Január első felében Orosz Filmhét
volt az Örökmozgóban és a Bem moziban. A rendezvény alatt
Budapestre látogatott Valerij Lonszkoj filmrendező, a Moszkvai
Filmművész Szövetség elnöke, akinek visszafogott stílusú,
valóságérzékeny alkotásai egyre nagyobb elismerést
váltanak ki az orosz szellemi életben. Közülük most egy
kitűnő Trifonov-adaptáció, a Mindenkinek a maga keresztje
került bemutatásra, míg a vele folytatott beszélgetés
során Lonszkoj az orosz film utolsó évtizedének legfontosabb
mozzanatait igyekezett bemutatni.
Az orosz filmgyártás helyzete távolról
sem olyan áttekinthetetlen, mint ahogy kívülről tűnik.
Lényegében három szakaszban leírható, mi történt a
kilencvenes években. Különösen az első, 1993-ig tartó
periódus érdekes. Bizonyára kevesen tudják, hogy a
rendszerváltás után óriási tőkebefektetések történtek a
filmgyártásban. Sokan azt hitték, ráleltek az egyik
legjövedelmezőbb iparágra, amely ráadásul még pénzmosásra
is alkalmas. Különösen az utóbbi motiváció bizonyult
erősnek. Hiszen ha befektetek egy filmbe 2 millió dollárt,
abból egyet nyugodtan megtarthatok magamnak, senki se fog a
nyomára bukkanni. De a vállalkozók a nyereségben is bíztak,
elvégre a világ egyik legnagyobb mozihálózatán
forgalmazhatták a filmeket. A lényeg az, hogy 1993-ban már
körülbelül évi 300 játékfilm készült Oroszországban, ami
az egykori teljes szovjet filmtermés kétszerese. A produkciók
döntő többsége persze teljesen igénytelen kommerszáru volt,
de a folyamat egésze szempontjából ez mellékes.
1994-től aztán váratlannak tűnő,
valójában teljesen törvényszerű visszaesés következett be.
A gyors sikerben bízó beruházók ugyanis nem számoltak az
egykori orosz filmpiac állami garanciáival. Kellő központi
támogatás hiányában a forgalmazási láncolat szétesett, a
privatizáció szétdarabolta a terület tőkéjét. A mozik
például általában a korábbi üzemvezetők tulajdonába
kerültek. De egyiküknek se volt pénze felújításokra,
korszerű vetítőberendezések vásárlására, Dolby
rendszerre. Így aztán sokan csak úgy tudtak fennmaradni, hogy
kaszinókat, biliárdtermeket alakítottak ki a mozik helyén. A
vetítőhelyek radikális csökkenése kérdésessé tette a
gyártásban rejlő lehetőségeket. Talán elég csak arra
utalni, hogy a nyersanyagárak növekedése miatt így nem lehet
egy kifizetődő forgalmazáshoz elegendő számú kópiát
készíteni. Régen az ország tele volt körzeti, területi
filmtárakkal. Előfordult, hogy egy filmből 1500 kópiát
húztak le, de a "problémás" művekből is készült
150. Ma 50 a felső álomhatár, de reálisan 10 kópiával kell
számolni. És akkor még nem beszéltem arról, hogy a gyenge
technikai feltételek között készült, összecsapott hazai
produkciók amúgy is versenyképtelennek bizonyultak a
beáramló amerikai termékekkel. Természetes, hogy ezek után a
gyors sikerben bízó magánbefektetők kimenekültek az orosz
filmgyártásból.
Ezt a válságot aztán valahogy mégis
sikerült átvészelni. Először is bizonyos állami
támogatásra továbbra is számítani lehetett. Nyilvánvaló,
hogy az első reformkormányok olyan komoly szociális
problémákkal szembesültek (egészségügy, kifizetetlen
nyugdíjak, a lakosság jelentős részének elszegényedése),
hogy nem összpontosíthatták a kultúrára a figyelmüket. De a
költségvetésben így is van egy filmgyártást támogató
tétel, amelynek azért valamilyen mértékben eleget kell tenni.
Meg hát ott a minisztériumi szintű Filmbizottság, a Goszkino.
Igaz, évekig a költségvetésben vállalt összegnek csak a
30-50%-át kaptuk meg, de már ezzel is lehetett kezdeni valamit.
A minisztériumban szakértői kuratórium alakult a beadott
forgatókönyvek elbírálására, és a kiválasztott munkák
megkapták az állami támogatást. Na nem minden zökkenő
nélkül. Idegtépő a pénz átutalásában oly gyakran
tapasztalható "szakaszosság". Ennek köszönhetően
forgatta Alekszej German 7 évig legutóbbi filmjét. Mindenestre
tény, hogy ez az állami csurranás-cseppenés azért
megmentette az orosz filmet a teljes összeomlástól.
Az évtized közepétől aztán fokozatosan
megint javulni kezdett a helyzet. A filmgyártás
finanszírozásában egyre komolyabb szerepet kezdtek vállalni a
tévétársaságok. Az egyes csatorna mellett az NTV-t emelném
ki, amely két önálló stúdiót is létrehozott (NTV-Profit,
Kino-Moszt). Ezek a sorozatok mellett játékfilmeket is
gyártanak, köztük olyanokat, mint Pavel Csuhraj nagy
nemzetközi sikere, A szélhámos. A vezető
tévétársaságok beszálltak a mozik korszerűsítésébe is,
részint nekik köszönhető, hogy ma már végre sok mozi
nemzetközi szinten működik. S ugyan nagy volt a félelem,
miből fognak ezek az óriási befektetések megtérülni, kik
fognak járni a megdrágult mozikba, de hamar kiderült, hogy a
fiatalok szívesen áldoznak a jó kép- és hangminőségre. Ez
jó jel, mert úgy tűnik, ha lesz elég korszerű mozi, a filmek
ismét komoly hasznot hozhatnak majd.
A régi filmgyártó stúdiók is '95-től
kezdtek magukhoz térni. Talán a Moszfilm átalakulása a
legérdekesebb. Az első lépés még a gorbacsovi érában
történt, amikor a gyáron belüli úgynevezett
alkotóközösségek (stúdiók) önállósultak. A
rendszerváltás után mint független cégek vezetőik kezébe
kerültek. Anyagi háttér híján az 1993-ig készült filmek
tévéjogaiból tartották fenn magukat, amiből aztán egyre
jelentősebb tőke halmozódott fel. Egy szovjet sikerfilm
sugárzásával (a reklámokat beleszámítva) egy csatorna 120
ezer dollárt kereshet. Ebből a stúdió csak 10-20 ezret kap,
de figyelembe véve a növekvő keresletet, mégis jelentős
bevételre tud szert tenni. Lassan lehetőség nyílt a
szükséges műszaki korszerűsítésekre, filmek önálló
finanszírozására. Ma a Moszfilm megint úgy néz ki, mint egy
filmgyár, bárkit körbe lehet vezetni benne, senki se fogja
istállónak nézni a műtermeket. Jó a hangstúdió, van elég
kamera, világítóeszköz, még bérbe is lehet adni őket. De
ami a legfontosabb: a Sahnazarov, Abdrasitov, Menysov, Danelija,
Naumov, Talankin, Szolovjov vezette stúdiók a műszaki
bázissal együtt egy részvénytársasági konszernben
egyesültek. A Moszfilm ma egy virágzó rt., s így továbbra is
meghatározó szerepet tud játszani az orosz filmgyártásban.
A kedvező folyamatok után aztán jött a
98-as államcsőd. A dollár négyszeresére emelkedett, több
bank tönkrement. Bár a tévés stúdiók valahogy tovább
dolgoztak, 1999 májusáig az "állami" filmgyártás
leállt. Összesen 25 játékfilm készült ebben az időszakban.
De most már ezen is túl vagyunk. A múlt év közepe óta
megint érzékelhető javulás tapasztalható. Ezt mi sem
bizonyítja jobban, mint hogy az állam hosszú évek után első
ízben 100%-ig teljesítette a költségvetésben vállalt
kötelezettségeit.
Talán még mindig a forgalmazás jelenti a
legnagyobb problémát. Bár ugyanakkor óriási iparágat
fejlesztett ki a telíthetetlennek tűnő videopiac, amely az
orosz filmekre is vevő. A hazai filmek nehezen jutnak el a
mozikba, de kazettán 80%-uk hozzáférhető. Ráadásul az 5
legnagyobb videoforgalmazó cég együttműködési szerződést
kötött egymással a szabványok betartására, a kalózkodás
háttérbe szorítására. Igaz, nekünk, filmeseknek ebből ma
még nagyon kevés hasznunk van.
Ami az alkotói szférát illeti, az orosz
film arculatát az utóbbi másfél évtizedben meghatározó
rendezők, operatőrök, forgatókönyvírók folyamatosan
dolgoznak. A harmincasok is kitermeltek olyan egyéniségeket,
mint Rogozskin vagy Balabanov. Sajnos épp a fiatalok vannak a
legnehezebb helyzetben, annak ellenére, hogy a minisztérium 3-4
elsőfilmet finanszíroz évente. Én a 70-es években kezdtem,
amikor a Moszfilm évi 45 filmet csinált, és így minden
pályakezdő 2-3 éven belül lehetőséget kapott. Ma iszonyú
nehéz bemutatkozni. Azzal a megoldással pedig nem nagyon értek
egyet, amivel a Gorkij stúdióban próbálkoztak, hogy a
fiatalok csináljanak alacsony költségvetésű filmeket.
200-250 ezer dollárból? Dehát pusztán a nyersanyag ennyibe
kerül. Tagadhatatlan, hogy valahol ez is egy esély, csak nagyon
behatárolja a lehetőségeket, leszűkíti a választható
műfaji skálát.
Szociálisan teljesen kiszolgáltatott
helyzetbe kerültek az 50 és 60 év közötti filmesek,
filmgyári dolgozók. Olyannyira, hogy ma már a mi moszkvai
filmművészszövetségünk is az ő támogatásukat tartja
elsőrendű feladatának. A segélyek nélkül nem tudnának
megélni, nem tudnák fedezni az egészségügyi ellátás, a
gyógyszerek költségeit. Egy egységes szövetség az állami
pénzekért is eredményesebben tudna harcolni, de mióta minden
területi szervezet önálló, túl sokat vitatkozunk egymással.
A FÁK területén lévő szövetségek ugyan már létrehoztak
egy Konföderációt, csak hát éppen a hazai szervezeteket
egyesítő Orosz Szövetséggel van a legtöbb konfliktus.
Vezetője, Nyikita Mihalkov ugyanis megváltoztatta az
alapszabályt, saját kezébe helyezett minden hatalmat, ő
dönthet mindenről, kinevezhet vezetőségi tagokat,
rendelkezhet a szövetség tulajdonáról is. De miért kéne egy
társadalmi szervezetnek az ő szeszélyes személyi ambícióit
szolgálni, mikor még ezer probléma van?
Én igyekszem járni tovább a saját utam.
Igényes, sokaknak szóló filmeket próbálok csinálni. A korai
Fellini a példaképem. Az utolsó filmem, A mester és a
képzelet játékai két munkanélküli művészről, egy
színészről és egy operatőrről szól. Arról, meg tudják-e
őrizni önmagukat a mai világban. Úgy látom, a kortárs orosz
film egyébként is mintha egyre közelebb kerülne a neorealista
hagyomány szellemiségéhez. A filmgyártás sok mindent
átvészelt, de azért nem lehet elmenni az emberek
kisemmizettsége mellett. Ez alatt a tíz év alatt nálunk
háromszor semmizték ki teljesen embereket. Háromszor. Hogy ők
miért tűrik, nem tudom. De mi, filmesek már nem tűrhetjük
tovább szótlanul.
(Lejegyezte: Forgács Iván)
