Bizonytalanul botorkálunk óriási gödrök, munkagépek, félig kész felhőkarcolók között, aztán hirtelen egy futurista látomás: a Berlinale új fesztiválközpontja. A senkiföldjén ultramodern metropolisz készül, hétvégén is dübörögnek a daruk. A város vezetői és a fesztivál szervezői elhatározták, hogy ha törik, ha szakad, a jubileumi ötvenediket az egykori Kelet-Berlinben rendezik, ezzel is jelezve: a főváros immár egy és oszthatatlan. Minden vadonatúj. A két multiplex számtalan moziterme, süppedő, borvörös ülései elnyelik a háromezer akkreditált újságírót, a fesztivál vendégeit és a helyi nézőket. Fantomváros. Ha nincs fesztivál, kong az ürességtől -mondják a berliniek. Lakások egyelőre nincsenek erre, az irodák és a hatalmas bevásárlóközpont csak hétvégére vonzza ide a kíváncsiakat családostul, akik megcsodálják a sok vihart megélt Potsdamer Platz átváltozását.

Az 50. berlini filmfesztivál, ami a látványt illeti, a jövőt rajzolja elénk. Egy biztos, Berlin megerősítette fesztiváli pozícióit a film világában. Moritz de Hadeln fesztiváligazgató szerint fontosak a jó körülmények, de ami igazán számít, az a rendezők tehetsége és a filmek eredetisége. Cannes után Berlin a második legfontosabb filmfórum Európában. Programválogatásában azonban toleránsabb és rugalmasabb Cannes-nál. Befogadja a névtelen kezdőket, az alternatív, a kísérleti filmeket, sőt a videóra készült munkákat is. Itt a tehetség utat törhet magának, különösen a Gregor házaspár által irányított, főként fiatalokat támogató Fórum szekcióban. A huszonhat versenyfilm rendezője között is csak néhány nagy név szerepelt: Miloą Forman, Wim Wenders, Volker Schlöndorff, Norman Jewison, Kenneth Branagh.

... És akkor leomlik a fal

Csaknem tíz éves szünet előzte meg Schlöndorff új filmjét, de most is, mint korábban, a német történelem érdekelte. Talán ezt is díjazták, amikor az egyik Ezüst Medve díj mellett (a két női főszerepért kapta Bibiana Beglau és Nadja Uhl) a legjobb európai filmnek járó ötvenezer márkás "Kék Angyal" díjat is a filmnek ítélték. Pedig sokan úgy vélik, Volker Schlöndorff filmje, A lövés utáni csend nem éri el korábbi filmjei színvonalát, különösen, ha a Katherina Blum elveszett tisztességére, vagy a Bádogdobra gondolunk. A forgatókönyvet Wolfgang Kohlhaas neves íróval együtt írta, kettejük falon innen és falon túli tapasztalatai és egy egykori RAF terrorista életrajzi napló-regénye alapján, aki a film elkészülte után tiltakozott a történet meghamisítása miatt. A két szerző viszont kijelentette, hogy nem dokumentumfilmet akart csinálni, csak olyan sztorit keresett, amely csak és kizárólag Németországban történhetett meg.

A vörös brigád tagjairól korábban is készült már film, 1981-ben az Ólomidők. Schlöndorff volt felesége, Margarethe Von Trotta készítette. A lövés utáni csend ott kezdődik, ahol az Ólomidők befejeződik. Mindkét film főszereplőjét megölik. Ám Trotta az érzelmi kapcsolatokra helyezte a hangsúlyt, míg Schlöndorffnál jelentékenyebb szerepet kap a politika és a hatalom viszonya és ezek hatása az egyéni sorsra.

A lövés utáni csendben a terrorista lány játékszerré válik a hatalom kezében. Ritát nyugaton üldözi a rendőrség, keleten a Stasi bújtatja, új identitást és új életlehetőséget ad neki. Hogy miért bújtatott valakit a Stasi keleten, akire súlyos börtönbüntetés várna nyugaton, azt csak a film végén értjük meg a Ritával kapcsolatot tartó naivan hithű Stasi-ügynökkel együtt, amikor kiderül, hogy a keleti és nyugati titkosszolgálatok kapcsolatban álltak egymással. Nyugaton végig tudtak Rita hollétéről, bujtatása is csak addig tartott, amíg valamelyik titkosszolgálatnak ez érdekében állt. A romantikusan baloldali fiatal terrorista lány bámulatos könnyedséggel alkalmazkodik a kelet-német környezethez. Kiválóan játssza a szerepét, csaknem elfeledkezik korábbi énjéről, szerelmek is szövődnek. A fal leomlása döbbenti rá, hogy már sehol sincs biztonságban, és menekülés közben lelövik. Halála egyszersmind a radikális baloldali eszmék halálát is jelenti, új korszak kezdődik. Ám az Ólomidők a maga idejében élesebben foglalt állást, a téma húsz évvel ezelőtt nagyobb vihart kavart az ellentétes nézetek kereszttüzében.

Szellemidézés - a fal hiánya

Míg Schlöndorff filmje a fal előtti időszakot elemzi, Frauke Sanding és Eric Black német rendezők A fal után című filmjükben már a fal hiányáról készítették poétikus esszé-filmjüket. Archív felvételeket láthatunk arról az időszakról, amikor még állt a fal, és arról, amikor ledöntötték. Buldózerek és emelődaruk táncot lejtenek a Potsdamer Platz feletti kék égen Marlene Dietrich mélyzengésű hangjára. A Potsdamer Platz a felejtés szimbóluma. Esztétikus állóképek, nosztalgia. A megszólalók már bizonyos távlatból summázzák gondolataikat. A történész szerint Berlin a szellemek városa, az állandó változás, a lerombolás-felépítés, a kollektív és az egyéni traumák következtében. Szellemeket idéznek az utcák, az épületek és az emberek emlékezete. A buldózeres életének legnagyobb élménye volt, amikor az általa irányított gép "zabálni" kezdte a falat. A homeopata gyógyászon igazi pánik, félelem, depresszió és asztmatikus rohamok vettek erőt, amikor kezébe vett egy faldarabot. Ez indította arra, hogy faldarabokat helyezzen kis üvegcsékbe, és gyógyszerként árusítsa, a fal által okozott tünetek gyógyítására. A rendezők szerint száz év múlva az emberek már csak azt fogják tudni, hogy valaha volt ott egy fal, amit lebontottak. Minden mást elborít majd a felejtés. A film megörökíti a fal és az emlékezet eltűnésének folyamatát.

A kínai út

Puha ecsetvonásokkal felvázolt, pátosztól sem mentes az "Ezüst Medvé"-t nyert Út hazafelé ( r: Zhang Yimou). A film felelevenít egy ősi temetkezési szokást. Úttalan utakon, havas-jeges tájakon viszik a falu tanítójának koporsóját fiatalok, öregek a távoli temetőhöz. Szimbolikusan egész Kína ott menetel az idős tanítóné mögött. Makacs kitartásával és fia segítségével elérte, hogy az elfelejtett hagyomány életre keljen. Az úton felidéződik a régi Kína, egy isten háta mögötti kis északi falu, ahová hajdan megérkezett az ifjú tanító, akibe azonnal beleszeretett a helybéli írástudatlan lány. Szerelme és kitartása vezérli a tanító egész életét. Nem sok szó hangzik el a filmben, de elég a fiú pillantását követnünk, ahogy figyeli idős anyja lehajtott fejét, és már tudjuk, megteszi, amit kíván, eltemetteti apját a régi szokás szerint. Az egzotikus kínai táj, a néptanító iránti ragaszkodás és az idő visszapörgetése mind a modern világ ellentéteként jelennek meg Zhang Yimou filmjében.

Az el nem mondott történetek

A holocausttal foglalkozó műveket - érthető módon - nagy érzékenység és figyelem övezi Németországban és Berlinben. Évente átlagosan négy-öt új filmet mutatnak be ezzel a tematikával. Idén a Panoráma válogatásából a 175. paragrafus (Paragraph 175) című német film kapta meg a FIPRESCI díjat. Még mindig vannak és valószínűleg még sokáig lesznek el nem mondott történetek. A film idős szereplői csaknem életük végéig vártak azzal, hogy nyilvánosan beszéljenek arról, mi történt velük. A náci büntető törvénykönyv 175. paragrafusa kimondta, hogy börtönnel és állampolgári jogainak elvesztésével büntethető az, aki nem természetes módon él szexuális életet. Vonatkozott ez a férfiak egymás közötti, valamint az ember és az állat közötti szexuális aktusra. 1997-ben a két rendező, Rob Epstein és Jeffrey Friedman találkozott az amerikai Holocaust Memorial múzeum német történészével, Dr. Klaus Müllerrel, aki a homoszexuális túlélők sorsát kutatta. Ő ajánlotta, hogy közösen készítsenek filmet erről az eddig rejtett történelmi aspektusról és tegyék nemzetközileg ismertté kutatásaik eredményét. 1933 és 45 között a náci dokumentumok alapján mintegy százezer embert deportáltak homoszexualitás miatt. Közülük csak négyezren élték túl a második világháborút. A homoszexuálisok az üldözöttek legkevésbé ismert csoportja, ők vártak a legtovább azzal, hogy beszéljenek az életüket meghatározó traumáról.

Martin, a tourist guide

Úgy kezdődött, hogy három izraeli fiatalember Dachauba kirándult, hogy megnézze az egykori koncentrációs tábort. A táborban arra lettek figyelmesek, hogy egy idős ember vitatkozik az egyik alkalmazottal. Megismerkedésük zavarba ejtő volt, az idős ember egy másik irányba kezdte rángatni őket, mondván, ő tudja, hogy pontosan hol és hogyan történtek a dolgok, miközben szidta a tábor kialakítását és a személyzet tudatlanságát. Hamarosan kiderült, hogy Martin Zaidenstadt, a dachaui koncentrációs tábor túlélője több, mint ötven éve mindennap idejön, hogy a turistákat megfelelő információkkal lássa el. Ra’anan Alexandrovicz (a film rendezője) és két társa megszállottan tértek vissza nap mint nap a táborba, hogy találkozzanak Martinnal, aki nem tudta elhagyni Dachaut és végleg letelepedett egy szomszédos faluban.
Ra’nan Alexandrovicz Önbizalom Ltd. című, egy jeruzsálemi utcasarkon játszódó nagyszerű diplomafilmjét januárban láthatta az Örökmozgó közönsége, a jeruzsálemi Sam Spiegel Filmfőiskola tíz éves fennállása alkalmából rendezett bemutatón.

Ördögűzés fegyvertelenül

A Fórum szekcióban mutatták be és FIPRESCI díjjal jutalmazták a Hétfő (Monday) című japán filmet. Az abszurd paródia első képsorain egy fekete öltönyös fiatal férfi nem emlékszik arra, hogyan került egy hotelszobába. Csak egy sóval teli zacskót talál a zsebében, amelyet temetéskor ördögűzésre használnak. Emlékezetéből mozaikszerűen bukkannak elő az események. Valami bár, ahol kikezd a maffiavezér nőjével, meg akarják ölni, egy talált gépfegyverrel lelövi üldözőit, közben lidércnyomásos látomások gyötrik. Aztán ismét egy hotelszoba, a televízióban élő adást közvetítenek egy veszélyes bűnözőről, akinek tartózkodási helyét - egy szállodát - a rendőrség körülzárta. Rádöbben, hogy róla van szó, az ő szállodáját zárták körül, ő az, akit üldöznek a rendőrök, akik máris nyomulnak felfelé a lépcsőn. Kapja a fegyverét, lepuffant egy-két rendőrt, és puskával a kezében kilép a szálloda bejáratán. Kint csőre töltött gépfegyverek és televíziós stábok várják lélegzetvisszafojtva. Hősünk először mosolyog, majd kacagni kezd. A széles jókedv mindenkire átragad, kacagva dobják el fegyvereiket az állig felfegyverzett rendőrök, a tv-stáb tagjai megfeledkeznek a kameráról, mindenki jókedvű és felszabadult. Aztán eldördül egy lövés, a fiú háta mögött egy életben maradt rendőr bukkan fel. A varázslatnak vége, mindenki visszaveszi eldobott fegyverét, arckifejezését szigorúra rendezi, a főhőst persze lelövik.

Ez a film akár 1968-ban is készülhetett volna Európában - ha nem japánok játszanák. Az 1964-ben született rendező, Sabu színészi karrierje és immár negyedik játékfilmje után (az elsővel, a Dangan Runnerrel legjobb elsőfilmes díjat nyert 1996-ban) csak egy "néha keserű, néha komikus, néha drámai, ugyanakkor akciódús vígjátékot akart rendezni, amelyet megérint a horror szele". Ám az európai néző számára a hatvanas évek "make love not war"/szeretkezz, ne háborúzz életérzését idézi.

Csak nézzük egymást

Ülünk a moziban és nézzük egymást. Negyven percig. Ritkán fordul elő velünk, hogy ennyi időt szánnánk arra, hogy valamit is ilyen sokáig nézzünk, főleg, ha közben nem történik semmi. Sharon Lockhart Los Angelesben élő (1964-ben született) rendezőnő a brazíliai Manaus neo-klasszikus stílusú operaházában gyűjtötte össze háromszáz nézőjét, a Teatro Amazonas című filmjéhez. Csupán annyi volt a célja, hogy létrehozzon egy ritka helyzetet: az egyik kultúra nézi a másikat. Mi nézők tehát nézzük a brazilokat és hallgatunk egy kórusművet, egy erre a célra komponált minimal-zenét, amit az átlag néző öt percig ha kibír monotonitása és kellemetlen hangzása miatt. A filmbeli nézőtéren ülők nem mozdulnak. Érezhető a hőség, emberek néha törölgetik a homlokukat, egy gyerek kimegy, aztán visszajön. A brazil karneválok tomboló élvezetére emlékezvén, az ember elcsodálkozik a fegyelmezett közönség láttán. Negyven percig van min gondolkodni. Ülünk egymással szemben, a Teatro Amazonas és a berlini mozi közönsége. Nem mozdulnak ők sem, mi sem. Úgy látszik, mégis van mit nézni, miközben egy tapasztalattal is gazdagabbak lettünk: tudunk negyven percig egyhelyben ülni, gondolkodni és figyelni, még ha kicsit úgy is érezzük, hogy átvertek minket.

Manila sötét bugyrai

A Toro (Manila vöröslámpás kerülete) című film iskolapéldája annak, hogyan nem szabad dokumentumfilmet csinálni. Rolly, akinek gyerekkora óta itt van a "munkahelye", egyes szám első személyben mondja el saját szívfacsaró történetét a prostituált mamáról, aki gyermekeit is prostitúcióra kényszeríti, ráadásul halálos beteg, a nővéréről, aki apa hiányában kénytelen eladni gyermekét, az öccséről, akinek minden pénzét odaadja, hogy megmentse a rettenetes sorstól, és aki mégis belekeveredik egy gyerekekből álló kábítószer-bandába. Mindenkinek meg van pecsételve a sorsa, ebből nincs kiszállás. Tudjuk, hogy mindez igaz, de amikor a rendező profi prostituáltakkal játszatja el a vérlázítóan kiszolgáltatott helyzeteket, amikor a főhősön érződik, hogy sokadszor mondja el történetét a kamerának, hiteltelenné válik a film. Nem tudom, hogy a rendező (José Javier Reyes, 1964) tehetségén vagy az áldokumentarista feldolgozáson múlik-e, hogy a film nem teszi átélhetővé témáját, miközben olyan világról tudósít, ahol a gyerekektől elveszik gyerekkorukat, ahol már nem létezik emberi méltóság, ahol nem számít semmi, ahol már nincs szerelem, barátság, együvé tartozás, csak borzalom és reményvesztettség.

Intim mozi - digitális kamerával

Manila nyomornegyedéhez képest igazán műproblémának tűnhet egy francia értelmiségi nő gondja Claude Miller A nőkről és a varázslatról című filmjében. Claire heves fejfájások miatt keresi fel orvosát, s mivel a kapott pirulák nem szűntetik a fájdalmat, alaposabb kivizsgálásra küldik egy pszichiátriai klinikára. Mindennapos történet, a fejfájások hátterében egy megoldatlan, frusztrált élet húzódik. Claire életében minden sikertelen. A szüleivel nincs jó viszonyban, húga céltalan és súlyos bajokkal tarkított életét képtelen helyrehozni, szerelmes egy nős férfibe, állandó félelem és szorongás gyötri, hogy nem képes befejezni az egyetemet. A tünet világos: életvezetési problémáiból betegségbe menekül. Háromágyas kórterembe teszik, két betegtársa közül az egyik súlyosan téveszmés, gyakran agresszív idős hölgy, a másik egy fiatal nő, akinek mindkét lába megbénult. Ez a helyzet normális segítőkészséget vált ki Claire-ből, rádöbben eddigi önzésére és pszichológiai értelemben gyógyultan, új életre készülve hagyja el a kórházat. A kórterem szűk életterében zajló apró történések, a gondosan komponált érzékeny felvételek közeli ismerőseinkké teszik a szereplőket. De nem csak ezért, hanem az új technika használata miatt is kapott FIPRESCI díjat a francia versenyfilm. Ugyanis ez volt az első mű a fesztivál versenyében Berlinben, amelyik könnyű, digitális kamerával készült. Számtalan televíziós műsor, dokumentumfilm készült már ilyennel, de művészi igényű, versenyben induló játékfilm még nem. A sajtókonferencián megtudtuk, hogy két kamerát használtak a forgatáson. Egy "hideget" és egy "meleget". A "hideg" kamera hűen követte a rendező utasításait, a "meleg" kamera az ellesett pillanatokat rögzítette. A kettő felvételeinek kompozíciójából jött létre ez a bensőséges látvány. A film a francia ARTE csatorna "kis kamerás" programja keretében jött létre. Egész sor tervük van, amelyekhez neves rendezőket szeretnének megnyerni. Ezzel a módszerrel jelentősen olcsóbb egy film, ami nagy távlatokat nyithat meg kezdő filmrendezők előtt.

Sok filmről nem esett szó, többek között az Oscar-díjra jelölt Hurrikánról (Norman Jewison), Wim Wenders Egymillió dolláros hoteljéről, vagy A tehetséges Mr. Ripleyről (r: Anthony Minghella), mindegyiknek Berlinben volt a premierje, de hála az utóbbi időkre jellemző villámgyorsaságú forgalmazásnak, vagy már láthatóak vagy hamarosan láthatóak lesznek a budapesti mozikban. Egyébként sincs arra mód, hogy teljes keresztmetszetet adjunk a fesztivál programjáról, mivel pár nap alatt a több száz film töredékét lehet csak megnézni. A fesztivál csupán rávilágít a pillanatra, ahol tartunk, és arra, hogy az új évezred küszöbén miről hogyan gondolkodik a világ Berlintől Tokióig.