Alpesi mítoszok
Fredi M. Murerrel, a Hegyi tűz rendezőjével Varga Balázs beszélgetett az Örökmozgóban


23 KByte

A svájci filmhét programjában elsősorban friss filmek szerepeltek, kivéve a nyitófilmet, amely 1985-ben készült. A Hegyi tűz mégsem lóg ki a műsorból, hiszen nem kötődik konkrét időhöz vagy helyszínhez. Sőt, akár próféciának is tekinthetjük. Most, tizenöt év távlatából hogyan látja ezt a filmet?

A Hegyi tüzet az orwelli évben, 1984-ben forgattuk, és 1985-ben került forgalomba. Bizonyos szempontból már a születése pillanatában ősréginek számított, mivel egy archaikus világban játszódik, amely a legtöbb ember számára ismeretlen, egzotikus, így hát lehetővé tesz egyféle mitologikus vagy parabolikus megközelítést is. A jelenben játszódó filmek hamar öregszenek, annak az időszaknak a dokumentumává válnak, amikor készültek. Gyorsan változnak a ruhák, a tárgyak. Ha ma egy filmen valaki vezetékes telefont használ, egészen történelem előttinek tűnik, hiszen mostanában mindenkit mobilon hívunk. Noha a Hegyi tűz egy kis faluban, egy archaikus helyen játszódik, négy szereplővel, ez lett nemzetközileg a legismertebb filmem. Nagy sikere volt például Japánban. Az egyik legnagyobb helyi újság azt írta róla, hogy az utóbbi idők legjapánabb filmje Svájcban készült. A hatvanas-hetvenes évek japán mozija egyébként az egyik legfontosabb filmélményem és példaképem. A fényképezés és az elbeszélés szigorúságára, a képi redukcióra való törekvésem olyan japán előképekre vezethető vissza, mint A sziget, vagy A homok asszonya. Egyrészt büszke vagyok Svájcra, másrészt szenvedek tőle. Max Frisch írta valahol, hogy a svájciak mindig kimennek a pályaudvarra, hogy elutazzanak, aztán mégis maradnak. Nagyon kis ország ez, ahol négy nyelvet beszélnek, túl behatárolt, túl szűk - a művészeknek, íróknak időnként el kell menniük, át a határokon, hogy aztán visszatérjenek. Én például fél évet töltöttem Izlandon, ott írtam ezt a történetet. Eredetileg novella volt, és nem is gondoltam arra, hogy megfilmesítsem. Féltem attól, hogy a tipikus svájci kliséket, hegyeket, teheneket felvonultató film csak rosszul sikerülhet. Egy tévés szerkesztő beszélt rá, hogy Svájcban kellene filmre vinni. Azon a vidéken nőttem fel, ahol a film játszódik, noha nem voltam hegyi parasztgyerek. Egy ezen a környéken forgatott dokumentumfilmemmel szereztem némi etnográfiai tapasztalatot és azt hiszem, hogy egy játékfilm is csak akkor lehet hihető, ha etnológiai szempontból tökéletesen hiteles. Így aztán etnológiai tanulmányt csináltam, görög tragédiával kombinálva.

A kérdésére visszatérve: a képi redukció, a történet egyszerűsége, tisztasága révén ez a filmem állt leginkább ellen az idő múlásának. Néhány filmem, amely készítésének idején aktuális volt, ma már csak filmtörténeti szempontból érdekes, ez a történet viszont megtartotta az érvényességét.

Ez egy archetipikus történet, Ön is utalt rá, hogy a görög drámákra emlékeztet. Komoly kérdés, hogy vajon mit tudunk kezdeni a kortárs filmben az archetípusokkal és a mítoszokkal. Sokan azt mondják, hogy a film, elsősorban az amerikai film a XX. század folklórja és nagy mítosza. Mégis kérdés, hogy folytatódnak-e, folytathatók-e az ősi drámák a kortárs filmekben?

Ez a film nem hollywoodi, 20. századi populáris műfaji formában támasztja fel a mítoszt, az ősi drámát, sőt, a modernséget szinte teljesen kizárja. Amikor az egyik jelenetben felbukkan egy esernyő, az egészen anakronosztikusnak tűnik.

Mint filmkészítő általában óvakodom attól, hogy a saját filmjeimet interpretáljam. Erre ott vannak az intelligens kritikusok, filmtörténészek. Szerintem a műalkotásban, legyen az festmény vagy könyv, mindig több van, mint amit a szerző maga tud. Nincs igényem rá, hogy eltávolodjak a munkáimtól, hogy megmagyarázzam őket. Szerintem egy filmnek, és általában egy műalkotásnak meg kell tartania a maga titkát, sohasem fejthető meg teljesen.

Hogy először egy részletkérdésre válaszoljak, nem igaz, hogy a hegyekben ne használnának esernyőt. Ha sétálni megyek, a sétabot és a távcső mellett mindig viszek magammal esernyőt is, éppen mert gyakran esik. Ez egy kis példa az etnográfiai hitelességre.

Az időtlenségre pedig bizonyos mértékig valóban tudatosan törekedtem, de számos jel utal arra is, hogy bár a szereplők elszigetelten élnek, a film a jelenben játszódik: ott vannak a műanyag tárgyak, az elektromos villanypásztor. Amikor a fiú visszajön a vásárból, modern ruhákat, napszemüveget visel. A film végén, amikor az asztal és a csésze megmozdul és rezegni kezd - kis hommage Tarkovszkijnak. Nála a tárgyak megmozdulása valamiféle kísérteties jel, nálam a mozgást nem metafizika, hanem lavinaomlás okozza. Számomra a tárgyak rezonációja Belli növekvő félelmének dramaturgiai jelzése is, másrészt a lavinaomlásé. Ez világossá válik, amikor látjuk a tehenet kimentő helikoptert. A helikopter is világos jelzés arra, hogy a jelenben járunk. Ezek az utalások kis hidak a reálisan létező világhoz, de nem akartam modernizmusokkal megzavarni a mitikus világot.

Az utóbbi időben szívesebben járok színházba, mint moziba, mert az absztrakció, amit a színház lehetővé tesz, a filmben már egyáltalán nem lehetséges, legalábbis senkit sem érdekel. Filmes szempontból Svájc amerikai gyarmat, a mozikban nyolcvan-kilencven százalékban hollywoodi filmek mennek, még amerikai művészfilmek, függetlenek sem. Az is gondot okoz, hogy a saját filmjeinknek mozit találjunk. De ez csak egy mellékes megjegyzés.

Tehát elhatároztam, hogy Svájcban csinálom meg a filmet a saját anyagomból, a saját érzelmi emlékeimből. Nagyon sok önéletrajzi elem van a filmben. A távcső, és más vizuális elemek is: három nővérem van, és én is gyakran megfigyeltem őket. Amikor az idősebb nővérem beleszeretett valakibe, én közvetítettem a leveleit a fiúiskolába. Halálosan féltékeny voltam, összetéptem a leveleket, és terveket szövögettem magamban, hogy hogyan lehetne megölni azt a fiút. Az összeveszés és kibékülés az apa és fiú között szintén privát történet: az érettségi után megszöktem otthonról, és apám akarata ellenére beiratkoztam az iparművészeti iskolába. Csak négy év múlva békültünk ki.

Számomra érdekes volt, hogy filmjében nincs olyan kitüntetett szereplő, akivel azonosulnunk kellene. Egymás után bele tudunk helyezkedni az egyes szereplők gondolatvilágába, pedig ezek elég nagy végleteket jelentenek. A szülők a saját világukban élnek. A lány a külvilágból jött. A fiú kívül áll mindezen. Nincsenek egyértelmű törvények, szabályok arra, hogy milyen értékeket kellene követnünk. Ön szerint ki a film főszereplője, az Ön számára ki volt a legfontosabb. A fiúnak még neve sincs a filmben. Ő lenne a kitüntetett szereplő? Vagy a lány, az egyetlen, akinek neve van?

Számomra a filmjeimben nincsenek mellékszereplők, csak főszereplők, legyenek azok jók, rosszak, intelligensek vagy középszerűek. Mindazonáltal számomra teljesen világos, hogy a történet mozgatórugója a fiú. Azért is, mert süket, és én magam már az iskolában felismertem, hogy a morál a fülön keresztül jut a fejünkbe. Sokszor kívántam, hogy bár ne hallanék semmit, főleg hittanórán. A dramaturgiai trükk, hogy a fiú süket, felszabadítja őt a morális szabályok és parancsok alól. Megfigyelésem szerint a nézők, öregek vagy fiatalok, férfiak vagy nők, leginkább a fiúval azonosulnak. A gyakorlatban az egész film a fiút játszó színész kiválasztásán állt vagy bukott. Internátusokban, iskolákban kerestem a megfelelő szereplőt, ötszáz gyereket hallgattam meg, amíg rátaláltam. Aztán kezdtem keresni a nővért. Stockholmtól Bécsig bejártam minden színiakadémiát, s végül a szemközti könyvesboltban találtam meg. Mondtam is neki, hogy "egész Európát bejártam egy olyan arc után, mint a tiéd. Kár, hogy nem vagy színésznő", mire azt válaszolta, hogy miután befejezi a könyvkereskedő-iskolát, a színiakadémiára készül. A forgatás idején tehát egyikük sem volt képzett színész. Aztán megkerestem a szülőket, majd a végén a nagyszülőket. Tehát épp fordított sorrendben haladtam, mint általában. A fontossági sorrendben először jön a fiú, aztán Belli, a szülők és a nagyszülők. De ami az én érzelmi ráfordításomat illeti, mindannyiukkal egyformán foglalkoztam - megírtam nekik az általuk játszott szereplő életrajzát és intenzíven foglalkoztam a színészekkel. Az anya berlini, a nagymama és az apa müncheni, csak a nagyapa és a két gyerek svájci. Két-három héttel a forgatás kezdete előtt szerveztünk egy "családi összejövetelt", és beköltöztünk a házba egy hétvégére. Bekötöttem a szemüket, hogy pusztán a tapintó és szaglóérzék segítségével is otthonosan mozogjanak a házban. Az apát játszó színész tíz centivel magasabb, mint a ház belmagassága, meg kellet görnyednie, vakon, álmában is ismernie kellett a járást. Őrült kísérleteket csináltam a színészekkel, amit részben Strasbergtől lestem el. A fiú egy hetet töltött süket gyerekek között, ő volt az egyetlen halló, így maga is átélhette azt a szörnyű magányt, amit a süket érezhet a hallók között. Mindkét gyereket elvittem a hegyi parasztokhoz, és dolgoztak a földeken. Az intenzív előkészítő munka után a forgatáson már a kameramunkára, a világításra, színekre tudtam figyelni, a színészek már tökéletesen felkészültek voltak. Úgy gondolom, hogy a moziban a színészek közvetítik az érzelmeket. A film lehet rossz, életlen, lehet sokféle technikai hibája, de ha a színész nem hiteles és nem tudunk vele azonosulni, a film nem ér semmit. Ezért foglalkoztam olyan intenzíven a színészekkel, és hosszan, majdnem egy évig kerestem a megfelelő arcokat.

És a lány? A két legdrámaibb jelenet az övé: amikor kimegy a fiúhoz a hegyre, és amikor elmondja az anyjának, hogy terhes. Mindkét jelenetből hiányzik azonban a dialógus, sőt maga az akció is - csak az előttet és az utánt látjuk, ettől is olyan feszültek ezek az epizódok.

Úgy döntöttem, hogy időrendben mondom el a történetet. Egy kivétellel: amikor a viharban a fiú páni félelmében a sárba dugja a fejét, van egy flashback a gyerekkorra. Mindig nagy hatással volt rám a zenei szerkesztésmód. Biztosan ismeri Ravel Boleróját. Mindig ugyanaz a ritmus és dallam ismétlődik, egyre gyorsabban, egyre több hangszerrel. A filmidő kezdetben csaknem 1:1-hez, szinte az unalom határáig. Aztán ahogy előre haladunk, a kihagyások egyre nagyobbak. A kihagyásos szerkezet példája amikor az apa megmutatja a fiúnak, hogy mi az elektromos áram: a fiú megérinti a vezetéket és megtapasztalja a kapcsolatot a készülék és a villanypásztor között. A fiú egyből továbbadja a tapasztalatot a kutyának. Csak azt látjuk, hogy a drótot hozzáköti a kutya tányérjához. Aztán az anya a reggelinél megkérdezi, hogy evett-e a kutya reggel? Mire Belli: nem, nagy ívben elkerüli a tányérját. A szörnyűséget magát kihagytam, de a néző fantáziájában megtörténik. Ahogy halad előre a film, annál hosszabbak a kihagyások. A néző a fantáziájában rakja össze a történetet. A moziban sokszor túlmagyarázzák az érzelmeket, én többet bízok a néző kreativitására, intuíciójára.

Az osztrák tévé nem adott pénzt erre a filmre, mert azt mondták, a történet éppen akkor kezdené érdekelni őket, ahol nálam véget ér: mit szól mindehhez a rendőrség, börtönbe kerülnek-e a gyerekek stb. Ez engem egyáltalán nem érdekel. Én a szörnyűség után, a holtponton fejeztem be a történetet. Nagyon bízom a kreatív, önállóan gondolkodó nézőben, ami nem mindig kifizetődő.

Mondana valamit az új filmjéről, a Teliholdról, amely a mostani sorozatban is szerepel?

Svájcban öt atomerőmű működik, de sehol sincs hely az atomhulladék tárolására. Ezt a gondot a következő generációkra hagytuk. Olvastam az újságban, hogy éppen oda, ahol a Hegyi tüzet forgattuk, a hegy lábához egy atomtemetőt terveznek. Odautaztam és csináltam egy dokumentumfilmet a helyiek félelmeiről, ez lett a Der grüne Berg. Nagy visszhangja volt. De az ötven fölötti generációk felelősségének bizonyos kérdéseivel a dokumentumfilm nem tudott foglalkozni, ebből az igényből született a Telihold. Ez a történet arról szól, hogy tizenkét gyerek szerte az országban egy napon nyomtalanul eltűnik, senki sem tudja, miért és hova. Nyomozás indul, hogy mi áll az eltűnések hátterében. Ez egy nagyon aktuális, a jelen problémáival foglalkozó film, éppen az ellentéte a Hegyi tűznek. De ugyanabból az elkötelezettségből táplálkozik

Erős párhuzamot láttam a két film között is. Gyerekek jutnak főszerephez mindkét filmben. A gyerekek, akik beavatottak, titkos tudást hordoznak.

A filmkészítés a legjobb dolog, amit a sors megadhat az embernek. A játékfilmnek már a nevében is benne van, hogy köze van a játékhoz. Gyerekkoromban nagyon utáltam az iskolát. Aztán később valaki azt mondta, hogy te szeretted az iskolát, csak az iskola nem szeretett téged - ami egy érdekes fordulat volt a számomra. Filmjeim emlékezések a gyerekkoromra, az ifjúságomra. Amikor a Telihold szereplőivel beszélgettem, elcsodálkoztam és megdöbbentem, hogy milyen filozofikus kérdéseket tesznek fel és válaszolnak meg ezek a kis emberek, milyen radikálisan gondolkoznak, de ez a tanulással, racionalizálással, szocializációval, pénzkereséssel elvész. A filmjeimben ehhez az elveszett tőkéhez próbálok hidat találni. Egy barátom meg is jegyezte, hogy nem tudok elszakadni a gyerekkoromtól, csak most építőkockák helyett filmkockákkal játszom.

A beszélgetést fordította: Löwensohn Enikő


31 KByte

23 KByte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár fórum fórum mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap