Pásztory Ádám A kezdet kezdete

Gondolatok az I. Nemzetközi Ökumenikus Filmszemle kapcsán

Mi lesz belőled, ha nagy leszel? – ez a legigazságtalanabb kérdés, amit egy gyereknek fel lehet tenni. Kinek gondolod magad? – kérdezzük érdeklődve, jóllehet magunk számára is megfoghatatlanul triviális és cseppfolyós az a folyamat, amely a mai napig vezetett. A fenti kérdés igazából így hangzik: Milyen mintát követsz, melyik séma tetszik? – Űrhajós leszek! – ez a legjobb válasz, hisz ez lefordítva azt jelenti: Én (még!) a fantáziám vagyok, a tiszta provizórium, az önfeledt kísérletiség.

Nagyon nehéz logikus és megválaszolható kérdéssel köszönteni legújabb magyar, filmes seregszemlénket, az 1999. október 16-19.-e között, a Nemzeti Kulturális Alap, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma valamint a Magyar Mozgókép Alapítvány támogatásával megrendezésre került I. Nemzetközi Ökumenikus Filmszemlét. Ugyanis a vetítésre került filmalkotások mellett ugyanolyan, ha nem erősebb hangsúllyal kerül premier plánba az a – finoman szólva is – bonyolult tér, amely ma Magyarországon és a világban a "vallás" kifejezés jelenét és jövőjét körülveszi. Túl könnyű lenne ezt a "gyermeket" zavarba hozni, így hát szerencsésebb, ha mi hagyjuk magunkat zavarba esni tőle. Mert egy ilyen vállalkozás, amely megokoltsággal, és őszinte naivitással lép ki a kicsiny, de annál szenvedélyesebb vallásos prekoncepciók "bonyolult terébe", csak provizórikus lehet, csak annak szabad lennie, a fent említett "űrhajós" módon. Az Ökumenikus Filmszemle olyan helyen és időben jött létre, olyan szorítások között, hogy egyetlen esélye a már említett provizórium, azaz az előretörés, a kísérletiség. Logikusan nézve ugyanis, ha a filmfesztivál, és főleg az alkotók, a kialakult világnézeti és vallási csatározások simára taposott útján haladnának, azaz a vallást meghagynák történelmileg éppen érvényesnek tartott helyzetében, akkor a filmszemle "csupán" szórakoztatóbb, művészibb reprodukciója és fenntartója lenne az ismert, önemésztő és érdektelen közéleti modellnek. Természetesen ezekkel a sorokkal nem a most bemutatásra került filmeket minősítem, csak megpróbálom érzékeltetni azt az űrt, amelybe ezek, és remélhetőleg az elkövetkező alkotások, mint "űrhajósok" lépnek majd be. Ugyanis az egyes filmek esztétikai minősítésénél jóval nagyobb nehézséget okoz magának a filmszemlének, mint koncepciónak értelmezése. Maga a szakmai, "világi" zsűri is - Visky András esztéta, Dr. Szilágyi Erzsébet főiskolai tanár és B. Révész László filmrendező - a művek elbírálásánál elsősorban a megformáltságot, az esztétikai jellemzőket vette figyelembe, hiszen hogyan is lehetne a vallást mint filmes műfajt értelmezni? Illetve melyik az a "beállítás", amelyik az ezerarcú vallást - akár az ökumenén belül is - a legautentikusabb formában mutatja? És egyáltalán miről ismerszenek meg a vallásos filmek? A vallás által kanonizált alkotások ezek? Vallásos film tehát az lenne, amelyben megjelenik a vallás, vagy egy vallásos ember legalább egyszer, lehetőleg hangsúlyos helyzetben? A nem-vallásos filmeknek nincs magától értetődő vallási olvasata? Az Ökumenikus Filmszemle szemantikai keretében egy bármilyen akut emberi, társadalmi problémát felvető filmalkotás nem válik magától kérdésfelvetéssé a vallás számára? Miért csak a vallás önreflexiója minősül vallásosnak? És itt nem is igazán a nehezen megokolhatóság zavar, hiszen valahogy el kellett kezdeni, muszáj szűkíteni, és a későbbiek során ez is változhat még. Sokkal félőbb azonban, hogy ezzel az önreflexiós küszöbbel megerősödik az a világszerte ismert "gettósodási tendencia", – nemzetközi filmszemléről van szó! – amelyben a vallás a kizárólagos "válasz" kényszerének rabja. (Itt még mindig a filmszemle alapfelvetésről van szó, és nem az egyes alkotásokról.) A vallás szituációja a XX. század végén, lassan a vallás tartalmává kezd válni, ami igen káros. A vallásosság visszaszorulása közhely, és ebben vétkes a vallás is, ha közhellyé engedi tenni magát. A filmnél, illetve a tömegkommunikációnál maradva a "gettósodás" kétirányú. A vallási szerkesztőségek műsorainak nézettsége szimbolikus, a hitélet médiarészvételét elsősorban az alkotmány, illetve a médiatörvény biztosítja. A vallás ma kifejezetten egy kisebbség nyelvén beszél, a magyar társadalom többsége érdektelen, sokkal inkább fogyasztó, minthogy bosszantsa, vagy megrázza a tradicionális hit, a transzcendencia, a kegyességi élet, a maga visszafogott képi stílusában. Az egyházak kommunikációs zavarban vannak. Üzenetük elerőtlenedik a modern kommunikáció rendszerében, nem kompatíbilisek azzal – ami önmagában nem is baj, viszont ezáltal passzív eszközszerepbe szorulnak. Filmek, riportok, hírek idézik fel alkotmányos jogaiban a vallást, anélkül, hogy annak normáit ismernék, érzékenységét érzékelnék. A manapság közkedvelt "Istenhívő"-höz hasonló, steril definíciók is azt bizonyítják, hogy a történelmi önazonosságára érzékeny, általánosként ismert, de "elelegyíthetetlen" vallás bizonytalan masszaként értelmeződik a tömegkommunikációban. A vallás mára, mint megannyi más társadalmi jelenség, azonosság nélküli másságként jelentkezik. Ezt a devalváló és szimplifikáló kommunikációs trendet minden felekezetnek érdeke megtörni, és mint mondtuk, ehhez a vallási stúdiók, vagy az egyházak által fenntartott média kevés. Ebből a szempontból nézve az I. Nemzetközi Ökumenikus Filmszemle nagyszerű lehetőség. Azonban a "gettósodás" veszélyhelyzete ezzel nem oldódik meg. A kommunikációs bezártság nem lehet a vallás tartalma, csak szituációja. Paradox módon a kiszorultság létállapota nem lehet az exkluzivitás alapja. A kevés nem jelenti automatikusan a "szent maradékot". Ebből a szempontból nézve a vallásos művészet sokkal jobb helyzetben van, mint az intézményes egyházak. A "bűnös világ" kommunikációja, vallásos oldalról nézve sem a vallást rabolja meg, hanem önmagát. A vallás és az általa képviselt kultúra számára a "torz" kommunikáció mégiscsak adekvát kérdésfelvetést tartalmaz. Nem a vallás helyzete az érdekes, hanem inspirációs tartalma. A végérvényesen megváltozott világ nem alakítható át egy ideálisnak előértett, elidegenedéstől mentes vallásos azonosság tükrévé, egy kész válasz prelúdiumává. A vallás, ahogyan ezt számos bemutatott műből is kiderül, nem a róla kialakult eszméket valósítja meg a világban, hanem arról vall, ami benne a legsajátosabb "itt és most". Ezeken a képeken gyakran meg lehet lepődni.

Az I. Nemzetközi Ökumenikus Filmszemle filmjei közül azokat az alkotásokat és szempontokat szeretném röviden, "ad hoc" kiemelni, amelyek véleményem szerint meg tudják törni a "gettósodás" önemésztő trendjét. E filmek módszere rendkívül "egyszerű", mert alapkérdésük még mindig az ember. Azonban az emberábrázoláson belül is két út mutatkozott. Ember a vallásban és vallás az emberben. A vallásos ember számára, aki a maga sajátos dinamikájában éli meg hitét, talán meglepő és idegen ez a különbségtétel. Azonban a film, ez az öntörvényű manifesztáció nem képes koncepciók, hangsúlyok nélkül nézni és bemutatni a vallásos embert. Ha azt mondom, ember a vallásban (Laurencia nővér, tétlenség az ördög párnája R.: Bilicsi Erzsébet), akkor az egyén liturgikus szerepére teszem a hangsúlyt. Az egyházi, felekezeti hangsúly lesz itt dominánsabb, és a vallás állásfoglalásként, összértékként értelmeződik az egyes ember kapcsán. A másik út, vallás az emberben (Egy szabad ember – Fisch Ernő élete R.: Elek Judit, Keresztút - Fülöp Viktor emlékére R.: Dér András). Ez a modell azt a sajátos szembefordulást mutatja be, azt az egyedi "torzulást" rögzíti, melyet a főhős életéből kiemelkedő "kihívó esemény" vált ki. A vallásos ember itt önmagára ébred, önmagára ébreszti sorsa, a történelem, vagy éppen a liturgia. Halált és üldöztetést látunk, és mégis, a megszólaló alakok arról tanúskodnak, hogy minden borzalom közepette, a halál egydimenziós abszurditásával szemben is, magyarázatként szolgáló megértés nélkül, mégsem idegen nekik ez a világ, az a sors, ami jutott. Minden művészi és dokumentációs értékük mellett ezek a filmek abban is előremutatóak, hogy bravúrosan képesek nem-vallásos nyelven beszélni a vallásról.

Az I. Nemzetközi Ökumenikus Filmszemle a kísérletezés szerencsés útjára van "kényszerítve". A "vallásos" kifejezés gyakorlati, vagy esztétikai beválthatósága továbbra is kérdéses. Azonban a fesztivál mint szemantikai keret számos rendezőt inspirálhat, hogy látszólag oda nem illő, mégis lényegi kérdésfelvetéssel inspirálja, provokálja (!) és előértettségétől egyre inkább megfossza a vallásos alkotás betonbiztosnak tűnő kifejezését. Talán nemsokára nemcsak a már "egyébként is" vallásos filmekből kényszerül válogatni a rendezőbizottság, hanem kifejezetten ideszánt művek is születnek majd. Arról, hogy mi a vallás, hogyan és mikor lehet rajtakapni, megörökíteni, mitől film – egészen biztosan másképp fognak gondolkodni filmrendezők, esztéták, művészek, a szereplők maguk (!) és a különböző egyházak teológusai. Talán az lenne a leginspirálóbb, ha mindenki számára, megelőlegezett bizalomként kísérleti műfajként értelmeződne, interkinematográfiaként. Így a vallás – legalábbis a filmvásznon – el tudna szakadni világnézeti stigma szerepköréből, és végre az ön- és világkifejezés eredeti eszköze lehetne.

A TÉNYEK:
(Az I. Nemzetközi Ökumenikus Filmszemlén három magyar dokumentumfilm, Dénes Gábor Szivárványos tütücsillag, Elek Judit Egy szabad ember – Fish Ernő élete, Mohi Sándor Gyöngyökkel gyökereztél című alkotása és egy belga, Stephen Teeuwen rendező Carl King című műve kapta a legmagasabb elismerést. Az alkotói díjjal Dér András rendező-operatőrt jutalmazták két film rendezői (Keresztút - Fülöp Viktor emlékére, Vándorúton – A kereszt), három film operatőri munkájáért (Kispapok 56-ban, Vándorúton – A kereszt, Keresztút – Fülöp Viktor emlékére). Oklevelet Groó Diana Kazinczy utca című filmetűdje, Tölgyesi Ágnes Jelszó: Fakanál, és M. Karácsonyi Violetta, Martinidesz László Blanka című portréfilmje kapott.)

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár fórum fórum mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap