Marik Noémi  Még a gazemberség is rossz irányba megy ma a világban 
Beszélgetés Sinkó Lászlóval filmezésről, Saint Germain grófról és a gazemberekről

Saint Germain gróf (fotók: Szlovák Judit)
Saint Germain gróf
(fotók: Szlovák Judit)
45 KByte

Egy nyilatkozatában azt mondta, két vágya van, egy zenés-táncos darabban játszani és egy olyan jól megírt filmszerepet eljátszani, amiben a humor és az önirónia dominál. Úgy tűnik, ez utóbbi most valóra vált, hiszen épp most fejezte be a Szerb Antal kisregényéből készülő film forgatását, amelyben Saint Germain gróf szerepét játssza.

Igen. Tényleg, eszembe sem jutott idáig, hogy tulajdonképpen tényleg teljesült ez a vágyam. Jó, hogy mondta. Én nemigen szoktam aztán ezeket utólag regisztrálni, hogy mi teljesült, mi nem teljesült. És ez tényleg egy igen jól megírt szerep. Nagyon jó volt játszani. Az egész munka nagyon jó volt. Az egész társaság hihetetlen jó volt, azt hiszem, hogy még életemben nem forgattam ilyen jó körülmények között. Ebben persze benne van az is, hogy most nagyon kevés a munka, keveset forgatnak, filmet, tévéjátékot, tévéfilmeket, és így talán mindenki jobban megbecsüli a munkát. És még egy nagy dolog: irodalmat csináltunk. Szerb Antal azért nem volt akárki. Sajnos, nagyon keveset tudtam róla, mert én 54 és 58 között jártam gimnáziumba, amit 56 ketté is tört, tehát zűrzavaros volt az előtte meg az utána való két év is, a nyugatosokat egyáltalán nem tanították, Babitstól, Kosztolányitól és társaiktól semmit, Adytól és József Attilától pedig csak a programverseket; az istenes verseket, meg a nagy szerelmes verseket egyáltalán nem. Shakespeare-t, Moličre-t is egy nap alatt intézték el, mert féltek, s joggal féltek mind a kettőtől, féltek Shakespeare és Moličre politikumától, hisz elég sok XIV. Lajos élt akkoriban.

Dolgozott már Pacskovszy Józseffel?

Nem. Láttam az Esti Kornélt, csupán onnan ismertem őt, illetve a nevét.

Eddig elég mostohán bánt önnel a film, nem igazán fedezte fel.

Engem nem is fog, szerintem…

Miért?

Nem tudom, a televízióban viszont szinte minden hónapban forgattam egy-egy televíziós filmet a hetvenes években. Nekem akkoriban nagyon rosszul ment a színház, nagyon rosszul ment a Nemzeti, rossz volt a sorom, és ha nincs a rádió és a televízió, akkor talán nem is maradok talpon, akkor eltűnök a pályáról. Nem értettem sosem, bemegyek este a színházba, és ott másképp köszönnek, mint reggel a forgatáson. Ahol viszont éreztem, hogy szeretnek. A mozifilmesekkel mindig fura volt a viszonyom, már a Főiskolán sem igen dolgoztak velem a filmes évfolyamtársaim. Pedig abban az időben nagy filmes generáció volt a Főiskolán. Igaz, nem volt jó a hírem.

Mert?

Mert rosszul végeztem el a Főiskolát. Ki akartak rúgni másodikban a Főiskoláról, Várkonyi Zoltán ki akart rúgni. Egészen addig, amíg 90-ben meg nem hívtak a növendékek tanítani a Főiskolára, ha elmentem az épület előtt, mindig összeugrott a gyomrom. Az egy szörnyű emlék volt. Aztán meg vidékre kerültem, és valahogy ki is kerültem a képből. Első filmem a Fügefalevél volt, Máriássy Félixszel, 1966-ban, és én akkor azt sem tudtam, hogy hol a kamera. Emlékszem, a szolnoki pályaudvaron forgattunk, és én egyszerűen nem tudtam, hogy mi ez az egész - hát persze hogy görcsös voltam, meg zavart. És egyedül csak Huszárik Zoltán, a film asszisztense tartotta bennem a lelket. Valószínűleg nem vettem fel és azóta sem veszem fel azt, amit én úgy hívok, hogy filmes-attitűd. Ez számomra nagyon taszító volt mindig, és a színházban is gyakran előfordul. Az a nagy hangos megérkezés, az a nagy hangoskodás, nagy jópofaság, a lehetőleg tíz percen belül egy vicc elmondása, a stáb kegyeinek keresése című dolog. Ez nekem nem ment, pedig akkor ez volt a divat, de hát én ezt akkor még nem tudtam, ezért mindig csak ott üldögéltem a sarokban. Most már hál’ isten egyre kevésbé van meg mindez, itt meg egyáltalán nem volt, ezért is éreztem ennyire jól magamat ebben a társaságban. Szóval, az első forgatási élményeim nagyon-nagyon rosszak voltak. De aztán elkezdődött a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején a televíziózás, és egymás után jöttek a jobbnál jobb szerepek. Rengeteg. Majd az összes tévéjáték rendezővel dolgoztam, Horváth Ádámtól Dömölky Jánosig. Volt abban Tarelkin halála, Čapek Fehér kórja, játszottam Don Juant egy nagy összeállításban, játszottam Bábel Lovashadseregében, ebben magát az írót, Bábelt alakítottam, de alakítottam az atombombát Hirosimára ledobó pilótát is. Rengeteg jobbnál jobb szerepem volt tehát, ám mindig csak a tévéfilmekben.

Ennyire különváltan létezett akkoriban tévéfilm és mozifilm?

Igen, akkor az egy egészen más társaság volt, mást stáb. Nem ugyanazok az emberek voltak itt is meg ott is, mint ma. Most meg már részben a szerencsén múlik, hogy ki kerül be a filmekbe, vagy hát nem is tudom. Tulajdonképpen most is csak az van, hogy körülbelül ugyanaz a negyven ember csinálja a filmeket, beleértve a színészeket, és a rendezőket. És minden rendező nagyjából mindig ugyanazokkal az emberekkel csinálja a filmjét, ugyanazok játszanak benne.

Létezik ön szerint olyasmi, hogy filmes színész meg színházi színész?

Én ebben nem hiszek. Aki tudja az egyiket, tudnia kell a másikat is. Volt egy olyan divat a hetvenes években, hogy civileket hoztak be a filmgyárba, mondván, hogy azok természetesebbek, meg natúrak, én akkor is azt mondtam, hogy már bocsánatot kérek, de szerintem az a jó színész, aki ezt a hatást is el tudja érni, ezt a kukucska dolgot. Úgy tud játszani, annyira természetesen, hogy azt érzem, hogy nem vesz észre, hogy úr isten, miért csinálja, nem akarok ennyire belelátni. És vannak is ilyen színészek, meg voltak is.

Másfajta játékstílust kíván meg a filmezés, mint a színpad?

Abszolút. Hát, hogyne. Szerényebb színházi képességekkel rendelkező színészek kiválóan tudnak filmezni. Vannak színészkollégák, akik egészen zseniálisak filmen, a színházban, a rivaldán viszont nem jön át, amit csinálnak.

De ez fordítva is igaz…

Fordítva is érvényes, persze. Már hogy a filmen nem olyan jó, színházban meg kitűnő. Igen, persze. De az az igazság, hogy ez is csak egy szakma, amit meg kell tanulni. És a kettő között igazából nem is lehet sorrendet felállítani. Ugyanúgy meg lehet tanulni filmezni, mint színpadon játszani. Ezt is meg kell tanulni, ám ennek csak egy módja van, hogyha valaki sokat dolgozik, sokat forgat. Mert ezt nem lehet megtanítani a Főiskolán.

És az mennyiben befolyásolta a játékot, hogy ezt a filmet videóra vették fel?

Nagyjából semennyire. Annyiból volt jobb, hogy nem kellett annyira aggódni a nyersanyag miatt, mint a filmnél, lehetett nagyobb részeket is egyben felvenni. A filmnél bizony nagyon sokszor helyből kell megugrani valamit, itt meg sokszor fölvettünk másfél-két oldalt is egybe, és így az egyik dolog következhetett a másikból a színészi játékban, tehát nem kellett darabokra tördelve fölvenni. Úgy jöhetett folyamatában az emberből. Amikor snittekben veszik, akkor bizony helyből kell megugrani azt, hogy egyik pillanatról a másikra ott tartsak, idegállapotban, érzelmi állapotban, meg mindenféleképpen. Szóval, hihetetlen nagy lehetőségek vannak a videóban. Arról nem is beszélve, hogy többször is föl lehetett venni mindent, és ez nagyon jó. A filmnél az emberen ott a felelősség, hogy ha elrontja, akkor akár húsz méter anyagot is ki lehet dobni, mert hát a film, az film, a videóanyagot meg egyszerűen le lehet törölni. A filmet, ha rossz, kidobják, arra nem lehet többet fölvenni, az nem letörölhető.

Egy filmes szerepre hogyan lehet felkészülni? Van egyáltalán elég idő rá, úgy mint esetleg egy színházi előadásnál?

Most erre volt elég idő, mert június végén, július elején voltak az egyeztetések, és akkor kaptuk meg a szöveget is, így volt rá egy hónapunk. Elvittem a nyaraláshoz, úgyhogy már teljesen nyugodtan érkeztem a forgatásra. Én mindig kínosan ügyelek arra, hogy felkészülten érkezzek a felvételre. Ez nem csak nekem jó, hanem egyszerűen nem is tehetem meg, hogy másként érkezzek, és mélységesen haragszom is arra, aki felkészületlenül érkezik, hisz az az egész stábbal kiszúr. És azt nem lehet megbocsátani, ilyen nincs. A világon ilyen nincs. Egyszer-kétszer dolgoztam nemzetközi produkcióban is, és ott mindig a legszerényebb és a legjelentéktelenebb az, aki a legtöbbet tud, és valahol ott ül a sarokban. Egyetlen dolog fáraszt el nagyon-nagyon a forgatásban, de halálosan elfáraszt, az a nyüzsgés. Páger Antalt figyeltem egyszer, hogy hogyan tud egyedül maradni egy tömegben - tudott, ki lehet kapcsolni, lehet a legnagyobb tömegben is saját maga az ember.

Egy olyan színész, aki bevallottan gyűlöli a premiereket, mivel akkor még nem tekinti befejezettnek a munkát, milyen viszonyban van a filmezéssel, ahol minden egyes jelenet egy-egy külön kis premier, vagyis az egész filmezés tulajdonképpen premierek sorozata, amin már nem lehet javítani?

Bizony ám. Bár van azért jó oldala is, hogyha jól sikerül valami, az is rögzítve van, azt már nem kell megismételni. De persze ugyanannyira rossz is, mert ha meg nem sikerült megoldanom valamit, azt már soha többet az életben nem javíthatom ki. Ez az egyszeri és a megismételhetetlen varázsa. Ez olyan dolog, hogy valaki CD-t hallgat inkább, vagy elmegy a hangversenyre, mert jelen akar lenni a dolog megszületésénél. Sajátos feszültség van abban, ami velem egyidőben történik, ahogy én nézem, ott és akkor, ugyanakkor történik.

Saint Germain gróf egyszerre nagystílű életművész és pitiáner szélhámos, mennyiben komikus és mennyiben tragikus ez az ambivalens figura?

Én nem tartom pitiánernek, bár kinél mit jelent ez a szó, persze nagyon nehéz behatárolni az ő gazemberségét. Én mindennek, amihez hozzányúltam, próbáltam megtalálni a tragikus és a komikus oldalát is. Nálam például nem létezik színházi műfaj sem. Színdarab van. És minden színdarabnak vannak tragikus és komikus elemei, egy a fontos, hogy halál komolyan kell venni. Nagyon komolyan kell venni. Aztán amit stílusnak neveznek, az már csak egy olyan pici dolog, egyszerű dolog, amit már könnyen hozzá lehet tenni vagy rá lehet pakolni, amikor már megvan az egész, amikor már rendesen, realista módon az már ki van dolgozva, és olyan, mint az életben. Akkor utána azt már könnyedén lehet tolni kicsit idébb, kicsit odébb, vagy mintegy kinézni belőle kicsit, netán éreztetni a véleményem, anélkül hogy véleményezném azt, amit csinálok. Megkérdezték tőlem egyszer, hogy mikor nevetettem meg utoljára a közönséget, és én azt feleltem erre, hogy minden este, amikor játszom. Minden szerepemben, főként az Új és a Katona József Színházbeliekben, ahol nem ismernek műfaji korlátokat. Hát miért ne röhögnénk például a Három nővéren, miért ne. Ott sokszor halálra röhögték magukat az emberek. Vagy Füst Milán Boldogtalanokján, elég sötét, elég kemény, feszes és kegyetlen előadás volt, mégis röhögött a közönség. Hányszor mondják az emberek is, nem tudom, most sírjak-e vagy nevessek, olyan borzasztó dolog történt velem. Hát, még a halálhírre is nem egyszer volt már, hogy röhögött kínjában az ember. Vagy például könnyezve nevetünk. Hát, miért ne, igen. Ennek ráadásul még fiziológiai okai is vannak, hiszen a két központ igen közel van egymáshoz az agyban. Saint Germain gróf meg egy típus, játszottam már ilyet, odáig elmegyek, hogy még hasonlóságot is felfedeztem Sganarelle-lel. Hiszen ők mindketten a nagy túlélők, Sganarelle is egy nagy túlélő Don Juan mellett. És ugyanaz Sain Germain gróf is, aki tulajdonképpen persze a pénz miatt csinálja a szélhámosságait, na de azért mégiscsak imádja csinálni, hiszen amikor kap egy ajánlatot, egy tuti státuszt a király oldalán, akkor mennie kell, ám azért még hozzáteszi, hogyha mégis úgy alakulna a helyzet, és szükség lesz rá, akkor ő a világ bármely pontjáról itt van. Mert a kalandorsága még nem jelenti azt, hogy nincsenek személyes kötődései, nincsenek vonzalmai. Nagyon jó lenne, hogyha a mai világ gazemberei is ilyenek lennének, mert a mai világ gazembereinek már arcuk sincs, nemhogy szeretnivaló vonásai. És ez vonatkozik az élet minden területére, az iskolától kezdve a színházon keresztül a politikáig, mindenre. Még a gazemberség is rossz irányba megy ma a világban. Ezek teljesen egyforma, üresfejű, lelketlen szörnyetegek. Nincs olyan ma már, hogy azt lehetne mondani, nagy gazember, de azért mégiscsak imádom. De ez a gróf még ilyen, rengeteg vonzó tulajdonsággal rendelkezik, és nagy volumenű, karizmatikus egyéniség. Gazember, de imádnivaló. A nagy túlélőséget pedig azért mondtam, és hoztam kapcsolatba Sganarelle-lel, mert tulajdonképpen Saint Germain grófnál is működik az, hogy lehet akármilyen rendszer, lehet akármilyen államforma, élhetek akármilyen országban, anélkül hogy becstelen lennék, anélkül hogy áruló lennék. El kell tudnom viselni, ki kell bírnom. És a mi közép-európaiságunk erre rendkívül alkalmas. Valamint ennek a nemzetnek még mindig nagyon jó a humorérzéke is. Nem véletlen, hogy azok közül, akik elhagyták az országot, jónéhány embernek például azután van a leginkább honvágya, hogy hallhasson egy jó pesti viccet. Ebben az országban az emberek még tudnak nevetni. Bár nagyon nagy veszélyt látok arra, hogy egyre kevésbé, és evvel párhuzamosan a mérleg másik nyelve meg nagyon lesúlyozódott, a gyűlölet és a rosszindulat felé.

Sain Germain túlélősége, és az állandó kalandvágy mennyire áll közel önhöz?

Abszolút. Hát, persze, hogy bennem van, hogyne. Én mindig eljárok csavarogni. Azok a legjobb napok, amikor elindul az ember, és még azt sem tudja, hol fog kikötni aznap. Ami nem teljesült az életemben, az a tenger. Mindig vágytam a tengerre, meg arra, hogy hajóm legyen. (Ezt is valószínűleg valamelyik csavargó ősömtől örököltem.) Amikor például Odüsszeuszt játszottam, teljesen transzban voltam, egy az egyben én éreztem magam Odüsszeusznak, úgy ahogy volt ez az egész. Korán hajnalban kiültem a tengerpartra, és ott tanultam az Odüsszeuszt. Ezek nagyon fontos dolgok. Nagyon laposodik, nagyon sivárul az élet körülöttünk. Egyre több szimpla pasi futkos.

És a nők?

A nőkkel másképp vagyok, a nők mindig nagyon fontosak voltak az életemben, és én mindig meg is adtam nekik a tiszteletet, azoknak legalábbis, akik megérdemelték.

A rendezőtől, Pacskovszky Józseftől milyen utasításokat kapott a szerephez?

Semmilyent.

Abszolút szabadkezet kapott?

Nem, egy órát körülbelül azért beszélgettünk még a forgatás előtt. De én azokat az embereket szeretem, és azokkal tudok jól együttműködni, akikkel már rögtön az elején, az első pár mondat után, úgy tudok beszélgetni, mintha már találkoztunk volna. És Pacskovszy József ezek közé az emberek közé tartozik. Úgyhogy nem nagyon kellet különösebben megbeszélnünk semmit. Teljesen egyetértettünk.

Ismerte előtte a regényt? Mennyiben lett Saint Germain gróf más, mint a regényben?

Nem tudom, mert nem ismertem, és most sem ismerem a regényt. Engem ez ebben a formájában érdekel. Ahogy ezt megcsináltuk. Én színházi szerepekhez vagyok szokva, és csak igen ritkán szoktam úgymond hozzáolvasni. Elég egyetemes mű ez ahhoz, hogy ne kelljen hozzáolvasni.

 

SINKÓ LÁSZLÓ
filmográfia

Fügefalevél
1966, Máriássy Félix - Csiki B. István

Változó felhőzet
1966, r.: Keleti Márton

Ereszd el a szakállamat!
1975, r.: Bacsó Péter - vezérfőnök

Tűzgömbök
1975, r.: Fehér Imre - Ambrus apja

A néma dosszié
1977, r.: Mészáros Gyula - Nemes ügyvéd

Elveszett illúziók
1982, r.: Gazdag Gyula - Finta

Panelkapcsolat
1982, r.: Tarr Béla

Gyertek el a névnapomra
1983, r.: Fábri Zoltán - külkeres

Valaki figyel
1984, r.: Lányi András - Gondi Géza

Hajnali háztetők
1986, r.: Dömölki János - Lőcs elvtárs

“Isten veletek barátaim”
1987, r.: Simó Sándor - a báró, Rück Mariann szeretője

Zuhanás közben
1987, r.: Tolmár Tamás - Müller úr

Hanussen
1988, r.. Szabó István - propagandafőnök

A hecc
1988, r.: Gárdos Péter - Armin Mueller-Stahl (Marnó, kabinos, Holl Tamás barátja) - magyar hangja

Küldetés Evianba
1988, r.: Szántó Erika - New York főrabbija

Az új földesúr
1988, r.: Lányi András - Garamvölgyi Ádám, Aladár nagybátyja

A távollét hercege
1990, r.: Tolmár Tamás - százados

Honfoglalás
1996, r.: Koltay Gábor - Metód

László Zsolttal
László Zsolttal54 KByte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár fórum fórum mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap