Boronyák Rita GENERATION NEXXT - Eddig is el fog menni, emberek


Schilling Árpád
40 KByte

Kezdjük a közepén: én kimentem a filmedről. A láncfűrészes darabolás előtt. Odakint megvártam, amíg elhalnak a sikolyok, akkor visszamentem, és végignéztem. A tegnapi filmvitán láttam, milyen érzékenyen érint téged minden, hatásvadászattal vádló kritika. Az is látszott: fontosak számodra a kifogások, meghallgatod, amit mondanak, nem burkolózol nagyképűségbe. Azért döntöttem úgy, hogy beszélgetek veled, mert láttam, hogy mennyire a film a fontos neked, mennyire a mondanivaló szolgálatába állítasz mindent. A filmed elleni legfontosabb érvem: ha valami ellen megpróbálsz szót emelni, és annak az eszközeit használod, akkor te is része leszel annak, ami ellen küzdesz.

Én általában történeteket mesélek el a színházban, és azzal nem azt akarom üzenni, hogy így nem szabad élni, meg úgy nem szabad élni. Nekem az emberek életét nem minősítenem kell, hanem megértenem. Ez az első eset, hogy konkrétan üzenni szeretnék: bemutatni valamit, amivel alapvetően nem értek egyet. Tudtam, ha a Nexxtet elkészítjük, akkor multiplexekben fogják vetíteni. Olyan emberekhez fog eljutni, akik az értelmiségiektől teljesen eltérő módon gondolkodnak. Én megpróbáltam megtalálni, mi az, ami őket megfoghatja és elgondolkodtathatja.

Melyik volt előbb, a színház vagy a film?

A színházi előadás. Egészen új típusú, kommunikáló színházat hoztunk létre, ami a színházi szakmát legalább annyira megosztotta, mint a film a filmest. Az első reakció ugyanez volt, de a közönség bejött. Olyan emberek, akik egyébként nem járnak színházba. Megfogta őket az ezen a terepen teljesen szokatlan reklámkampány. Jöttek a yuppie-rétegből, de mások is, túlnyomórészt olyanok, akik nem nevezhetők értelmiségi közönségnek. Valami megfogta őket. Eljöttek az előadás utáni közönségtalálkozóra, lehetett velük a problémáról beszélgetni, amivel nem biztos, hogy foglalkoztak volna. Hogy milyen eszközöket kell választani, azt nem tudom. Erre mondtam én az itteni, a filmszemlés közönségtalálkozón, hogy ha valakinek pontosabb kép van a fejében, akkor azon túl, hogy véleményezi az én munkámat, találjon egy jobb formát, tegyen valamit. Ha meg nem ért egyet azzal, hogy ez probléma, illetve neki nem probléma, akkor roppant egyszerű a helyzet. Nem tudom magamban tartani: adná a jó Isten, hogy így legyen, de úgy tűnik, hogy az április eleji bemutatóig ez a film...hogy mondjam...a formája egy picit változni fog. Fél órával rövidebb lesz. Tegnap hajnalig az íróval meg a látványtervezővel arról vitáztunk, hogyan lehet ebből igazán jó filmet csinálni.

Megkérdezhetem, milyen ötletek fényében gondolkodtatok erről?

Tudni kell, hogy ez volt az első film, ami elkészült a szemlére. Mi voltunk azok a rendesek, akik leadtuk időben. Egy napom nem volt arra, hogy megnézzem, mit is csináltam. Elkészült ez a film, és én nézem, nézem, és ugyanúgy, mint a színházi előadásnál, egyszer csak a robbanás: “Gyerekek, tudom, hogy kéne megcsinálni!”. De most már készen van a kópia, most mit csináljak? Az nem felelősségteljes dolog, hogy én azt mondom: “De én nem ezt a filmet akartam megcsinálni, és nem így”. Én ezt a filmet akartam megcsinálni. Nagyon-nagyon sok hibáját látom. Filmes hibákat.

Mondanál egyet-kettőt?

Hosszú. Túl hosszú. Mások véleményét illetően az volt a legrosszabb, amikor öncélúnak és dilettánsnak nevezték a filmet. Akkor azt éreztem, teljesen hiábavaló volt a munkám. Ugyanakkor arra serkent, hogy jobban figyeljem azt, amit csinálok. A közönségtalálkozónak is volt köze ahhoz, hogy leültünk, és azt mondtuk, ezt a filmet 30 perccel rövidebbre kell vágni. Én mindig akarok valamit azzal, amit csinálok. Itt most az akarás középpontja az volt, hogy eljussunk az emberekhez, és beszélgessünk velük egy dologról. A színházi bemutató óta rengeteg olyan kritika ért bennünket, amit igazságtalannak érzek. Amikor azt mondják, hogy azért csináltuk, mert ezen olyan jó szórakozni. Szerencsére a társulat és a stáb is nagyon együtt van. A producerünk, Budai Gyuri is mellettünk áll.

Hogyan kerültetek kapcsolatba vele?

A színházi előadáshoz pénz kellett, őt kerestük meg. Ő javasolta nekünk, csináljunk filmet belőle. Pályáztunk ugyan a filmes alapoknál, az elsőfilmes pályázaton ki is utaltak 25 millió Ft-ot, de az végül nem érkezett meg, úgyhogy támogatás = 0 Ft. Budai különböző cégektől szedte össze a pénzt, a sajátja is benne van. Megtesz mindent, hogy a film minél jobb legyen, minél több nézőhöz jusson el. Ebben is támogat bennünket, hogy most át akarjuk vágni a filmet.

Mit vágtok át?

Sokkal filmesebb, tempósabb lesz. Lerövidülnek jelenetek. Most látom, mi az, amire a színházzal ellentétben nincs szüksége egy filmnek. Néhány digitális trükköt is beleraknék, az is irdatlan pénz, de pörgetnék a film tempóját, az iróniáját növelnék.

Bocsáss meg, de egyik hibájának épp azt éreztem, hogy nem elég távolságtartó a film tárgyával szemben, hogy a kétségtelenül meglevő iróniája élni tudjon.

Én abban bízom, hogy ha sűrűsödik a film, az iróniája is erősödni fog.

Színházi és filmes ábrázolás különbözősége kapcsán jut eszembe: sokaknak (nekem is) a nők feldarabolása jelzésszinten is elég lett volna. Akkor miért kell engem sokkolni?

Várd ki a végét. Én most érzem úgy, hogy végre elindultunk a jó irányba. A színházban a sokkoló jeleneteket úgy oldottuk meg, hogy a show van a színpadon, a többi csupán bejátszás egy kivetítőre, úgy, mint a valódi show-kban. Ott is üt a horror. Volt 5-6 olyan előadás, ahol kimentek nézők ennél a résznél, 16 előadás alatt kb. 20 ember. A többség végignézte, és azt érzem, meg is értette..


Szlaukó Katalin: Ti Tasnádival színházi emberek vagytok, együtt írtátok a darabot. Mennyi nehézséget jelentett az, hogy áttegyétek filmre? A legfeltűnőbb különbség, hogy elég sok jelenet kimaradt, illetve hogy a színházban a közönség aktív résztvevő.

Ott az a konvenció, hogy játékra hívjuk a közönséget. Az elején van egy bemelegítőember, aki felszólítja őket, hogy mindenki érezze baromi jól magát - keményen nyomja-nyomja a szöveget. Ezen általában elkezd nevetni a közönség. Azt mondja nekik: tessék bátran hujjogni, bravózni. Megcsinálják, ő meg leinti őket: akkor, amikor annak helye van. Tasnádinak is, nekem is ez volt az első filmünk. Ez főleg nekem volt kínos, akinek az egészet össze kellett raknom. Az összes bejátszást tudtam, hogy kéne megcsinálni: az étterem, a lányok Rex Madisonnál, ezeket tudtam. A show-val voltam bajban. Az Ágh Marci megtervezett egy elképesztő stúdióbelsőt, kiderült, hogy az 50 millió Ft, na, akkor azt nem. Találnunk kellett egy olyan helyet, ahol meg lehetett csinálni. A Róna utcában a III-IV-es stúdió azért esett ki, mert ott semmit nem tud a tér, noha jók a hangviszonyok. A betétjeleneteket, amikben csak egy-két beállítással dolgoztunk, 9 nap alatt vettük föl, volt olyan rész, amire fél próbanap volt. Film nélkül, kamerával lepróbáltunk mindent a színészekkel. A második felét 17 nap alatt kellett fölvennünk. Időnként napi 4 jelenetet kellett megcsinálnunk. 16 óra munka volt, előfordult, hogy 18 beállítás volt egy napra. Mindenki azt mondta, ennyi idő alatt nem lehet megcsinálni. Oké, de nincs több pénz, vagy abbahagyjuk, és elbukjuk, amit addig megcsináltunk, vagy megpróbáljuk befejezni. Mindenki úgy állt hozzá, hogy ezt meg kell csinálni. Tudok róla, hogy sajnos készülnek úgy filmek, hogy tesznek mindenre, hogy vannak jelenetek, amik ahogy esik, úgy puffan alapon maradnak ki. Mi gyakorlatilag végig túlórában csináltuk, normális 12 órás forgatási nap nem volt. Irtózatos hajsza volt az egész. Ezért esik nagyon jól, hogy a beszélgetésre is idejöttek a stábból hatan-nyolcan. Nekik is nagyon fontos volt. Mindig kérdezősködnek, mi van, hogy van. Ez győz meg arról, hogy kell, kell, meg kell csinálni. Ezért ütött szíven az öncélúság vádja. Ez nem igaz. Tehetségtelenség, gyakorlatlanság mind-mind vita tárgya lehet, de az öncélúság nem volt jelen egy kockán sem. Amit a lányokkal kellett csinálni, az borzasztóan kemény volt, és borzasztóan kemény volt az összes többi is. Az utolsó napon 9 órára kellett visszavinni a kamerát. Másodpercre ki volt számolva, mit lehet még fölvenni vele, és mikor kell lerakni, hogy aztán kocsiba be, és vinni, mert ha nem ér vissza, az még plusz másfél millió Ft. A vágás is ilyen gyorsan ment. Rotterdamban volt egy elsőfilmes fesztivál, arra el akartunk készülni. Meglett az oda szükséges angol nyelvű kópia, de a filmet nem válogatták be. Gyakorlatilag e miatt a fesztivál miatt mi két hónapot veszítettünk. A zeneszerző, Monori Andris például kép nélkül dolgozott. A zenészek már bent ültek a stúdióban, amikor megkapta a time code-os kazettát, és úgy játszották föl a zenét. Művészi munkáról nem volt szó. Most már, hogy megvan a távolságom a filmemtől, azt mondom: na nem, ennél többet szeretnék csinálni. Ezért van a Budai Gyurinak nagyon nagy szerepe: ha ő most nem tudja megszerezni vagy beáldozni ezt a pénzt, akkor nem készül el az a film, amit én szeretnék. Így is jó, mert megvan, lehet utálni meg szeretni, de nem az.

Hány százaléka az elkészült film az eredeti elképzelésednek?

Több mint a feléről azt gondolom, hogy jó. Ha ezeket a változtatásokat megcsináljuk, akkor sem lesz hibátlan, de nézhetőbb, a célját jobban elérő film lesz. Ugyanezt a színházi előadás esetében például nem tudom így lemérni.

Szlaukó Katalin: A színházasok mindig azt mondják a darabból készült filmre, hogy köze nincs a színházhoz. Ez most eléggé színházi film, és a célod is nyilvánvalóan az, hogy a darab minél több emberhez eljusson. Kérdés, hogy ez után elmennek-e megnézni az előadást, vagy elég nekik a film? Ha tovább vágod, egyre inkább elviszed a színháztól.

Ennek filmnek kell lennie. Fontos különbséget értettem meg. A színházban sok mindent el kell magyarázni. A filmnél nem kell magyarázkodni, a kép megmagyarázza. A színházban nagyon érdekes az a bizonyos verseny a két gyilkos között a végén. Az Udvaros testközelben celebrál egy idióta műsort, amiben minden egyes rezdülésüket együtt látod. A filmen ugyanennek a celebrálása nem érdekes. Az üzenet-része érdekes: az az idiotizmus, ahogyan behívok két szörnyeteget, és egy hülyeséget játszatok el velük. Olyasmit indukál ez, hogy itt most baromira figyelnem kell, mert itt valami üzenet van. Ha ez feloldódik, és elmegy a magyarázkodás felé, akkor elveszíti a kép az erejét. A színházban másképp működik a látvány. Ott behozhatok négy táncost, akiket külön-külön figyelek, figyelem hátul a videósokat, akik dolgoznak..

A filmben ez közeli, ahogy általában is sok a közeli.

Az a baj a totálokkal...Én most látom először, hogy milyen költségekkel jár a filmezés. Ezt a csepeli gyárat szépséges nyári napsütésben választottuk ki. Befedték, akkor viszont világítás kellett. Egy akkora tér bevilágításához elegendő áramot nem bír el az elektromos rendszere, a generátorkocsi ennyibe kerülne és ennyi meg ennyi cucc kell még hozzá, de ha nincs annyi cucc, akkor nem lehet jól bevilágítani, és akkor a totált már nem lehet fölvenni. Az Ágh Marci erre kitalálta, hogy tegyünk a tér közepére egy hatalmas rozsdamentes fémpadlót, amit Németországból hoznak, és fantasztikus, gyönyörű, de elektromosan töltött, és innentől kezdve szívja a port. Ami azt jelenti, hogy elkezdjük a forgatást, és másfél óra múlva tiszta por az egész. Profi takarítók jönnek, és közlik, hogy ezt a port a gép nem tudja fölszedni, úgyhogy emberek kellenek, akik törölgetik a padlót. Elkezdjük törölgetni a padlót, már az egész stáb törölgeti, de attól, hogy törölgetjük, még jobban feltöltődik. Úgyhogy ha totált csinálsz, látsz egy fémpadlót, ami tiszta por, tehát egy mocskos csepeli gyárban, a hihetetlenül poros fémpadló kellős közepén ott ül az extravagáns, tökelegáns Frau Plastic Chicken egy székben - na, itt kap sírógörcsöt a rendező. De már nem lehet visszavonulni, mert ott van a kamera, ott van a színész, ott van minden, és ez akkor derült ki. És ott van a látványtervező, aki azt mondja, hogy soha többet nem csinál filmet, és főbelövi magát...Persze fantasztikus gyönyörű hatalmas totál kéne a közönségről, meg a gyárcsarnokról, és akkor azt mondanám, ez igen, micsoda kép. Ezek olyan dimenziók, hogy ebben a filmben, annyiból, amennyi volt, nem tudtuk összehozni.

Mennyi az annyi?

Ez egy átlagos magyar film költségvetése. Nem akarok erről beszélni, beszéljen róla az, akit illet. Egyébként igazságtalan vagyok, mert minden a fenekem alá volt tolva. Mindenki megkapta, ami a munkájához kellett, de ezt a dimenziót nem lehetett befogni. Hogy olyan trükköket megcsinálhassunk, mint az épített WC, amikor alulról fényképeztük a WC fölé hajló arcot, ezek ritkán látható, költséges dolgok, amik soha nem készülhettek volna el, ha nem lett volna ennyi segítség. Budai Gyuri akármennyit dolgozhatott ezen, ha bead egy pályázatot, amiben az áll, hogy rendező: Schilling Árpád, akkor az jön, ki az a Schilling Árpád?

Most már mindenki tudni fogja, ki az a Schilling Árpád. Aki ilyen vériszamos történetet csinál, az híres lesz azzal. A botrányfilm mindig híressé teszi azt, aki csinálta.

Nagyon sajnálnám, ha egy 15 perces részletről szólna az egész film. Ez a fajta elhíresülés nem jó. Nem a legjobb formáját futja a dolog, adná Isten, hogy ki tudjam hozni belőle azt, ami az eredeti célt szolgálja. Van ez a jelenség, van a sorozatgyilkos, és mi mit csinálunk vele? Rózsaszín kismalacot nyomunk a kezébe, és röhögcsélünk. A rózsaszín kismalac az ember többezer éves történetének egyik legnagyobb találmánya. Idáig jutottunk. Elmondhatjuk: csináltunk űrhajót, számítógépet, atombombát, több háborút is, de ez a legnagyobb találmányunk. Erre lehetünk a legbüszkébbek, mert akkora hülyeség. Ezt odaadjuk a gyilkos kezébe, és ez köti össze egy egyáltalán nem a yuppie világba való idétlen, furcsa nőszeméllyel. Ráadásul Rex Madison úgy is sír, mint egy malac, röfögve, kiskorában mindig így sírt, és ezért Piggy-nek csúfolták. Ha most nekiugrana egy pszichológus, elemezhetné, hogy neki nehéz gyerekkora volt. Az volt számunkra a fontos, hogy az erőszakot abból a dimenzióból közelítsük meg, mit hoz ki ebből a média, mit kezdünk ezzel mi, hogyan fordítjuk ki önmagából - ennek az arányai nincsenek jól belőve. Ha ezek az arányok pontosan megtalálják a maguk helyét, azt hiszem, erről fog szólni. Nem az erőszakról.és annak dicsőítéséről, amit esetleg félreérthetnek, vagy ránézek, és kiszaladok, hanem hogy borzalmas, borzalmas, de ehhez képest sokkal borzalmasabb, hogy ebből micsoda hülyeséget lehet csinálni. Hogy ezt hogy lehet használni. Hogy egy ilyen emberrel hogy lehet beszélgetni. Ez az iróniája: hogy még hova lehet kamerát rakni - vesd össze Big Brother sorozat. Erre mondom én, hogy rendben van, akkor rakjuk bele a WC-be is. Semmiben nem különbözik ez attól, mint amikor Koós János bejelenti Záray Mártát, bejön a szerencsétlen öregasszony, a mikrofont valahova ide teszi (a füléhez mutat), nem tud már se énekelni, se semmi, playbackről lenyomnak egy harminc évvel ezelőtti számot, bejön négy chippendale fiú, és körbenyalogatják, akkor nekem van néhány ötletem, mit csináljon ott egy az egyben a Koós János a Záray Mártával.

Szóval dühös vagy.

Dühös vagyok, baromira dühös vagyok, és ebből a dühből akartam megcsinálni ezt a filmet, és azt akartam közölni vele, hogy eddig is el fog menni, emberek.

Vigyázz, nagyon gonosz leszek! Frau Plastic Chicken, hangzatos neve dacára, ha szigorúan vesszük, a Kikában megismert benyomulós tévésztár (Victoria Abril játszotta) alakjának továbbfejlesztése. És folytatva a gonoszkodást: hozzákevertetek egy kis Mechanikus narancsot plusz bele egy kis Amerikai Psychót, és kész is a film.

Hasonlítgatni lehet, csak semmi értelme.

Ne haragudj, nem megbántani akartalak vele. A kérdés másik fele érdekel jobban, amit már az elején is megpróbáltam megkérdezni tőled, csak más oldalról. Divatot lehet ilyen filmmel csinálni. Ebben az ellen-filmben ugyanaz van, ami ellen készítettétek. Esterházy, amikor az általa bírált, leromlott magyar nyelven írta a szövegeit, divatot teremtett: esterházylag rontott nyelven divat volt akkoriban beszélni.

Ebben a helyzetben ez volt a választható stílus. Természetesen hatottak ránk ezek az említett filmek. Nem hiszem, hogy valaki tudna olyat csinálni, amiről ne jutnának más művek az emberek eszébe. Ebben az országban mégsem született ilyen film, és kellett, hogy szülessen. Én azt gondolom, hogy ebbe azért sem szabad belemenni, mert óhatatlanul kinyílik az ember zsebében a bicska, amikor a saját dolgáról beszél. Mi az a tisztességes alap, amikor valami újat lehet kitalálni? Ha most újravágom, akkor mindent összevéve két, két és fél évet töltöttem ezzel a filmmel, és azt akarom, hogy látsszon rajta. Hogy csak második vagy harmadik gondolat legyen a Született gyilkosok, vagy a Kika, vagy hogy csúnyán beszélnek, hogy erőszakos. Az első gondolat az legyen, hogy értem. Élvezni nem kell, sőt.

Azt gondolod, hogy az emberek mazochizmusból járnak moziba vagy színházba?

Maga az élet a mazochizmus.

Szlaukó Katalin: Én láttam az előadást is, a filmet is. Az első pillanatától az utolsóig élveztem. Amennyire nem értek vele egyet, annyira elfogadom, annyira tetszett, annyira jó, annyira örülök, hogy elkészült. A színházi előadással kapcsolatban az érdekelne, ti mennyire szerettétek belülről, és mennyire szerettétek a filmet csinálni. Mennyire voltatok ti ketten a főnökök a Tasnádival, és mennyire szólt bele a társulat.

Nagyon izgalmas munka volt, ami a mai napig is tart. A próbák alatt is változott a szöveg. Egy idő után már halálra idegesítettem mindenkit, mert minden egyes előadás után összeültünk. Az előadást blokkokban játsszuk, és minden egyes blokk előtt összeülünk, úgyhogy az előadás folyamatosan változik. A filmmel az volt a legnagyobb fájdalmam, hogy nem tudok annyit gondolkodni rajta. Azonnali döntéseket kell hoznom, amikért vállalnom kell a felelősséget, s utána újabb azonnali döntéseket kell hozni. Ha borul valami, a továbbiakban automatikusan borul minden. Most érzem azt, hogy még a filmmel is lehet dolgozni, csak a módszert kell megtalálni: a vágást kell jól használni. Ezt minden filmes tudja, de hát én nem vagyok filmes.

A színészek mennyire szóltak bele?

Mindig elmondták a véleményüket.

Beszélnél a szereplőkről?

Bodó Viktor nagyon izgalmas, összetett egyéniség, nagyon tehetséges színész. Brecht Baal című darabjában ő volt a címszereplő, zseniális volt. Egy alkoholista költőt játszott iszonyú vehemenciával és zseniális erővel. Emellett leforgatnak vele három dögunalmat, amiben senkit nem érdekel, hogy ő milyen. A rosszakat meg jókkal játszatják el, akik alkatilag alkalmatlanok rá. A filmben is és a színházban is nagyon körülhatárolt karaktereket szerettem volna. Az is egy kísérlet volt, hogy olyan make-up-ot találjunk ki a színészeknek, ami ritkán fordul elő magyar filmben. Ritkán kapnak a színészek olyan lehetőséget, amikor különlegesek lehetnek. Udvaros Dorottyát kifejezetten földobta, hogy három alakban, három szemszínnel, három hajjal szerepelhet, és azokkal játszhat, vagy hogy a Viktort hogy ő egy yuppie. Elment divatos helyekre, tanulmányozta a márkákat, a szivarokat, kitalálta a járását. A Kapa, a Mucsi Zoli egy hagyományosabb, ősibb, elementáris magyar színjátszással belerobbant a dologba a maga ezer redőjével, és ott volt az elejétől a végéig. A film vitáján elhangzott, hogy öncélú a film. Nem. Nagyon pontosan tudták, miben vesznek részt, végig tudták a felelősségét is. Nagyon bátor társaság. Nem elmebetegek, nem hülyét csináltak magukból. A film felvételei után is, a visszanézésnél is mindig megbeszéltük, milyenek voltak. Persze nehéz volt ezt úgy csinálni, hogy tudtuk: nem lehet már másképp csinálni. Nagyon alázatos volt mindenki.

Ha nincs a színházi előadás, ugyanígy válogattad volna a szereplőket?

Nem tudok erre válaszolni. Nem tudok egy ilyen ha-állapotból kiindulni. Én ezekkel az emberekkel dolgozom minden nap.

 A színházi előadást hogy fogadta a szakma?

A kritikusok legnagyobb problémái nem szakmai jellegűek voltak: show vagy színház, mi szükség van erre, mért kell ennyi pénzt költeni egy színházi előadásra, ez a színházi előadás külföldre készült, mért nem Magyarországnak dolgoztok, srácok. Fogjatok egy festőpemzlit, és egy 40 wattos villanykörte fényénél fessetek ki egy pincehelyiséget, és csináljatok ott színházat. Csupa olyan dolog, amihez, úgy érzem, nincs közöm. Dolgoztam már pincehelyiségben, festőpemzlit is fogtam a kezemben, 40 wattos izzó fényében is csináltam előadást, és úgy gondolom, nem kell életem végéig azt csinálnom. Ebbe az előadásba mindent belepörgettünk, a saját keresetünket is. Gáspár Máté, a produkciós vezetőnk írt egy választ az egyik kritikára. Az egy dolog, mit ír a kritikus az előadás művészi részéről. De ha már szóba került a sok pénz, a külföld, hadd szóljon hozzá a másik fél is. Ha tehát leírnak olyat, hogy az avignoni fesztiválnak, aki koprodukciós partnerként betársult az előadásba, nem tetszett az előadás, akkor jó lenne, ha utánajárnának. Erre az illető kritikus egy olyan ötsorost jelentetett meg az újságban, hogy a fal adta a másikat. Ha a fiatal, önmagukat tehetségesnek képzelő, kissé elkapatott színházi alkotók - szóval a szokásos ejnye-bejnye, gyerekek. Másfél évvel azelőtt ugyanez a kritikus a legígéretesebb pályakezdő díját adta volna át nekem, meleg szavak kíséretében, ha ott lettem volna. Ő valóban úgy gondolta, az előadás úgy rossz, ahogy van. Tizenhét előadás után elmondható, hogy telt házzal megy, nézők, nem kritikusok jönnek. Ez a Bárka leglátogatottabb produkciója. Pedig ide, a nyóckerbe, az Orczy-kertbe az jön színházba, aki tényleg színházba akar jönni, nem parádézni. Nincsenek bérletes előadások, úgyhogy csak azok jönnek, akiket ez és csakis ez érdekel, tehát valami fontos van benne. Emellett el lehet menni azzal, hogy festőpemzli, csak nem szabad.

A filmet tekintve én ennél sokkal kevésbé profi munkát is el tudok fogadni.

A befogadásnak három oldala van: a közönség, az alkotógárda és én, aki ezt csináltam, és vállalom érte a felelősséget. Ha mindhárommal elégedett vagyok, persze sose 100 %-ig, az azt jelenti, hogy érdemes vele dolgoznom. Ha például a közönséget nem érdekli az előadás, akkor baromi nagy a baj. Volt ilyen, akkor levettük a műsorról. Számomra most ebből a munkamódszerből adódóan a film abban különbözik nagyon a színháztól, hogy rengeteg embert be kell vonnom, és ráadásul pénzt kell rá szereznem. Erről a filmről rengeteg pénzért elkészült három kópia. Nem ismerem eléggé a filmszakmát, de szerintem ritka dolog, amikor azt mondják az alkotók, a producer, és mindenki, aki részt vett a filmben, hogy gyerekek, ezen egyrészt tovább kell dolgozni, mert annyira fontos, másrészt, már tudjuk, hogyan kéne tovább dolgozni, harmadrészt tovább is dolgozunk rajta. Azt fogjuk odarakni, amivel sokkal elégedettebbek vagyunk, nem mintha ezt nem vállalnánk, hanem az legyen ott, amit igazán keresünk benne. Akkor ez is üzenet, és azt üzenném: más is nézze át, amit csinált, és addig dolgozzon rajta, ameddig úgy nem érzi, tényleg készen van.

A film szemlés vitájára Friderikusz Sándort ígértétek.

Kérte videón a filmet, mert azt mondta, a szemlére nincs ideje eljönni. Budai Gyuri azt mondta, nem adja oda VHS-en. Én erről még nem mondtam le, a film országos bemutatója környékén esetleg sor kerül rá.

Kíváncsi leszek, hogyan vitatkozik majd Friderikusz két lelke egymással...

Szerintem ügyesen, okosan kijön majd ebből. Legalább beszélgetünk róla, szembesülünk ezzel. Amikor ott a tv2-s bemutatón az Örökmozgóban Szily Nóra fogadott, elég morcos voltam, az effajta működéshez én nem vagyok hozzászokva. Nekem ez új dolog, hogy sajtóvetítésekre járok, úgymond fellépek a tv2 műsoraiban. Ezekben a helyzetekben még nem tudom “konszolidálni magam”. Kiáll az ember a színpadra, nem lát semmit, mert pofánlövik azzal a baromi erős fénnyel, és hallom ezt a tapsot (mutatja gúnyosan), és látom velem szemben Szily Nórát idegesen, ez még nem a színpadon volt, de ott is elmondta, és így néz, és azt mondja: Én rosszul vagyok, tudod?, mondom, jó, Én rosszul vagyok, tudod?, mondom megint, jó - és akkor most így fogunk beszélgetni?! Rendben van, akkor üljünk le, és csináljunk egy beszélgetést, és kapcsolják ki a lámpát...

...és milyen okosak vagyunk mi...

Úgy éreztem, mindenképpen provokálnom kell azt a helyzetet, amennyire csak tudom. Ezért gondoltam azt, hogy kiállok oda, és majd baromi morcos leszek, hadd lássák, hogy nincs kedvem erről így beszélgetni. A vetítést követő nagyon hosszú, majdnem egyórás tévés, nem közönség előtt zajló beszélgetés Csisztu Zsuzsával már nagyon értelmes és jó beszélgetés volt. Ez a tévések felelőssége? - kérdezte Csisztu Zsuzsa. Mondom, ez. Akkor valakinek két személyisége van? Az egyik, amikor műsort vezet, a másik, amikor otthon van? Mondom, vagy akkor hazudik, amikor otthon van, vagy a műsorban, de valahol nem hiteles. De hogy lehet hiteles az ember? Mire a Budai Gyuri sem volt rest, megkérdezte, mi a hitelesség? Kettéválasztható vagy nem választható ketté? De hát akkor hogy kéne jól csinálni? Mondtam, én megoldást nem tudok, az én nagy bajom pont ez a hiteltelenség. Az én legnagyobb problémám, és ez a filmnek is gondolata, nekem is gondolatom, hogy minden belefér. Ugyanaz a kör csinál mindent, amelyben ugyanúgy lehet sportműsort vezetni, mint főzési tanácsokat adni, a lényeg az, hogy röhögjenek azok, akik ott bent ülnek. Vagy a pénzért röhögnek, vagy tényleg ennyire sötétek, de ebből megélnek, és kihasználják az embereket. Én ugyanis azt gondolom, hogy ezeknek a műsorvezetőknek a többsége röhög a közönségén, az embereken, magasan föléjük helyezi magát. A Zámbó Jimmy temetésén azt a sok szerencsétlen embert interjúvolni, úgy, hogy közben köpök rájuk, azt gondolom, hogy aljasság. Az igazi hülyítés az, amikor te okosabbnak tartod magad, és az is vagy, hatalmad van fölötte, és irányítod azt az embert. A showműsorok úgy működnek, mint egy szekta. Kihasználás, aminek a lényege: a lelkedet, a lényedet tedd oda ki, és csináld azt, amit én akarok, és azon szórakozzanak. A legtöbb műsorvezető kivonhatja magát ebből, eljátszhatja, hogy ő is fölveszi ezt a bohócsapkát, és utána leveszi, bedobja a sarokba, és azt mondja: ezt a hülyeséget! Azt mondom: mi, együtt, kéz a kézben, találkozunk és szórakozunk. Ez az irányítós, kihasználós történet az, ami engem érdekel. Lehet persze ezzel a Big Brotherrel, meg az összes többivel fokozni. Nekem az a problémám, hogy ez kihasználás. Az a baj, hogy az emberek többsége döntésképtelen. Azon szórakoznak, amit adnak nekik. Úgyhogy a felelősség 100 %-ig a médiáé.

A film és az előadás honlapja


34 KByte

Csányi Sándor
14 KByte

Láng Annamária és
Péterfy Borbála
18 KByte

Nagy Zsolt és
Csányi Sándor
35 KByte

Udvaros Dorottya
34 KByte

Udvaros Dorottya,
Mucsi Zoltán és
Terhes Sándor
107 KByte

Bodó Viktor és
Csányi Sándor
21 KByte

Pokorny Lia
26 KByte

Bodó Viktor és
Sárosdi Lilla
27 KByte

Bodó Viktor és
Sárosdi Lilla
35 KByte

Bodó Viktor, Udvaros Dorottya és Sárosdi Lilla
97 KByte

Bodó Viktor és
Mucsi Zoltán
26 KByte

Schilling Árpád
18 KByte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár fórum fórum mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap