9. Mióta a régi Jugoszlávia szétesett, s a főbb fesztiválok is a határokon kívülre kerültek (Pula például Horvátországban maradt), a jugoszláv filmesek Palicson szervezik meg közönségre figyelő szemléjüket, s igyekeznek nemzetközi fesztivállá fejleszteni. Jelentős év az idei: most először küldtek filmet a horvátok, a macedónok, a bosznia-hercegovinaiak és a szlovének, sőt eljöttek filmjeikkel az alkotók is: színésznők, színészek, rendezők, gyártók.

Palics. Szabadkától, a "zsíros Bácska" fővárosától, a Kosztolányi és Csáth megörökítette "porfészektől" 7 kilométerre fekszik a tó, köré települt egy falu, a város üdülőfalva. Körbeöleli a csöndes, álmos, birodalmi parkot és tavat. Régi eleganciát sejtető, megkopott szállodákkal, éttermekkel, csárdákkal, tompa és zajos lerészegedések emlékével. A szabadkai polgárok kirándulni, nyaralni jártak ide. Aztán negyven évig konferenciákat, továbbképzéseket, fejtágítókat és edzőtáborokat szerveztek ide. Belföldi turistákból élt a falu. Ma is télig le vannak foglalva a szállodai szobák, újra fesztiválok, sporttáborok, konferenciák vendégeinek; az iskolások fél napra jönnek, az állatkertet megnézni, fürdeni nem sokan mernek, állítólag még bombák vannak a tóban.

A fürdőhely maradványai is szépek, amint Szabadka is az, romlásában is. A hatalmas szecessziós városháza méretein, a templomok számán és nagyságán ma is érződik a régi gazdagság. A városháza a magyar népi díszítőművészet, a szövő-hímző lelemény valamennyi stílusát fölvonultatja: ablaküvegeken, falfestésben, Zsolnay-csempéken, burkolatokon, kovácsolt vasakon, famunkában… egész enciklopédia csuda.

Tatarozzák már a várost is, Palicson is új szállodát építenek, a park bejárati tornyát már rendbeszedték, az allé végén álló lábas ház egyelőre tovább romlik. Szabadka lakossága ma is százezer körül van, ötven éve is ennyi volt, az utolsó népszámláláskor 40 százaléka volt magyar, most nem tudják, jövőre kiderül. A falvakban mindenki kétnyelvű, a városban már nem

Filmfesztivál. Még vékonyka a katalógus, de a szervezők arra büszkék, hogy évek óta egyre dagad. Idén már hetven filmet sikerült elhozniuk Palicsba, majd hússzal többet, mint tavaly. A fesztivál szerkezete és bontása éppoly profi, mint bármely másiké: van versenyprogram, versenyen kívüli program, tematikus program (Útkereszteződések, Párhuzamok és ütközések), kísérleti film program, életmű-program. Az utóbbihoz kapcsolódik az első magyar vonatkozás: a palicsi fesztivál életműdíjjal tűntette ki Jancsó Miklóst, s ennek kapcsán öt filmjét le is vetítette. (Nagyon várták, de kimentette magát: forgat.) A másik életmű-díjat Milena Dravić, a hatvanas-hetvenes évek szép szőke színésznője vehette át. A díjat Lifka Sándorról, az első szabadkai mozisról nevezték el, akiről kiállítást is láthattunk az egyetemen.

Második magyar vonatkozás, hogy a tematikus programot az idei magyar filmekből állították össze: a filmjeiket elkísérték a rendezők, találkoztak a közönséggel, a helyi kritikusokkal - és sem a filmeket, sem a beszélgetéseket nem kellett fordítani a helybéli nézőknek. Ezt a filmes csomagot a fesztivál után a környék további hét falujában is körbeviszik - időben is, térben is bővítik a fesztivált a nézők örömére.

A nagy fesztiválok útján jár Palics azzal is, hogy több helyszínen vetít: a magyar programot például teljes egészében levetítették a szabadkai egyetemen - két nap után meg tudtam volna mondani, hogy ki száll le a buszról az egyetemnél - hamarjában ide költöztettek be egy vetítőt a nagyelőadóba. Magában a faluban is már három vetítési helyük van: A legnagyobb, az 1000 főt leültetni tudó szabadtéri mozi - nem mai darab, régen színház lehetett, valamikor később vetítőfülkét építettek bele és mozivá alakították -, már csak fesztiválok idejére nyitják ki, rendszeres nyári szabadtéri moziként működtetni itt sem éri meg. De megvan, a vetítőfülke áll, a padok a helyükön, csak vásznat, gépet, gépészt és filmeket kell hozni bele, s a pénztárat máris ki lehet nyitni. (Apropó, pénztár. Ez a fesztivál közönségnek vetít: nem egészen 1 mozijegy áráért esténként két filmet kínált - egyet 9-kor a versenyprogramból, egyet 11-kor, a versenyen kívüliből.) Az idei fesztiválra sebtiben rendbe hozták, kifestették és felszőnyegezték a falu Abazia nevű, régi, földszintes, téli moziját - ez az épület is megmaradt, nem építették át, bomba sem érte és nem is omlott még össze -, de szerencsére nem esett az eső, így nem szorult a pár száz fős moziba a közönség. Itt vetítették többek között a szabadkai filmes, most újvidéki színházigazgató Vicsek Károly filmjeit. A harmadik vetítőhelyet az Ökocentrum biztosította - a név az erdei iskolát takarja -, ez volt a legkisebb, ide kerültek a kísérleti és video anyagok.

Nemzetközi. Bizarr helyzet, biztos nehéz megszokni. Nemzetközinek nevezendő már a fesztivál, ha csak a régi tagországokból sikerül egy-egy filmet megszereznie. Ennél többet akart, s bizarr versenyprogramot állított össze. Két szélső pólusa Forman Ember a Holdon című filmje, s az 1999-ben Oscar-díjra is jelölt iráni film, Az ég gyermekei, s köztük a szokásos kínálat: francia, angol, spanyol film jut mostanság majd minden fesztiválra, került egy orosz, egy magyar film is, s a régi tagországok küldeményeivel már megvolt a mezőny. Mint a fesztiválokon legtöbbször, itt is azokról szóltak a filmek, akik a multiplexek gyári darabjaiban elvétve szerepelnek: gyerekekről és öregekről, lecsúszottakról és szegényekről. Most is érezhető volt, hogyan harcol az európai film a közönségéért: látványos, elandalító vagy provokáló történelmi filmeket hoz össze, vagy vadul igyekszik vígjátékokat, neves színészekkel közönségfilmeket csinálni. A kelet-közép-európai országok is. Az orosz Danyelija például Alekszej Kravcsenkóra építi Fortuna/Szerencse című filmjét (Mihalkov tábornokát is ő játszotta), melyben egy öreg tengeri medve és egy fiatal házaspár volgai hajóútja adja a keretet a valóság és a tünemények játékaihoz.

Mint mindig, a főműsornál izgalmasabbnak ígérkezett a többi program, s a régió filmjei. Amennyit három nap alatt lehetett, megnéztem, de sajnos, épp azokat a filmeket nem értettem, amiket szerettem volna. A közönség nagy részétől ugyanis abban különböztem, hogy én nem értettem a filmek nyelvét. Már csak azért is kockázatos lenne csupán a képek alapján állításokba bonyolódnom, mivel a filmek többnyire a jelent faggatták hol ironikus, hol humoros, hol szatirikus hangnemben - s köztudott, ezek fordításban is nehezen "jönnek át".

Azt viszont már értem, miért nyer fontos díjat szinte valamennyi világfesztiválon egy-egy iráni film. Majid Majidi Az ég gyermekei (Bacheha-Ye aseman, 1997) című filmje szinte mórai mesét mond el: a kisfiú elvesztette húga még utoljára megjavíttatott cipőjét, s ezentúl kénytelenek mindketten az ő ócska tornacipőjében járni iskolába. Reggel a kislány, délután a fiú. Futnak, hogy cserélni tudjanak az utcán, az iskolák közt, félúton. Aztán a kisfiú elindul az iskolák futóversenyén: mindenképpen meg akarja nyerni a harmadik díjat, egy pár csodás, igazi sportcipőt. De a finisben nem tud helyezkedni, elsőnek jön be: a nagy ajándékcsomagot az iskola kapja, az ő cipője pedig végleg tönkrement. Elsírja magát, amikor be kell vallania izgatottan várakozó húgának. Őszinte, egyszerű, tiszta film. Okos, gyöngéd, finom lelkű gyerekekről (és családokról), szeretetről, összetartozásról, kötelességről, a szegénység (az élet) büszke, leleményes (és gyakran észrevétlen) hőseiről. Témájához és hőseihez illőn mértéktartó, méltóságteljes előadásban, a hősök, a téma, a város magától értetődő ismeretében. Megindító, katartikus film.

Nemcsak a mórai történet miatt kedves nekem, ismerős a filmfajta is. Hasonlóan őszinte és hiteles "szegényfilmeket" a 60-as években nálunk is csináltak, azok akkor a faluról s népéről szóltak (amint Majidi korábbi filmje, a 95-ös Apa is). Úgy tízévente egyszer csak hiteles szegényfilmekkel áll elő egy-egy ország (földrész). A történet, az alakok, körülöttük a világ egyszerű és érthető (értelmezhető), az elbeszélői mód hiteles és őszinte, a mögötte levő alkotói öntudat és szándék világos és egyértelmű (együtt érző). Mintha a filmtörténetnek az olasz neorealizmus óta lenne valami ősfolyama, amiből elő-előbukkannak ilyen filmek (sőt, irányzatok). Annyira erősek, hogy fesztiválokig is eljutnak, melyek hűvös (és már mindent látott) közönsége boldogan mártózik meg e filmek szinte történelem előtti világában és világlátásában. A fesztiválszervezőkhöz és díjosztókhoz hasonlóan én is boldogan ráismerek az ilyen filmre, megélem, meghatódom rajta, és fesztiváltudósító kollégáimhoz hasonlóan csak azt kívánhatom: bárcsak nálunk is nagy vásznon (nemcsak tévén, este 11 után) láthatná a filmet a közönségnek az a része, amelyik ilyen torokszorító és felemelő élményekért jár moziba.