| Kulcs a mozihoz |
 Tom Tykwer 25 KByte |
Emlékszel még a mozival való első találkozásodra, az első filmre?
A King Kong volt az, biztosan tudom. Akkoriban a tévében még csak három műsorsáv volt, és a késő estit igazából nem nézhettem. A King Konghoz hasonló filmek 23 órától mentek, és a műsorújságban ott állt a megjegyzés: Csak felnőtteknek! Persze hogy az ember minden áron meg akarta nézni. Nyolc vagy kilenc éves lehettem, és egészen addig nem tettem különbséget film és valóság között, hanem 90 percre mindig teljesen elvesztem a film világában. Először itt értettem meg, talán mert egy kissé már idősebb voltam, hogy a film valami mesterségesen előállított dolog. Elkezdtem újrajátszani a történetet. Figurákat fabrikáltam, vagy vetettem. Volt egy kövér gorillám, amely, ha hátul megnyomták, hadonászni kezdett a karjával. Fantasztikusnak találtam. Aztán kaptam egy szuper nyolcast, és a valóságban forgathattam a történeteimet. Godzilla és Frankenstein találkozása Wuppertalban Nagyon korán Godzilla-őrült lettem. Akkoriban Godzilla minden vasárnap 10.45-kor a Wuppertal-Elberfeldi Fita vendége volt, egy lepusztult, szörnyű moziközponté, ahol vasárnaponként ebben az időben ment az ifjúsági műsor. .A Godzilla-filmek Németországban olyan címeket kaptak, mint: Frankenstein ördögi ivadéka, Frankenstein és a folyó ördöge, meg hasonlók. Volt bennük King Kong és mindenféle szörnyek, nagyon klassznak találtam őket még akkor is, ha egyszer csak azt kérdeztem magamtól, hogy mi köze mindennek Frankensteinhez. De mindegy, csak horror legyen. Otthon aztán újraforgattam a filmet "Gigászok harca" címmel. Az egyik oldalról bejön Godzilla, a másikról King Kong, egymásnak esnek, majd minden ok nélkül felrobban egy ház. Ezt igen könnyű megcsinálni: vesz az ember egy petárdát és egy házikót, - a bátyám hobby vasútkészletéből származott, nagyon ki volt akadva, mikor észrevette, hogy hiányzik. Csak az volt a baj, amit persze nem tudhattam, hogy az amerikaiak öt kamerával, és lassítva veszik fel az ilyen akciókat. Én normál sebséggel forgattam, meggyújtottam a petárdát, és a filmen egyszerűen semmi nem volt látható. A ház az egyik pillanatban még ott volt, a másikban eltűnt. Lassítva kellett volna felvennem, de hát nem tudtam. Ingyen mozi Wuppertalban nem volt művész mozi, csak egy filmklub, amely egyfajta "Filmértékek" sorozatot indított. Csütörtökönként megfilmesített regények mentek, hétfőnként egy-egy Godard film. Minden áldott este ott lebzseltem - engedéllyel, mert a szüleim boldogok voltak, hogy Godzillán kívül mást is nézek. Aztán a mozisok megkérdezték, hogy nem akarnék-e kicsit segíteni - jegyet, programfüzetet árulni, esetleg a kirakatot rendezni. Majd elájultam. Tíz termes multiplex volt, én meg 14 éves kamasz, és ott van nekem az a rengeteg film! Fiatalságom legnagyobb problémája az idétlen "Csak 16, ill. 18 éven felülieknek" tiltás volt. Az összes film, amelyet meg akartam volna nézni, 16, illetve 18 éven felülieknek szólt. Csak a Harisnyás Pippi készült 12 éven felülieknek, azt meg unalmasnak találtuk. (A Lé meg a Lola is csak 12 éven felülieknek engedélyezett - nagyon bosszantó.) Szerencsére idősebbnek látszottam, talán 17-nek is. Meg úgy okoskodhattak a mozisok, hogy ez a gyerek végül is nálunk dolgozik, így aztán mind a 10 terembe bemehettem. Méghozzá ingyen - előzőleg a moziba járás súlyosan megterhelte a zsebpénzkeretemet. Ettől kezdve 10 filmet nézhettem meg hetente. Meg is néztem mindet, az összes Kung-Fut, meg a többi szörnyűséget, amit csak a hetvenes évek végén gyártottak. A Caligulát is láttam, és hasonló csúnya dolgokat Ha a szüleim ezt tudták volna... Valamikor aztán Wuppertalban is nyílt egy igazi művész mozi, a Cinema, három teremmel és őrült jó műsorral. Azt hiszem, 70-80 filmet mutattak be havonta, s ez persze csak "rontott" a helyzetemen. Kaptam egy generálkulcsot - mint egy álom, mint az Ezeregy éjszaka meséi, nem igaz! Sosem felejtem el az első estét, amikor magamra zártam az ajtót, és mindenki kint maradt, én egyedül voltam bent, három terem állt a rendelkezésemre, bármelyik filmet befűzhettem, és az a 400 férőhelyes nagyterem a 18 méteres vetítővászonnal...hát az tényleg hatalmas volt! Sejtetted-e, hogy ez hiányosságként is felfogható: az élettapasztalat, a normális élet hiányaként - vagy minden jó volt úgy, ahogy volt? Tényleg szerencsém volt. 16-17 éves koromban, amikor azon a ponton voltam, hogy autista szakbarbár válik belőlem, jött egy pár ember és megkérdezte: nem akarsz néha diszkóba járni? Azért mégis jó volt, hogy ilyen mélyen bepillantást nyertem a mozi világába. Mert persze, hogy filmezni akartam - biztos voltam benne, hogy menni fog, végül is már mindent tudok. Bár ez tévedés volt, hiszen nem volt semmi mondanivalóm. Vagyis túl kevés saját élménnyel rendelkeztem, mármint tudatos élménnyel. Minden a mozin keresztül szűrődött át hozzám. Négy filmfőiskolára adtam be a felvételi kérelmemet, Berlinbe, Münchenbe, Londonba és Amszterdamba, és meg voltam győződve róla, hogy mind a négyre felvesznek, aztán majd milyen nehezen fogok tudni dönteni... Mind a négy elutasított, méghozzá közönséges formanyomtatványon.... Ettől a sokktól padlóra kerültem, arra viszont jó volt, hogy észrevettem, a világ más dolgaival is kellene foglalkoznom. Ez az állapot elég sokáig tartott. Hat éven át nagyon sok mindent csináltam. Tanultam négy szemeszter filozófiát, kipróbáltam ezer dolgot, és egy elképzelhetetlenül megerőltető, de egészen fantasztikus kapcsolatot folytattam. A csaj utálta a mozit, hülyeségnek tartotta, ez nem művészet, hanem blőd kommersz. Én meg arra gondoltam, nem fogom neki magyarázgatni, mitől klassz a mozi, hanem magammal viszem a nagy mesterek műveihez. Ő erre ásítozva WC-re járt, és mikor visszajött: Istenem, meddig tart még ez a film? Szóval az ilyen helyzetek... csírájukban tartalmazták a válóokokat. Igazi szerelem volt? Nyilvánvalóan. Ösztönösen éreztem, melyek a rossz és a jó filmek, de nem tudtam analizálni őket. Két-három évig csak beszéltem neki, állandóan védenem kellett a mozit, rettenetesen sokat veszekedtünk öt éven át. Mégis ez volt az az idő, amely alatt, bármilyen banálisan hangzik, normális emberré váltam és megállapítottam: ha filmet akarok rendezni, témát kell hozzá találnom. Persze lehet "remake" is, mint említettem, a Godzilla-film jó példa erre. Vannak rendezők, akik egy életet töltenek el azzal, hogy petárdát dugjanak valahova. Nagyképűbbnek hangzik, mint ahogy gondolom, de engem ez nem elégítene ki. "Moviemento" Berlinbe kerültem, munkára volt szükségem, érdeklődtem hát a mozisoknál, és kaptam is vetítőgépészi állást, bár csak háromszor egy héten. Aztán átvettem a műsor összeállítását, és beültem a kasszába. Az emberek odajöttek hozzám, beszélgettünk a műsorról, a filmekről, és így rögtön visszajelzést kaptam, ha elrontottam valamit, vagy ha túlságosan a saját ízlésemet követtem. A berlini Moviemento három moziból állt, majdnem 100 filmet forgalmazott egy hónapban, mi pedig a legkülönlegesebb retrospektívokat, és a legőrültebb összeállításokat szerveztük, de mert következetesen csináltam, jól ment. Ez volt a késői művészmozi-korszak aranykora. Rövidfilmek Ennek az öt évnek a végén, melyben egyfolytában a barátnőmmel veszekedtem, végre meg mertem csinálni az első filmemet olyan emberek hatására, mint pl. Rosa von Praunheim. Azt mondta: magadból adj valamit, mesélj magadról, van ez a különös kapcsolatod, mindenki ezen röhög, folyton csak veszekedtek, - ezt csináld meg, mert ez az igazság, ezért elhiszik neked. A Because-ban ketten fekszenek egy ágyban, és végigveszekszik a félórás filmet. A film jó, mert igaz. Kicsit talán túl privát, de láthatóan élő. Ilyen mondatokat akkor lehet csak írni, ha ismerjük azt, amiről beszélünk. Azóta is mindig megpróbálom ezt az elemet belevinni a filmjeimbe. A lé meg a Lolában is megvannak a kis ágyjelenetek, - számomra a film titkos motorjai - melyek teljesen eszköztelenek, nincs kamerakerengés, nincs eszelős lihegés, mindössze két ember beszélget egymással. Az intimitás az, ami élővé teszi a jeleneteket. A Because totálisan alulvilágított volt, a fényképezés szörnyű, és ezt csak azért merem itt most elmondani, mert az operatőr Frank Griebe, aki azóta már egyáltalán nem szörnyű. Frank az Alhambrában dolgozott gépészként. Mindig eljött a barátnőjéért, a Moviemento pénztárosnőjéért, így ismerkedtünk meg a nőkön keresztül. A film annyira sötét, alulvilágított, és más tekintetben is meglehetősen speciális volt, hogy csak 4-5 fesztiválon vetítették, utána kifulladt. Megkeresett néhány televíziós szerkesztő azzal, hogy ha legközelebb lesz filmem, szóljak nekik. Így aztán még egy rövidfilmet kellett forgatnom: az Epilógust. Ismét két veszekedő ember, egy férfi és egy nő. Az Epilógus azonban már sokkal filmszerűbb lett, volt benne lövöldözés meg gyilkosság, és mindenekelőtt rengeteg kameratechnika, amit ki akartam próbálni, fahrtok és körfahrtok, stb. Kezdőként az ilyesmit nagyok izgalmasnak találja az ember. A Die tödliche Maria (Halálos Maria) forgatókönyvét elküldtem a ZDF-nek az Epilógus kazettájával együtt, mert az egyik szerkesztőnő, Liane Jenssen, a TV-Műhely sorozat gazdája viszonylag hosszú levelet írt egy forgatókönyvemhez, igaz, hogy elutasítót, de érdekeset. Két-három hónapig semmi sem történt, de ehhez már hozzászoktam, lemondtam az egészről. Egyik nap hazajövök, és a rögzítőmről Liane azt mondja: "Tom, én vagyok. Nehéz volt, de átverekedtem, hihetetlen, hogy megcsináljuk!" Kaptunk még támogatást is a Halálos Máriához, majd megkérdeztem Stefan Arndtot, berlini konkurensemet, hogy nem akar-e velem együtt filmet csinálni. Ő vezette Berlinben a Sputnik mozit, kölcsönösen ellopkodtuk egymás ötleteit, de közben összebarátkoztunk. A Halálos Mária számára megalapítottuk a Liebesfilm GmbH-t. És majdnem tönkre mentünk miatta. Az összes pénzünket a filmbe fektettük, gázsikat és hasonlókat, a működési költséget is, amelyre egy cégnek szüksége van a működéshez. Egy márka mínusszal zártunk. A Halálos Mária, a hátrányos helyzetű apa, a közönyös férj, és a bátortalan szerető között hányódó nő portréja, furcsa módon az a fajta történet, amellyel a német film már 10 éve gyakorlatozott, amellyel mindenki torkig van, melyet senki nem akar már megnézni. Ami a te filmedben különös az, ahogyan megkísérled talpra állítani a valóságot. Vagyis gyakorlatilag e nő valóságának ábrázolása a B-movie, a western, a horror, a voodoo film eszközeivel. Így igaz, a történet - egy depresszív háziasszony-dráma - jól példázza azt, ami a német szerzői filmet tönkretette. Egyébként volt idő, amikor ez a téma nem riasztotta az embereket: Fassbinder csinált olyan filmeket, amelyek sokszor választották ezt a tematikát, és amelyekben a figurák ugyanilyen végletesen cselekedtek. Fassbindernél mindig nagyszerűnek találtam, hogy hétköznapi témákat használt, élet közeli maradt, és igen sokat mert stilizálni. Ez tetszik nekem. Én is megpróbálom átugrani a lécet egy történettel, amely itt és most elképzelhető, amelynek a narrációja azonban megfelel a mozi ideáljának. Hogy a film befejezése után is tovább hasson az inspiráció. A Halálos Mária premierje szintén Hofban volt, ahol a másik két rövidfilmé is, egy kis sarki moziban. Ez alkalommal az időpont péntek 20 óra, ez már fontos előadást jelent. Meg voltam győződve, hogy Németországban ezennel kezdetét veszi a filmes világforradalom. Aztán láttam az embereket kiözönleni az előadás után - mi a következő film?...nem tudom... igen egy kissé hosszú volt...most átmegyek, majd találkozunk..- Azt hittem, mindenki rögtön odarohan hozzám azzal, hogy én vagyok a császár. De nem így volt. Páran jónak találták a filmet, és volt néhány igen érdekes beszélgetésünk róla, de meg sem közelítette Orson Wellest, akinek az első filmje Az aranypolgár volt. Ezt nem voltam képes elviselni. A Halálos Máriában van egy jelenet, amelyben Joachim Król azt mondja: "Én nem írok, nem verselek, nem találok fel semmi, csak gyűjtök". Ilyennek látod magadat? Ez a figura az, akivé válhattam volna, ha bizonyos emberek bizonyos időben nem jöttek volna azzal, hogy figyelj, menjünk, igyunk meg egy sört. Akkor most ott ülhetnék a papírhegyek között, és legjobb esetben mozi műsor összeállításával foglalkoznék. Mai napig erősen vonzódom a zárkózott, bogaras emberekhez, akik kialakítottak maguknak egy rendszert, amely fogva tartja őket. Meg tudom érteni, mert van ebben valami csábító. Szóval nagyon biztos voltam a filmben, de az első vetítésekről katasztrofális nézőszámok érkeztek. A Halálos Mária Berlinben, sőt még az én saját mozimban is nagyon rosszul ment. A hat órás első előadás kezdete után negyedórával odatelefonáltam - ott maradni nem mertem, annyira izgultam - mindössze ketten nézték. Az esti nyolc óráson tizenegyen. Keserű lecke volt. Később persze javult a helyzet. Tudtam, hogy a film jó, de valami nem stimmelt vele. Sok benne az erő, ami bennem is megvolt akkoriban, de mégis egy kissé naiv: én magam nem voltam még elég felszabadult ahhoz, hogy olyasmiről meséljek, ami ennyire összenőtt velem. Ezért úgy döntöttem, hogy tartok egy kis szünetet, utána majd csinálok egy filmet a hozzám hasonló korú emberekről, akik számomra ismerős konfliktusokkal küszködnek. United Artists A Winterschlafer (Téli álom) megkísérli leírni ennek a generációnak a dilemmáját: hatalmas erőt éreznek magukban, de nem tudják, hogyan lehetne irányítani. 1995/96 furcsán stagnáló időszak volt. Bárkivel futottam össze, mindig azt éreztem, hogy jesszus, ez mindjárt elsüllyed a teljes flegamatizmusban, és intellektuálisan engem is magával ránt. Nehéz volt élvezetes eszmecseréket folytatni. Így volt ez a filmszakmán belül, sőt az általam ismert rendezők között is. Ez a probléma ma is létezik, viszonylag csekély a gondolatcserélő-, vagy vitatkozó kedv. Mindenki reszket, hogy megkérdőjelezhető lehet. Persze én sem igen jól tűröm a kritikát, de megismerkedtem Wolfgang Beckerttel, a zseniális-félelmetes kritikussal, aki semmit nem hajlandó elnézni, és akivel nagyszerűeket lehet vitatkozni. Megállapodtunk Dani Levyvel és Stefan Arndt-tal, (társam a Halálos Máriánál) hogy közösen lépünk fel, mint a United Artists, és megalapítottuk az X-Filme céget. Ez persze tiszta fennhéjázás, hiszen közel sincs elég pénzünk és lehetőségünk, de mégis nagyszerűen működik: tettünk egy lépést kifelé a szakmabeli izolációból. A különbségek mellett mindhárom filmedben vannak állandóságok. Ahogy Nina Petri a Halálos Máriában rovarokat és leveleket gyűjt, Joachim Król pedig szerzőket, úgy gyűjti Ulli Matthes a Téli álomban a fényképeket hiányzó rövidtávú emlékezete pótlására. Arra szolgál-e ez a gyűjtőszenvedély, hogy a világban uralkodó káoszt rendszerbe rakjuk, valami értelmet adjunk neki, még ha maga a gyűjtés lenne is ez az értelem? Igen, számomra ez jó eszköz arra, hogy a minket körülfolyó káoszt valahogyan kezeljem. Lenyűgöz minden saját magunk fabrikálta rendszer, amely segít tisztába jönnünk a ránk záporozó benyomásokkal. Ez mindenkinél másként működik. A filmezésnél ez nagy szerepet játszik. Számomra a filmben az a kihívás, hogy szubjektív dolgot kell közvetíteni, vagyis átélhetővé tenni. Azonosulást létrehozni azt jelenti, hogy egy szubjektív benyomást reprodukálunk. A Téli álomban megduplázódik ez az ötlet: Ulli Mathes saját pillantását használja gyűjtésre emlékei rendszerezése céljából. Ugyanis amnéziás, kiesett a rövid távú emlékezete. Ennek ellenére megkísérli ébren tartani az emlékeit úgy, hogy minden cselekedetéről fényképet készít. Átvettem a lomográfia motívumát, amely egyébként igen érdekes művészeti forma. A lomográfia a fotózásnak az a fajtája, mikor a képeket csípőből lövik, anélkül, hogy a keresőbe pillantanának. Ennyiben a fotóst kevésbé befolyásolják a motívumai, amelyek esetlegességükben pszeudo objektivitást sugallnak, ami persze csak illúzió. Ulli is áldozatul esik ennek az illúziónak, mert nagy konfliktusba keveredik, amikor minden áron vissza kell emlékeznie valami fontosra - közlekedési balesetbe bonyolódott, de nem emlékszik rá. Csak fotói vannak, amelyek furcsa és hamis képet sugallnak erről az emlékről. Legnagyobb problémája az a dilemma, amely nekünk, filmeseknek is gondot okoz: megtaláljuk-e a valódi képet egy bizonyos ötlethez, érzéshez, pillanathoz, vagy ez a kép csak a valóság egy formájának megnyilatkozása? A rögeszme Én ezt nagyon izgalmas dolognak tartom, mert őszintén szólva mindenkit érint. Nekem van egy különös mániám: lépéseket számolok, mégpedig állandóan. Vannak bűvös számaim, amelyekben megkapaszkodom. Ha nem jövök ki öt lépésből, tízet kell belőle csinálnom, mert a hat borzalmas szám, akkor valami szörnyűség történik. Ezt minden gyerek ismeri. Gyermekkoromban én is megszállottan műveltem. Például jön egy autó hátulról, előttem meg egy fa, vagy bármi az út mentén. Ahogy meghallom az autót, nekiiramodom, mert mielőtt elsuhan mellettem, okvetlenül el kell hagynom a fát, különben valami rémes fog történni. Azt még nem lehet tudni, hogy mi, de rohanok, hogy ne is tudjam meg. És valódi pánik fog el. Mindig őrjítő félelemmel rohantam. Ez is egy rendszer: kialakítunk egy játékszabályt, teljesen értelmetlen feladatokat tűzünk ki, amelyek, ha teljesítettük őket, bizonyítják, hogy érettek vagyunk az életre. Furcsa módon az ilyen rögeszmés karakterekhez a filmjeidben kényszerképzetek, vagy a zuhanás képei kapcsolódnak, mint a Téli álom végén, sőt a Halálos Máriában van egy jelenet, ahol arról van szó, hogy a japánoknak vannak azok a Ridesnak nevezett túlélő utazásaik, amelyeket a tévében láthatunk... és a végén Maria kiesik az ablakból... a mélybe... és A lé meg a Lolában ismét előjön ez a fahrt a kontyos nő portréjára, amely Hitchcock Szédülésére emlékeztet, ahol a hős tériszonyban szenved. A te kényszeres jellemed állandóan felbomlani látszik olyannyira, hogy el is veszíti a lába alól a talajt. Ez a rettegés együtt jár azzal az egyidejű kielégüléssel, hogy találtál magadnak egy rendszert? Így igaz. Nem is tudok mit hozzátenni, mert tökéletesen megfogalmaztad. Szóval ez akkor egy tudatos Hitchcock idézet? A lé meg a Lolában? Igen, persze, a Szédülés már csak a döbbenetes idő-szerkezete miatt is fontos. Itt van valaki, aki egy más időben él, és szeret valakit megint egy más időből. Tébolyult konstrukció, de a Szédülés nem csak emiatt a kedvencem. Van egy banális anekdota azzal a képpel kapcsolatban, amely a rulett asztal fölött lóg A lé meg a Lolában. Lola kiadja magából azt a pokoli sikolyt, megnyeri a 100 000 márkát, végül mindnyájan értetlenül a kassza felé bámulnak. A kamera végigfut rajtuk, és mielőtt megállapodna az órán, rövid időre látjuk ezt a bizonyos képet is, amely egy szőke kontyos nőt ábrázol hátulról. Ez a szőke kontyos nő természetesen utalás Kim Novakra a Szédülésből. Valójában az történt, hogy amidőn ezt a fahrtot próbáltuk, a fal a háttérben nagyon üresnek tűnt. Azt mondom a berendezőnek: "Ez szörnyű ilyen üresen, nem tudunk valamit csinálni vele? Ti perc múlva forgatás. Szerezz valamit!". Visszajött rosszabbnál rosszabb képekkel. Alexander Manassis, a berendezőnk tehetséges festő, ezért azt mondtam neki: Ide figyelj, nem tudnál gyorsan festeni valamit?" "Mit fessek?" Mondom: "Fesd meg Carlota Valdezt!" Carlota Valdez van a Szédülésben azon a képen, amelyet Kim Novak mindig nézeget, és neki is olyan kövér kontya van. Erre azt mondja: "De hát én már nem emlékszem rá, hogy nézett ki!" Mire én: "Hát akkor Kim Novak legyen rajta a kontyával.!" Megint azt mondja: "A fenébe, Kim Novakra sem emlékszem. ."Mire én: "Akkor csináld meg hátulról!" Erre aztán hátulról festette le, így még gyorsabban ment. Mindössze 15 perc alatt megfestett egy 160x80 centis, vagy még nagyobb képet, amit gyorsan aranyba kereteztünk, felakasztottunk, és már forgattunk is. Hát ez az igazság erről a mély értelmű idézetről. Egy-nulla a javadra. A többi azonban csaknem matematikai pontosságú - a mód, ahogyan a három történet kiegészíti egymást. Ez, amit éppen elmeséltem, nem igazán jellemző rám. Ettől eltekintve véleményem szerint teljesen mindegy, hogy valami három perc alatt jött-e létre, vagy sem. Sőt, azt mondanám, mindegy, mennyire volt szándékos a dolog. Midőn ezer filmmel a fejedben elhatároztad, hogy magad is filmet fogsz csinálni, mi volt az, amiről úgy gondoltad, hogy csak te tudod átadni? Egy jelenet, egy érzés, akármi... Sok minden volt. A Lé meg a Lolában a rohanó nő látványa, mert ez számomra a mozi ős-képét idézi, mert összekapcsolja a dinamikát az érzelemmel. Az érzékelés közben összefoglalsz egy dinamikus történést, amely lehetne simán csak dinamikus, te azonban megtöltöd érzelemmel. Egy vörös hajú nőt láttam lelki szemeimmel, a hajának persze hullámzania kell, az arca pedig szenvedélyt és kétségbeesést fejez ki. Többször is megjelent ez a kép. Aztán pedig a zuhanás képe, amit szintén újra meg újra magam előtt láttam. Bemenni a moziba végül is valahogyan ugyanezt jelenti - átengedni magunkat a zuhanásnak. Zene: Tom Tykwer A zene elementáris alkotórésze minden számomra fontos filmnek. Van néhány kivétel, ahol azonban a zene hiánya annyira izgalmas és különleges, hogy a zene éppen a hiányával van jelen. A filmet valamiféle zenei dologként élem meg, amely ritmusnak van alárendelve. Vágás közben válik nyilvánvalóvá, hogy rengeteg dolgot csak akkor tudunk megformálni, amidőn hozzáadjuk a képhez hangot. Méghozzá nem a beszélős jelenetekben, hanem ott, ahol valaki mozog, vagy valami történik A hangot, mint alkotó médiumot csaknem ugyanolyan izgalmasnak tartom, mint a képet, és majdnem ugyanannyi időt is fordítok rá az utómunkáknál. Nagyjából ugyanannyi ideig tart nálam egy film vágása, mint a hangosítása, amit egyébként nagyszerű, kreatív munkának tartok, és amely egy filmnek egészen különböző dimenziókat képes kölcsönözni. Már írás közben hallom az elképzelt filmnek megfelelő stílusú zenét, azután keresgélni kezdek, hangmintát csinálok, ilyen vagy olyan effektusokat és hangzásokat találok, bizonyos hangszerelést a zenei részekhez, ezt mind rögzíteni lehet, így aztán már akkor megvan a nyers első változat, mikor a film még csak az előmunkálatoknál tart. Ha készen vagyunk a forgatással, csinálok egy első vágást. Sokan készre vágják és hangosítják a filmet, és aztán kerül föléje a zene - ez számomra elképzelhetetlen. Az első vágás után bemegyek a zenei stúdióba, megcsinálom a nyers zenét is, vissza a vágóba, és lassan-lassan egymáshoz finomítom őket. A Lé meg a Lolánál viszonylag sokáig tartott, mert nem volt könnyű vágni. Én ezt nem tartom techno-filmnek, csak azt akartam, hogy zenei kifejezést kapjon a domináló két elem: Lola és az idő szívverése. Az idő kényelmetlen, sőt brutális összetevő, amely megköti Lolát. Kérlelhetetlenül monoton ritmusa van, ezt jelöltem a zenével. (Német Ágnes fordítása) |
 Tom Tykwer: Téli álom, 1997 (Németország) 49 KByte | |
 Ulrich Matthews - Rene 37 KByte | |
 Tom Tykwer: A lé meg a Lola,1998 (Németország) 35 KByte | |
 Moritz Bleibtreu - Manni 25 KByte | |
 Franka Potente - Lola 23 KByte |
