Ozsda Erika | Megyek és tapasztalok |
30 KByte |
"1172. De von Kürenberg, a messze földön híres lovag és költő útja során egy ismeretlen lovag segítségére siet, akit rablók támadtak meg. Az Aranymadár című film rendezője, forgatókönyvírója, operatőre Szaladják István. Az Aranymadár. Mi vonz téged a képhez, a kompozícióhoz? Szaladják István: Ha jobban meggondolom, ... akkor a hatás. Ez azt jelenti, hogy ránézel valamire, és a gyomrodban érzed a hatást. Nem fenn a fejedben, hanem lenn a gyomrodban. Bár nem a gyomor a pontos kifejezés, ez egy sajátos testi érzet... inkább azt kellene mondani, hogy a zsigerekben. Például amikor szerelmes vagy, és találkozol vele, összeszűkül a gyomrod. Hasonló a hatás, mert mindenhol érzed ezt a törzsben. Ha nézel egy filmet és hat rád, akkor is összeszorul a szíved vagy a gyomrod, nem? Ugyanez vonatkozik a filmekre is? Persze. Azt kell, hogy mondjam - mindenféle rosszallás nélkül -, hogy a reklámokban szép képek vannak, de nem igaz képek. Megjelenik a szépség, megjelenik az esztétikum, - amit egyébként nagyon nehéz létrehozni -, ennek ellenére nem igaz képek. Az igazság valahol ezen túl van ... az igazságot csak felismerni tudod. A te filmed, az Aranymadár igaz film? Azt én nem tudhatom. Olyan filmnek készült, amelyben az érzés és a "szellemkép" egymásra vetődik, azonossá válik. Nem tudom, hogy ezt sikerült-e létrehozni, de olyan filmet szerettem volna, mint amit a képről elmondtam. Az embert folyamatosan érik hatások. Az alkotás során én nem közvetlenül reagálok a hatásokra, hanem közvetetten. Ez a film is egy közvetett film. A világ állapotát jelzem azzal, hogy felmutatok egy másik fajta világot, egy példát. Ahol a halálnak méltósága van, nem pedig sötétsége. Szeretném megmutatni, hogy nem csak úgy lehet megélni az életünket, ahogy a jelenkor embereinek többsége éli, hanem másként is. Úgy írtad a forgatókönyvet, hogy te fogod rendezni. Miért? Azért, mert úgy gondoltam, hogy ezt a fajta minőséget, ezt én tudom. De mindenki ezt gondolja, aki szerzői filmet csinál... persze lehet, hogy nem csak én tudom, de pillanatnyilag, ha szétnézek, akkor nem látok olyat, aki ezt tudná. Ez az én életem. Én még úgy látom, hogy te egészen más szemmel nézed a világot emberként és operatőrként is. Te is érzed, hogy más gondolkozású vagy? Ezt inkább úgy fejezném ki, hogy néha nagyon magányosnak gondolom magam. Szerinted a többiek mit gondolnak másként? Nem gondolatokra gondolok, mert szerintem nincsenek saját gondolatok. Minden valahonnan jön, valahonnan táplálkozik. A gondolatok iszonyatos árama a múltból tart a jövő felé. Mindenkinek számtalan jó gondolata van, de nem hiszem, hogy ezek saját gondolatok. Én annyiban különbözöm másoktól - ha egyáltalán különbözöm -, hogy én mélyebbre tudok menni magamban. Bár ez hülyeség, de talán mégis így van... igen... talán... Már a meditációnál tartunk? Hát ... én nem nevezném annak, de most mondjuk így. A meditáció csak egy bizonyos szint után nevezhető annak. Elmondom, hogy én ezt hogy látom. Szerintem a meditáció az az állapot, amikor már elérted a kiüresedett állapotot, azaz a teljes szabadságot. Úgy tapasztalod, hogy a végtelen szabadságba léptél be. Ennek a tapasztalatnak a fenntartása a meditáció. Megjegyzem, ezt az állapotot minden további nélkül el tudod érni. Ha például bármilyen mechanikus cselekvést végzel, és figyelsz arra a mechanikus mozgássorra, akkor egy idő múlva fel tud lépni ez az állapot. Ez az, ami frissít, mert a tiszta energia folyamatosan tud áramolni benned. Amikor úszol, egy idő múlva azért kezd megszűnni a gondolat, mert a cselekvés mechanikája, folyamatossága és rendszeressége elkezdi pihentetni a tudatodnak azt a rétegét, amelyből ez az úgymond zűrzavaros állapot származik. Te is el tudsz jutni ilyen állapotba? Talán a leghelyesebb, ha úgy mondom, hogy van egy róla tapasztalatom. Mi volt az útja ennek? Valamilyen keleti vallás? Ez nem vallásfüggő dolog. A Dalai Lámára kell hivatkoznom, aki azt mondja, hogy a vallásos élet során el lehet ide jutni, de nem feltétlenül szükséges hozzá. Egyáltalán nem feltétele. Igazából nem tudom, hogy kell ide eljutni. Nem helyes kifejezés, de meg kell próbálni normális embernek lenni. Nem lezárulni. Jó embernek kell lenni? Igen, persze ezt is jelenti, csak sajnos itt Európában rettenetesen elszennyeződtek a fogalmak, és már nem tudunk egy fogalmat evidenciaként értékelni, mert egy csomó tanulmány, meg előzmény van a fejünkben. A Láma egyébként ezt úgy írja, hogy ki kell lépni önmagunkból, hogy megpróbáljuk elképzelni, egy-egy cselekedetünk, vagy egy-egy szó, amit kimondunk, az milyen hatással van a másikra. Ha nekem ezt és ezt mondanák, akkor vajon mit éreznék? Mondjuk úgy, hogy egyfajta együttérzést kell tanúsítanunk a másik ember iránt. Sok olyan embert ismersz, aki ilyen más állapotban, más szinten él? Van olyan, akivel ezt meg tudod beszélni? Szerintem mindenki ilyen, csak legfeljebb nem tulajdonít neki jelentőséget. Az nem lehet, hogy te nem vagy így vele. Hát ... Lehet, hogy te nem képeket látsz, hanem emberi helyzeteket. Mész az utcán, látod, hogy valaki felnevetett és hoppá! máris tudod, hogy miről van szó. Hirtelen létszerű lesz. Mindenki így van vele, az lehetetlen, hogy nem. Ezért vagyunk spirituális lények. Ezen azt értem, hogy úgy születtünk, hogy van egy különös érzékünk, amit elfedni lehet, de eltüntetni soha. Az olyasmit, mint a lelkiismeret, nem fogod tudni teljesen eltüntetni soha. Valahol mindig ott lesz, és egyszer csak van egy pillanat, tyúú !! - és megnyilvánul. Ha máskor nem, szerintem a halál pillanata körül mindenképpen, mert ott elkezdesz menni a szabadság felé, ahogy bomlik le az egód, illetve az a koncepcióhalmaz, amit életed során felgyűjtöttél. Hirtelen elkezdesz közelíteni ehhez az igazsághoz, a teljes szabadság felé és ott már elég jól rálátsz a dolgokra, cselekedetekre, gondolatokra. Most nem akarok erről sokat beszélni, Tolsztoj ezeket elég jól leírta. Az ember hirtelen szembesül, és akkor nincs pardon. Nagyon gyakran, mikor fogalmazol, a mondatok végén kérdőjelet hagysz. Ez azt jelenti, hogy állandóan gondolkozol ezen és próbálod újra és újra megfogalmazni? Igen, próbálom, de az a probléma, hogy nekem nincs szókészletem arra, hogy leírjam ezeket az állapotokat vagy érzéseket. Biztos vannak olyan rendszerek, amelyekben határozott és pontos definíciók vannak erre. Például a tibeti rendszerben, de mivel nekem nincsen erre szókészletem, ezért mindig módosítom. Azt hiszem, nem is lehet szavakba foglalni.... vagy nem tudom. Nagyon szép, szívet melengető a filmed. Miért egy lovag a hősöd? Nem véletlenül harcos és nem véletlen hangzik el a film elején, hogy a harcos számára egyetlen kapu van: a halál. De a harcos számára van egyetlen kapu! Más ember számára, tehát egy kontemplatív ember számára, egy mély spirituális életet élő ember számára, aki nem a szó szerinti fizikai tevékenységben találja meg a teljesség megvalósításának a lehetőségét, hamarabb megnyílhatnak a kapuk. Ennek a harcosnak az a feladata, hogy találja meg ezt az utat, de közben a világban lévő rendet is tartsa fenn. És ez a fenntartás, ez bizony együtt jár azzal, hogy némelyeknek ártalmára kell lennie. Ezzel az a baj, hogy nagyon problémás dolog, félre lehetne érteni és ráadásul kiszabadítanék egy szellemet a palackból .... méghozzá azt a gondolatot, hogy lehet-e ölni. Érted? Miért ilyen magányos a lovagod? Mert a végső ponton mindenki magányos. De nagyon. A végső ponton a magunk harcát meg kell vívnunk, és erre a harcra fel kell készülni. Ez a lovag az élete során erre felkészült. Egyrészt - az én olvasatomban, bár ez a szövegben is elhangzik - végzett kontemplatív gyakorlatokat, tehát próbálta a tudatát felkészíteni, másrészt a cselekedeteivel megpróbálta azt a jót szolgálni, - persze ez nincs benne a filmben, csak mondom -, ami az adott helyzetben a lehető legjobb. Számodra egyértelmű volt, hogy a főszereplőd lovag lesz, vagy keresgéltél különböző történelmi időkben? Azért választottam a lovagkort, mert ott elemibben és tisztábban nyilvánul meg ez a magatartás. Ha mai korba helyezem ezt a szereplőt, akkor talán még nevetségessé is válik, holott nem az. Szerintem mindenkiben benne van ez az archetípus, hogy a jó mellett ki kell állni. Még azokban is, akikről azt gondoljuk, hogy nincs. Könnyű volt a filmhez társakat találni? Muhi Andrást, a producert könnyű volt megtalálni, és utána valahogy beindult a gépezet. Volt egy technika a filmben, ami mindenkinek felkeltette az érdeklődését. Ez végül nem valósult meg, de egy másik filmben majd szeretném használni. Parti Nóra és Deim György a két főszereplő. Nóri nem végzett főiskolát, de játszik színpadon, Gyuri táncos volt, így mozgó képen egyszer vagy kétszer már szerepelt. A rendkívül karakteres arca ragadott meg engem. Nem olyan színészi feladat volt a filmben, amely rettenetesen nagy játékot kívánt. Beszélni sem kellett. Ebben a filmben jelen lenni kellett. Attól félek, hogy ha még csinálok filmet, én ilyen jelenlévőseket fogok csinálni. Ilyen alkat vagyok, és ilyen filmet tudok csinálni. Mielőtt elkezdtetek forgatni, te már láttad magad előtt az egész filmet? Láttam, de nem minden másodpercét. Előre megrajzoltam minden beállítást, minden fényről tudtam, honnan kell jönnie, és mikor kell felvenni azt a jelenetet. A repülés résznél nem egészen azt sikerült felvenni, amit gondoltam, ott egy kicsit homályba burkolódzott a film, de mindvégig volt egy belső érzetem, hogy milyennek kell lennie. Szerintem minden művészet olyan, hogy van egy érzet-képed - ami akár konkrét is lehet -, hogy milyennek kell lennie a végén, és addig alakítod az anyagot, amíg ez az érzet nem egyezik a belső érzeteddel. Míg a vásznon látott kép nem egyezik a belső érzeteddel. Nagyon lassú, türelmes film. Ilyen volt a forgatás is? A forgatás természetesen kapkodó volt, mert rövid idő alatt kellett megcsinálni, de mondottam volt, hogy mindig tudtam pontosan, mikor mit akarok felvenni, ezért szinte percre beosztottuk, hogy egy snittre mennyi idő van. Ad egyfajta megnyugvást egy ilyen film elkészítése? Nem értem a kérdést. Elégedettséggel tölt-e el, hogy megcsináltam ezt a filmet, vagy mi? Nem csak az. Csináltál egy olyan filmet, amilyet elvárnak tőled. Ez eszembe sem jutott, de nem is érdekel, hogy mit várnak el. Ki akartam mondani valamit, ami bennem volt és kész. Egyáltalán nem érdekel, hogy mit várnak el. Készültél a filmre könyvekkel, képekkel, festményekkel? Hát igen, de az embernek az élete a felkészülés. Természetesen nem csak erre, hanem minden másra készül. Minden pillanatra készül az ember. Igen, tíz évet készültem erre, de akkor még nem tudtam, hogy erre a filmre készülök. Egyszerűen csináltam az életet, éltem az életem, próbáltam elmélyülni, amennyire képességeimből telt. Aztán a sors adott egy lehetőséget, és a tapasztalat megnyilvánulhatott. Mikor látsz még képben, milyen helyzetekben? A képkészítés is ugyanolyan adomány, mint a költészet. Mindkét esetben egyszer csak átlépsz, átlibbensz egy másik valóságba és azt a hétköznapi dolgot, amit már ezerszer láttál, hirtelen teljesen másként látod. Akkor kell a képet megcsinálni, amikor teljesen másképp látod. Ez nem jelenti azt, hogy az a kép feltétlenül jó lesz, de hirtelen megérzel valami igazságot. Ehhez tartozik egy élményem. Van otthon egy zöldségreszelőm, hat éves korom óta ismerem, még nagyanyámtól maradt rám. Egyszer ott állt a konyhaasztalon és nagyon fura fény vetődött rá. Éreztem, hogy le kell fényképeznem. Hirtelen hívott, tessék, most itt vagyok, most élek és ... és akkor lefényképeztem. Az benne az érdekes, hogy nem elég hogy ott volt, és beléptem abba az állapotba, hanem még el is lehetett venni, lehetett mozgatni a reszelőt, mert nem vész el ez a valószerűsége. Nem tűnik el. Sokszor kellett átírnod a forgatókönyvet? Nem igazán, legfeljebb egy-két szót kellett módosítani. Az igazság az, hogy ez egy elég érlelt koncepció volt, illetve nem is koncepciónak mondanám, inkább megérlelt gondolatoknak, mert már régóta foglalkoztam ezzel. Ezenkívül van egy nagyon régi emlékem arról, hogy ez hogy működik. Erre próbálok utalni a filmben, amikor az olvasható, hogy "Küremberg emlékének, akit én valaha ismertem". Nekem most a reinkarnációra kell gondolnom? Én most konkrétan nem arra gondolok, bár ha azt kérdeznéd, hogy van-e ilyen tapasztalatom, akkor azt kellene mondanom, hogy nincsen. De tudásom van. Ezt úgy értem, hogy arról, a lovagkor világáról való tudásom több, mint amit a könyvekben lehet olvasni. Ezért mondom, mert nekem arról a magatartásról vannak emlékeim. És alkot. Nem mondanám ezt annak. ?!? Mert nem tartom a sajátjaimnak ezeket a dolgokat. Én semmiféle eredeti dolgot nem mondtam, nem csináltam, bár nem is tartom szükségesnek, hogy eredeti legyen. Ismert gondolatokat közöltem ismert formában. Akkor miért volt benned a kényszer, hogy megcsináld és megmutasd nekünk? Ez egy reakció a világra. A lovag költészetben, illetve ebben a lovagvilágban nagyon pontosan tudták, hogyan láthatják a valószerűségét a dolgoknak. A halálnak és a szerelemnek, van egy ilyen közös pontja. Ha máskor nem is, a szerelemben az egód elkezd visszahúzódni, elkezd a másikban élni. Hirtelen rádöbbensz arra, hogy kinyílt egy kapu, és a dolgok nem olyanok, mint ahogy eddig tapasztaltad. Minden sokkal erőteljesebben hat rád. De minden! Az hogy rád mosolyognak, de az is, ha nem. Máshogy látod a metró korlátot, mindent! Már semmi másra nem tudsz gondolni csak a szerelmed tárgyára, ŐRÁ! Állandóan a tudatodban tartod, és ezzel az kiszorítasz minden mást. És azzal, hogy mindig visszatérsz ugyanarra a "tárgyra", elkezded metszeni azt a rettenetesen sok belső gondolatot és nézetet. Ez nem más, mint egy igen erős koncentráció. Tehát a szerelem is lehet egy spirituális út, sőt, nemhogy lehet, hanem az is. Ezt te is tapasztalod, legfeljebb nem mélyültél el ebben annyira, mint a középkori lovagköltők. Csak ennyi a különbség. Tehát a szerelemben megvan az a rést ütő erő, ami hozzásegít ahhoz, hogy a valószerűségét lásd a dolgoknak. Ugyanígy a halálnál is megvan. Ez a két dolog így kapcsolódik össze. ... ... Na, látod? Sokkal többet beszélek, mint amennyit én ebben a filmben bemutattam. Milyen díjakat kapott az Aranymadár? A Szemlén a kisjátékfilm megosztott fődíját kapta és most Sepsziszentgyörgyön szintén nyert, amire azért vagyok büszke, mert nem magyar, hanem román szakemberekből álló zsűri döntött így. Mit lendítenek a díjak a pályádon? Nem tudom, majd kiderül. De az igazság az, hogy én nem gondolkozom pályában, érted? Én csak megyek és tapasztalok. Aztán majd megint megszületik valami, ha a sors úgy akarja. Bármelyik rendezővel tudsz együttműködni? Elvileg igen, de a gyakorlatban ez nagyon nehéz, mert kell legyen valamiféle egymásra hangoltság a rendező és az operatőr között. Sőt, azt kell mondanom, hogy ez elengedhetetlenül fontos követelmény. Ha az ízlésünk gyökeresen más, akkor is meg tudom csinálni, amit a rendező kér, a maximumot nyújtom, de lehet, hogy ez a maximum, kevés. Egyszerűbben mondom. Nem minden nő hozzád való. Bármelyikkel leélheted ugyan az életedet, de nem biztos, hogy az a tied. Mind a filmezésben, mind a házasságban egymás hibáit kiegészítve, egymást támogatva, csiszolgatva haladtok előre, tehát akkor jó az együttműködés, ha valami nemesebb születik, valami több, mint amit egy-egy ember egyedül létre tudna hozni. Ezért alapvető fontosságú, hogy ki kivel dolgozik. Mi érdekel jobban, az operatőri munka vagy a rendezés? Mind a kettőnek megvan a maga szépsége és formája. Ha valami belülről jön, akkor a rendezés érdekel jobban, ha pedig nincs meg ez a nagyon erős kimondási vágy, akkor az operatőri munka. Abban is ugyanolyan teljes lehet az ember. Illetve inkább azt mondanám, hogy az egy másfajta hozzáállás a világhoz. Ha visszatérhetek ehhez a két úthoz, akkor az egyik egy növényibb út, a másik egy tüzesebb út. Az operatőri munka egy növényibb, befogadóbb út. Mind a kettőben és minden foglalkozásban egyszerre van jelen az embernek a férfi meg a női oldala, csak más hangsúllyal. A rendező életében a teremtő erő és empátia van jelen, mert empátia nélkül nem tudja létrehozni filmet, de vannak helyzetek, amikor a teremtő erőnek sokkal erősebbnek kell lennie. Például a film előkészítése során. A forgatáson viszont az operatőr teremtő ereje dominál, mert létre kell hozni valamit, össze kell fogni valamit. A forgatáson a rendezőnek az empátiája dominál és a teremtő ereje húzódik vissza, az operatőrnek pedig a teremtő ereje nyilvánul meg és az empátiája húzódik vissza. Alá tudod rendelni a képeidet egy rendező akaratának? Alá tudom rendelni, de azok nem az én képeim. A kettőnk képei,... de lehet, hogy inkább az övéi, ... inkább a rendezőéi. És az Aranymadárnál? Azok az én képeim. |