Makk Károly az Utolsó kézirat forgatásán 1987-ben 32 KByte	MAKK KÁROLY 1925 decemberében született Berettyóújfalun. 1954-ben készítette az első játékfilmjét a Liliomfit. 1997-ben a legutóbbit, A játékost. A kettő között több mint 20 filmet rendezett. Isten éltesse a 75. születésnapján !   Eddig melyik korszak volt a legjobb az életében? Makk Károly: Juj, de nehéz kérdés! Hát ... volt egy gyönyörű gyerek meg kamaszkorom, és az még egy gyönyörű periódus volt, mikor tizenöt éves koromban kitaláltam, hogy mozi rendező leszek. 1944-ben bekerültem a Filmgyárba lóti-futinak, fizetés nélküli gyakornoknak. Megjegyzem akkor tizennégy nap volt egy magyar film forgatása. Öten voltunk ilyen lóti-futik, és a rendező a negyedik napon megjegyezte a nevem és azt mondta, hogy a Makk hozzon nekem egy pohár vizet. Hát ez egy felejthetetlen élmény volt ! Utána dolgoztam a Valahol Európában című filmben, ... aztán jöttek az 50-es évek ... traktort vezettem,... ami akkor elviselhetetlennek tűnt, de ma már úgy gondolok vissza rá, hogy fontos része volt az életemnek. A Főiskolán volt valami rumli, amiért engem kirúgtak. Ezután egy fél évig traktoros voltam. Őszintén megmondom, akkor óriási igazságtalanságnak éreztem ezt a dolgot, de visszagondolva ....meghatározó volt az életemben. Nem lett volna jó, ha nem történik meg velem. Szóval ... én egy örömkatona vagyok. Nem azt mondom, hogy én jöttem rá, de utólag mindig éreztem, hogy a rossz meg a jó együtt jár. Nincs olyan, hogy valakinek mindig csak jó és a másiknak meg mindig csak rossz az élete. Most jó vagy rossz? Hát most éppen várom, hogy javuljon egy kicsit. Töretlenül várom. A jó ez esetben lehetőséget jelent filmkészítésre? A jó, az sok minden együtt. A legfontosabb, hogy azt tudjam csinálni, amivel az életem jelentős részét eltöltöttem. Mert az jó. Önző módon elsősorban nekem, de hát jó a családomnak, a gyerekeimnek, mert akkor más vagyok. Ilyenkor mindenkinek jobb, akihez nekem közöm van. Még ha mondják is, hogy mindig rumlizok, hogy ez sem megy jól, az sem megy jól ... ezt már azok, akik ismernek belekalkulálták az életükbe. A filmkészítésnek melyik folyamatát szereti a legjobban? Egyszer húsz vagy huszonöt évvel ezelőtt egy operatőr kollégával meg az első asszisztenssel beszélgettünk, hogy tulajdonképpen az lenne a legszebb, ha mi páran fölvállalnánk, hogy mi keressük a motívumokat a különböző filmekhez. Az egy fantasztikus dolog, mikor beülünk egy autóba és megkeresünk egy utcát, egy házat vagy egy helyszínt. Budapesten, vagy Székesfehérváron, vagy Kolozsváron ... mindegy. Ilyenkor az ember megy és mondja, hogy “igen, akkor itt lenne ebben az utcában a jelenet, a pasi onnan jöhetne, nem ! nem onnan! inkább menjen föl azon a lépcsőn, vagy jöjjön le ... Szóval ez a legfelhőtlenebb. Melyik a munka legunalmasabb része ? Például vágni szeret? Én imádok vágni. A saját filmjeimnél én mindig ott vagyok, tehát nélkülem nem történhet vágás. A legunalmasabb tulajdonképpen az a periódus, amikor egy film befejeződött és egy másik még nem született meg. Ez a végtelen unalom, ... vagy nem is unalom, inkább üresség. Ilyenkor az ember olvas, és mindig rájön, hogy mennyi minden van még, amit el kellene olvasni. Én sajnos nem vagyok egy sétálós ember, kutyát se sétáltatok ...bár lehet, hogy jobb lenne. Szóval ... talán ez a legkevésbé izgalmas időszak. Ez a belenyugvás vagy megnyugvás, hogy mi lesz a következő gyerekkel ... mondhatjuk úgy is, hogy ez egy kicsit unalmas. Sok sikeres filmje volt. Ma mi jelentené a sikert? Hát nem tudom ... ezek a sikeres filmek, ezek egy darabig nem voltak evidenciák. Nem volt biztos, hogy sikeres lesz, be tud robbanni. Nem akarok nagyképű lenni, de ha az ember évtizedekig filmet csinál, akkor örül, hogy csinálhatja, és borzasztóan meglepődik, - ez persze kellemes meglepetés - hogy jé! hát ez ilyen siker tud lenni. De a bukás is ugyanilyen meglepő. Az ember soha nem gondolja, hogy az a film, így fejre fog állni. Amíg az ember csinálja, addig - azt hiszem, ezzel minden valamirevaló rendező így van - addig a maximumot adja. Lehet az a forgatókönyv gyengébb, és csak utólag derül ki, hogy mi volt a baja, Vagy lehet ilyen vagy olyan baj. Mikor az ember nekikezd, akkor - hogy közönséges legyek - az utólagosan bóvlivá minősített dolgot is ugyanazzal az elánnal vagy svunggal, erőfeszítéssel vagy odaadással csinálja. Azt mondják, a siker egy csapda. Irtózatosan veszélyes. Van egy állapot, mikor az ember befejez egy filmet, úgy, hogy már tulajdonképpen kész van, de még nem szívesen válik meg tőle. Én ilyenkor levetítem annak a 30 vagy 50 embernek, akinek érdekel a véleménye. Eloltjuk a villanyt a vetítőben, mindenki elterpeszkedik és néha itt egészen más derül ki a filmről. Aztán még kicsipkedek a filmből, mert itt is van még három kocka, és ott is van még két jelenet, azokat ki lehet cserélni. Az egy óriási pillanat, amikor az ember úgy érzi, hogy “na, kész van”. Ekkor persze rögtön elkezdenek harcolni egymással a kételyek és a filmbe vetett bizalom. Igazi, kiszámíthatatlan kaland. Nekem volt egy dolgozatom - nincs értelme, hogy itten nagy rébuszokban beszéljek - Az utolsó kézirat című filmről van szó. Ehhez én nagyon nagy reményeket fűztem. A megálmodott filmnek a 80%-a elkészült arra a filmszemlére, ahol a hozzám közelebb álló külföldi kritikusok is jelen voltak. Nem kevés ember jött akkor el Pestre. Amerikaiak, franciák, angolok, németek, olaszok. Ezzel a bandával és egy-két magyar kollégával nálam szoktunk összejönni. Ezek a találkozások tulajdonképpen a Szerelem óta tartanak. Azóta egy-két ember már kihullott, de jöttek helyettük újak. Röviden: levetítettem nekik ezt a nyersen vágott filmet és utána a lakásomon üldögéltünk egy irtózatos boldog pezsgőzés közepette. Mondom nekik “gyerekek, tíz percet szeretnék ebből a dolgozatból kivenni, mondjatok konkrétumokat”. Erre azt mondják “Isten őrizz, meg vagy őrülve, te öreg hozzá ne nyúlj, ez olyan tuti cannes-i dolog, nem tudsz hazajönni díj nélkül!” Ez volt az én hatodik és utolsó cannes-i filmem. Azóta se néztem meg! Azok, akik nálam ültek és hozzászóltak, mind világlapok osztályon felüli kritikusai. Hát nagyot tévedtek. Egyelőre nem mondom a neveket, de majd egyszer elmondom. Ilyen a szakma. Most Amerikában, Washingtonban és Bostonban öt vagy hat filmemet levetítik. Miután Az utolsó kéziratból is van angol nyelvű kópia, az is kimegy. Már nem tudtam utána nyúlni, hogy ezt a dolgozatot talán mégse kellene bemutatni! Az ember kimegy egy ilyen megtisztelő alkalomra, és valami nem oda vágó izét visz magával! ... nagyon félek a szembesüléstől. Ha lehetne, melyik filmjén változtatna a legtöbbet? Hát van néhány filmem, és most főleg a könnyedebb dolgokról, a vígjátékocskákról beszélek .... ezekben én anno nagyon hittem. Aztán utólag megnézve ... elsősorban dramaturgiailag nem érzem átgondoltnak őket. Nem érzem elég konzekvensnek, eléggé visszavonhatatlannak elsősorban a történetek megoldását. Például a Mit csinált felséged 3-tól 5-ig? című film briliánsan indul. Egyszer egy kollégám felhívott, aki tanít a Főiskolán, hogy levetítették az iskolában és “hát, az első 40 percben teljesen kivoltunk..... utána mintha kipukkant volna”. Nekem nincsenek meg a forgatókönyveim - majd a hálátlan utókor begyűjti őket -, de ezt megtaláltam, elolvastam és mondtam, hogy - Uram Isten, húú, milyen luftok vannak ebbe! ... de már késő. Miért nagyon nehéz vígjátékot csinálni? Nem a vígjáték csinálás nehéz, hanem.... hogy mondjam? ...egy történet visszavonhatatlan konzekvenciáinak a megragadása a nehéz. Hogy ne az történjen, ami az eszünkbe jut, vagy jópofa, mert most már kellene adni valamit a közönségnek, hanem az történjen, ami a felállított karakterekből és a felállított helyzetekből visszavonhatatlanul következhet. Ez látszólag logikai dolog, de ezzel eredendően egy érzelmi, dramaturgiai ... és a jó Isten tudja, hogy még mi. Szoktam mondani, hogy én az ösztöneimmel csinálok filmet, de néha az ösztön kevés, hiányzik még valami. Az alapvető dolog, hogy ha felvállalok egy témát és látom az elejét és szeretném tudni, hogy likadjak ki a végére, akkor annak visszavonhatatlannak kell lenni. Ha megérzik, hogy nem az igazi, hogy nem volt jobb megoldásod, akkor viszont olyan erősnek kell lennie, olyan minőségűnek, hogy első nézésre ne derüljön ki. Aztán a huszonhatodik nézésnél kiderülhet, hogy hopp! itt van valami. Tehát a kvalitása, a hitelessége az igazi hatás. Kik azok a munkatársak, akikre nagyon szívesen emlékszik vissza? ... Voltak fantasztikus világosítók, a műszakban dolgozott néhány zseniális pali. Például a Darázsi, a Dongó, aki ha baj volt, mindent megcsinált. Ugyanígy Németh Lajos, a világosító, vagy Őrsi Béla, a fővilágosító. Bolykovszki Béla fővilágosító szintén legendás alakja a magyar filmiparnak. Neki volt egy háromkötetes pici naptára és ezerkilencszázhuszonvalahánytól vagy harminctól beleírt minden filmet, amiben ő részt vett. Ott volt, hogy, ki volt a rendező, az operatőr, kik dolgoztak a filmben és ezeket időnként előszedte és beszélgettünk róla. Itt egy olyan fantasztikus társaság volt együtt operatőrök, világosítok, hangmérnökök, hogy az elmondhatatlan. És még akkor nem is beszéltem a színészekről: Darvas Ivánról, Soós Imréről, Ruttkai Éváról. Most csak életem első játékfilmjéről beszélek! A kezdő Krencsey Marianntól Rózsahegyi Kálmánon keresztül... Dayka Margit elmondhatatlan ... mije? ... hát ajándéka az életnek, hogy ők mind az én társulatomban voltak. Pécsi Sándort ki ne felejtsem. Ez egy óriási társaság volt. Töröcsik Mari, Psota Irén, Páger, Bulla Elma, ... hát és még sokan!, ezek mind bennem vannak. De megyek a fiatalok felé, Venczel Vera, Nagy-Kálózy Eszter nagyszerű színésznők. Örülök, ha a fiatalokat protezsálhatom a kollégáknak. De nem csak a színészekre emlékszem szívesen vissza, hanem az első asszisztensekre, szkripterekre, felvételvezetőkre ... vagy azokra az emberekre, akikkel a film elején hivatalosan kezet fogunk, a végén meg sírva összeölelkezünk, hogy mikor csinálunk megint együtt filmet? A filmcsinálók családja hihetetlenül tehetséges és gazdag család. Ennek ellenére rossz emlékem is van. Nem sok, egy-kettő. Egyszer egy telefont kidobtam egy teraszra három ablakon keresztül, mert valakit le akartam vele ütni. Aztán volt, hogy egy széket akartam valakihez hozzávágni, de szerencsére jobbak voltak a reflexei, mint az enyémek és el tudott hajolni. Hihetetlen élmény a filmcsinálás. ... Ja, ki ne felejtsem Romwalter Ricsit, akivel először egy televíziós produkcióban találkoztam, aztán A játékosnak ő lett a fővilágosítója. Nála odaadóbb, ügybuzgóbb, tehetségesebb, jobb szemű embert tényleg alig láttam. Ugyanabba a kategóriába tartozik, mint azok a nagyok, akikkel én egész fiatal koromban dolgoztam. Az az odaadás, az a figyelem, az a csöndes szerény szakmai biztonság! Sokszor csak megkopogtatták a vállamat, hogy itt még így lehetne egy kicsit jobban, én meg azt mondom “jaj de jó, gyerekek, köszönöm!” Óriási figurák. Ez az odaadás még ma is létezik? Én azt gondolom, hogy akik filmet csinálnak, akik ehhez a családhoz tartoznak, azokban ez a vágy - még ha nem is tudják - ott van. Azt hiszem, hogy aki a kamera mellett áll, vagy bekapcsol egy lámpát, vagy eljátszik egy szerepet, vagyis belekerül ebbe a ...hogy mondjam ... ebbe a fura bolondok házába, azokban megvan ez. Persze csak akkor, ha látják, hogy ez egy ügy, ha látják, hogy ott tényleg megszületik valami. Olyan ez az egész, mint mikor az ember ősszel elültet egy magot, aztán a virág tavasszal kivirágzik. Meg vagyok győződve arról, hogy a rohanásban, a lóti-futiságban, a pénzhajszolásban végül is mindenkiből megállíthatatlanul előjön ez a fajta odaadás. Ha választhatna, mit választana, gazdagságot vagy hatalmat? Hát ... nagyon ravasz. A probléma az, ha én filmet rendezek, akkor nekem hatalmam van. Hiába! Ez egy arisztokratikus, diktatórikus foglalkozás, amit többféleképpen lehet művelni. Vannak gyűlölt zsenik, és vannak imádott amatőrök. Amikor fiatalok voltunk, akkor még gyakran felmerült a kérdés, hogy melyik nő kellene. Az a szőke vagy az a fekete. Hát mind a kettő!! Miért nem és-és? Miért mindig vagy-vagy? Azért nehéz, hogy ez legyen vagy az legyen, mert a dolgok jobban összefonódnak az életben. Jobban összefüggenek. Ámbár hozzáteszem, hogy az én tapasztalatom szerint, a gazdagság egy bizonyos szinten túl hát ... nagyon kevés. Sok olyan emberrel találkoztam, aki az én szememben ugyan gazdag, de megőrült attól, hogy egy dollárt vagy száz forintot, vagy egy filmnek a szállítását Budapestről New Yorkba neki kellett kifizetnie. Szóval, van a gazdagságnak egy szintje, ami egy irtózatos rabság. És ha az, akkor köszönöm szépen, nem kell. Mikor mondja egy stáb a rendezőre, hogy jó? Erről a stábot kell megkérdezni. Önt mindig nagyon szerették. Nekem az külön öröm volt, ha összejött egy társaság, akikkel hihetetlen energiával dolgoztunk együtt és valahogy szót tudtunk érteni egymással, de őszintén szólva nem szeretek foglalkozni a saját természetemnek az előnyeivel vagy hátrányaival. Nem tudom ezt jól elmondani, úgyhogy nem szándékozom belemenni ebbe a dologba. Melyik filmje lesz a következő? Több filmben is gondolkozom. Ha végignézem a huszonvalahány filmem megszületésének a történetét, az első 10 vagy 15 év zsinórban telt el, én minden évben csináltam filmet. Aztán ritkult ez a folyamat, de most már olyan nagy ez a lyuk, ... az utolsó filmemet három éve csináltam ... hát, nem is olyan nagy, de azért nekem az. Ahogy a sors keveri itt a dolgokat, időnként rám is gondol, úgyhogy csak sorra kerülök én is, de nem tudom, hogy mi kerül az asztalomra. Van egy nagyon régi tervem, egy nagyon híres és egészen különleges figurának az élettörténete. Károlyi Béla élete, a zseniális női tornaedzőnek a története engem nagyon megfogott. Ez egy többszörös külföldi koprodukció lenne, ezért most irtózatos erőfeszítések történnek, hogy végre a különböző partnereket koordinálni lehessen. Azt kell összehozni, hogy most már mindenki a gazdasági és financiális és - hogy nagyképű legyek - művészi és forgalmazási dolgokkal foglalkozzon. Erre várok. Gondolom, heteken belül minden eldől. Aztán van a szívemhez egy nagyon közelálló forgatókönyv, amit életemben először egyedül írtam. Ez nem az én érdemem, mert ugyan a történetet kitaláltam, de aztán elkezdtem gondolkozni, hogy kivel tudnám megírni. Erre Bacsó Péter azt mondta nekem, hogy “te bolond vagy, ezen a tizenhét oldalon már mindent megírtál. Csak lusta vagy!” Ő nagyon expeditív figura, befűzi a gépbe a papírt, nekiül és ír. Én tollal dolgozom, leírom az első szót és azt mondom - rossz! És akkor ezzel el tudok vacakolni két napig. Úgyhogy aztán Grendel Lajos, Bacsó és mások segítettek, de végül is én hoztam össze ezt a könyvet. Ezzel még szívesen előállnék a porondra. Töröcsik Marinak és Darvas Ivánnak írtam, talán azt is lehet mondani, hogy egy olyan búcsú szimfóniát, amely nem végleges, melyet még több búcsú szimfónia követhet. Az a címe, hogy Egy hét Pesten és Budán. Eddig minden helyről a legmagasabb támogatást kaptam rá, de ez még mindig kevés ahhoz, hogy a film megszülethessen. Remélem, hogy valahogy kiküzdi magát. A harmadik tervem pedig A játékos című angol dolgozatomnak egy fura pandanja. Ez még úgy lóg a levegőben, csak időnként beszélgetünk róla. De hát ilyen a szakma! Míg az ember fiatal nem nagyon veszi észre, hogy meddig tart a futópálya vagy hogy milyen hosszú az akadályverseny. Ha belegondolok, hogy az első tíz filmemhez hány forgatókönyvet hoztunk össze?! ... hát az sem kevés. Volt olyan időszak az életében, amikor azt mondta, hogy na, most elég volt a filmekből, pihenni szeretnék egy kicsit? Én negyvenöt éves koromig nem voltam szabadságon. Az egyik filmből a másikba mentem, és ha volt két üres hetem, akkor nemigen tudtam vele mit kezdeni. Akkor zavarba jöttem. Még nem voltak gyerekeim, csak feleségeim. Ez persze nekik nem esett jól, mert inkább velük és a hozzám tartozó emberekkel kellett volna foglalkoznom. Ma már egy-egy film után, azért jól esik nyújtózkodni egy nagyot. Kinek a filmjeit szereti, ki a kedvenc rendezője? Hát hol is kezdjük? Amikor Antonioni föltűnt, akkor én hihetetlen módon beleestem Antonioniba, aztán átszerettem Fellinibe. Mind a kettőjükkel futólag személyesen is találkoztam. Két teljesen ellentétes és fura ember. Fellinit érzem én egy olyan varázslónak , aki párját ritkítja. De ugyanígy voltam Bergmannal, Wajdával, Bunuellel, Saurával, ugyan így vagyok az amerikai filmrendezővel Robert Altmannal, akivel találkozgattam, és persze Truffaut-val ! Kifelejtettem Menzel filmjeit, főleg a korai filmjeit, és Kieslowski Trilógiáját. Egyébként Európában hihetetlen gazdagsága van a remek filmrendezőknek Az én problémám az, hogy az ember a televízióban jószerével csupa vackot lát. Ennek ellenére még mindig nem tudok ellenállni neki. Akármilyen vacak megy, én 15 percig biztos, hogy nézem. Mert rohannak, mozognak, beszélnek ... pedig tudom, hogy a színészek nem jók, meg hogy ez nem jó, meg az nem jó... Mindent tudok ! Mégis valami mágnes vonz engem ehhez a szörnyűséghez - és nem csak engem, sokakat. Ehhez a nagy tömegben elkövetett ízlésromboláshoz. De nem tudom megállni, hogy azt a vacak tizenötöt percet ne nézzem. Pedig ez ... hát hogy mondjam?... knock out a kultúra ellen Hát így vagyok a filmekkel. (Az interjú rövidített változatát a Duna TV Mozgó kép című műsorában láthatták.)
Liliomfi, 1954, Dajka Margit és Pécsi Sándor 80 KByte
Liliomfi, 1954, Krencsey Mariann és Darvas Iván 55 KByte
Fűre lépni szabad, 1960 58 KByte
Mit csinált felséged 3-tól 5-ig?, 1964, Psota Irén és Darvas Iván 56 KByte
Szerelem, 1970, Törőcsik Mari, Mensáros László és Darvas Lili 42 KByte
Egymásra nézve, 1982, Jadwiga Jankowska-Cieslak és Grazyna Szapolowska 60 KByte
Egymásra nézve, 1982, Grazyna Szapolowska és Andorai Péter 58 KByte
Az utolsó kézirat, 1987, Jozef Króner és Nagy-Kálózi Eszter 53 KByte
A játékos, 1997, Polly Walker 56 KByte