek, s nem is kiszámíthatóak. Nem illenek bele a maffiózók világképébe, akiknek vesztükre válik a profizmus, s kamatozhat a balekság, ami itt rendre szerencsévé kovácsolódik. Altan tengődő, álmodozó link alak, bátyja, Nuri józan, tisztes polgári életformát élő patikus (magyar hangja Haumann Péter). Remekül kiegészítik egymást, és lassanként össze is csiszolódnak e road-movie-ban, így az erő és a szerencse is melléjük szegődik.

Álmodozások kora ez, török módra. Altan, az ifjabb, linkebb fivér arról álmodozik, hogy bárt nyit, ám a megvalósításhoz csak annyira futja, hogy becsomagolt bárszékek sorakozzanak a lakásán. Gondol hát egyet, s "a cél szentesíti az eszközt" jogcímén, bátyja patikájának ópiumkészletét pakolja ki, így próbálva pénzhez jutni. A maga módján próbál tisztességes is maradni. Ravasz kis trükköket használ fel Nuri megtévesztésére: besiránkozza magát a patikájába, és kihasználja egyetlen gyengéjét, elvágyódását a szürke polgári életből - autót lop neki, hogy elterelje a figyelmét, fivére ugyanis megveszekedetten imádja a szép autókat (szertartásosan ragasztgatja füzetébe a kivágott autóképeket, rájuk montírozva, hozzájuk applikálva saját fényképeit). Amikor pedig Altan végül megszerzi az árut, az útszéli telefonfülkéből üvöltve paktál le egy vidéki dealerrel az üzletről.

Aztán szép sorban fény derül arra, milyen kalamajkát, bonyodalmakat is okoztak: Nuri patikája a maffia titkos raktárkészlete volt, amely így saját áruját vette meg, a lopott kocsi meg egy másik maffia vezérének a fiáé, akit Nuri utóbb még le is fejelt, s akiről így azt hiszik, hogy megölték.
Kétfelől is üldözik tehát őket, s ők az egyikről mit se tudnak. Épp az nem is üldözi őket, amelyik elől menekülnek (a kórházba juttatott maffiavezér-gyerek), mivel kerülné a sajtónyilvánosságot. A fivérek mindenesetre menekülnek és belevetik magukat az életbe - alig feltűnő hawaii ingben és napszemüvegben. Nurira, a szolid patikusra könnyedén ragad át bátyja addig ellenzett életformája, s gyorsan levedli a tisztes polgár álorcáját. Megismerkedik egy kínai lánnyal, beleszeret, és megrészegülve a szerelemtől, önállósodik, saját álmait álmodja tovább. Így miközben Altan az üldöztetések és megpróbáltatások során lassan kezd kijózanodni (s még a feleségét is elveszíti), Nuriból lesz álmodozó (mert az álmodozás ragadós): kínai éttermet akar nyitni.
A vidéki dealer azonban el akarja tetetni őket láb alól, ám megint megmenekülnek (épp a maffia menti meg az életüket, azzal, hogy leszámol a testvérpárral épp leszámolni akaró vidéki almaffiával). Így végül csak a pénz ég el (amikor Altan benzinnel lelocsoltan cigire gyújt) - ismét a nullán vannak, s marad minden a régiben: pénz nincs, csak álom. Mert az álmodozás nemcsak ragadós, kiirthatatlan is. A sok kalamajka után tehát ugyanott tartanak, ahol addig, csak most már ketten álmodoznak tovább. Közben mellékesen, észrevétlen meghalt az apjuk - siratóasszonyok fogadják őket otthon.

Életszagú történet ez, elhanyagolt, zsörtölődő apával, mellőzött, rosszkedvű feleséggel. Ömer Vargi a saját farkába harapó török alvilágot mutatja meg, a maga álmodozó, jóindulatú balekjaival, parodisztikusan, iróniával. A maffiózók egymást mészárolják le, miközben a valódi bűnösök meglógnak, s hústorony őröktől övezve fejeli le a kis patikus a főnököt, a vidéki maffiavezér pedig trikóban, véznán zabál, a kisembereket viszont együttérzéssel s némi szeretetteljes iróniával szemléli a rendező, s véletlenek és félreértések révén a szerencsét is melléjük szegődteti. Ömer Vargi a kisemberek és az álmok mellé áll e szórakoztató s jópofa filmjében, így a balekok győzelmével zárulhat végül a történet. A naivitás kifizetődik - hőseink életben maradnak, s még álmaikat sem veszítik el.

Az öregség aranykora
(Na, pá! avagy Güle güle)

A film az idei év legnagyobb közönségsikere Törökországban, és az Antalya Filmfesztiválon is elnyerte a Legjobb Film díját. Méltán. Hiszen e történet gyönyörű tündérmese - felnőtteknek. Szívderítően vidám és könnyed, miközben rettenetesen s hátborzongatóan szomorú (akár a cím), csiklandozóan bölcs és jobbátevő. Elbájolóan szól a szeretetről, s hihetően hihetetlen, tele kedves figurával, tündéri gyarló emberrel.

Apró ellesett életképeket mutat: séta közben oda-odaköszönőket, morzsázásról szóló vitákat evés közepette. Társadalomrajzot a vidékről, ahonnan a fiatalok elmennek, s ahová csupán a nagyváros elől menekülő néhány őrült jön lakni; társadalomrajzot a vidéki kisváros utcájának, kocsmájának miliőjétől a postáig, a bankig és a kórházig. Zeki Ökten kiváló arányérzékkel mutatja be a kisváros néhány jellegzetes figuráját. A férfira és társaságra kiéhezett, magányos, tip-top postafőnöknőt, aki azon mesterkedik, hogy behálózza a tanárurat; a szeretethiányában cukrot lopkodó falubolondját; a fukar de emberséges kocsmárost, aki még a bolond szájából is visszalopja a cukrot a vendégek asztalára; és az uzsorást, aki mindenkivel nyájas, ám bárkit kizsigerel, ugyanakkor részegen ő is éppoly boldogtalan, akár a többiek. S mindehhez morbidul eklektikus a kép: mobiltelefonnal és erdőben szamaragoló, a dollár pillanatnyi árfolyamáról felvilágosítást nyújtó paraszttal.

Zeki Ökten rendező az elmúlásról és a szerelem múlhatatlanságáról beszél. Kiváló színészekkel, és egy magyar operatőrrel, Pap Ferenccel.

A halál szele legyint itt meg egy kis közösséget, öt megsebzett, ám életerős öreget - négy kamaszkori barátot és egy megértő feleséget, és ez megváltoztatja mindennapjaikat, gondolkodásukat, viszonyulásaikat. Láthatjuk, miként hat a halál közeledte öt érzékeny emberre, miként tudatosul bennük a barátság, a szeretet, az egymáshoz tartozás, és miként lesznek hirtelen figyelmesek, megértőek és kedvesek egymással.
A halál fogadásának megannyi stációja lejátszódik e közösségben: a kétségbeeséstől az ijedelmen és a reménykedésen keresztül az elhárításig és az elfogadásig.
S mindeközben négy tipikus, életszerűen és érzékletesen bemutatott sorsba kukkanthatunk bele. Egyikük egy felnőni nem tudó, gyermeklelkű agglegény, aki öregségére sem tudja kiheverni anyja halálát, és azt, hogy apja tizenkét éves korában elhagyta őket, így anyja sírjával beszélget, s csupán a filmek világában él. A másikat a felesége hagyta ott, miközben ő katonáskodott, mert túl jámbornak és halvérűnek találta, de egyedül felnevelt fia is hanyagolja, így szentfazékká és autómegszállottá vált (aki utolsó megmaradt vagyonkáját szerelgeti naphosszat). A harmadiknak két gyermeke távolodott el a családi háztól, emiatt folyton ingerült és mogorva: fia racionális üzletember lett, feleséggel és egy szeretővel; lánya pedig modern, céltudatos, emancipált nő, aki úgy váltogatja a férfiakat, akár a zoknit (s ebben szerinte felesége a ludas, aki túl sok könyvet olvastatott vele, s túl liberálisan nevelte). És a negyedik, mind közül a legerősebb, a leg hittel telibb, az intelligens, finom, érzékeny lelkületű, joviálisan nagydarab tanár úr, Galip, aki élete nagy szerelmével, Rosával, egy kubai lánnyal, csak egyszer találkozhatott, több évtizede, s azóta csupán levelezéssel tartják a kapcsolatot, ezt a kölcsönös szerelmet. Így Galip mindennapjait a többieknek szenteli, vigasztalásukra és felderítésükre. Derülnek rajta amúgy is épp elegen e nem mindennapi, hóbortos szerelem miatt. Mind tele vannak tehát megannyi sebbel, lelki sérüléssel és gyarlósággal, így mindannyiuknak menedéket jelent e kis közösség - a kamaszkori barátság, az egyívásúakkal eltöltött órák: a közös kocsmázások, kártyázások, tejivászatok és séták.

Galipot csak a távolság választja el szerelmétől már több évtizede, s most hirtelen feltámad benne a vágy, hogy legyőzze ezt az akadályt, és reálissá változtassa az irreális szerelmet.
Rejtély marad, azért szeretné-e Galip viszontlátni kedvesét, mert megérezte a halált, vagy azért jön el hozzá oly hirtelen, váratlanul a halál, mert elszakadni készül gyökereitől, s mert fél a valóságtól, a több évtizede nem látott kedvesével való találkozástól. Tervét meghiúsítja a váratlanul támadó halálos betegség. És ekkor színre lépnek a barátok, akik eddig ellenezték, vagy csak ímmel-ámmal támogatták útitervét. Most a bajban összefognak, elhatározzák, hogy nem hagyják kórházban meghalni barátjukat, akitől annyi jót kaptak. Mozgósítják minden erő-, pénz- és ötlet-tartalékukat, s megpróbálják összegyűjteni neki az útiköltséget. Egyikük lakását adná el az uzsorásnak, majd bankban hitelt venne fel rá; másikuk az őt elhagyó, s azóta nem látott bankigazgató feleségéhez megy el kölcsönért; a harmadik pedig egész hátralevő nyugdíját adja kölcsön a repülőjegyre. De mivel a világ minduntalan keresztbetesz nekik, s teljesen elzárkózik előlük, fellázadnak ellene, - elszakadnak a valóságtól. És innen irrealisztikus fordulatot vesz a történet: a négy öreg elmegy bankot rabolni, hogy teljesítsék a kórházban fekvő barátjuk utolsó kívánságát. A szeretet, a barátjukért folytatott küzdelem megsokszorozza erejüket, és rejtett tartalékaikat szabadítja fel. Így lesznek képesek szembenézni múltjukkal, kockára tenni minden vagyonukat, s illegális dolgot művelni, vagyis bűnözni. Az álmodozó gyakorlatias lesz, az istenes jámbor pedig elmegy bankot rabolni, de előtte még megszorongat egy Galippal gorombáskodó ápolót is, a halvér hidegvérré válik benne.

Kibújik a négy öregből a kalandvágy és az élet utáni vágy, s halálosan komolyan belevetik magukat a tervbe. Filmekből lesik el a bankrablás koreográfiáját, kemény edzésbe kezdenek, még az üldözől elöli menekülést is gyakorolják. Végül (kis gubancoktól eltekintve, például, hogy nincs elég pénz a bankban) olyan profira sikerül az álruhás akció, hogy még élvezik is a kalandot. Játékfegyverrel kényszerítik ki a pénzt, s pont annyit rabolnak, amennyi Galip útjához szükséges, se többet, se kevesebbet (ezt is azzal a szándékkal, hogy apránként mind visszafizetik). Akárhogy is, az útra való végre megvan. S közben még Galipot is kiszöktették a kórházból - már indulhatnak is a reptérre, épp a kórházi ruhás Galipot használva álcaként a bankrablókat üldöző rendőrséggel szemben. Fehér törülközővel felszalagozott autóval viszik az "ifjú vőlegényt", sírva-nevetve, búcsúzkodva. A reptérre még jut egy kis izgalom: kommandósok kerítik be őket, ám hamar kiderül, hogy a véletlenül épp előttük haladó két férfit üldözik.

Galipnak azonban gyászmenet e nászmenet: ő meghalni megy, mert nem akar fájdalmat okozni barátainak, nem akarja, hogy lássák szenvedéseit és halálát, s örömüket sem akarja elrontani - Galip ugyanis elhallgatta legnagyobb fájdalmát, Rosa halálát. Úgy megy el Kubába, hogy tudja, útja már hiábavaló, Rosa halott. E "slusszpoén" még megrendítőbbé teszi a négy barát összefogását és önfeláldozását, Galip pedig ezzel a gesztussal adja szeretete legnagyobb bizonyítékát.

Zeki Ökten sem hagyta irrealitásba csúszott történetét és hőseit a fellegekben elúszni, a halállal belerondít a happy endbe, ezzel is hétköznapi, azaz megvalósítható, reális szeretet felé irányítva figyelmünket.

Asszony a teljes felépülés szélén
(Az ostobaság diplomája)

Az ostobaság diplomája egy sötétebb, keserűbb tónusú mese. Egy összeroppanó, majd összeroppanásából felépülő nőt mutat be. Kicsit didaktikusan, kicsit élet idegenül, kicsit feministán. Viszont következetesen végigmutatva egy asszony (Nur) vergődését, annak minden egyes rezdülésével. S következetesen végig mutatva egy színésznőt is, akinek mindezt elhisszük. Az ő személyisége, játéka a garancia, egy szempillantás alatt hitelesít mindent. Ez a fantasztikus színésznő Ayda Aksel. Egyaránt hiteles reményteli fiatal lánynak, férfiak nyakába boruló kótyagos nimfomán nőszemélynek, habókos ripacsnak, mániákus kényszerrendrakónak, hiperaktív szervezeti tagnak, üldözési mániában szenvedő önpusztító gyújtogatónak, majd önmaga világába záruló depressziós letargikusnak.

Nur egy intelligens, szenvedélyes, hiperérzékeny nő, akit először családja férfitagjai nyomnak el (apja gúnyolódásaival s ígéreteinek be nem tartásával, bátyja veréseivel), majd egy szocializmusról papoló, házsártos, érzéketlen és önző részeges férfi karma közé kerül, aki végképp szétzilálja idegeit. A hajdani diákvezér üres fecsegőnek bizonyul, aki a szocializmust is úgy valósítja meg odahaza, hogy kitartatja és kiszolgáltatja magát feleségével. A kör akkor zárul, amikor még a gyermekük is meghal a férj hibájából, egy autóbalesetben - Nur ekkor szétesik, s megszállottan menekül bele a hajdanvolt török burzsoá-nemzeti felszabadító mozgalom vezetőjének, Kemal Attatürknek imádatába, és a róla elnevezett politikai szervezet képzeletbeli munkájába. Állítólagos titkos kódokat fejt meg rádiószövegekből, Attatürk munkáit fordítja, s virágokat hord a szobrához, makacsul őrzi földbirtokaikat is (a játszótéren) és képzelt házaikat.
Nur végül idegszanatóriumba kerül - nyitottan a gyógyulásra, nem tiltakozik ő még az elekrosokk ellen sem, csupán csendes konoksággal vallja, hogy őt nem lehet így meggyógyítani.

Néhány pontosan felvázolt karakterrel szépen kirajzolódik egy elmegyógyintézet belső világa is, az agresszív egyenápolónőkkel, az elektrosokkjait mániákusan számolgató törékeny asszonnyal, három dagi kényszerevővel, és egy felfokozott nemi vágyaktól szenvedő lánnyal.
Nur kétségbeesett, reményvesztett sikolyával indult a film, ezzel vezetett be minket Tunc Basaran furán optimista történetébe (Nur, mint később, a film második felében kiderül, akkor sikolt, amikor férje megerőszakolja). Majd arcokat láttunk, nevető, vihogó, kétségbeesett, hibbant arcokat - az idegszanatórium lakóiét. Végül megjelent egy sztarec külsejű figura, a "külső hang", olyan narrátor féle (akiről később majd megtudjuk, hogy tulajdonképpen nem is annyira külső, mint inkább belső hang, Nuré, pontosabban az ő egyik énje), és beszélni kezdett, nekünk, kifelé, arról, hogy próbáljuk megszeretni és elfogadni magunkat, mert csak így fogunk tudni szeretni másokat is. E figura időről-időre megjelenik a vásznon, kommentárjaival végigkíséri Nur passió-történetét. Ő az irreális elem, ő biztosítja, hogy a dolgok ne a szokásos mederben folyjanak, hanem a valóságossal szemben, jó irányba sodródjanak. Így történhet, hogy Nur, a mániás depresszióba zuhant asszony története végül jó fordulatot vesz, s a sikolytól, az elektrosokkoktól, az önpusztítástól és depressziótól eljut az önszeretetig, és ezen keresztül a szeretetig. És a férje miatt oly régóta nélkülözött ecetes saláta (ő olajosan szerette) behabzsolásáig. Végre újra fontossá válhat a saját maga számára. Képessé a válásra, és képessé az ideggyenge, őrülésre hajlamos anyjától vigaszul kapott karkötő elhajítására, amely eddig bilincsként nehezedett a kezére, s nyomasztó múltjához, és örökölt hajlamaihoz kötötte. Így Nur végül megszabadul.

Didaktikusan, idegenül optimista a vég - ám ekkor még egyszer utoljára megjelenik a hurrráoptimista végért felelős sztarec, Nur belső énje, és cinkosan kikacsint ránk, mintegy bocsánatot kérvén e happy endért, s jelezvén, tudja ő, hogy sántít a dolog, de ez a full-rózsaszínség a mesének köszönhető, ami épp a mi vigasztalásunkra szolgál.

És a gyenge láncszem
(Angyalok háza)

Antonioni-féle alaphelyzetből, a Nagyítás alapállásából indul a negyedik török film. Ahmet, a pihenni vágyó haditudósító szenvedélyesen fotózik (régi épületeket fényképez), s véletlenül szemtanúja lesz a maffia egyik gyilkosságának, pontosabban kivégzésének, amit meg is örökít fényképezőgépével. S ezzel kezdetét veszi a hajcihő, azaz a kissé unalmasra és érdektelenre sikeredett, Hollywood nyomába szegődött mozi. Van itt szerelem egy gyönyörű fiatal lány képében, akiről persze kiderül, hogy az ellenséges oldalé, ő ugyanis a maffiafőnök lánya, van spiritualizmus kolostorral és lelkiatyával, egzotikum (mecsetek, szűk utcácskák, török kisváros), üldözés és levágott kisujj, s rejtélyek (vajon tud-e apja gaztetteiről a lány?). És van egy kis filozófia, művészi hitvallás is: a kamera, a fényképezőgép erősebbnek bizonyul, mint a maffia képviselte erőszak, hisz Ahmetet nem tudják elpusztítani, végül megmenekül, a fotómasina pedig olykor fegyverként is szolgál, akár Wendersnél, csak itt konkrétan (Ahmet ezzel üti le az őt üldöző maffiavezért). Akár jó és izgalmas is lehetne tehát e film, ha nem ragadna le a szimpla imitációnál, és nem épp az előző három film kikacsintásai, bája és öniróniája hiányozna belőle. Így azonban nincs benne semmi plusz, semmi eredetiség, amitől igazán meg szerethetnénk.

Aki látta e négy filmet, az nemcsak arról kaphatott képet, hová fejlődött, hol tart ma a török filmművészet, hanem bepillantást nyerhetett a török élet mindennapjaiba is. Hiszen láthattunk szerelmeket, halálokat, álmaikkal vergődő kisembereket (mindennapi környezetükben, majd abból kiszakítva), maffiákat, tönkremenőfélben lévő elvált értelmiségi asszonyt érzéketlen férjjel, haldokló-rákos, szerelmes öregembert, és falusi baráti kört. Láthattuk keserveiket, örömeiket, bánataikat, álmaikat s kópéságaikat. Életszagú török meséket, amiket sírva-vigadva néztünk. S félig-meddig irigykedve is: de jó dolguk van ma a török mozinézőknek. Mert ezek a filmek, nemcsak szórakoztatóak, de szerethetőek is, mindemellett a törökök joggal érezhetik úgy, hogy ezek a filmek valóban az ő filmjeik. S most már számunkra is kiderülhetett, hogy a török filmekre érdemes odafigyelni, és nem lehet csak úgy legyinteni rájuk.

A film weboldala