Löwensohn Enikő A német film nagy (fel)futása


57 KByte

Propaganda játékkal

Amikor februárban jelentkeztem a Goethe Intézet pályázati kiírására, amelyet Az elkötelezett mozi címmel hirdettek meg elsősorban művészfilm-forgalmazással foglalkozó szakemberek számára, nem gondoltam, hogy egy szeminárium ilyen szórakoztató is lehet. Nem mintha az egyetemi szemináriumokon mindig és szükségképpen unatkoztam volna, de ott a szellemi izgalom forrása a tárgyalt téma (ritkán) vagy egy kiváló tanár (még ritkábban) volt. Azt, hogy a szeminárium műfaj lényegéhez tartozik az "együtt dolgozni, együtt kitalálni valamit", azt most ezen a német továbbképzésen tapasztaltam meg először. Tanár szakosként sokszor hallottam arról, hogy a magyar oktatási légkör és a módszerek sok negatív vonása a porosz oktatási modell átvételéből következik. Örömmel tapasztaltam, hogy maguk a németek elég messze távolodtak egykori önmaguktól, és amilyen profin csinálják, az az érzésem, hogy az eltávolodást nem ma kezdték.

A szemináriumon tizennégyen jöttünk össze a világ tizenhárom országából. Dán mozitulajdonos, lengyel kritikus, hongkongi és mexikói archivátor, brazil filmrendező, cseh és norvég fesztiválszervező - a legkülönfélébb korú, mentalitású, kulturális hátterű emberből kellett csapatot formálni, amely két hét alatt, két helyszínen (Hamburgban és Berlinben) közösen térképezi fel német filmgyártás és forgalmazás struktúráját, és hasonlítja össze a saját otthoni tapasztalataival. A szemináriumvezetők a játékos és interaktív módszereket keresték. Hogy csak egy példát hozzak, nézzük meg, hogyan celebrálták a legelső nap bemutatkozó szertartását! Ülünk egy hosszú asztalnál, névtáblával a pólónkon, és igyekszünk barátságos és bizakodó pillantásokkal bombázni a külvilágot. A bemutatkozás történhetne úgy is, hogy mindenki feláll, elmondja, hogy kicsoda, mivel foglalkozik, és mit vár ettől a két héttől. Ebben az esetben holtbiztos, hogy a tizedik perc után tisztes, de biztos unalom, a huszadik után pedig diszkrét feszengés vagy alvás következne. Tehát nem így csinálják. Mindenki kap egy kérdőívet, olyan kérdésekkel, hogy melyik a kedvenc filmje, mi a legjobb és legrosszabb tulajdonsága, hová utazna a legszívesebben, ismertetőjegyként pedig rajzolnunk kell valamit, ami jellemző az országra, ahonnan jöttünk. A végén össze kell hajtani a cédulát, és be kell dobni egy kalapba. Majd mindenki húz egyet, és keresi a párját. Az egész társaságot végigjárom, mire kizárásos alapon rájövök, hogy az én cédulámon látható, raviolira vagy csipkés kispárnára emlékeztető valami valójában pirog, tehát lengyel specialitás... Félórán belül mindenki ismeri egymást annyira, amennyire pillanatnyilag szükséges, és nem utolsósorban mindenki nevet. Ilyen egyszerű...

Aztán másnap megkezdődik a munka. Pontosan megtervezett napirend szerint járjuk a várost. Vendéglátóink a legkülönbözőbb filmes cégek és intézmények képviselői: a hamburgi filmtámogatási hivatal vezetőitől művészmozik programszerkesztőiig terjed a skála. A találkozásokon, kerekasztal-beszélgetéseken, interjúkban elhangzottakat időről időre kiértékeltük, feldolgoztuk, nem kevésbé szórakoztató formában. Az alábbi beszámoló a legérdekesebb szakmai programokra szorítkozik.

Hamburg - ahogy az Unióban csinálják

A MediaDesk munkatársa a Media Program információs irodájának munkájáról tart tájékoztatót. A MediaDesk, az Európai Unió filmtámogatási szervezete, tizenkilenc EU országban támogatja az audiovizuális kultúrát. A MEDIA II. program keretében (1996-2000) összesen 310 millió ECU-t osztanak szét (1 ECU = 2DM). A program három fő része a továbbképzés, a filmfinanszírozás és a forgalmazási támogatás. A továbbképzési program producerek és forgatókönyvírók posztgraduális képzését jelenti. A szemináriumok, workshopok a fiatal, főiskolákról frissen kikerült kreatív szakembereket célozzák meg. Ezekre a volt keleti blokk országaiból is lehet pályázni. A finanszírozási program játék-, tévé-, animációs- és dokumentumfilmeket, multimédiás projekteket támogat. Az iroda a pályázatokat kizárólag gazdasági oldalról vizsgálja, nem tartalmi-esztétikai szempontból (erre ott van a strasbourgi központú Eurimages), célja az európai film gazdasági hátterének, finanszírozásának összehangolása. Jelenleg a súlyponti program a forgalmazás. Kiemelt szerepe az anyagiakban is tükröződik. Ez a program az európai filmek forgalmazását támogatja, legyen az mozifilm, tévé, videó, multimédia, de támogatást kaphatnak túlnyomórészt európai filmeket bemutató fesztiválok és mozik is. A fő hangsúly az európai film népszerűsítésén van, mert nagyon nagy az amerikai filmek túlkínálata. Az európai film sokoldalúságát az átlagnéző nem ismeri, bár mindig vannak sok pénzt hozó európai sikerfilmek is (az utóbbi években ilyen volt pl. Az élet szép vagy a Mindent anyámról). 2001-től indul a negyedik, a Pilotprogram, amely a film digitalizálását, a digitális technikák használatát támogatja. Amikor a volt keleti blokkból érkező kollégákkal rákérdezünk, hogy a mi filmjeink mikor részesülhetnek mindezekből a támogatásokból, a tájékoztatást tartó irodavezető széttárja a karját: nem akar illúziókat kelteni.

A következő állomás a KurzFilmAgentur (RövidFilmÜgynökség). 1992-ben jött létre azzal a céllal, hogy a rövidfilmek terjesztésének struktúráját kialakítsa a német piacon. 1994-től más német nyelvű országokban (Ausztria, Svájc) is forgalmaznak. Az ügynökség fiatal és lelkes munkatársai elmondták, hogy az alapítás óta eltelt években a német piac érdeklődése a rövidfilmek iránt folyamatosan és örvendetesen nőtt. Kelendőek mint kísérőfilmek, "szünetkitöltők", de kölcsönöznek tematikus, műfaji összeállításokat is: Festival Highlights - díjnyertes rövidfilmek, Oscar in Shorts - Oscar díjas rövidfilmek, Tales from Tomorrow - sci-fik, Tricky Tales - rajzfilmek, Mord & Totschlag - krimiösszeállítás, Shit Happens - vígjátékok. A világ rövidfilm-termésének legjavát tartalmazó állományuk kb. százharminc filmből áll. Vevőkörük mintegy száznyolcvan mozit jelent, az anyagilag hátrányos helyzetű, de elkötelezett mozik különösen jutányos bérletkonstrukcióban kaphatnak hetente változó rövidfilmprogramot. Adatbankjuk és videoarchívumuk is van. Javuló eredményeik ellenére anyagilag nem önállóak (városi, szövetségi és szponzorpénzekből gazdálkodnak), ezért ezekért a szolgáltatásokért a felhasználóknak fizetni kell.

A hamburgi szakmai programok közül számomra talán legérdekesebb a CineGraphnál tett látogatás volt. A CineGraph legendás vállalkozás, mindenki ismeri, aki a német filmmel foglakozik. Koncepcióját a jelenlegi szerkesztő, Hans-Michael Bock és Hans Helmut Prinzler (ma a Stiftung Deutsche Kinemathek igazgatója) dolgozta ki a hetvenes évek végén. Ez a lexikon a német (nyelvű) film történetét életrajzokon keresztül tárgyalja. Az életműveket bemutató esszékhez teljes és részletes filmográfia és irodalomjegyzék kapcsolódik. A német, osztrák, svájci alkotókat (rendezők, színészek, producerek, technikai szakemberek, kritikusok, filmtörténészek), valamint a filmes emigrációt (beleértve a német születésű emigránsok külföldön végzett munkásságát is) veszi sorra. Az első kiadás 1984-ben jelent meg, jelenleg hat kötetben, összesen 7600 oldalon olvasható. A lexikon folyamatosan bővül, a lapokat gyűjtőkben lehet lefűzni, az új szócikkeket évi két-három alkalommal szállítják az előfizetőknek, jelenleg a harmincharmadik szállításnál tartanak. A lapokból álló szerkezet előnye, hogy állandóan aktualizálni és javítani lehet. Nagyon jó adatbázisuk van, ez a nyilvánosság számára (egyelőre) nem hozzáférhető, de a lexikoncikkek egy része a honlapján is olvasható.

A sűrű programok közepette a hamburgi öt nap nagyon hamar eltelt. De bármilyen szép is a város, és akármilyen gyönyörű volt az idő (erről szinte minden vendéglátónk megemlékezett: harminc fok májusban - ilyen északnémet tájon emberemlékezet óta nem fordult elő) nagy örömmel és nagy várakozásokkal indulunk Berlinbe, ahol a szeminárium hátralévő kilenc napját töltjük.

Berlin - a művészet és a multik

Berlin pillanatnyilag Európa legnagyobb építkezése: az egykori keleti és nyugati városrész határán, az egykor fal kettészelte senkiföldjén új városközpont épül elképesztő tempóban. Négy éve a Potsdamer Platzon csak a feneketlennek tunő mélygarázsok gödreinek impozáns méreteiből lehetett következtetni a születendő épületkomplexumok arányaira. Városszerte még ma is mintegy kétezer építkezés zajlik, a Potsdamer Platzon készül Európa legnagyobb, föld alatt is több szintes pályaudvara, az építkezések miatt évek óta teljes a közlekedési káosz. Bár a németek igyekeznek, a közlekedési változtatásokról tájékoztató különkiadvány a huszonkettedik kiadásnál (!) tart, a helybeliek, ha tehetik, elkerülik a Potsdamer Platzot. A két futurista épületkomplexum, a Sony Center és a DaimlerChrysler-terület épületei már teljes pompájukban uralják a teret. A Sony Centert egy chichagói sztárépítész tervezte, aki a 21. századi kulturális- és üzleti centrum épületébe beépítette a Hotel Esplanadot, a patinás hotelt, amelyben a húszas években egész Berlin táncolt, és amely a Berlin felett az égben még a nagy pusztaság közepén, lerobbant állapotban látható. Az építkezés közben a hotelhez tartozó pompás termet, a Kaisersaalt légpárnákra emelték és hetven méterrel arrébb tolták. A művelet előtt Wim Wenders kívánt jó utat a Kaisersaalnak, amelyben étterem nyílik majd. A fórum gigantikus, egyszerre nyitott és zárt fém- és vászonkupolája alatt sétálgatva vezetőink többször is elmondják, hogy ne felejtsük: itt magánterületen járunk. Az épületek tulajdonosai, a nagy konszernek, a Sony, a DaimlerChrysler vendégei vagyunk, persze kizárólag, mint fogyasztók. Itt minden - a bevásárló-passzázsok, a hotelek, a bankok, a luxuslakások, a gyorséttermek, a mozi- vagy színházcentrumok - arról szól, hogy vegyünk vagy fogyasszunk valamit. A terület steril csendjét diszkrét őrző-védők vigyázzák, itt nem ütheti fel a tanyáját egy hajléktalan és nem lehet politikai demonstrációkat tartani. Viszont minden eladó: a Sony Center júniusi hivatalos átadási ünnepségére a cég megvette a Berlini Filharmonikusokat. Az ünnepi koncerten a Sony vezérigazgatója vezényeli Beethoven IX. szimfóniáját. Ebben a konstellációban a moziknak is nagyon konkrét funkciója van: biztosítaniuk kell, hogy éjjel is életteli legyen a terület, és persze csengjen a kassza. A Sony és a Daimler területén két multiplex (Cinemaxx) és két háromdimenziós IMAX-mozi kínálja ugyanazokat a filmeket.

A privát komplexumban egyetlen közintézmény kapott helyet: az új filmközpont, a Filmhaus, amely összesen 18.000 m2-en, tizennégy emeleten terül el. 2000 nyarán és őszén a legkülönfélébb filmes intézmények költöznek ide: itt folyik majd a főiskolai képzés (Deutsche Film- und Fernsehakademie, Német Film- és Tévéakadémia), működik archívum, múzeum, artmozik, online médiacenter és filmes könyvtár.

Ősztől itt kap helyet a Stiftung Deutsche Kinemathek (Német Mozgóképalapítvány). A Filmhauson a Kinemathek vezetője, Hans Helmut Prinzler vezetett végig. A Stiftung Deutsche Kinematheket a hatvanas években, az új német film felfutásának idején alapították, ma az egyik legfontosabb berlini filmes alapítvány. Archívumában mintegy 9000 német és külföldi film található. Gazdag, néhány területen egyedülálló a filmekhez kapcsolódó dokumentációs gyűjteményük: plakát, díszlet-és jelmeztervek, fotók, forgatókönyvek (30.000 forgatókönyvet őriznek, ezzel övék a legnagyobb német gyűjtemény ezen a területen), hagyatékok (köztük a Marlene Dietrich gyűjtemény, amit 1993-ban Berlin városa megvásárolt és archiválásra átadta a Kinematheknek.) A filmgyűjtemény fő profilja a korai nemzetközi gyűjtemény, a háború előtti német film, az avantgárd, a filmes emigráció, valamint a speciális effektek története. Felújító, filmrestauráló tevékenységet is folytatnak, forgalmazási célokra ún. biztonsági csomagot állítanak elő. A Kinemathek gyűjteményével és koncepcióval eddig is bekapcsolódott a berlini nagy filmes kiállításokba (amelyek egyébként rendszeresek: 1992-ben az UFA történetéről, 1995-ben KinoMovieCinema címmel film- és gyártástörténetről rendeztek átfogó kiállítást), de ez az első alkalom, hogy saját állandó kiállításon mutassa be gyűjteményét. Ezt a kiállítást nem nosztalgikus emlékhelynek, poros tárgyak gyűjteményének szánják. A cél, hogy a néző bepillantást nyerjen a filmes alkotói és befogadói folyamatok mögé: hogyan működnek a filmmítoszok? hogyan formálódott a film mint technikai és mint esztétikai produktum? milyen hatással volt a film formanyelvének kialakulására a színház, a zene és a festészet? Mindez nem csak, illetve nem elsősorban szakemberek számára készül: nulla előzetes tudással is követhetően, vizuális eszközökkel gazdagon illusztrálva mutatják be. A berendezés, fény és hanghatások révén minden kiállítóhelység saját karaktert kap majd. "Impresszionisztikus" és "információs" zónák váltják egymást. A kiállítótermek olyan címeket viselnek majd, mint "Metropolis", "Frankenstein", "A csábítások terme", "A képek diktatúrája". A kiállítás tervezésére az egyik leghíresebb német kiállításrendezőt sikerült megnyerni. A termeken végigsétálva a látogató időutazást tehet a német filmtörténetben, állandó kilátással Hollywoodra. Nagy hangsúlyt kap a mozgókép technikai fejlődését szemléltető anyag, különös tekintettel a speciális effektek történetére és a virtuális valóság nyitotta új lehetőségekre. Kiállítják az utóbbi időben beszerzett nagy hagyatékokat, Marlene Dietrich, Paul Kohner, Fritz Lang, Heinz Rühmann örökségét is. A filmtörténet és a kortárs film párbeszédét időszaki kiállítások fogják kiegészíteni. Itt az ötletek, koncepciók és kiállítási anyagok tekintetében egyaránt számítanak a közös munkára más német és külföldi archívumokkal, gyártó és forgalmazó cégekkel. Utóbbiak a nagy hollywoodi produkciók premierjéhez kapcsolódóan állítanak majd ki, kísérőrendezvényként. Ezek a werk-kiállítások bepillantást engednek majd egy-egy szuperprodukció születésébe, így feltehetőleg csábítóak lesznek a fiatal közönség számára. A kiállítás a tervek szerint szeptemberben nyílik, mi még a csupasz falak között jártunk, de már gőzerővel folytak a munkák. Egy magyar viszonyokhoz szokott szemlélő számára maga az építkezés is élmény: saját szememmel láttam, hogy a burkolóbrigád erre a célra rendszeresített tagja a munkákkal párhuzamosan, tehát feltehetően egész nap porszívózott, miközben a többiek falaztak-tapétáztak-festettek.

Az új filmközpontba költözik a Freunde der Deutsche Kinemathek (Német Mozibarátok Egyesülete) is. Ez az alapítvány baráti társaságként indult a hatvanas években, a német újhullámért lelkesedő német kritikusok, mozisok alapították. Vezetője Ulrich Gregor, filmtörténeti alapmunkák szerzője, társszerzője. A Freunde der Deutsche Kinemathek szerkeszti a Berlini Filmfesztivál művészfilmeket bemutató Forum szekcióját és működteti Berlin (és Európa) egyik legfontosabb artmoziját, az Arsenalt. Az Arsenal az új helyszínen két mozival is jelen lesz. A műsorszerkesztés elvei nem változnak: a cél a filmtörténet és a kortárs mozi értékeinek integrációja, tematikus és egyes országokhoz, alkotókhoz kapcsolódó sorozatok szervezése. Ebben a moziban a filmek eredeti nyelven, feliratozva mennek, ami itt ritkaság, a német forgalmazók szinkronizálják (vagy csak eredeti nyelven vetítik) a filmeket. Továbbra is sok kapcsolódó rendezvényt terveznek, vendégeket hívnak, vitákat, workshopokat, előadásokat tartanak. A szerkesztők szerint nagyon fontos a kommunikáció, a beszélgetés a filmekről. Ezeken a rendezvényeken a berlini közönség nagyon lelkesen és aktívan vesz részt. A programban helyet kap a kommersz mozi jelenségeinek, tendenciáinak kritikus vizsgálata is. A két terem előnye, hogy párhuzamosan futhatnak a nagy programok, júniusban, a nyitó hónapban pl. a 6. Zsidó Filmfesztivál, egy korai indiai hangosfilm program, a kilencvenes évek japán filmjei és a Magical History Tour: a filmtörténet 365 filmben. A programszerkesztőkkel beszélgetve felmerült a kérdés, hogy nem tartanak-e a helyszínváltozástól. Vajon a Sony Center, ez a sokak szerint hideg, steril környezet nem riasztja-e a hagyományos, emberibb, intimebb közeghez szokott törzsközönséget. A fogyasztás palotája ab ovo ellentétes egy artmozi filozófiájával. A mozi vezetői szerint nem lehet struccpolitikát folytatni: a multiplexek itt vannak és a maguk területén kell felvenni velük a versenyt: alternatívát kell kínálni. Egyébként optimisták, nem a közönség szűkülését, hanem esetleges bővülését remélik: a főiskolások, a turisták mindenképpen növelni fogják a nézőszámot. Gregor szerint az art mozinak azt a sajátosságát kell még kifejezettebbé tenni, amit a "multiplex fast food" nem tud nyújtani: ez a mozi több, mint vetítőhely, egy hely, ahol a kultúrát és ellenkultúrát nap mint nap meg lehet élni.

Művészet vagy üzlet?

Az artmozi kontra multiplex ellentét a beszélgetések állandó témája volt. A hagyományos, egytermes mozi itt is visszaszorulóban van. Főleg a volt nyugati városrészben, az egykori üzleti és szórakoztató központban, a Kurfürsterdammon sorra zárnak be a hagyományos és a hetvenes-nyolcvanas években amerikai mintára épült többtermes mozik. A siker nem csak technikai felszerelés és kényelem kérdése. Az UFA hatalmas összeget költött az egyik - korábban nagyon népszerű - Ku'damm-mozijának felújítására (Marmorhaus), és hiába. Az új szórakoztató és kulturális központok főleg a volt keleti részben nyílnak. Itt vannak a divatos kocsmák, bárok, mozik és üzletek. A mozikínálat tendenciáját tekintve egyre inkább kétpólusúvá válik. Egyik oldalon a multiplexek, a maguk tizenkét-húsz éves átlagéletkorú közönségével, popcornnal és pizzával, a másikon az art-mozik (itteni nevükön program-mozik, közösségi mozik, arthouse-ok), "idősebb" közönséggel (huszonöttől fölfelé), csokival és sörrel. Német filmek egyébként mindkét típusban futnak, vannak produkciók, amelyek eleve egyik vagy másik vetítőhelyre készülnek (pl. A lé meg a Lola, a 23 multiplexbe szánt, a Kis éji mese, a Gyorsan és fájdalom nélkül pedig arthouse filmek). A multiplex jelenség megítélése nem egyértelműen negatív: sok olyan véleményt is hallottunk, hogy örvendetes, hogy a multiplex minden uniformizáló hatása ellenére képes visszacsalogatni a fiatal generációkat a moziba.

Az eddig felsorolt intézményekkel szemben a Bundesarchiv Filmarchiv (Szövetségi Filmarchívum), a koblenzi székhelyű Német Nemzeti Archívum egyik alosztálya, maradt a régi helyén, a Fehrbelliner téren. Itt folyik a nemzeti filmgyártás egészének gyűjtése, archiválása és dokumentálása. 1990 óta a volt NDK állami filmarchívum (Staatliche Filmarchiv) is hozzájuk tartozik. Archívumi területen az utóbbi évek legnagyobb vállalkozása a Német Filmográfia. 1992-ben kezdődtek a munkálatok, az európai filmográfiai program keretében. A projektben dolgozik a koordináló Bundesarchiv Filmarchivon kívül a hamburgi CineGraph, a Deutsches Filmmuseum, a Deutsche Filminstitut (Német Filmmúzeum, Német Filmintézet, mindkettő Frankfurtban), és a Gesellschaft für Filmstudien (Filmtudományi Társaság, Hannover). A készülő filmográfiában minden film benne lesz, tartozzon bármely műfajhoz (játék-, dokumentum-, rövid-, reklám-, animációs- és híradófilm), 1895-től napjainkig. Ez mintegy kétszázezer filmet jelent, filmenként tizenöt alapadattal. A nagyszabású vállalkozás első részeredményeként az idén jelent meg egy CD ROM, amely a német (és német koprodukcióban készült) játékfilmeket tartalmazza. A második részprojekt a dokumentumfilmeket dolgozza fel, ez két-három éven belül lesz CD-n hozzáférhető. A másik fontos archívumi feladat az állománykonzerválás, restaurálás. Folyamatosan zajlik az elbomló és tűzveszélyes nitrokópiák (1895-1955 között erre az anyagra készültek a filmek) átírása biztonsági anyagra. A kilencvenes években ötvenkétezer tekercset mentettek át, még nyolcvanezer van hátra. A filmkölcsönzés, forgalmazás céljára "biztonsági csomagokat" készítenek, amelyeket a kiindulási anyagok veszélyeztetése nélkül kölcsönözhetnek. Nincs saját mozijuk, fesztiválokon szerveznek programokat, retrospektíveket. A Bundesarchivban őrzik a volt NDK filmgyárban, a DEFÁban 1946-90 között készült filmeket. A jogtulajdonos a tavaly alapított DEFA Stiftung (DEFA Alapítvány). A nemzetközi forgalmazási jogok a Progress Verleihnél vannak. A Progress képviselői mindent megtesznek, hogy a közönséggel megismertessék a DEFA filmeket, Németországban és külföldön egyaránt. Ezeket a volt nyugatnémet közönség kevésbé ismerte, mint pl. mi, magyarok, akik Gojko Mitic indiánfilmeken nevelkedtünk. A forgalmazásból befolyt összeget filmgyártásba és filmmel kapcsolatos projektek támogatásába forgatják vissza.

Megújuló filmipar -Babelsberg és környéke

Az utolsó napok egyikén látogattunk el a Babelsbergbe. Az egykori NDK filmgyár ma francia tulajdonban van, és amerikai stílusban tálalják: a turistákat kisvonat viszi körbe, a műtermekben szervezett idegenvezetés folyik, a gyár területén filmes vidámpark működik, tervezik egy kisebb bevásárlóközpont és multiplex mozi építését is. "Itt tette keresztbe Marlene Dietrich a szép lábait" - hirdeti óriási tábla az egyik műterem előtt. A készülő produkciók 70%-a tévés projekt, sorozatok, reklámok, talkshow-k. Ennek megfelelően megváltozott az intézmény neve is: Medienstadt Babelsberg (Babelsberg Médiaváros), ezen belül a filmgyár csak egy leányvállalat. Itt is impozánsak az új épületek, különösen a digitális utómunkák helyszínéül szolgáló vadonatúj üveg és fém palota, rengeteg fénnyel és zöld növénnyel - egy japán építész munkája. Itt működik a Filmboard Berlin-Brandenburg, a tartományi filmtámogatási hivatal. Igazgatótanácsában két bank és három tévétársaság is helyet foglal (Sat1, Pro7, ZDF). Mozi és tévéfilmeket támogatnak minden műfajban (kivéve a talkshow-kat), gyártást, forgalmazást egyaránt. Saját posztgraduális forgatókönyvíró és producerképzésük is van. Nem itt hallottunk először a fiatal német film professzionalizálási törekvéseiről, különösen, ami a forgatókönyvírást illeti. A Verlag für Drehbücher forgatókönyvügynökség (a Rohwolt kiadó leányvállalata) vezetője, Michael Töteberg is ezt emelte ki a fontos tendenciák közül. A német film az utóbbi években erősen kommercializálódik és professzionalizálódik. Felértékelődött a szakértelem, a szakképzés szerepe. A főiskolák új (média) szakokat nyitnak, az új filmes intézmények továbbképző programokat indítanak. Mindez generációs áttöréssel jár együtt. A fiatal alkotók már a profizmus igényével jelennek meg a gyártás és a forgalmazás, a marketing területén. Jellemző erre a szemléletváltásra, hogy a német film fiatal, de már befutott alakjai még nem a hivatalos filmoktatásban szerezték ismereteiket. Tom Tykwer (A lé meg a Lola rendezője) tizenkét éves korától moziban dolgozott, huszonévesen a berlini Movimento (az egyik divatos artmozi) programszerkesztője volt. Amikor a Claussen+Wöbke produceriroda egyik alapítója, Claussen főiskolára járt, még nem volt producer-képzés, ezért rendezőosztályba került. A főiskola után gyártásvezetőként dolgozott, azután lett önálló. Wöbke jelentkezett az újrainduló producer szakra, de nem vették fel. 1992-ben alapították közös cégüket, a Claussen+Wöbkét, amely a fiatal német film forgalmazására szakosodott. Az ő filmjük volt többek között a Csenden túl, amelyet Oscar-díjra nomináltak. A német független film másik nagy sikersztorija, az új generáció műhelye a berlini X-Filme Creative Pool. Jellemző módon a cég egyik tagja sem ért rá, hogy fogadja a szeminárium hallgatóit, annyira elfoglaltak - de érthető is, hiszen mindenki róluk beszélt. Ezt a gyártó és forgalmazó céget 1994-ben alapította a producer Stefan Arndt és három rendező, Wolfgang Becker, Dani Levy és Tom Tykwer. Mindannyian harminc év körüliek, és a hasonló korú vagy fiatalabb nézők számára készítik filmjeiket. Itt készült a berlini alternatív közegben játszódó Az élet egy építkezés (Wolfgang Becker), a New Yorkban angolul forgatott náci témájú akciókrimi, a Mesüge (Dani Levy), a Téli álom, és persze A lé meg a Lola is (mindkettő Tom Tykwer filmje). A céget kis apparátus, közös infrastruktúra, hasonló ízlésű munkatársak csapata jellemzi. 1999 óta külsős alkotók filmjeit is menedzselik. Filmjeiket az ötlettől az utolsó sajtófüzetig végigkísérik. A gyártás és a forgalmazás szoros kapcsolata lehetővé teszi, hogy a marketing, a sajtó és reklámstratégia tervezése már a forgatókönyv elkészültekor megkezdődjön. Igényes, érdekes filmeket akarnak csinálni, amelyek témájukat, helyszínüket tekintve valamiképpen a német valóságban gyökereznek, de külföldön is eladhatók. És nem csak fesztiválokra. A cég a nemzetközi forgalmazás tekintetében egyre jobb eredményeket ér el. Első produkciójukat, a Csendes éjt (Dani Levy filmje) hat országban forgalmazták, Az élet egy építkezést már tizenkettőben. A csúcs persze A lé meg a Lola, amelyet több mint ötven országban mutattak be, és még jobb eredményeket várnak Tom Tykwer koprodukcióban készülő új filmjétől (Der Krieger und die Kaiserin - A katona és a császárnő), amely a cég lehetőségeihez képest a maga tíz és fél millió márkás költségvetésével igazi szuperprodukció. Tom Tykwer 1998-as sikerfilmje, a A lé meg a Lola sok szempontból rejtély. Ez a film, mint a kortárs német film határköve, szinte minden beszélgetésben felmerült, mint viszonyítási pont és hivatkozási alap. A kérdés, amely a szeminárium nemzetközi csapatát, de úgy tűnik, magukat a német szakembereket is foglalkoztatta, hogy miért éppen ez a film futott be ilyen rendkívüli karriert, a filmfesztiválokon és a kasszáknál egyaránt. A rendező két "komoly" projektje közötti játékos ujjgyakorlatnak, etűdnek szánta. A kiinduló ötlet az volt, hogy egy vörös hajú nő fut a berlini utcán - ebből kell filmet csinálni. Kiugró sikerre senki sem számított. A film zenéjét tartalmazó CD-nek hetekkel a bemutató előtt még nem volt kiadója (aztán a Billboard sikerlistáján az elektronikus zenei kategóriában ötödik lett, az X-Filme pedig létrehozott egy saját CD-kiadót). A Wella hajfestékgyár nem szállt be a film szponzorálásába, mert nem látott benne fantáziát. Aztán 1998. augusztus 20-án, a német bemutató napján beindult a gépezet. A film kétszáznyolc kópiával indult és tarolt: három hét múlva a sikerlista élére került, minden nézettségi rekordot megdöntve. Az amerikai forgalmazás is nagyon jól sikerült: az amerikai forgalmazó, a Sony kevés kópiával, nagy reklámmal indította a filmet, hogy a kiábrándító félházakat elkerülje. A negyedik héten már a nyugati part hetven mozijában játszották, nagyon pozitív közönség- és sajtóvisszhanggal. Hollywoodi sztárok nyilatkoztak felsőfokon, a címszereplő Franka Potente nagy példányszámú magazinok címlapjára került. A Lola lett minden idők második legsikeresebb (azaz legtöbb pénzt hozó) német filmje a tengerentúlon (az első Wolfgang Petersen háborús akciófilmje, a Tengeralattjáró). Nem volt ilyen szerencsés a francia forgalmazás: itt dömpingstratégiát alkalmaztak, és bár a francia fogyasztói beidegződésekre tekintettel igyekeztek a film nemzetközi imázsát hangsúlyozni, a film megbukott. De ez inkább kivétel, ami a szabályt erősíti. A Lola sikeréhez minden bizonnyal hozzájárult, hogy univerzális filmnyelvet beszél, sok zenével, videoklipekre emlékeztető, ritmikus, gyors vágással, animációs betétekkel. És sokak számára meglepetés volt: a néző olyan filmet kapott, amilyenre a németektől nem számított. Az X-Filmes rendezők felismerték, hogy a német mainstream filmekkel nem lehet betörni a nemzetközi piacra, ezek a filmek lehettek a saját hazájukban bármilyen sikeresek, külföldön visszhang nélkül maradtak, mert humoruk helyhez és időhöz kötött, a határokon kívül nehezen érthető. A német film, mint fogalom is terhelt, negatív asszociációk kapcsolódnak hozzá: szigorú, kemény, unalmas, humortalan. Az idegenkedést fokozza a német nyelv, ami sehol sem számít közkedveltnek. A fiatal rendezők és producerek ezeket az előítéleteket akarják oldani igényes, eredeti, személyes, mozgalmas történeteikkel. Az új terméssel a budapesti közönség jövő februárban, a Goethe Intézet és az Örökmozgó új német filmekből válogató sorozatában ismerkedhet meg. Lola (nálunk is) megtette a magáét - most már fussanak mások...


90 KByte

70 KByte

81 KByte

70 KByte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár fórum fórum mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap