51 KByte

Jakob Claussen: Én bizony arról álmodom, hogy szép és ráadásul sikeres filmeket csinálok. Az emlékezések hatalmas tárházát bővítgetem azóta, hogy kisfiúként először mehettem moziba, olyan képekből és megoldásokból, amelyek akkor lenyűgöztek, és azóta is fogva tartanak. Van egy belső minőségi mércém, amelynek igyekszem megfelelni. Másrészt viszont arra vágyom, hogy minél több fizető néző érdeklődjék a filmjeink iránt. Thomas Wölbke: Én sohasem álmodoztam az Oscarról. Mikor két évvel ezelőtt a Jenseits der Stille-vel (A csenden túl) jelöltek bennünket, megrémültem. Az otthoni felfordulás után, mikor már a teremben ültünk, viszonylag nyugodt voltam - addig a pillanatig, míg Sharon Stone a színpadra lépett, akkor azt gondoltam: most megmutatjuk nekik... ennek ellenére az Oscarról sohasem álmodoztam. Amiről álmodom - most azzal kezdem, amit tulajdonképpen másodiknak akartam mondani - az, hogy legyen egy igazán sikeres filmünk, és csilingeljen a kassza. Még mindig a Nagy Rizikó peremén egyensúlyozunk. A cégünk nem rendelkezik elég tőkével ahhoz, hogy pótolja a veszteséget, ha valami baj történik. Ezért álmodom olyan filmekről, mint a Mindenki másként csinálja, amely négy millió márkába került, és több mint hat millió nézőt vonzott. Persze nem hajhásszuk a sikert minden áron, minden filmmel, és nem vállalunk el minden vacakot, ez magától értetődik. Az én álmaim is a gyermekkorban gyökereznek. Annak idején sok gyerekfilmet láttam, és még több könyvet olvastam, olvasás közben pedig kiszíneztem a valóságot, vagyis gyönyörűen vizualizáltam az olvasottakat. Sok történet van, amelyet mindig újra elő lehet venni - régi gyermekregények, mint a "Timm Thaler", "Krabat", "Die grüne Wolke". Csodálatos lenne megfilmesíteni őket. A "Timm Thaler" például nagyszerű sztori, amelyet persze ma egészen másként kellene elmesélni. Mindenekelőtt játékfilmen, és nem folytatásos tévésorozatként. Egy erőteljes, a harmadik birodalom idején játszódó szerelmi történet is fel tudná gyújtani a fantáziámat. Ugyanakkor mindig lappang bennem a félelem, hogy olyan témára bukkanunk, amelyet nem tudunk teljes mélységében felmérni. Ilyenkor nagy óvatosságra van szükség. A "23" forgatókönyvén hat évig dolgoztunk. Minél jobban megismertük a történetet, például a valóságos személyeket, annál összetettebbé vált: el kellett dönteni, hány igazság létezhet egyszerre, továbbá, hogy meg akarunk-e felelni valakinek, vagy legyen saját álláspontunk. Egy olyan időszak esetében, mint a harmadik birodalom, amelyről nincsenek saját élményeink, ez különösen bonyolult dolog. Megvalósult álmok Thomas Wölbke: Itt van a Nach fünf im Urwald (Öt után az őserdőben) például. A bemutató előtt egy héttel Badewitz megnézte a filmet. Ez után a vetítés idejét nyolc óráról hatra tették, amitől én nagyon ideges lettem. Aztán ott ülünk a teremben, a közönség tombol, és egy héttel később tíz forgalmazási ajánlat van a zsebünkben - nagyszerű érzés! A csenden túl esetében is mindenki hervasztott, hogy nem fog sikerülni, de végül ez az álom is valóra vált. A Müncheni fesztiválon, ahol bemutatták a filmet, elöl álltam a színpadon, és láthattam, hogy az első sorokban minden nőnek könnyes az arca... Ettől persze az ember maga is meghatódik egy kissé. Jakob Claussen: A "23" még a premieren is nehéz filmnek számított. Azóta minőségi mérceként megállapítottuk, hogy ha egy tervezet nehéz, ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy különleges. Számomra nagyon fontos, hogy olyan filmet csináljunk, amelyet más nem csinálhatott volna meg. Thomas Wölbke: - és amelyet ugyanakkor mi teljes egészében felvállalhatunk. Gyártottunk egyszer egy filmet a ProSieben számára - (Liebling, vergiss die Socken nicht! (Ne felejtsd a zoknidat, drágám!), ahol az ujjgyakorlat kizárólagos célja a pénzszerzés volt. Bár ma is vállalom, igazából nem illik hozzánk. Jakob Claussen: Még a megvalósult álom sem jelent többet pár boldog pillanatnál. Nem ülhetünk le pihenni a babérjainkon. Kis cég vagyunk kevés tőkefedezettel, ezért állandóan dolgoznunk kell. E pillanatban három film utómunkálatait végezzük, tíz nap múlva pedig elkezdjük Benjamin Lebert Crazy-jének forgatását. Mindig nyakig vagyunk valamilyen tervezetben, melynek befejeztével vagy egy aprócska sikert, vagy egy kis bukást könyvelhetünk el. A nagy bukás Thomas Wölbke: Visszatekintve talán szerencse, hogy egy nagy bukással kezdtük: a The High Crusade-dal, melyet Roland Emmeich Centropolis nevű cége számára gyártottunk. A tervezett három és fél millió helyett öt és fél millióba került. Angol nyelven forgatott sci-fi-vígjáték volt, és mindössze 39 000 nézőt hozott. Ez 1994 nyarán történt. Június 6-án indult a mozikban, és már négy nap múlva érezhető volt a katasztrófa. Szerencsére akkor már leforgattuk E. Scott Fitzgerald kisregényéből az Einer meiner ä ltesten Freunde-t (A legjobb barátom), és rögtön utána következett a "Himmel und Hölle" (Ég és pokol) Hans-Christian Schmidtől. Ezzel aztán megmentettük a becsületünket, amit a nagy csinnadrattával beharangozott The High Crusade-dal elvesztettünk. Hogyan lesz az ember producer? Jakob Claussen: Én kereskedelmi tanulmányokat végeztem. A Filmfőiskolán annak idején még nem volt produceri szak, ezért a rendezői osztályba jártam. Már akkor fennen hirdettem, hogy a gyártás iránt érdeklődöm, ezen aztán a felvételi bizottság annyira meglepődött, hogy azonnal felvettek. Ezután még két évig dolgoztam a müncheni Filmfőiskolán gyártásvezetőként, majd önállósítottam magam. Thomas Wölbke: Az érettségi után saját újságot indítottam Münchenben Schwä tzer (Fecsegő) címmel, egy magazint, mely kommersszel és kultúrával egyaránt foglalkozott. Akkoriban még csak helyi újságok léteztek olcsó papíron. Ennél valami különlegesebbet képzeltem, ám az iskolaújság-jelleget nem tudtuk levetkőzni. A Spiegel, a Tagesspiegel vagy a Süddeutsche Zeitung sok mai munkatársa volt Schwä tzer-es. Huszonnégy-huszonöt évesen aztán csődbe mentem. Az volt a szerencsém, hogy a legjobb barátom a BR Televíziónál ifjúsági műsort csinált, ott én is kaptam újságírói munkát. Ez idő alatt megismertem néhány embert a Filmfőiskoláról, és 27 éves koromban lettem először produkciós vezető egy kisfilmnél. A vizsgadarabom a Die schönsten Busen der Welt volt (A világ legszebb keblei), ezt Rainer Kaufmannal csináltam. Négy évvel később az Abgeschminkt-tel (Smink nélkül) együtt játszották a mozik. Ekkor ismerkedtem meg Jakobbal. A Filmfőiskolára járt, ahová én is újra felvételiztem, mert megindult végre a producer képzés. Nem vettek föl, de Klaus Keil professzor felajánlotta, hogy legyek vendéghallgató - úgy gondolta, hogy nem próbálkoznék újra. Meg kell mondanom, igaza volt. Jakob Claussen: 1990-ben elhatároztuk, hogy céget alapítunk, de adtunk magunknak még egy évet, hogy jobban megismerhessük egymást. 1992-ben alakult meg a cég rögtön Kft-ként. Ekkortájt hozták létre a Bavariánál a Bajor Filmközpontot, éppen e producer-osztály végzősei számára. Minket is bevontak, és nagyon jól jött, hogy amolyan mintagyereknek számítottunk a fiatal producerek között. Az első év ennek ellenére kemény volt. Thomas Wölbke: Láttuk a fiatal tehetségeket, akik hivatalosan nem kérhettek segítséget a befutott szakemberektől, - azok pedig nem érdeklődtek irántuk. Mikor elmentünk a Bavariához, mert úgy gondoltuk, nem tudjuk egyedül megcsinálni a filmtervezetet, és felajánlottuk nekik, hogy friss tehetségeket szállítunk a filmhez, csak fáradt mosoly volt a válasz. Két év múlva aztán megpróbálták elszipkázni az általunk ajánlott embereket. Jakob Claussen: ...klasszikus eset. Thomas Wölbke: Mi ugyanígy viselkedünk majd a fiatalokkal, azzal a különbséggel, hogy nem vagyunk arrogánsak. Legalábbis remélem. Jakob Claussen: Én meg azt remélem, hogy mindig nyitottak és érdeklődők tudunk maradni. Az is az álmunkhoz tartozik, hogy ilyen stílusban dolgozzunk tovább, és ilyen személyi felállásban. A rendezőkkel, az általunk szervezett stáb-tagokkal, a vezetőséggel és a gyártási vezetőkkel együtt. Hogy egyre tapasztaltabbak legyünk, ne veszítsük el a türelmünket, és ne kövessük el ugyanazt a hibát, amit egyszer már elkövettünk. És hogy mindig képesek legyünk a munkatársaink, a magunk és a publikum számára újabb és újabb kihívásokat találni, és ezeknek megfelelni. Ez a mi álmunk. A csenden túl, avagy a sikertörténet Thomas Wölbke: Az Öt után az őserdőbent júniusban kezdtük, így a forgatás egybeesett A csenden túléval. Igazi élmény volt. A forgatókönyv kezdetben egy másik producernél landolt, aki nem volt egy véleményen a partnerével a tervezetről, ezért midőn az FFA megvonta támogatását, kiszállt belőle. Caroline Link meglehetősen kétségbeesett. Két éven keresztül próbálkozott a megvalósítással, és lassan nyugtalankodni kezdett, hogy első filmjére sohasem fog sor kerülni. Ez októberben volt, Jakob nászúton, ide-oda faxoltunk, Caroline pedig megszállva tartotta a küszöbünket. Már idegbajt kaptam tőle. Jakob Claussen: Én bizonytalanabb voltam, mint Thomas, de mikor a feleségem elolvasta a forgatókönyvet, és könnyes arccal üldögélt a balkonon, rádöbbentem, milyen erős érzelmeket képes kiváltani ez a film. Thomas Wölbke: Három hete nálam volt már a forgatókönyv, de nem volt kedvem elolvasni, mert hasonló előítéleteim voltak, mint Jakobnak. Végre aztán rászántam magam, és hazavittem. Általában hamar kizökkenek az olvasásból, ha nem köt le a cselekmény, most azonban 10-15 oldal után bekapcsoltam az üzenetrögzítőmet. Annál a jelenetnél pedig, amikor az anya meghal, igazi könnyeket sírtam - eddig nem ismertem magam erről az oldalról. Caroline Link egyidejűleg másokkal is tárgyalt, de mindenki tv-filmet akart csinálni a tervezetből. A mi véleményünk az volt, hogy a A csenden túl a mozikba való. Caroline ezért végül minket választott. Vagy talán mert jobban bízott bennünk... Jakob Claussen: Valóban nagy ajándék volt, hogy Caroline minket keresett fel a filmmel. Véglegesítettük a forgatókönyvet, majd szétküldtük. Azt gondoltuk, nyilvánvaló, hogy ez nem a szokványos könnyfakasztó dráma hátrányos helyzetű emberekről, hiszen éppen azokat a szakembereket kerestük fel vele, akikről úgy gondoltuk, hogy van érzékük a különleges iránt. Csakhogy mindenki félt. Miután nem sikerült forgalmazót szereznünk, bevettük Luggi Waldleitnert saját pénzével, így végre megoldódott a finanszírozás kérdése. "Térdre kell borulni ez előtt a film előtt" - mondta Waldleitner, aki koproducerként mindig fiatal cégekhez társult, utoljára Rolf-Peter Kahl Angel Express-ébe (Angyal expressz). Sokszor befürdött, egyszer-egyszer azonban sikerül megütnie a főnyereményt. A csenden túl kétségkívül főnyeremény. Meg is érdemli, mert ő volt az egyetlen, aki kiállt érte. A királyi út Jakob Claussen: Fontos számunkra a kontinuitás. Ezzel egyidejűleg szeretnénk elég nyitottak maradni, és új rendezőket, szerzőket megismerni. Vagyis az utánpótlást, mert ők hoznak friss levegőt a szakmába. Évente három-négy filmet engedhetünk meg magunknak, és ezen nem is tervezünk változtatást. Ami a mennyiséget illeti, nem akarunk növekedni. Arra törekszünk, hogy az általunk gyártott filmek jogát magunknál tartsuk, és csak bizonyos időre engedjük át a forgalmazóknak vagy TV csatornáknak. Thomas Wölbke: Nagy producerekkel is vállalunk koprodukciót, mint annak idején a A csenden túl esetében Luggi Waldheitnerrrel, vagy most az Anatómiá-nál a német Columbia TriStarral. Eddigi legdrágább filmünk nyolc millió márkába került, de persze mi csak kis részesedésű koproducerek vagyunk. A fent említett horrorfilm ötlete a Columbia "Sikoly"-ából származik. Szerintem az Anatómia mégis több, mint másolat: Stefan Ruzowitzkynek itt valami egészen sajátos dolog sikerült. 1992-ben elküldte nekünk a Siebtelbauer (Az örökösök) forgatókönyvét. El voltunk ragadtatva tőle, de hát mit kezdjünk egy osztrák paraszt-történettel? Méghozzá első filmként! Jakob azt ajánlotta neki, kezdje először valami kisebbel. Így jött létre a "Tempo" Dany Levyvel és Nicolette Krebitz-zel, bécsi drogkereskedők és biciklis kifutók története. Az örökösöket azután forgatta. Én nagyon szerettem ezt a filmet. Stefan egyike azon kevés ismerőseimnek, akik Hollywoodba vágynak. És el is fog jutni oda. Még sohasem találkoztam olyan német rendezővel, aki ennyire pontosan tudta volna, hogy mit akar. Éppen most rendeztem kísérleti vetítést hatvan 12-16 éves diák előtt abban az internátusban, ahol a Crazy játszódik. Magával ragadta őket. Ha meggondoljuk, ez is csak gyerekfilm, de nem az az idétlen fajta. Megérinti a nézőt. Franka Potente is játszik benne, a Öt után az őserdőben óta ez az első munkánk vele. Jakob Claussen: Másféle kísérlet, és mint ilyen, új kihívás az Undertaker’ s Paradise, melyet angolul forgattunk. A film egy különös barátságról mesél. Egy német fiatalember azt tervezi, hogy falusi temetkezési vállalkozást indít, és közben megismerkedik egy jazz-zenésszel, aki éppen el akarja dobni az életét. Klarinétos volt, de köszvényt kapott, és már csak nyugdíjas házakban játszik dixilandet, ami érthető módon nem vonzza különösképpen. Ekkor ismeri meg a fiatal vállalkozót, aki dinamikusan és minden kétely nélkül kezd hozzá cége felépítéséhez - a sok öreget tekintve a forgalom garantáltnak látszik. A zenész megígéri, hogy segít neki - amit aztán meg is tesz, bár drasztikus eszközökkel -, amennyiben a fiú elkíséri utolsó utazására. Thomas Wölbke: M.X. Oberg rendezővel évekkel ezelőtt találkoztunk a saarbrückeni Ophüls-fesztiválon, ahol díjat kaptunk A legjobb barátom-ért A teremben néhányan fütyültek, mert szerintük Obergnek kellett volna kapnia a díjat az Unter der Milchstrasse (A Tejút alatt) c. filméért. Én nem bántam volna. Jakob Claussen: Az Undertaker s Paradise olyan egyedi és független film, amilyet nem minden nap láthatunk a mozikban. Saját felelősségre és kockázatra vállaltuk el, hogy ne szólhasson bele senki - se társproducerek, se TV-csatornák. Sok egyebet felvállalunk azért, hogy ezt a luxust megengedhessük magunknak. Thomas Wölbke: Ez a legszebb a világon: a független filmgyártás. A királyi út. (Fordította: Német Ágnes)