Szlaukó Katalin Helyfoglalás, avagy a mogyorók bejövetele
Interjú Szőke Andrással

Szőke András és Badár Sándor
Szőke András
és Badár Sándor
139 KByte

Havazásra hajló, hideg pesti reggel, a korai órán ürességtől kongó gyorsétterem, néhány nappal a 31. Magyar Filmszemle előtt. Kávé, a tűzjelzővel incselkedve elszívott cigaretták, és egy új film.

Mi is ez a Helyfoglalás?

Van vagy tizenvalahány ember, férfiak, nők, ezeket mogyoróknak hívják, és ezek a mogyorók megérkeznek ide. Együtt vannak, vagy összeszorultak, ezen azt értem, hogy ők így alkotnak egy kis csoportot. Ugyanakkor, ha ezt egy közösségnek tekintjük, a közösséget mindig nagyon nehéz együtt tartani, nehéz benne együtt maradni, együtt gondolkodni. Ezért ebben a filmben is vannak olyan jelenetek, amelyek arról szeretnének szólni, hogy mennyire nehezen tud ugyanúgy működni minden személyiség ebben a csoportban. Nagyon egyszerűen fogalmazva ezek a mogyorók elkéstek, körülbelül 800 évet. Állandóan vitatkoznak. Van gumimatracuk, van rossz televíziójuk, van mosógépük, így jöttek, ahogy jönnek. De vannak érzelmeik, és van múltjuk, amiről szintén vitatkoznak, hogy jól értelmezik-e. Ellentétek vannak egymás között, olyan ez, mint egy szeleburdi család. Mintha egy nagy család érkezett volna . Erről a családról szól ez az anyag. Barátaimmal csináltuk a filmet, azokkal, akik részben az előző filmekben is játszottak, és új ismeretlen arcok is feltűnnek. Olyanok is, akik még sosem játszottak filmen, színházban sem.

A címe elég meglepő. Nem félsz, hogy ellenérzéseket fogsz vele kiváltani?

Az előző filmeknek is sajátos volt a címe, ennek azért ez, mert most úgy gondoltuk, hogy ez a legkifejezőbb. Végül is két címe van, mert van egy vessző a mondatban. Az első fele az, hogy Helyfoglalás, azt jelenti, hogy ez a film szeretne helyet foglalni az itthon készülő filmek sorában, vagy azoknak a módszereknek a sorában, ahogyan Magyarországon ma filmeket csinálnak. Az, hogy az ember fél-e attól, hogy ellenérzéseket vált ki, az egy kicsit bonyolultabb, mert nem hiszem, hogy olyan filmet lehetne készíteni, ami mindenkinek megfelelő lenne. Mert amúgy is, szerintem ezek az anyagok, amiket eddig csináltunk, "rétegfilmnek", vagy rétegmunkának tekinthetők. Megvan az adott közönségük, ez néha változik, néha bővül, egészen meglepően. Én egy időben azt hittem, hogy ezeket a filmeket csak fiatalok nézik. De az elmúlt tíz év alatt találkoztam nagyon sok középkorú vagy idősebb mozinézővel, és számomra meglepő volt, hogy mondjuk egy ilyen jellegű filmet miért néznek meg. Tehát nagyon kiszámíthatatlan, hogy ki lesz ezeknek a filmeknek a közönsége. Nem is hiszem, hogy egy filmet programfilmként kell csinálni, hogy megcélzol egy közönséget és annak készíted el. Lehet, hogy a profi filmezésben ez működik, én nem így szoktam filmet csinálni. Ha van valamilyen ötlet, téma vagy helyzet, ami elindítja az ember gondolkodását, akkor azt megpróbálja megcsinálni a lehetőségekhez képest a legjobban.

Igazság szerint arra gondoltam, hogy a cím egy korábbi magyar játékfilmet idéz fel. Látatlanban azt mondanám, hogy a sajtó, már csak ezért is különös figyelmet fordít majd a filmedre.

Igen, ezt mások is meg szokták kérdezni, de remélem, hogy ha megnézik, akkor esetleg a film indokolni fogja, hogy miért ez a cím. Nincsen olyan alkotói tevékenység - mostanában -, ami ne kapcsolódna rá valamire, vagy ne előzte volna meg valamilyen más módon kifejezett, más alkotóktól megjelent munka. Mindenhez lehet kapcsolni valamit, és mindent lehet úgy tekinteni, hogy reflexió valamire. Az nem az én dolgom, hogy ezt a filmet párhuzamba hozzam bármilyen másfajta munkával. Az a néző, vagy adott esetben a filmekkel foglalkozó emberek a dolga. Hiszen, ha majd esetleg kikerülhet moziba ez a film (mint ahogy a Három rajtam kívül álló okok miatt egyenlőre még nincs kint, még nem látták az emberek, holott már egy éve bemutatták a Filmszemlén), akkor az emberek majd eldöntik, hogy mihez kapcsolják, milyen asszociációkat kelt bennük. Ez a dolog önmagában építkezik, ahhoz a helyhez kötődik, ahol forgattuk, azokhoz a szereplőkhöz és a mi történetünkhöz. Ez egy helyfoglalás, annak a gondolatsornak a helyfoglalása, ami ebben a filmben benne van.

Mennyi időtök volt a munkára?

Hat nap alatt forgattuk a filmet.

Előkészítés?

Az két nap volt, nagyjából.

A forgatókönyvön meddig dolgoztatok?

Három nap alatt írtuk meg. Minden egy kicsit gyorsabban ment, mint általában, mert adódott a Kodaktól az a lehetőség, hogy egy lejárt nyersanyaggal kellene valamit kezdeni. Egy fiatalember, aki szövegíróként is dolgozik már, Tariska Szabolcsnak hívják (van egy új együttesük, remélem, hogy talán nemsokára sikeres együttes lesz, mint ahogy évekkel ezelőtt a Lajkó Félix a Kis Vakondban zenélt szinte először. Volt már egy-két ember, aki nálunk kezdett, vagy nálunk is csinált valamit, amikor még nem ismerték őket), szóval van egy fiú, vele együtt írtam a forgatókönyvet. Ő írta a szövegek nagy részét. Egy írott forgatókönyv alapján, tehát rendes, normális forgatókönyv alapján dolgoztunk. Ugyanakkor a forgatási körülmények miatt, a helyzetek miatt, amiket létre lehetett hozni, rengeteg improvizáció van a filmben. Az egyik ok az, hogy nagyon kevés nyersanyaggal dolgoztunk. Lényegében egy nagyjátékfilmnek szinte egyszeri leforgatására elegendő nyersanyagunk volt. A jelenetek 90 %-át egyetlen egyszer vettük fel, pár jelenet van, amit ismételni tudtunk. Már ez is meghatározta, hogy olyan forgatási módszerrel kellett dolgozni, amiben nem lehetett hibázni. Vagy ha valamilyen hiba történt, azt nagyon át kellett gondolni, hogy hogyan lehet dramaturgiailag beleszerkeszteni a majdan elkészülő munkába. Ez természetesen meghatározta azt, hogy hiába volt jól átgondolt forgatókönyv, módosítani kellett rajta, mert a valódi helyzet, a valódi forgatott szituáció az már ott volt az exponált filmen. Hát ezért változtak jelenetek.
Semmi más nem volt igazából előkészítve. Nem egy hosszú, több éves folyamat eredménye a film, hanem volt egy szituáció. El kellett dönteni, hogy próbál-e élni ezzel az ember, vagy nem. A külső körülmények nem voltak hozzá adottak (kamera, forgatási pénz, utómunkálati pénzek). Hanem volt a nyersanyag, a Magyar Televíziótól kaptunk technikát, kamerát, lámpákat. És volt egy nagyon tehetséges operatőr az ő csapatával: Markert Karcsi. Azt mondtuk, hogy megpróbáljuk, belevágunk, és hát meglátjuk, hogy mi lesz. Így indultunk neki.
Gyakorlatilag a forgatás utolsó szakaszában (Kapolcs - Taljándörögd környékén forgattuk a filmet, ami mint tudjuk, nyáron a Művészetek Völgyének ad otthont) került a képbe Márta Pista, aki ugye ugyanott mozog nyaranta, ismerjük egymást, látta, mit csinálunk. Ő szállt be ebbe a történetbe legvégén. Játszik is a filmben, a zenék egy részét is ő készítette. És az ő segítségével, kapcsolatain keresztül, meg Galkó Balázson keresztül - aki szintén az egyik főszereplője a filmnek - a TV2 támogatta ezt a munkát, amikor elérkeztünk a második, az ún. utómunkálati szakaszba. Tehát, ha a TV2 nem finanszíroz bennünket vagy nem bízik bennünk, akkor mi ezt a filmet nem tudjuk befejezni. Mondjuk más kérdés, hogy az a támogatás sem volt elég a teljes befejezésre, de mégiscsak el lehetett egy olyan szakaszig jutni, ahol már meg lehetett mutatni magánbefektetőknek. Amikor azt lehetett mondani: "Itt vagyunk, pici hiányzik, tessék nekünk segíteni." Gyakorlatilag addig a szakaszig, amiről most beszélek, ezek a külső támogatások segítették a filmet.
Amikor eljutottunk egy olyan fázisba, hogy már érzékelhető volt, hogy mi ez a történet, akkor tudtam elmenni a régi stúdiómba, a Hunniába, Simó Sándorhoz. Ő ugyan végigkövette a forgatás kezdeti szakaszától az egész történetet mint magánember, vagy - hát nem tudom jobban mondani - mint tanárom, bár soha nem tanított engem a főiskolán, hiszen nem jártam főiskolára, de azt hiszem, hogy olyan kapcsolatunk van évek óta, hiszen végig segítette a dolgaimat.
Tehát olyan szakaszba ért az egész történet, hogy ők megpróbálták a befejezést pályázati úton segíteni. Jelen pillanatban az van, hogy ugyan kész a film, de várunk egy befejezési segítséget, amit már a Hunnia menedzselt végig (egy ORTT-s pályázatot)-, ami hivatalosan az újságokban megjelent, hogy támogatták ezt a filmet egy kevés összeggel. Ugyanakkor jelen pillanatban fordított helyzet van: mert kész vagyunk, csak nincsen kifizetve a költségek nagy része. Ezeket már a Hunnia fogja majd segíteni - remélem -, és remélem, hogy ez minél hamarabb elrendeződik.

Mi lesz a Filmszemle után?

Én azt hiszem, hogy a Hunnia Filmstúdióval közösen, vagy akár más szervezetekkel közösen kell ennek a menedzselését megoldani. Olyan előkészítés, vagy olyan munkafolyamatok voltak eddig, ami sem anyagilag, sem szellemileg nem tette lehetővé, hogy már rögtön az első fázisban azon gondolkozzunk, hogyan juthat ez el a közönséghez. Most kész a film. Tehát tulajdonképpen megint egy fura helyzet van, már régen ezen kellene gondolkozni. Nem tudom, ki fogja forgalmazni. Megkerestem több szervezetet, egyelőre senki nem reagált pozitívan, jelen pillanatban - most, hogy itt ülünk egy ilyen vendéglátó-ipari egységben -, úgy gondolom, hogy a szemle után ez a film valószínűleg egy ideig dobozban lesz, mert hogy nem tudom, ki fogja vetíteni.

A Három című filmed forgalmazását próbálod sürgetni?

Nem, mert a Három a Hunnia Filmstúdióban készült - szintén -, és a Hunnia Filmstúdió ennek tulajdonképpen a jogtulajdonosa, a stúdió szokta ezeket menedzselni. Igazából a stúdiók döntik el, hogy mikor kezdenek vetíteni egy filmet. Nem látok bele ebbe a történetbe. Azt tudom, hogy egy éve kész van, és nem tudott még moziba kerülni. Nem is tudom, hogy mikor fog néző elé kerülni. Ugyanakkor a Három egy videofilm, a Helyfoglalás pedig mozifilm, 35 mm-es film. Nyilván olyan mozikban lehetne vetíteni, ahol videoprojektorok vannak, vagy televízióknak lehetne eladni. Ez egyelőre nem történt meg.

Az amatőrfilmet nevezted meg egyszer "gyökeredként". Mennyire őrzöd ezt? Mennyire hagyod nyitva a forgatókönyv lehetőségeit? Mennyire engedsz be másokat a figurák, a jelmezek, helyszínek megteremtésébe, létrehozásába?

Azt hiszem, hogy ennél a fajta megközelítésnél fontos, hogy egy helyzetet vagy egy dialógot le tudjál írni, elengedhetetlen, hogy elképzeld, kik azok, akik mondják. Milyen alkatú emberek, milyen hanghordozással, milyen gesztusokkal, milyen látványkörnyezetben. Ha nem képzeli el az ember a paramétereket - hogy egy józsefvárosi lakásbelsőben, egy hosszúkás előszobában vagyunk, ahol van egy konyhaasztal, ahol elkezd az ember egy másik emberrel vitatkozni, ha ezt a helyzetet nem éled meg, mielőtt még a filmet elkezdenéd forgatni, akkor szerintem nem lehet ráépíteni a dialógot. Ha nem éled meg magadban a történéseket, akkor nehéz komponálni, vagy színeket, tónusokat belevinni az írott anyagba.
Szerintem a "megálmodás" megelőzi, még akkor is, ha teljesen más lesz a film, mint a forgatókönyv. Úgy tudnám ezt egyszerűen mondani, hogy ennél a fajta módszernél három film készül el. A nézők csak a harmadikat látják. Az első film az "belső film", ami bennem zajlik le, ez egy elég drága film, mert ez egy kópiás. Ez csak a te filmed, nem hiszem, hogy valaki is fogja az életben látni. Ugyanolyan, mint egy munkakópia, ami egy utómunkálat során megsemmisül; annyit dolgoznak rajta, hogy utána nem vetíthető. Ez a "belső film" indítja el a "forgatókönyv filmet", amiben papíron megelevenednek jelenetek. Általában ez az a forgatókönyv, amellyel pályázol, amellyel meggyőzöl szakembereket, stúdióvezetőket. Ez a film sem jön létre. Ez egy étlap, amely jelzi az ízeket, hogy milyen lehet az étel, amit a konyhából kihoz majd a pincér. Föl van írva egy vendéglátóhelyen, hogy - mit tudom én - tárkonyos őzraguleves, és néha több benne a sárgarépa, néha kevesebb, néha a tejföl is máshogy van beletéve, ahogyan a szakács meg tudja csinálni. Attól még úgy hívják. De anélkül, hogy ez az első munkaverzió, ez a fejben lévő film el ne készüljön, nem lehet felkészülni egy ilyenfajta filmforgatásra. Mert tök mindegy, hogy amatőrfilmnek hívjuk, független filmnek, kispénzű filmnek vagy akár professzionális filmnek. És azután az álmaid változnak, mert az élet más, de kell hozzá, hogy legyen egy álom a legelején. És álmodni jó. Nagyon jó.
A Kis Vakond a Budapest Filmstúdiónál készült, és stúdió a lehetőségeihez képest annak idején - amikor Kardos Feri még élt - mindent segített ebben a filmben. Végül is az volt az utolsó filmre forgatott film, amit csináltam. Nagyon sokba kerültek - a lehetőségeinkhez képest - a technikai feltételek. Szlovák Ferivel, a gyártásvezetővel, aki nagyon együtt gondolkodott ezzel az egésszel -, úgy próbáltuk ezt megoldani, hogy a nyersanyagra, vágásra, meg a forgatásra, a kamerára költöttük azt a pénzt, amit az előkészítés fázisában a berendezésre, építészetre, látványtervezésre, jelmeztervezésre kellett volna használni. Az összes többit megpróbáltuk megoldani közösen gondolkodva, kreativitással. Csak egy példát mondok: Szlovák Feri akkor Vecsésen lakott. Onnan hozott a pincébe kismalacot, kacsát. A saját anyósa bútorait, konyhafelszerelését hozta el. Én Szentesre mentem le egy Nikecel nevű céghez, ahol hungarocelltáblák voltak, és három napig faragtam késsel az óriás uborkákat egy barátommal. Tehát mindent úgy próbáltunk megcsinálni, hogy ami emberi kapcsolatban megvolt, ami fizikai munkában ebbe belehelyezhető volt, ami megvolt a saját ruhatárban, a saját raktáron ebbe beleraktuk. Hogyha ezt szakembereknek adtuk volna át - mert mi ugye ebben nem voltunk szakemberek -, ez a film nem készülhetett volna el a mai napig.
Tulajdonképpen, ha nagyon sommásan akarom mondani, két részből - egyébként több részből is - épülnek össze ezek a filmek. Van valamilyen adott lehetőség anyagilag, ami elsősorban a kreativitással nem helyettesíthető dolgokra megy el, ilyen a kamerabérlet, a hangmérnök, a vágóstúdió, a nyersanyag, a laborálás. Az összes többit, a szállítást, építészetet, jelmezt, animációt, ami megoldható, megpróbáljuk a saját tartalékainkból, kreativitásunkból belerakni. Ez szintén nem kis összeg lenne, ha ezt egy rendes filmnél próbálnánk megcsinálni.

Mondtad, hogy lényegében az alakok már kitaláltak a fejedben. Gyakran dolgoznak ugyanazok az arcok veled a filmekben szereplőidként - Badár Sándor, Merza Gábor sokszor feltűnik melletted. "Rájuk írod" a történetet?

Ez is egy összetett dolog, mert vannak visszatérő arcok, és vannak új arcok. Van egy csomó új ember, akikkel utcán vagy helyzetekben találkozom. Nem szoktam szereplőválogatásokat csinálni. Nincs is rá pénzem, mint asszisztens vettem részt ilyesmikben, szereplőket kerestem. (A Szédüléshez körülbelül 6000 embert néztem meg, annak idején Szász Jani filmjénél, aminek asszisztense voltam.) A színészek egy része a közvetlen környezetemből kerül ki. Másik részét meg azért tartom fontosnak, és azért térnek vissza, mert én úgy élem meg, hogy ezek az arcok vagy ezek a személyiségek olyan ízt hozhatnak ezeken a filmeken keresztül a rétegfilm kultúrába - ha így lehet nevezni -, hogy nekem kötelességem lehetőséget adni nekik. Nagyon primitív módon azt tudom mondani, hogy szerintem a Badár zseni. Nem az az érdekes, hogy én a Sanyival dolgozom-e, hanem az, hogy a Sanyi egy figura, egy karakter. Történt vele az a baleset a tavalyi év végén. Ugye most huszonkét darab platinalemez van a koponyájában, és egyáltalán nem lehet tudni, hogy félév, háromnegyed év múlva az agya hogyan fog reagálni azokra az irdatlan ütésekre, s hogy a szeme, a látása megmarad-e. De hogy a Sanyi olyan szociális helyzetbe került, hogy mint lókupecnek lovakkal kell járnia az országban, ugyanúgy, mint amilyen figurákat megszemélyesített különböző periferikus filmekben! Talán kéne gondolkodni, hogy vajon a filmes szakma ezeket a "fiatal tehetségeket" mennyire menedzselte, mennyire adott ezeknek az embereknek megvalósulási lehetőséget. Én úgy érzem, hogy nem igazán. Tehát a prevenciója, a fényszakadása ennek a dolognak nem működik. És nemcsak Badár, itt lehetne mondani Czinkóczi Zsuzsát, Ozsda Erikát, Nyakó Julit - sok mindenen végig lehetne menni.
Úgy gondolom, hogy nagyon könnyelműen kezeli ez a filmes kultúra azokat a kincseit, amelyeket tulajdonképpen ő maga szült meg. Nagyon könnyedén sorsára hagyja ezeket a kis kincseket. Megcsiszolja valamennyire, és utána otthagyja, és azt mondja, de hát nagyon gazdag ország vagyunk, és úgyis jön újabb és újabb tehetség. Holott nem biztos, hogy minden évben, minden helyzetben és minden alkotónál ugyanígy kiemelhető lesz, hogy csak lenyúlok és kezembe akad egy újabb tehetség. Az az érdekes, hogy most ugyan fiatalokról beszélünk, de én ugyanezt éltem meg idős emberekkel, vagy idős "tehetséges emberekkel". Mondok egy példát. Hála a jó istennek, lehetőségem volt rá, hogy egy fantasztikus emberrel, úgy hívják, hogy Herskó János, dolgozhassam együtt egy nagyjátékfilmben. János megtisztelte a filmet azzal, hogy eljött, úgy, hogy mi nem tudtuk volna soha megfizetni. Ott volt, ugyanolyan tehetséges, mint a Badár, ugyanúgy mászott a Kis Vakondban a homokban, ugyanolyan fiatalos és kreatív volt, mint a fiatalok. Más idősebb alkotókkal is dolgoztam együtt, és ugyanazt érzem, mint a fiataloknál. Amióta a János visszajár Magyarországra, egy-kétszer bent voltam az óráin, amíg tanított a főiskolán. Úgy érzem, hogy megint csak könnyelműség, hogy ilyen tehetséges, fantasztikusan jó és fiatalos gondolkodású személyiségek a periférián vannak. Nyilván a Jánosnak könnyebb, mert ő svéd-magyar állampolgár, elmegy a szigetekre, vagy valahova, vagy azt mondja "Hát gyerekek, ha itt nincs szükség rám.." - megoldja ő. Tehát nem hiszem hogy, vele olyan tragédiák történnek érzelmileg vagy fizikailag, mint adott esetben az én barátommal, a Sanyival, Badárral. De akkor is azt mondom, ami szerintem a távlatokra vonatkozik, hogy nagyon kellene vigyázni ezekre az értékekre. És nem könnyű a helyzetünk ezzel a sok tartalékkal, amit viszont nehezebb megteremteni, mint külföldről vagy bárhonnan pénzt hozni egy produkcióra, vagy megteremteni valamilyen külsődleges dolgot. Mert ezek az emberek nem mindig születnek. Vigyázni kéne rájuk.

Az új emberek honnan jönnek? Amatőrfilmesek? Vagy találkozol velük, az utcán, és egyszerűen leszólítod őket ?

Összevissza. Így. Beszélgetünk, aztán következő pillanatban telefonálok, hogy gyere már el, játsszál már el valamit, vagy mit tudom én. Így, teljesen spontán. Nincs pénzem szereplőválogatásra vagy statiszta keresésre, így folyamatosan szereplőválogatást csinálok fejben. Merthogy azért nemcsak ennyi film van a fejemben, mint amennyi ugye megvalósult, hanem állandóan pörög egy film odabenn. Ez egy hosszú családregény, vagy nem tudom, mi. Időnként, kiszedegetjük ezekből, amire lehetőségem van. És pörög tovább. Megyek - hogy mondjam, ez így hülyén hangzik -, nemcsak kinézek a fejemből, hanem időnként próbálom elrakni, ha valami beugrik. Hogy itt és itt találkoztam egy emberrel, és ha ő is úgy gondolja, akkor együtt dolgozunk.

Munka közben kiderülhet ezekről az amatőrökről, hogy mégse..

Ki, de inkább a profikról derült ki eddig, hogy nagyon rossz választások voltak. Az is nagyon fontos része ennek az egésznek - ez így kívülről nem látszik, meg nem is az a dolga egy elkészült filmnek, hogy tükrözze, vagy érződjön rajta -, hogy milyen feszültségek vannak a forgatás közben.
Biztos nagyon rossz lehet velem dolgozni, mert nagyon fanatikusan, vagy nagyon buldog módjára próbálom csinálni, mivel nincs más lehetőségem. Sokszor nagyon furcsán, nagyon akaratosan zajlanak ezek a forgatások, és ezt nem mindenki tudja elviselni. Ha számadást kéne végezni, akkor szerintem én nagyon sok embert megbántottam a munkáim alatt, nagyon sok embert igazságtalanul bántottam meg. Mert állandóan csak az lebegett a szemem előtt, hogy meg kell csinálni, el kell készülni, jusson el azokhoz, akik nem nyolcan vagy tízen vannak, hanem esetleg megnézhetik a moziban. Ezek az események sokszor eléggé tragikus szituációkat is előhívnak. Az megint csak úgy gondolom, hogy az isteni gondviselés, hogy olyan tragédia eddig nem volt a forgatáson, mint ami egy régi barátommal, aki például a saját forgatásán fölrobbant. De nagyon sokszor szélsőséges helyzetekben voltunk. Az Európa kempingben egy 25 méteres torony tetején csináltunk riportot, úgy, hogy nem voltak kaszkadőrök. Az egyik filmben engem elástak 20 centiméterre, és nem történt fulladás. A Vattatyúkban valódi karatésok, valódi karate helyzetben verekedtek, akkor még Sanyi is űzte a sportot volt, és ott az egyik professzionális sportolónak - aki utána Japánban is volt kint - eltört a bordája. Tehát sok ilyen szélsőséges helyzet volt, amik nem látszanak a filmben, meg nem is beszél róluk az ember, mert ezek műhely jellegű dolgok. De mondom, szerintem én nagyon sok embert megbántottam. Akkor, amikor egy ilyen munkában dolgozunk, az számomra iszonyatos érzés. A Helyfoglalásban is előfordult, nagyon kiborultam, volt, hogy bőgtem a forgatáson, mert tudtam, hogy nem tehetek mást. De attól, hogy ezeket a dolgokat megtettem, megsértettem embereket, belegázoltam másoknak a büszkeségébe, a harmóniájába, attól én egyedül lévővé váltam, tehát kiszorítottam magam abból, hogy közösen dolgozunk.
Ez nagyon furcsa dolog, mert ezek a filmek általában közösségekről szólnak. Kívülről úgy néz ki, hogy közösség hozza létre őket. Ezek a közösségek nem léteznek. A közösségek nagyon pici, rövid időkre állnak össze, indifferens emberekkel. Galkó Balázs teljesen más történetből érkezik, mint mondjuk Merza Gábor; Merza Gábor teljesen más történetből érkezik, mint egy Badár Sándor, ma, 1999-ben - merthogy akkoriban játszódik a film. A Közép-Európa Fényműhely teljesen más történetből érkezik, mint mondjuk az Amorf Ördögök zenekar. Mind-mind más. És engem izgat, hogy megpróbáljam ezt összehozni, összegyúrni, ezeknek a különbségeit nem egy nevezőre hozni, hanem meghagyni, hogy meglegyenek, mert ez hoz létre egy dinamikát. De közben ez mégiscsak önkényes dolog, mert egyvalaki próbálja összetartani ezt az egészet, ami így állandóan szét akar robbanni. Holott nekem is az lenne a vágyam, hogy benne legyek ebben a belső történetben, engem is hagyjanak ott bent, és engem is mozgassanak. Tehát van egy vágy, hogy közösen gondolkozzunk, közösen működjön az egész. Ellenben állandóan az történt, mondjuk a nevelőintézeti programokban, amikor gyerekeket tanítottunk, a középiskolás filmtáborokban, hogy abban a pillanatban, ahogy kiengedted a gyeplőt, szétugrott az egész. Tehát ez egy teljesen skizofrén helyzet, mert benne akarsz lenni, vágyod azt, hogy közösen dolgozhass, de azért, hogy egy közösséggel dolgozz, állandóan kívül is kell lenned, hogy megmaradjon a közösség.

Szét tudod választani a rendezői funkciódat és a színészi énedet a filmjeidben?

Szerintem igen. Ez is egy elmebeteg dolog - szerintem -, merthogy szétválasztod, de közben valahol - nem tudom, hogy ezt rutinnak lehet-e hívni... Megint a Badár példáját tudom mondani, és mondanék megint egy filmet. Az Európa kempingben egy hajnalon forgattunk a csongrádi kempingben, a Körös-torok leágazásában. A Sanyiék két pálcikát fogtak, és mentek sárga esőkabátban. Azt mondta a Badár, hogy "Figyelj! Mozog! Nem mozog! Mozog! .." Ugyanúgy nem volt sok pénz, nem tudtuk lejárni a jelenetet, hajnal is volt, letettük a kamerát, azt mondtuk a Sanyiéknak, hogy onnan odáig valahogy lehet mászkálni, de nem volt pont kijelölve a homok, mert akkor látszódott volna a nyom. Ez a két emberke - és ezt mondom, hogy tehetség, hogy zseni - bement ebbe a képbe - a Badár maga soha nem rendezett, vagy nem operatőrködött -, és mindig addig ment ki a kép szélére, ameddig ki kellett menni, kompozícióban, helyzetben. Senki nem mondta neki, hogy a képkivágás odáig tart.
Ezek szerintem hihetetlenül érdekes dolgok, hogy így megszületik valami. Ettől varázslatos ez az egész, mert nagyon sok olyan profi filmben dolgoztam, ahol küzdöttek ezért a varázslatért, megvolt rá az anyagi háttér, de nem jött létre. Ezért mondom én azt, hogy a film racionálisnak meg materiálisnak tűnik, szerintem pedig egy mágikus műfaj. Ha már mágiáról beszélünk, megint nagyon egyszerűen fogalmazva: itt Európában kétféle mágiát használnak, az egyik a fehér mágia, a másik a fekete mágia. A film a fekete mágiához tartozik. Azért, mert a film folyamatosan azt hazudja, hogy egy létező dolgot látsz. Pontosan azért, mert állandóan látsz egy pergő képet, a pergő kép összerendeződik, ettől jelenidejű mozgássorokat mutat, holott az exponálás pillanatában ez már egy múlt idejű dolog; az előhívásról nem is beszélve. De maguk a történések is így történnek, hiszen egy ember odamegy egy másikhoz, beszélget, kávét iszik, elsírja magát. Maguk a történetek is úgy működnek, mint hogyha ez most történne veled. Ez folyamatosan, állandóan olyan, mint az idő mágiája , mert állandóan megidézi azt a szituációt, hogy ez most van. Ez olyanfajta játék a nézővel, ami abban segít, hogy a néző megpróbálja ne észre venni azt a belső filmet, ami a jelenidejűségében ott van, a mozi nélkül. Az a furcsa, hogy szerintem ez nem következett be, pont a televíziózással kapcsolatban jutott eszembe, hogy ennek be kellene következnie, de nem. A filmnek, a televíziónak kéne segítenie abban a játékosságban, abban a másfajta szabadságban, hogy a néző, tökmindegy, hogy európai vagy kelet- európai, elhihesse, hogy ezek a vágyak, álmok, történetfoszlányok itt vannak körülötte. Nekünk jobb filmünk van, mint a filmeseknek, mert mi szagokat is érzünk, ritmusokat látunk, tapintani tudunk, a film meg még egyelőre ezeket nem tudja használni. Érdekes módon mégsem ezt a valódi filmet használjuk, hanem visszavágyunk állandóan ebbee a furcsa mágiába, amely folyamatosan mesél nekünk. Nekem ez azt jelenti - és ebben a filmnek nagyon fontos szerepe van, vagy kellene lenni - (sajnos nem olyan fontos, mint az irodalomé, az irodalom szerintem még mindig erőteljesebb ebben), hogy a film álmodni segít.
Az a baj, hogy számomra a 70-es évek filmjei, meg a korábbi filmek azok, amelyek igazán segítettek nekem álmodni. Azok a filmek, amelyeket most látok, Amerikából, külföldről érkeznek, vagy akár itthon sugározzák a televízióban, nem az álmodásban segítenek. Hanem megint azt mondom, hogy ezzel a furcsa fekete mágiával foglalkoznak, mert jelenidejűséget hoznak létre. Míg, ha egy Szindbádot megnézel, vagy egy Tarkovszkijt, egy Bergmant, egy Pasolinit , vagy egy Makavejevet, akkor töredékeket látsz, de érdekes módon a töredékek a vágástól, attól a furcsa összerendezéstől, olyan húzásokat hoznak létre a film a fikciójában, amelybe téged bevonnak, hogy kombinálj, hogy összekapcsolj, hogy képzettársíts. Ez a képzettársítás szerintem azért nagyon fontos, mert ez aktívvá teszi a nézőt, és abban segíti, hogy jelen legyen a személyisége. A mai filmek, mozgóképek nagy része - mondjuk a televíziózásban - állandóan kódolni akarnak, el akarják venni tőled a kreativitást, a döntéseidet, be akarnak vonni egy struktúrába. Ilyen szempontból mondom, számomra az volt igazán fontos a régi filmekben, hogy lázadtak, és lázadásra biztattak. Nyilván most olyan világ van, hogy nem jó, ha a néző individuuma erős lesz, és lázadásra, meg önálló döntésre képes, hanem más módon kezdik el használni a tömeget.
Én azt mondom, hogy csoportra van szükség, most egy mozgóképes kultúra meg azt mondja, hogy tömegre van szükség. A tömeg azért kell, hogy irányítható legyen. Azt mondom, hogy a csoportra azért van szükség, hogy megszüljön egy újabb tehetséget, egy újabb gondolkodót, egy újabb segítséget. Az egyik egy fészek, a másik egy tömb, amit húzni lehet.

Be tudod fejezni a filmjeidet? Nem egy rendező tucatszor is újra vágja a filmjét.

A kész film egy rögzített szituáció, egy állapot. Sok olyan filmem van, amit évek óta nem láttam... Nemrég kezembe került a Kis Vakond Super 8-ason, eredeti hanggal. Nézegettem, hogy a körömnyi filmen egy körömpiszoknyi csak a hangcsík... szinte elképzelhetetlen, hogy ezt annak idején meg tudtam vágni.
De ha már kész a film, akkor - szerintem - az ember vállalja a felelősséget azért, amit elkövetett.

Filmtervek?

Terv sok van a fejemben, de minden pénzkérdés. A következő filmem is valószínűleg ugyanannyi idő és pénz ráfordításával készülhet csak el, mint a Mogyorók.

Ha jönne valaki egy kész forgatókönyvvel, bő költségkerettel, és felkérne a rendezésre, elvállalnád?

Persze.

Akkor is, ha az utolsó betűig mindent be kellene tartanod?

Ha elfogadok egy könyvet, az már én vagyok, de ha semmibe sem nyúlhatok bele, akkor visszaadom. Ezt már meg is tettem most, nemrég... Nem vállalom, ha meg kell tagadnom önmagam. Csinálom a "Fábryt", ahol írott szöveget kapok, a Lottóshow-t, kiálltam, mint Szőke András, de ettől én még én magam vagyok. Ettől én még az emberek szemébe tudok nézni a 7-es buszon, a 6-os villamoson. A filmezés prostitúció. Sok éve e mellett döntöttem, filmes prostituált vagyok.

Fontosnak tartod, hogy ott legyél a Filmszemlén a filmed bemutatásakor?

Nem.

?

... erre nem válaszolnék.

Az
Az "ősanya"
90 KByte
a stáb
a stáb
88 KByte
Badár Sándor
Badár Sándor
55 KByte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár fórum fórum mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap