Színész családban nőtt fel, egy pillanatig sem volt számára kétséges, hogy ezt a pályát választja. Ma a Katona József Színház tagja, a Filmszemlén egyik legnagyobb színpadi sikere, a Portugál filmváltozatának női főszerepében láthattuk. Éppen hogy túl van egy bemutatón Hamvai Kornél Hóhérok hava című darabjában, és már próbálja Martirio szerepét Lorca Bernarda Alba háza című drámájában.

Beszéljünk először a Portugálról, jó? Végül is az adja a beszélgetés aktualitását… Tudjuk, hogy a darabot Lukáts Andor először megrendezte a Kamrában is. Amikor megkaptad a szöveget, azonnal láttad, hogy ebből jó előadás születhet?

Nem, ez úgy volt, hogy pletykaszinten hallottam, én kapom ezt a szerepet - meg is lepődtem, mert korábban még nem dolgoztam Andorral itt a színházban. Nem is gondoltam, hogy tart rólam egyáltalán valamit. Szóval meglepődtem. Aztán elolvastam a darabot a Színház című lap mellékletében és bevallom, még jobban meglepődtem. Leányfalun voltam éppen, nagy lelkesen neki láttam és úgy éreztem, ez úgy van megírva, ahogy Móricka elképzeli a falusi életet. Ebből most annyit vonok vissza, hogy nem tagadható el az előadás sikeréből, hogy a szövegek jól működnek. Egressy nagyon jól és szellemesen írta meg a párbeszédeket. Természetesen nagyon fontos szerepet játszik a színházi változatban Andor világa. Nem is tudom, rajta kívül ki tudta volna ezt így megcsinálni, kinek van rajta kívül ennyire köze a nyomorult emberekhez.

A szerep maga hogy tetszett?

Azt rögtön tudtam, hogy meg tudom csinálni. Ha a saját szerepemet néztem, akkor világos volt, hogy jól tudom majd mondani ezeket a szövegeket. Igazából ezzel nem is volt problémám. Elég jól kezdtem el próbálni, nem volt az, ami sok más darabnál, amikor meg kell küzdenem a szöveggel, hogy a számra álljon, hogy élő legyen. Rögtön tudtam, hogyan kell mondani - ez Egressy érdeme. A próbák során aztán egyre többet tudtam a szerepről és elkezdtem mögé gondolni sok mindent. A saját kis cinikus agyammal minden megszólalásomnak elkezdtem a hátterét firtatni. Aztán szép lassan teljesen olyan lett a szerep, mint én. Tehát mire oda jutottunk, hogy a színházi kollégáim megnézték az előadást, mindenkitől azt kaptam vissza, hogy ez egy nagyon "pesti" lány. Én pedig nem tudtam, hogy mi a gond, hiszen folyamatosan alakult így a szerepem, nem vettem észre a változást. Szirtes Ági segített rajtam abban, hogy elmondta, nagyon jól kezdtem próbálni, és azt kellene visszahozni, amit az elején csináltam. Sokkal egyszerűbben kell játszanom, nem gondolni mögé, kulturálatlanabban kell mozognom is. Sikerült helyreraknia bennem ezt a Masnit.

Képes vagy arra, hogy reálisan lásd magad egy próbafolyamatban, vagy akár egy előadásban? Látod a saját teljesítményedet és meg tudod ítélni?

Szerintem igen. És hihetetlenül izgat az is, hogy milyen az egész. Azzal is el vagyok foglalva, hogy más milyen, meg hogy milyenek azok a jelenetek, amikben nem szerepelek. Ez nagyon izgat, bár egyáltalán nincsenek rendezői ambícióim. Ugyanakkor persze nagyon is női aggyal gondolkodom; ha olvasok egy darabot, akkor nem látom át az egészet, csak magam elé látok. Amikor viszont már próbálunk, abszolút látom a hibákat is.

Térjünk át a Portugál című filmre! Voltak már filmes tapasztalataid a forgatás előtt?

Igazából csak nagyon piciket filmeztem korábban. Szerepeltem a Morel fiúban, meg Mundruczó Kornél filmjében, a Nincsen nekem vágyam semmi ben is, de az utóbbiból végül kivágták a jelenetemet. Főleg vizsgafilmekben szerepeltem ezen kívül. Tizenöt éves koromban voltam egy tévéfilmben, amit Szurdi Miklós rendezett. Ez a Túsztörténet egy másfajta adaptációja volt. Egyébként nem filmeztem, még próbafelvételekre sem szoktak hívni.

Ez nem zavar?

De zavar, mert azt érzem, hogy azt sem tudják, hogy a világon vagyok.

Pedig mindig azt látom rajtad, hogy alapvetően jóban vagy a helyzeteddel.

Örülök, hogy ezt mondod, mert én igazából nagyon sokat tudok szenvedni, elkeseredni, azt érezni, hogy teljesen értelmetlen az egész. Néha felteszem magamnak a kérdést, hogy miért ilyen vagyok? Persze világéletemben olyan voltam, hogy "lassú víz partot mos" alapon alakultak a dolgaim. Így volt ez minden közösségbe való bekerüléssel is, az általános iskolában, a gimnáziumban… Azt gondoltam, hogy a főiskolán majd nem így lesz, de ott is ugyanígy volt. A negyedikre évre sikerült kivívnom azt a helyet, amit én magamnak gondolok. Ugyanígy érzem itt a színházban is. Nem az a típus vagyok, akinek az ölébe hullanak a dolgok. Emiatt nagyon sokszor elkeseredem, de egyre inkább úgy vagyok vele - és ezt most gyorsan lekopogom -, hogy semmiféle irigységet nem érzek senki felé. Azt gondolom, hogy nem más miatt nem kapok én meg mondjuk egy szerepet, hanem magam miatt. Azt se tudom, hogy egy próbafelvételen jól tudnék-e megfelelni. Eléggé "változó a fejem", tudok borzalmasan is kinézni, szóval nem tudom, hogy éppen úgy néznék-e ki, ahogy szeretnék.

Erre sok fiatal színész panaszkodik a próbafelvételekkel kapcsolatban.

Igen, ez borzalmas helyzet. Ugyanakkor úgy érzem, hogy a színházban már túlléptem ezen. Szemben a főiskolával, az ottani görcseimmel, itt tudtam, hogy nincs mese, ki kell lépni, ott fognak ülni a nézők, nem remeghet a lábam, érthetően kell beszélnem.

Ez ennyi, hogy eldönti az ember?

Az első felszabadulás egy nagyon nagy mélypont után volt. Hosszú folyamat volt, tudtam, hogy ez így nem mehet tovább, de nem tudtam kilépni belőle. Aztán amikor elkezdtem a Katonában a Cseresznyéskertet, láttam, hogy itt nincs mese. Hogy ezt nem engedhetem meg magamnak - és ez hihetetlen erőt adott és azóta sincs ezzel problémám igazából.

Visszatérve az eredeti kérdésemre: azért kérdeztem rá a filmezésre, mert a Portugál forgatása elég speciális helyzet lehetett színészi szempontból. Olyan szerepet játszottál, ami színpadon már a tiéd volt, tehát sok minden beléd rögzült vele kapcsolatban.

Ezen sokat gondolkodtam és a forgatáson beszélgettünk is róla, hogy ilyet az orvos tíz évben egyszer ír fel. Úgy tudsz játszani egy szerepet, hogy neked azon nem kell gondolkodnod, hiszen két hónapod volt rá, hogy kidolgozd. Aztán kipróbáltad azt is, hogy hogyan működik közönség előtt. Tehát egyáltalán nem kell azon töprengened, hogy mire kell gondolni, amikor ezt vagy azt a jelenetet játszod. Nekem a forgatás egy hónap folyamatos eufória volt. Hihetetlenül erotikus dolog volt például a kamera. Az, hogy ott áll tőlem egy méterre és mindent lát rajtam, én pedig csak neki játszom.

Tehát semmi nehézség nem volt?

Voltak apróságok, például nem abban a ritmusban kellett öntenem az italt, mint a színházban - és olyankor meg is ijedtem. És nem mertem megcsinálni azt, amit sok filmes mond, hogy csak akkor szabad játszani, ha csapó van. Én nem vettem magamnak ezt a bátorságot, és sokszor bizony az első próbán voltam a legjobb, nem a felvételen. Olyan is előfordult, hogy én persze tudtam a szerepemet, hiszen játszom a színházban is, de a partnerem, aki nem szerepel az előadásban, még nem tudta a szövegét. Emiatt aztán a harmadik felvétel került be a filmbe, pedig én mondjuk az elsőben voltam a legjobb.

Látszik az számodra ezen a filmen, hogy a legtöbb forgatással ellentétben itt szinte minden színész pontosan tudta, hogy a jelenet, amit éppen játszik, hol helyezkedik el az ő szerepén belül? Tehát tudja, hogy éppen milyen lelkiállapotban kell lennie az egészhez képest?

Szerintem ez nem feltétlenül a filmen látszik, hanem a színészeken. Mégis azt gondolom, hogy az előadás önmagában egy kerekebb egész és egy kicsit elszomorít, hogy tulajdonképpen mennyire nem a színészen múlik egy film.

Annie Girardot nyilatkozta valahol, hogy ő színházban ugyan szinte teljesen figyelmen kívül hagyja a rendezőt…

Ő biztos zseniális. Aki ezt megteheti, az tegye meg.

…a filmen viszont teljesen alárendeli magát az instrukcióknak, hiszen fogalma sincs, hogy amit éppen csinál, az hogyan illeszkedik az egészbe.

Egyetértek vele.

És azzal egyetértesz, hogy filmen nem szabad játszani, mert amit csak gondolsz, az is látszik a vásznon?

Persze. Érdekes, hogy ez nekem reflexszerűen ment. És valószínű, hogy ez hiányosságom is a színházban, hogy általában piciben játszom. Nem vagyok annyira teátrális, amennyire szeretnék. A film után pedig sokan felhívtak gratulálni - ami persze nagyon jól esett -, de volt, aki egyenesen azt mondta, hogy jobban tetszettem neki a filmben, mint a színházban. Valószínű, hogy ez azért van, mert a vásznon jobban "lejött" az, amit egyébként a színházban is játszom.

Pedig a Kamra igazán kicsi…

Igen, és mégis. A filmen ugyanis be van határolva, hogy mit látsz. A színházban azt nézel, amit akarsz. Tehát a színpadon én eltörpülök Szirtes Ági mellett. Ezen szoktam is gondolkodni, hogy én vagyok-e rossz, hogy nem tudtam kiemelkedni a dologból. A filmben ezt nem érzem.

Színházi felvételeknél néha zavaró is, hogy szívesen néznél valakit, aki csak hallgat, de a kamera természetesen azt mutatja, aki beszél.

Ez engem a forgatáson is bántott néha. Azt gondoltam, hogy a film meg fog mutatni olyan dolgokat is, amiket csak én látok a színpadon, előadás közben. Például Szirtes Ági, vagy Varga Zoli arcát egész közelről. Hogy azt a picit, amit a néző nem láthat, azt meg fogja mutatni a kamera. Persze volt, amikor megmutatta, de volt, amikor sajnos nem. Ebből is látszik, hogy a színház sokkal közösségibb és demokratikusabb műfaj - annak ellenére, hogy természetesen egyáltalán nem feladata, hogy demokratikus legyen -, míg a film sokkal arisztokratikusabb. Ez Andor munkája, amiben én örülök, hogy részt vehettem, de az ő világát, az ő gondolkodását tükrözi.

Vagyis ugyanaz a rendező egész másként dolgozott veled a filmen?

Ezt már a forgatáson is látni lehetett. Már az első napon az volt az érzésem, hogy a film olyan, mint a golf, a színház pedig olyan, mint a foci. A színész a filmen teljesen tisztán létezik, csak be kell állnia a kamera elé, kényeztetik, hozzák-viszik, jobb helyen lakik, mint a többiek. A színházban ez nem így van. A mi forgatásunk abban volt más, hogy a díszítők például a Katonából voltak és ez egy idő után nagyon jó hangulatot szült.

Te is jobban érzed magad, ha nem kényeztetnek?

Határozottan. A fahrt-mester mondta is nekem, hogy nem is tudta, hogy színésznő vagyok, mert olyat ő még nem látott, hogy színésznő súlyokat cipel a forgatás előtt és függönyt rak fel. Meg volt róla győződve, hogy kellékes vagyok. Én nagyon nehezen bírom azt, ha nem érzem, hogy közreműködöm valamiben. Egyrészt érdekelnek azok az emberek, akikkel dolgozom, másrészt egyszerűen nem bírom a három órás szüneteket két felvétel között. Ugyanis ilyenkor semmi máshoz nem tudok kezdeni, nem tudok olvasni, szerepet tanulni, hanem szeretem hasznosítani magam, vagy legalább figyelni a másik színész jelenetét.

Milyenek voltak a visszajelzések a filmről?

Nekem szerencsém volt, mert az első vetítés után hajnali egyig csöngött a telefonom, jó hangulatú emberektől nagyon jó hangulatú mondatokat kaptam. Anyukám, aki pedig elég zárt ember, azt mondta, hogy sírva fakadt, mert annyian mentek oda hozzá engem dicsérni. Tehát az emberek szerették a filmet, minden hibája ellenére. Például a hang egyáltalán nem készült el a filmszemléig, a hangosító ugyanis semmit nem csinált vele a megbeszélt időpontig. Ezt az amatőrizmust egyszerűen nem tudom felfogni. Remélem, a mozi-forgalmazás előtt rendbe hozzák a hangot.

Nem számítottatok valamilyen díjra a Filmszemlén?

Én nem. Bár nagy volt a siker, nem számítottam a közönségdíjra sem. Azt gondolom ugyanis, hogy a Filmszemlén lehetetlen megbukni, az emberek annyira örülnek minden filmnek. Tulajdonképpen egyedül arra számítottam, hogy Szirtes Ági megkapja a legjobb női mellékszereplő díját. Fantasztikusnak tartom, amit ő itt csinált - mégsem adták oda neki a díjat.

Egyesek szerint azért nem, mert úgy tekintették, hogy ez egy színpadi alakítás filmes megformálása.

Ez nagy szemétség, mert szerintem Ági egészen máshogy játszik a filmen, mint a színházban. Még döbbenetesebben. Számomra hihetetlen az, hogy ez egy színésznő - ez a lepusztult, visszataszító lény. Pedig jól ismerem Ágit, minden mozdulatát tudom a darabból, talán túl nagy hatással is van rám, de amikor a szemlén néztem az alakítását, azt éreztem, hogy ez egyszerűen fantasztikus.

Szerinted siker lesz a film a moziban?

Nem tudom. Sokan azt mondják, hogy végre egy film megmutatja, hogy hogyan lehet úgy vígjátékot csinálni, hogy az nem gatyaletolós. Ez bíztatóan hangzik, mert egyetértek vele.

Mennyire vagy elégedett a saját teljesítményeddel a filmen?

Én világ életemben gyűlöltem visszanézni magamat. Aztán lehozták a musztert a forgatásra és a Somló-hegyen a ház falára vetítették, amiben laktunk. Az első három nap, amíg mindez videón ment, én nem is néztem meg semmit. Rettegtem tőle, hogy rosszul leszek magamtól és begörcsölök. Aztán ezen a vetítésen egyszer csak hallottam, hogy a többiek nevetnek, odamerészkedtem - és teljesen el tudtam magam határolni attól az embertől, akit a ház falán láttam. Egy fura valakit láttam ott, aki egyszerre gyereklány és ugyanakkor van benne valami nagyon nőies - vagyis teljesen el tudtam választani magamtól. Egyetlen olyan felvétel sem volt, amiben azt éreztem, hogy ezt nem így csinálnám. Végig azt éreztem, hogy ebben a filmben annyit nyújtok, amit én most, ennyi idősen, ennyi szakmai tapasztalattal meg tudtam csinálni. Ennél többet most nem tudtam volna.

Tehát semmi hiányérzet?

Egy jelenet volt, a kocsmai veszekedés, amit máshogy utószinkronizáltam, mint ahogy a forgatáson eljátszottam. Visszafogottabb hangot használtam - és kár volt. Úgy lett volna jó, ahogy eredetileg játszottam. Tudod, az Árvácskában van egy jelenet, amikor Czinkóczi Zsuzsa beszél Nagy Annával, amikor kiáll azért, hogy "az az én ingem". Nem úgy hisztizik, mint egy pesti lány, hanem hihetetlenül kemény, de mégis visszafogottan kemény az a kislány, amikor megvédi magát. Ez mindig bennem van, és mégsem tudom megcsinálni ebben a jelenetben. Ezt máig keresem, hogy hogyan kellene eljátszani.

Mondtad, hogy a színházban is felrótták neked a "pestiséget". Hogyan lehetsz te, Pelsőczy Réka egyáltalán irgácsi lány? Min múlik ez?

Ez nagyon sok dologból tevődik össze. Gondolom, a legtöbb színésznő így van ezzel, de azt gondolom, hogy nagyon sok minden más is vagyok, mint ami első blikkre látszik rajtam. Általában azt képzelik, hogy én egy nagyszájú, vad, belevaló csaj vagyok, pedig közben nagyon nem vagyok az. Én így tanultam meg megvédeni magamat.

Mikor, kitől és miért?

Gondolom, általános iskolában, ahol nagyon nagy harcok mentek azért, hogy valaki beletartozzon az élcsapatba.

Emlékszel erre a pontra, amikor elhatároztad, hogy mostantól ilyen és ilyen leszek?

Nem, az ember rájön, hogy mivel tud nyerni. Egy gyerek nagyon sok mindent kipróbál, amíg megtalálja, hogy mi áll jól neki, mitől veszik észre a többiek. Ez így alakult ki és én így is kommunikálok. Azt gondolom, hogy nagyon nehéz idegen emberekkel, vagy akár a színházban kommunikálni, és erre mindenkinek megvan a maga módszere. Én például mindig megvárom, hogy hozzám jöjjenek oda. Az soha nem jött be, ha én mentem oda valakihez.

És odajönnek?

Mindig. Ez működik. Ehhez, úgy látszik, vagyok valamilyen. Ha pedig valakivel szeretnék megismerkedni és mégsem jön oda, akkor csipkelődöm és piszkálom. Ebből sok félreértés származik, sokan megbántódtak már - mégis ez alakult ki, ez határozza meg, hogy rólam mit gondolnak az emberek. De miközben én kívülről félelmetesnek tűnhetek, közben mindig arra vágyom, hogy elfogadjanak és szeressenek. Sokáig mindent megtettem ezért. Most kezdek felnőni ahhoz, hogy nem kell, hogy mindenki elfogadjon és szeressen. Ez a magánéletemre is igaz és a szakmára is. Tehát visszatérve a "pestiségre", én nagyon sok szerepre mondom azt, hogy el tudnám játszani, mert én ez is vagyok. Nagyon izgalmasnak tartom azt, hogy bár nem úgy nézek ki, mint egy naiva, ha én játszanék el egy naiva-szerepet, attól az érdekesebb tudna lenni. Masni szerepében, a Portugálban nagyon közel állt hozzám az, hogy ő nagyon szeret valakit, de cserben hagyják és egyedül marad. Ez volt az első fogódzó. Másrészt van Kapolcson egy házunk és ott nagyon sok falusi embert láttam. Sokat voltam a kocsmában is, tehát láttam, hogy milyen ott az élet. A harmadik segítség pedig Szirtes Ági instrukciója volt, amiről már beszéltem. De elsősorban mindig magamban keresem meg azt a személyt, akit el kell játszanom.

Tehát nincs szükséged arra, hogy mint Robert De Niro, vagy Al Pacino, hosszan tanulmányozz egy életstílust és megnézd, hogy milyen lehet az a figura, akit alakítanod kell?

Nagyon szeretném ezt, de nincs rá alkalmam. Magyarországon ez nem úgy van kitalálva, hogy én már egy évre előre tudom, mit forgatok, aztán kivonulok a szakmából és egy dologra koncentrálok. Engem nagyon izgat az, hogy ők hogyan játszanak és nagyon közel áll hozzám a munkamódszerük. Abban szerencsém van, hogy az eddigi pályámon a legkülönfélébb karaktereket kaptam meg. Nem mondhatom, hogy be lennék skatulyázva. De mivel a fenti módszerre nincs lehetőségem, élményekből építkezem. Érdekelnek az emberek és gyűjtöm őket önmagamba. Érdekes például, hogy minden szerephez, amit megkapok, kialakul bennem egy testtartás. Kialakul egy kép bennem arról az emberről, aki én leszek.

Mi történik, ha a rendezőben más kép alakul ki arról a szerepről?

Nekem szerencsém volt, az eddigi rendezőim belőlem indultak ki, abból, amit én csinálok. Soha nem ütköztem ilyen falakba. Nyilván nekik is van egy képük, de én ezt elég fogékonyan tudom alakítani. Ha a rendező egészen mást mond, arra is nyitott tudok lenni. Egyébként nagyon örülök neki, ha olyan rendezővel találkozom, akinek pontos elképzelései vannak, de ez nagyon ritka.

Előfordul, hogy hozzájárulhatsz ehhez az elképzeléshez a saját ötleteiddel? Például volt erre módod a Portugál forgatásán?

Az ott nem az én dolgom volt. De például voltak olyan jelenetek, amiket én magam mondtam Andornak, hogy vágjunk ki, mert felborítják a film ritmusát.

Ezt mindig ilyen pontosan látod?

Úgy néztem ezt a filmet is, mint bármelyik néző. És mint néző, természetesen a legjobbat akartam látni. Ezzel a színházban is így vagyok, hogy akár egy nagyon jó mondatot, vagy oldalakat is képes vagyok feláldozni a szerepemből annak érdekében, hogy pergő, ritmusos legyen az előadás. Hiszen azzal én is jobban járok, ha azt érzem, hogy "ül" a szöveg, és akármit csinálok, az helyén van. Hiába zokogsz te a filmvásznon csodálatosan és megindítóan, ha közben a néző bosszankodik, hogy mi a fenéért nincs már kameraváltás. Az ilyen helyzet nekem is rosszat tesz, hiszen nem az marad meg rólam, hogy jó vagyok, hanem az, hogy de unalmas volt a film. Nekem az a legfőbb célom, hogy az legyen jó egészében, amiben szerepelek. Olyankor tudok én is jó lenni. Egyébként Zsámbéki Gábornál tanultam ezt a főiskolán. Már elsőben is rengeteg jelenetet csináltunk és a féléves vizsgán csak néhányat mutattunk be belőlük. Mindenki körömszakadtáig küzdött, hogy az ő jelenete benne legyen a válogatásban. Zsámbéki pedig azt mondta, hogy nem, mert az a lényeg, hogy az egész osztályról jó kép alakuljon ki azokban, akik megnézik. Ez számomra is bebizonyította azt, hogy nem az a lényeg, hogy öt órán keresztül nézzenek fejletlen kis embereket, hanem hogy egy osztályra azt mondják, hű de jó!

Ezt már nagyon sok "Katonás" színésztől hallottam…

Ez számomra természetes. Azt gondolom, hogy egy előadás csak akkor lehet jó, ha az a tíz-tizenkét ember, aki benne van, mind azt akarja, hogy jó legyen. Ha csak kettő nem azt akarja, vagy három mást gondol, akkor az előadáson mindig azt érzem, hogy rossz az egész.

Ha már az osztályodról beszélünk, egyenes utad volt a főiskolára?

Nem. Bár tizennégy éves koromtól kezdve az volt a bajom, hogy minek kell nekem iskolába járnom, amikor már rég a főiskolán lenne a helyem. Aztán terhesen felvételiztem - szerintem, ha nem vagyok terhes, akkor meg lett volna az esély, hogy felvesznek.

Tizennyolc éves korodban már terhes voltál?

Igen. Ha valaki nekem ezt korábban mondja, én röhögök a legnagyobbat. Szóval végül négyszer futottam neki a főiskolának, mire felvettek. Az utolsó felvételim előtt már annyira hiányzott a színház, hogy jelentkeztem az Arany János Színházba, ahol Ács János dolgozott. Ruszt, Ács és Metzner felvételiztetett a stúdióba, de végül Ruszt József leszerződtetett inkább a Független Színpadhoz. Egy évet töltöttem ott, aztán végre felvettek a főiskolára is, a Zsámbéki-osztályba. Pedig addigra már elfogadtam, hogy én diploma nélkül leszek színész. Abban mindenesetre biztos voltam, hogy színész leszek. Egyébként már megtanultam, hogy ha nem akarok annyira valamit, akkor sokkal könnyebben megkapom.

Aztán az egyik legjobb társulat tagja lettél. A Katona színészei a filmekben is gyakran foglalkoztatott művészek.

Igen, azt gondolom, hogy ez a kaposvári, Nemzeti Színház-végi, Székely-Zsámbéki-Ascher-Ács János korosztály és iskola olyan színészgenerációt nevelt fel - vagy nevelődtek fel együtt -, ami a mai szakmában a csúcs. Tehát aki ma a csúcson van, az kevés kivétellel ebből az iskolából való. Ezeknek az embereknek a szakma a legfontosabb, és egyfajta menekülést is jelent az élettől. És ezt nagyon könnyű átvenni, eltanulni. Kicsit ambivalensnek is tartom, hogy mi beszélünk az életről, miközben menekülünk tőle.

Ezt hogy érted?

Menekülünk a családunktól, az adóbevallástól, egyáltalán, a normális emberekkel való találkozástól. Színházban élünk. Igaza van Halász Péternek, amikor azt mondja, nem normális, hogy egy színésznek csak szerep-életei legyenek. Ezt nem is tartom jónak, és ma már egyre többen vagyunk így vele - de közben az a morál, ami ezekben az emberekben működik, meghatározó a színházi szakmában és példaértékű. Nagyon fontos, hogy mi, fiatalok is át tudjuk venni azt a szellemiséget, amivel ők dolgoznak.

Csak közben némi lépéshátrányban vagytok, mert kevesebb tere van a "szellemiségetek" bemutatásának. Például alig készül film, maradnak az ízléstelen show-műsorok és reklámok.

Persze, pedig a filmben az a jó, hogy abszolút generációs műfaj, tehát képes egy korosztály gondolkodását kifejezni. Láttam a tévében egy műsort, amiben Sándor Pállal összegyűltek azok a legjellemzőbb művészek, akikkel sokat dolgozott együtt. Garas, Kern, Ragályi, Illés György. Ott hangzott el, hogy a filmrendező alapvetően azokkal dolgozik, akik az ő korosztályából kerülnek ki. Nagyon fontos lenne, hogy a mi problémáinkat is meg tudjuk mutatni. Beszélnünk kell arról, ami velünk van - én például lesújtónak találom azt, ami ma van a világban. Számomra még mindig mértékadóbb az az értékrend, ami az előttem levő generációban működik. Úgy látom, hogy a mi generációnkban telítődik az a káosz, ami régóta közeledett már. Szinte minden pillanatban azt érzem, hogy nagyon rosszkor születtem. Látok magam körül hatalmas tehetségeket, akikkel csodálatos dolgokat lehetne létrehozni.

Pesszimista vagy ebben a tekintetben?

Nem. Azt érzem, hogy olyan ponton állunk, ahonnan csak fölfelé lehet menni. Szerintem a mai fiatalok a képességeik alapján nem azt érdemlik, amilyen helyet ma elfoglalnak. Nekem a főiskolán olyan csodálatos érzés volt, hogy ilyen emberek az osztálytársaim, és hogy a mai napig büszke lehetek rájuk. Mindegyiküket elismerem. Persze attól még lehet ebben kis féltékenység, rivalizálás - mégsem tudok róluk semmi rosszat mondani szakmailag. Szóval próbálok optimista lenni, mert hiszek abban, hogy ez a generáció még nagyon nagy dolgokat tud, vagy tudna csinálni. Persze ez rajtunk is múlik.