Trendek jönnek, trendek mennek, nem csak a divatszakmában, de szinte minden egyéb területen is. A bőség zavara gyakran kísért, s olykor hajlamosak vagyunk az értékesről lemondani az értéktelenért. Az évszakok váltakozása azonban segítségünkre lehet, hogy szinte öntudatlanul összekapcsolódjunk a természettel s rajta keresztül a kozmikus renddel. Ehhez jobb kalauzt keresve sem találhatnánk magunknak, mint a tragikus sorsú Vándort és Filozófust, a kortárs magyar képzőművészet immár klasszikus alakját, Gémes Pétert (1951-1996).

A kiállításdömpingben ritka szerencse kell ahhoz, hogy egy tárlat időben és térben méltó helyre kerüljön. A Műcsarnok jól időzített, amikor Gémes Péter gyűjteményes kiállítását nyárutóra tervezte. Az augusztus 23-tól szeptember 24-ig látható tárlat egy olyan művészt mutat be, akit kevéssé ismer a hazai közönség, pedig életműve, mely sajnálatosan korán lezárult, a maga nemében egyedülálló. A kiállítás rendezője mégsem törekedett teljességre, nem akarta mindenáron pótolni a korábbi mulasztásokat. A művek leltárszerű számba vétele helyett inkább a lényegre koncentrált, s így maradt hű az alkotó szelleméhez. A gondosan szelektált és elegánsan megrendezett kiállítás, a mindössze 25 műalkotás, újjávarázsolja a Gémes teremtette rituális-mitikus világot. Monumentalitás és szakralitás, illetve a fotó egyedi értelmezésén alapuló filozofikus művek: egy igényes, küzdelmes és hiteles élet egyetemes értékű dokumentumai.

A Varsói Képzőművészeti Akadémia egykori növendéke, Hérakleitosz, a több mint két és fél ezer éve élt rejtélyes görög filozófus kései tanítványa “az ellentétek harcán és a változáson alapuló mindenségről, az isteni logoszról alkotott elméleteit”, mitikus beszédeit fogalmazta képpé. A korai narratív sorozatok, a Fotografikus etűdök (1981-1991) után a Tanulóévek (1984), majd a Vándorévek (1986) sokalakos kompozíciói Goethét és Platónt idézik. A papírra, kartonra, lepedővászonra tussal és szórópisztollyal készített képek a fotót mint újszerű, korszerű médiumot használják. Az álomszerű, finoman elmosódott víziókban a beállított modell rendszerint a művész maga, néha pedig a családja. Ám senki se gondoljon hagyományos értelemben vett portrékra, Gémes inkább a klasszikus görög vagy japán drámák rituáléihoz, a múlt századi állóképek időtlenségéhez, illetve Jancsó Miklós és Andrzej Wajda drámai jelképekbe sűrített alkotásmódjához hasonlóan dolgozott. Képrendező és üzenetközvetítő volt, aki a fénnyel és az idővel alkotott; ecset helyett egy zseblámpa pontfényével rajzolta hieroglifáit. A nagy beteg művész a reneszánsz mesterek elszántságával és tudásszomjával igyekezett megörökíteni az ember spirituális útját, szellemi fejlődésének stációit. Középkori szerzetesek önfegyelme és aszkézise jellemezte, bár a játékosság sem állt távol tőle. A Predellum (1989) már a lélek halhatatlanságát és a halállal való megbékélést ábrázolja. Utolsó munkái, mint a 27 darabos Napló - Piramis, illetve az 56 darab fotóból felépülő Oszlopok (1995) című képinstallációk saját testlenyomataiból konstruált izgalmas, újszerű alkotások, akár csak a korszakos jelentőségű, jelképes beszédű Apokrif (1993). A teremtés és az univerzalitás iránti igény, a keresztény szellemiség és a klasszikus görög filozófia, a sokszorosított grafika és az experimentális fotográfia, tradíció és avantgárd - ezek azok a pillérek, amelyeken életműve nyugszik.

“Gémes: immár nem személynév, hanem művek összefoglaló elnevezése, egy kép, egy vízió, amelynek aktualitása mellett érvelünk… Gémes a nyolcvanas évek tradíciója - bármilyen fájdalmasan-mulatságosan hangzik is ez nekünk” - írja a kiállítás kurátora, Bán András művészettörténész a kiállításhoz készült igényes, tartalmas magyar és angol nyelvű monográfia utószavában. Szeretném, ha a tárlat és a művek nem csak az emlékét őriznék meg, de szerte a világban eljutnának olyan értő, érző utódokhoz, akik hozzá hasonlóan képesek lesznek majd távoli korok üzenetét s az örök emberi értékeket univerzális jelekre, tiszta képi nyelvre lefordítani.