Makk Károly: Macskajáték (1974) 74 KByte	Belgiumi forgatást megelőzően beszélgetünk Budapesten. Min dolgozol most? Egy Warner Brothers filmen. A Dog of Flanders igaz történet egy kisfiúról és a nagypapájáról (Richard Harris), egy festőről (Jon Voight és egy kutyáról. A film Rubens korában, a tizenhetedik században játszódik, és alapvető emberi tulajdonságokról, érzelmekről szól, amelyek háromezer éve nem változnak. Ugyanúgy létezik a féltékenység, a barátság, a szeretet, a gyűlölet, a megbocsátás... Amikor olvastam a scriptet - nem szégyellem bevallani -, megkönnyeztem ezt az időtlenül szép történetet. A flamand kutya és a kisfiú szobra egyébként a mai napig ott áll Antwerpenben - legendásan híres. Hogy jutottál a feladathoz? A Paramount-nál dolgoztam három évig, különböző játékfilmeken, és olyasvalaki ajánlott - a film executive producere (gyártásvezetője), a Paramount valamikori igazgatója, Frank Jablan -, aki még abból az időszakból ismert. A személyes kapcsolat nagyon sokat számít, ugyanis olyan vágót kerestek, aki európai érzelmekkel "rendelkezik", de amerikai ritmussal, technikai felkészültséggel dolgozik. A rendező Kevin Brodie. Mi fogott meg, amikor először olvastad a forgatókönyvet? A történet borzasztóan összetett és megható. Lényege, hogy milyen könnyedén vádaskodunk, keresünk bűnbakot (itt egy kisgyerekben találják meg). Aztán rendszerint az emberek vállat vonnak, és azt kiáltják, hogy ő volt a "bűnös", "kivégezni!", "tönkretenni!" A film végén, amikor rájön a falu, hogy más követte el bosszúból azt, amivel a kisfiút vádolják, az emberek egyszer csak elkezdenek szembenézni "önmagukkal". Rádöbbennek, micsoda gazemberséget követnek el egy másik ember életével, és hogy nem arról kellene szólniuk a mindennapoknak, hogy eláruljuk egymást. A film amerikai, de a régi, több száz éves házakat nem lehet műteremben fölépíteni. Borzasztóan fontos, hogy autentikus legyen a környezet, ezért is lett Brüsszel, Antwerpen és belga kisvárosok a forgatás helyszíne. Próbáltak valamennyit megcsinálni Quebeckben két évvel ezelőtt, de nem sikerült, mert például nem volt hó, ráadásul Quebeck egy "múzeumváros" Montreal mellett, ahol csak bizonyos időkben lehet forgatni. Aztán úgy döntöttek, hogy itt, az eredeti helyszínen idézzük fel a történetet egy kétszeres Oscar-díjas belga operatőrrel. Az első naptól kezdve részt veszel a forgatáson? Végig! Ez a megszokott gyakorlat? Nem. Filmje válogatja. Szerintem azonban majdnem minden filmnél borzasztó fontos, hogy a vágó már az elején ott legyen. Még forgatnak, miközben én már állítom össze az anyagot - komputeren. És azon vágom meg. Amikor megvan a vágás, akkor a lábszámok szerinti lista alapján pozitív kópiát kérünk a választott anyagokból. Miután az asszisztens összeállítja, gyakorlatilag tíz vagy tizenkét tízperces filmrollom lesz. A vágóasztalon újból végigfésüljük az anyagot, mert van, ami másképp látszik a vetítőben. A finomítás után újból vissza a videóra! A tíz kópiát aztán megkapja a zeneszerző, a zajokat, a dialógusokat felügyelő különböző "departmentek"... Tehát minden komputerről áll be a keverésre. De a negatív vágás a végső kópián történik, az már mozikópia, amin rajta van a fényhang is. A hatvanas, hetvenes években szinte mindenkivel dolgoztál Makk Károlytól Kovács Andrásig, Ember Judittól Mészáros Mártáig, Gaál Istvántól Zsombolyai Jánosig. Sem az 1971-es, sem az 1994-es kiadású filmlexikonokban, sem az 1996 őszén megjelent Magyar Filmesek a Világban kötetben nincs nyoma az 1985-ben "televíziós Oscart", Emmyt nyert vágó itthoni és külhoni munkásságának. Szeretném, ha most pótolhatnánk. 1962 végén kerültem be a televízióba asszisztensnek, és 64-ben a filmgyárba. Édesanyám, Komlóssy Józsefné ötven évig dolgozott stúdióvezetőként - a II-es telepen a Kisfilmstúdióban, a Honvéd Filmstúdióban, aztán laboratóriumban, vezető állásban. 64-ben én a Híradóhoz kerültem a Könyves Kálmán körútra, mára már sajnos 'beszántották' azt az épületet... 67-ig voltam Híradó-vágó, Nagy Laci bácsi mellett. Hatalmas szakmai tudást, rutint adott, hogy hétről hétre borzasztó gyorsasággal kellett dolgozni nemcsak azon, hanem a Világhíradón és a Sporthíradón is. Az akkor szerzett gyakorlat alapozta meg a technikai magabiztosságomat, amiért a mai napig hálás vagyok. Ennek a nagyon jó alapnak köszönhetően tudtam gyorsan beilleszkedni, és kaptam később Amerikában nagyon hamar feladatokat. Aztán 67-ben átkerültem a nemzetközi filmstúdióba, a Hunniába, ahol három évig dolgoztam, de közben Kovács Andrással már elkezdtem vágni a Stafétát, még főiskolásként Makk Károllyal a Macskajátékot - ez volt az első magyar film, amit Oscar-díjra neveztek. Nagyon sokáig vágtuk, majdnem 8-10 hónapig, de az egyik legszebb élményem... A mai napig megvan nekem a film, időtállóan gyönyörű. Gaál István rengeteget tanított engem, nagyon sokat köszönhetek neki, az érzékeny látásmódot... Később én vágtam a Zöldárt, és a következő filmjeit. Egy évben négy játékfilmet vágtam, azonkívül a televízióban dolgoztam minden este, mert nagyon jól fizették, és mert én nagyon szeretem a szakmámat. Elmentem a Magyar Hirdetőbe, és Jurek Kaminskyval hirdetést vágtam, az egyperces-kétperces "commercialokat". Közben dolgoztam az Interpressnél - Prágában volt a székhelyük -, kisfilmeket csináltak, "utazófilmeket", dokumentumfilmeket. Dolgoztam Tóth Jánossal, Bacsóval, Rényivel, Szásszal - remélem, nem hagyok ki senkit. Nagyon sokféle filmet vágtam meg ez alatt a 18 év alatt, és ezért nagyon sok "irigyem" volt. Azért dolgoztam folyton, mert imádom csinálni, és valószínűleg azért dolgoztak velem, mert jól csináltam. Zsombolyai János összes filmjét, Ember Judit Fagyöngyökjét is én vágtam. Nagyon mély barátság is fűzött hozzájuk. Mészáros Mártával is csináltam jónéhány filmet, az Örökséget Isabelle Huppert-rel, Jan Nowiczkival, mielőtt elmentem, 1979-ben. A legutolsó filmemet 80 nyarán fejeztük be Zsombolyai Jancsival, a Vámmentes házasságot Finnországban forgattuk. Csak a történeti hűség kedvéért jegyzem meg, hogy én a Teleky Blanka Leánygimnázium után az orvosi egyetemre jelentkeztem 62-ben, mert az édesanyám azt mondta, hogy "minden, csak nem a Filmgyár"...de csak a következő évre vettek föl, és ugye, hogy ne lógjak a levegőben, az édesanyám ajánlotta, hogy menjek a Televízióba, és ott csináljak valamit. Kocsis Zsuzsi mellett voltam gyakornok, Dékány Gyuri volt a főnökünk, aztán Tóth Vera. Vágócsapatba kerültél. Igen, ami rendkívül kellemes volt, mert az akkor négy esztendős televízióban még mindenki szerette egymást, mindenki dolgozott mindenen. 58-ban indult a Magyar Televízió, ahova rengeteg operatőr átjött a Filmgyárból. 62-ben még mindenki mindenkit ismert, mint egy "kisvárosban". Banovich Tamás volt "az első rendező az életemben", ő 1962 telén csinálta a Szüreti mulatság című táncos-zenés filmet, Kocsis Zsuzsi vágta. Nekem gyakornokként az volt a föladatom, hogy kézben összeragasszam a hangot, a 16 mm-es hangot. Meg kellett tanulnom prés nélkül összeragasztani, anélkül, hogy egyetlen "hupp" lenne benne. Az égvilágon mindent kipréseltek belőlünk! Már a főiskolára kerülésed előtt úgy ismerted az ősi, hagyományos szakmai fogásokat, ahogy most a legkorszerűbbeket... Mindent! Mikor látták az amerikaiak, hogy én a sötétben, kézben összeragasztom a hangot, majdnem elájultak, hogy "ilyen nincs"... És tudok egyébként - mert itt megtanítottak - úgy fényhangot vágni, hogy csak a fényhangot látom. Tehát nem is hallom, hanem a modulációk szerint szerkesztek! Azt nagyon jó dolognak tartom, hogy itt -nem úgy, mint Amerikában - csak akkor kerülhetsz be a főiskolára (legalábbis abban az időben úgy volt), ha a Filmgyárban vagy a Televízióban már megszereztél valamilyen technikai felkészültséget. A szakmai fogások legtöbbjét egyébként nem lehet "elmagyarázni" egy főiskolán, amint - gondolom - az ötvösmesterséget sem lehet pusztán elméletből elsajátítani. Persze sok mindent meg lehet tanulni. Az egyetlen dolog, amit nem tudsz megtanulni a vágó szakmában, hogy van-e hozzá tehetséged vagy nincs. Hogy milyen ritmusérzéked van, hogy milyen arcot mivel vágsz össze, hogy milyen színkompozíciót mivel párosítasz... A főiskolán Makk Károly volt az egyik tanárunk, aztán természetesen Illés György, Morell Mihály..., együtt dolgoztunk az operatőr és rendező hallgatókkal, mi vágtuk a filmjeiket. Fövénynének köszönhetően a mai napig imádom a művészettörténetet, Petrovics Emil a legfelkészültebb, legérzékenyebb tanárok egyike volt, Szécsényiné volt a vágótanárunk. Említetted, hogy még a főiskolai felvételi előtt vágtad a Stafétát. Kovács András volt az első a Filmgyárban, aki úgy vélte, hogy őneki nem kell ahhoz "papír", hogy lássa, jól vág-e valaki vagy nem. A Stafétán Daróczi Mari kezdett dolgozni, de baleset érte, leesett a lépcsőről - utána meg is halt rövidesen -, és én voltam az asszisztense. Akkoriban a Híradónál és a televízióban már rengeteg kisjátékfilmet vágtam Zsurzs Évával, éjszakánként. Kovács András először a Falaknál "került össze velem " mint asszisztenssel. Valószínűleg tetszett neki, hogy önálló véleményem van, hogy nem kertelek, hogy érzem, mi a "jó", mi a "rossz"... Aztán jött a Staféta. Próbálták figyelmeztetni, hogy főiskolai végzettség nélkül nem kezdhetem el a filmet. Kovács András azt mondta az igazgatónak, Dibusz Vilmosnak, ő látja, hogy én mit tudok, vállalja a felelősséget, velem akarja befejezni a filmet. Közben aztán fölvettek a főiskolára. Makk akkor már forgatott. Sívó Gyuri vágta a filmjét, és én vettem át, 60 felvonás volt az összeállított, a kiszelektált anyag, őrületes mennyiség... Tóth János volt az operatőr, egyik szép kép a másik után, egyszerűen elképesztett ez a mérhetetlen mennyiségű, káprázatosan gazdag anyag... Imádtam!... Vizsgáztam, és közben ezt csináltam. És visszajártam a II-es telepre éjszakánként, és a Szurdi Andrisnak vágtam a kisfilmjeit. Aztán pedig jött az évi 3-4 játékfilm, egyiket be se fejeztem, már indult a másik, két-három asszisztenssel, és én nagyon szerettem ezt a tempót. A mai gyakorlatoddal hogyan ítéled meg a képzés színvonalát a budapesti főiskolán, illetve minek köszönhetted amerikai karriered gyors felívelését? Nemcsak a főiskola nagyszerű, a magyar szakemberek sem véletlenül szereznek hírnevet a világban. Azt azért részben a véletlennek is köszönhetem, ahogy én 81-ben elkezdtem Amerikában dolgozni. Operatőr férjemet, Szántó Andrást vártam vissza egy forgatásról... És este 6-7 óra tájban azt mondja a rendező, "hogyhogy nincs alátéve a hang, hol vannak az asszisztensek?" (Azok hazamennek, nem ücsörögnek bent szerelemből.) Megkérdezte, hogy "alá tudom-e tenni". Mondtam, hogy 15 évig tettem alá, úgyhogy megpróbálom. Amikor férjhez mentél az Amerikában élő operatőrhöz, Andrew Szantohoz, meg sem kíséreltél elhelyezkedni a szakmában? Franciául, németül beszéltem, de nem tudtam angolul. New Yorkban éltünk 87-ig, ott aztán bele a dzsumbujba! - ahogy csak tudtam, televízión és magántanáron és egyetemen keresztül elkezdtem tanulni a nyelvet. Novemberben mentem ki, és a következő év júniusában ültem ezen a bizonyos helyen, a Park Avenue és a 42-es utca sarkán, fönt a Philip Morrisnak volt egy filmstúdiója, ahol játékfilmet, sportfilmet, dokumentumfilmeket, művészfilmeket készítettek. Amibe "beleestem" és "alátettem", az egy játékfilm volt. Itt hozzá voltam szokva, hogy ötkor jön be a stáb, hatkor vetítő! Ott alatta kell lenni. Villámgyorsan raktam alá az én saját módszeremmel, "kézzel-lábbal, lábpedállal", és hát borzasztó boldogok voltak. Kérték, hogy jöjjek vissza másnap is. Aztán: jöjjek vissza harmadnap is... Melyik film volt ez? A Talk to me (Beszélj hozzám!), nagynevű színészekkel, Louise Fletcherrel, Michael Murphyvel. Julius Potocsny rendezte. Elég az hozzá, hogy 2-3 nappal később az egyik asszisztens odajött hozzám, lefogta a kezemet nagyon finoman (de éreztem, hogy körülöttem hűl a levegő, nagyon néznek), és azt mondta: "Annamária, ez Amerika, itt nem kell ilyen gyorsan dolgozni!" Ránéztem, hirtelen nem értettem, hogy mit mond... "Légy szíves, lassíts, mert elvesztjük az állásunkat." 86-ig dolgoztam náluk vágóként, akkor kaptam meg a "televíziós Oscar-díjat", azaz az "Emmyt" egyéni teljesítményért (már háromszor voltam nevezve rá), és ezzel a filmmel, a Precious Legacy-val, az operatőr is nyert egy Emmy-díjat. A Grand Central pedig elnyerte a New York-i Filmfesztivál, a Montreali és a Bordeaux-i Nemzetközi Filmfesztivál Nagydíját. Ez az utóbbi egy nagyon érdekes dokumentumfilm a Grand Central Station-ről. Én ezt úgy vágtam össze, hogy a régi filmek musicaljeiből használtam a zenét, és a régi fekete-fehér anyagot az új, színes, mostani élet képeivel és történeteivel vegyítettem. Az a Julius Potocsny rendezte, aki egyébként a Philip Morris filmstúdiójának volt hajdan a vezetője, és Müller Péternek, itthoni íróbarátomnak az ismerőse. Dehát ott nincs úgy, hogy "ismerősként" fölvesznek. Csak az számít, hogyan dolgozol. Mégis tőle kaptam meg a lehetőséget, és nem csalódott bennem, mert éveken keresztül nagyon hatékonyan dolgoztunk együtt, egy csomó díjat nyertünk mindenfelé. Kaliforniában újból elölről kezdted, amikor bezárt a stúdió? Igen. Az ismerősöket, a kapcsolatokat..., de addigra nekem már olyan mennyiségű anyagom volt, amit mutatni tudtam, hogy rögtön találtam egy ügynökséget, és el is kezdtem dolgozni egy francia koprodukcióban, Omar Shariffel. Franciaországban, Mexikóban forgattunk, a Lorimar volt a gyártó: Blue pyramids lett végülis a címe. Utána egy másik nagyfilmbe kerültem, a Paramountnál. A Hideg világban (Cool World) Kim Basinger és Brad Pitt voltak a főszereplők, Kim Basinger először egy animációs figurát játszik - live-action-animation a műfaja a filmnek - , a Roger nyúl a pácbanhoz hasonló, borzasztó komplikált film volt. Ralph Baakshi, animációs rendező teljes játékfilm hosszúságú rajzfilmeket rendezett éveken keresztül, és igazából ez volt az első filmje, amelyben "élő" színészekkel forgatott. Tíz hónapig vágtuk a filmet, napi 12-15 órán át, öt vágóasztalon, öt asszisztenssel. Komputerizálva ment minden, kockáról kockára, minden jelenetet duplán kellett vágnom, mert az egyiken rajta volt a színész, és a másikon a modell, aki lejátszotta, milyen lesz majd a rajzfigura - ... a kétképernyős vágóasztalon pontosan igazodnom kellett ahhoz a képhez, amiben csak a színész játszott, aki úgy csinált, mintha ott lett volna a modell. De ugyanabban a jelenetben! Rendkívül komplikált feladat volt, már csak azért is, mert nem szinkronkamerákkal vették föl, tehát pusztán a saját két szememre számíthattam, hogy a végeredmény a lehető legpontosabb legyen, ritmusban és kockában egyaránt - tévedésről szó sem eshetett! Az új technikákat mikor sajátítottad el? A 90-es évek elején kezdtem el a komputerek működésének csínját-bínját megtanulni. A vágók szakszervezete - aminek a tagja lettem New Yorkban is, később Los Angelesben is - egy bizonyos összeg (300-400 dollár) lefizetése után biztosít egy 2-3 napos tanfolyamszerűséget, ahol megtanulhatod, és utána gyakorlás... Az aztán már rajtad áll, hogy később szerzel magadnak egy filmet, vagy szerzel egy barátot, akinek van egy komputere, vagy te állod tovább az anyagiakat, hogy tudjál tovább gyakorolni. A legelső komputerek egyébként - az Eddiflex, az Edditroid - szoba nagyságúak voltak, és borzasztó nehézkesek. Aztán jött a Montage, majd az AVID, aztán a "kistestvére", a D-Vision, ami egyszerűbb szisztéma, olcsóbb is - a Light Works, úgyhogy ezt tulajdonképp mind meg kellett tanuljam... Gyakorolsz rajtuk, és ezzel is állandóan fejleszted az agysejtjeidet, hogy abban a pillanatban, amikor szükség van rád, amikor fölhívnak, és megkérdezik, hogy min tudsz dolgozni, akkor azt válaszolhasd: "Mindenen". És akkor az már egy előny. A legfejlettebb, legprecízebb gépek, a Light Works, az AVID, a D-Vision ma már nem is olyan drágák. Viszont a legkorszerűbbek, majdnem minden film ezekkel dolgozik. A komputerizált vágásban sokkal nagyobb a lehetőség. Ezerféle verziód lehet. Én nagyon gyorsan dolgoztam a filmen is, de mivel az agyam még sebesebben járt, sose tudtam olyan gyorsan, mint a komputeren. Úgyhogy a mai napig egyszerűen el vagyok bűvölve attól, hogy ez föl van találva.... Ma már az, hogy megváltoztatok valamit, vagy ki akarok cserélni valamit, pontosan egy gombnyomásnyi időmbe telik! Ha van tíz hasonló felvétel ugyanarról, mondjuk tíz "egyforma" közeli valakiről, ezt most egyszerre ki tudom vetíteni magam elé, és azonnal, hajszálpontosan el lehet dönteni, melyik a legjobb. A technika nem ellenfele a művészi munkának. Vonzó a lehetőség, hogy nincs mód felejtésre. Hiába vagyok én borzasztó jó memóriájú, micsoda szabadság, hogy nem kell fölöslegesen terhelnem olyasmivel, hogy most "az az egy mondat onnan"...! Odamegyek a géphez, "igazam van? Ez a legjobb?"- és akkor még le is tudom magam ellenőrizni: "igen, ez az!" A komputer alkotótárs? Pontosan. És mentesít a hiábavaló izgalmaktól. Azért azt mégiscsak meg kell jegyezni, hogy "a film az film". A filmnek megvan a bukéja! De ma már ebben a "rohanó világban" lassú, és az ember ott tart, hogy amikor a komputer megáll, vagy nem olyan gyorsan találja meg a "kivágást" - nem egy perc alatt, hanem másfél perc alatt -, akkor kopogok az asztalon, "na mi van?". Hogyhogy nincs meg azonnal?! De hát az egyik az egyik, a másik a másik. Annak a kézműves alapon dolgozó, régifajta vágásnak is megvan és megvolt a varázsa..., ahogy ennek is megvan, csak ez más. A Cannes-i és a Hollywoodi Fesztiválon (és azóta még huszonkét másik filmszakmai fórumon) nagy sikert elért Men című filmet te "vágtad át". Miért kértek fel erre, ez szokásos gyakorlat? Persze, van ilyen rengetegszer, hogy valami miatt nem működik a film, és kell egy új ember, egy friss szem. A 22 esztendős Zoe Clarke-Williamsnek ez az első filmje, ő találta meg a novellát, ő csinálta meg belőle a forgatókönyvet, leforgatták, Sean Young, Karen Black, Dylan Walsh a főszereplők, összevágták, lett belőle egy kétórás film, amit nem igazán szerettek, unalmas, vontatott volt, nem az jött ki a történetből, amit akartak. Nekem egy másik vágó ajánlotta, hogy vegyem át. Megkértek, hogy nézzem meg a filmet, kíváncsiak a véleményemre, hogy mi lehet a hibája ... Elmondtam, hogy szerintem először is az értéke (!) az, hogy zseniális színészek játsszák. A probléma az, hogy nem tudod, kiről szól a film. Úgyhogy azt tanácsoltam a rendezőnek, döntse el, kinek a története a film. Egy filmes alkotónak ugyanis arra kell koncentrálnia, hogy a néző agyát Irányítsa, hogy az szeresse azt a filmet, hogy kit szeressen a filmben, kit utáljon... A rendező, a vágó feladata, hogy ezt segítse. Ha a rendező és a vágó partnerek, akkor jó lesz a film. Ha a rendező nem kommunikál a vágóval úgy, hogy egymás értékeit elismerve egy közös, magasabbrendű értéket hozzanak létre, akkor baj van... Vágónak lenni rendkívül "bizalmas állás", mert a közös munka során "lehullik a lepel"... kiderül a gondolattalanság, az ötlettelenség, és lelepleződik a süketelés ... "A király meztelen". Így van! Nekem nem lehet bemagyarázni, hogy "ez egy tehetséges, jó film", ha nem jó. Mert tudniillik, amikor a film megbukik, nem azt fogják megjegyezni, hogy azért bukott meg, mert Komlóssy Annamária, azaz Annamaria Szanto vágta. Vagy a rendező nevére fognak emlékezni, vagy a producer nevére. Nagyon sok esetben szerencsém volt, mert hittek az ítélőképességemben, vagy meg lehetett velem beszélni..., és én hajlandó vagyok arra, hogy "próbáljuk meg így", vagy "próbáljuk meg úgy", mert én is kíváncsi vagyok, hogy mi lesz belőle. Nagyon fontos, hogy nyitott legyél. Nyitott a lehetőségekre. Sokszor egyszerűen megérzem, hogy "ez nem fog működni". Visszatérve a Menre, ennek a rendező kislánynak azt javasoltam, hogy a film első negyven percének jelenetein változtasson, elmondtam, hogy milyen sorrendben, aztán azt, hogy ez Sean Young filmje, eszerint kell mindenkit "hozzáakasztani" a történethez... Erre azt mondták, hogy üljek le a vágóasztalhoz. Addigra ők már kivették a komputerből, és minden filmen volt. Tehát egy vágóasztalon az összes kimaradt anyagon végigrohantam, mert nagyon sürgős volt a film, azt akarták, hogy a Cannes-i Fesztivál előtt legyünk kész. "Teljesen mást csinálsz belőle"- jegyezte meg a producer. A vágóasztalnál elmagyaráztam, mit miért, hogyan szerkesztek össze, hogy kinek a tekintetével és miért kapcsolom össze a másik tekintetét, hogy kit miért tartok hosszabban, hogy ki az, akire koncentrálni kell, kire nem. Ez a fajta játék nagyon érdekes dolog, és ráadásul minden film más. Minden egyes filmben mások a lehetőségek, mások a szereplők, más a rendező, mindezekhez kell alkalmazkodni. Mi a titka egy jó vágónak? Hogy jó kaméleon tudjon lenni, bele tudjon illeszkedni annak a bizonyos filmnek a szövetébe... Ez a kosztümös film, amit most vágok, egészen másfajta film, mint a Men, ami egy modern nőről szól, aki majdnem úgy viselkedik, mint egy férfi: keres egy társat magának, mert akibe szerelmes, az egy gazdag és fiatal, nagyon szimpatikus fiú, de sehova nem tart a történetük, a fiú ugyanis reménytelenül alkoholista. És a nő úgy dönt, mint egy férfi, körülnéz a férfiak háza táján, hova tud menni, mit tud csinálni. Szóval levágtam 90 percre a kétórás anyagot, és borzasztóan tetszett a producernek és a rendezőnek, mert összeállt a történet: most szeretted a főszereplőt, és némelyik férfi vicces volt, a másikon elgondolkoztál - sajnáltad és sírtál -, aztán akibe igazán szerelmes lesz a végén, az meghal, és érzed a nő megkeményedését amint átalakul, és megy tovább az életében egyedül. Benevezték Cannes-ba, nagy sikere lett, most már a huszonnemtudomhanyadik fesztiválra hívják meg a kislányt, megnyerte a Hollywoodi Filmfesztivál nagydíját, és azt hiszem, a jövője biztosítva van. Mielőtt eljöttem volna ide, akkor csináltam viszont egy filmet, ami gyerekekről és egy elefántról szól: négy kistestvérről, és egy bébielefántról, aki megmenekül a lelövéstől. Elszabadul és beszabadul egy családi ház kertjébe. A gyerekek megpróbálják eldugni az elefántot, hogy a mama ne vegye észre, és ebből lesznek a bonyodalmak. Fölvettek "kétszáznegyvenmillió" méter anyagot az elefántról (idomított elefánt egyébként) és tüneményesen okos! - napi ötezer dollárért -. Egész egyszerűen megunhatatlan! De ugye végigmenni a computerben az összes elefánt-anyagon, hogy mikor milyen reakcióra mit vágsz be a gyerekekkel, mintha az elefánt tulajdonképpen reagálna a szövegre, meg az akcióra, a gyerekek meg - egyik se színész - "összevissza" játszanak, úgyhogy azokból is kicsipegetni a legjobb kifejezéseket, meg a legjobb akciókat... Szóval abban a filmben meg ilyesfajta kihívások voltak! Aztán csináltam olyan akciófilmet is - éjjel-nappal puffogtatnak benne -, amit 5-10 kockánként kellett fölépíteni. Mindegyik film más, és bele kell éljed magad. A vágó teszi föl a koronát a műre? Ő "a nagy koordinátor"? Császárnak semmiképpen sem képzelheted magad, már csak azért sem, mert minden ember esendő, és mindenki követhet el hibákat, tehát én soha sem képzelem magam császárnak, mert lehet, hogy nincs igazam. Megpróbálom a tudásom maximumát adni, elmondom a meglátásaimat, az ötleteimet a rendezőnek A Mennél olyan partnerekre találtam, akik azonnal értették, hogy mit akarok mondani, szóval azonnal vették a lapot. Ha elfelejted egy filmről - mikor beülsz -, hogy szép a kép, hogy jól van vágva, hogy a színészek mit csinálnak, akkor az jó film. Mert ha azt nézed, hogy jaj, milyen helyes ez vagy az, milyen attraktív az operatőri munka, és hogy a hangszerelés milyen fantasztikus, akkor "szétválasztódik" az, aminek mind egybe kell folynia. Amit a vásznon látsz, azt másfél órán keresztül úgy kell élvezned, hogy amikor a filmnek vége van, legbelül azt mondjad: "jaj, de szeretném még nézni!" Ez a jó film. Mint ahogy ha egy szép szimfóniát hallgatsz mesterfokon, nem válik ki belőle a hegedű vagy a dobszóló, vagy a karmester produkciója, mert a zenét hallgatod. Pontosan. Vegyük például a Kabarét! Azt szoktam mondani, hogy egy ilyen filmet, mint a Kabaré, "megvágni ... és meghalni!" ... Ez a "vég"! Tizennégyszer láttam, mert a tartalma, a mondanivalója, a játékossága, ugyanakkor a mélysége, a zenéje, Bob Fosse zsenialitása valami olyan fokú abszolút művészet, ami minden vágó álma... Sok magyar filmmel is így vagyok, a Szerelem, az Egy erkölcsös éjszaka... világviszonylatban is fantasztikus értékek. Vagy: a Sodrásban! ... A magyar filmgyártás gyakorlatilag elsőként volt világhíres, és az sem lehet véletlen, hogy magyar filmrendezők építették föl Hollywoodot annakidején. Úgyhogy csak sajnálni lehet, hogy ma már ez széthullott itthon, Magyarországon, mert a sok tehetséges filmes nem tudom, merre talál majd lehetőséget. Mióta Los Angelesben élsz és dolgozol, nyomon tudtad követni, hogy itt milyen filmek készülnek? Nem. Nincs lehetőségem, mert először is kilenc óra az időeltolódás, aztán pedig ott gyakorlatilag teljes hírzárlat van, olyan értelemben, hogy ők még Európáról se nagyon akarnak tudni semmit. Végül pedig ott nincs magyar állam, aki téged kifizet, ott magad szerzed a munkát, ott vagy dolgozol, vagy rohansz a munka után. Én 17 éve vagy dolgozom, vagy rohanok a munka után. Nincs idő lazításra. Nincs időd arra, hogy megöregedj, hogy az agyad begyöpösödjön, állandó tréningben kell lenned. Most kikkel találkoztál Ember Juditon kívül? Kovács Andrással, Gaál Istvánnal, Sára Sanyival, András Ferivel, Kardos Pityuval... Elmentem a Duna TV-be... Ott Mátis Lillával - mind régi jó barátok. Bementem a Filmgyárba, és ott Tímár Péterrel, akit nagyon régóta ismerek. Levetítette az új filmjét. Makk Károllyal beszéltem telefonon. Tanítasz valahol? A Focus Institute-ban fogok. Cheryl Dubois rendezőnő kért föl, ez egy nagyon érdekes filmiskola lesz, amit a nagy stúdiók szponzorálnak. A tanulókkal készített filmek bevétele pedig a kevésbé tehetős kortársaiknak megy. Tehát többféle célt szolgál ez a Los Angeles-i intézet, összefogja, fölneveli valamire a hallgatókat, egy kicsit jobb körülmények közé tereli az életüket, a pénznek viszont a szegény gyerekek fognak örülni, mert ők kapják. 18-30 év körüliek a tanítványok, ez a képzési forma afféle átmenet egy tanfolyam és a főiskola között. Megadja az alapot, kiderül, hogy valakinek van-e tehetsége vagy nincs. Ugródeszka lehet. A kapitalista rendszernek nagyon sok rossz tulajdonsága van, de van jó tulajdonsága is. Motivál arra, hogy küzdj. Szelekció van, egészséges szelekció. Aki nem érdemes valamire, az elesik. Aki gyengébb, az hátramarad. Aki erősebb, az előrejut. Ez mindenféle szempontból így működik. Sokszor igazságosan, olykor igazságtalanul is, de itt élünk a Földön, ilyen az élet. Meg kell tanulni, hogy nem szabad elesni! Mert nincs aki fölsegítsen. Van vágó-filozófiád, Szakmai Tízparancsolatod? A leglényegesebb dolgok a következők: nagyon "tudnod" kell magadat. Nagyon kell szeretned, amit csinálsz. Nagyon fontos, hogy ne hazudj. Se magadnak, se másnak, mert visszaüt. Ne pletykálj. A vágószoba az egy szentély. Onnan soha semmi nem mehet ki, mert az szakmai titok. Próbálj a rendező és a film szemével és agyával gondolkodni addig a pár hónapig, amíg azt a filmet csinálod. Ha erre képtelen vagy, akkor ne csináld, mert automatává válsz. Meg kell tanulnod élvezni, amit csinálsz, csak akkor fogsz tudni eredményeket elérni. Ha ez nem megy, akkor csak egy viszonylag jól kereső gép vagy tulajdonképpen. Jól hangzik, hogy te filmvágó vagy, de soha nem leszel boldog, és a filmed sem lesz igazán jó. És hát nagyon fontos, hogy szeresd - legalábbis próbáld megszeretni - azokat az embereket, akikkel együtt dolgozol, mert csak úgy tudsz igazán velük együtt lüktetni. Szóval mindig legyen benned lelkesedés. Én mindig borzasztóan tudtam örülni még annak is, amikor már nem aludtam hetek óta, éjjel kettő és négy között volt végre két szabad órám, és akkor valamelyik barátom felhívott, hogy "te, itt van ez a film, hallgasd meg, miről szól". És akkor elkezdte mondani, hogy miről szól, és az agyamban elindult a "gyertyafény", aztán abból egy "villanykörte" lett, aztán egy "reflektor", és aztán kitaláltuk, hogy mikor csináljuk meg. Borzasztóan fontos egy alkotó ember életében, hogy meglegyen benne ez az állandó megújulás, a kíváncsiság, a fellángolás... Ha ezt elvesztem, akkor abba fogom hagyni. A szakmád a szenvedélyed? Igen. Olyan örömet okoz nekem! Túl kell tenni magát az embernek bizonyos hétköznapi dolgokon, amik nem fontosak, eltörpülnek a nagyobb célok mellett. És bármilyen nehéz, a fájdalmakon is... Annakidején a mostanra legyalult II-es telepen ismertem meg Máriássy Juditot, és amikor 67-ben átkerültem az I-es telepre, akkor a Kerényi Gabi vágott egy filmet, amit a Máriássy Félix rendezett, és én az asszisztense lehettem. Félixnél bűbájosabb, kedvesebb úriemberrel addig én nem találkoztam. Nagyon jó volt vele dolgozni. Vagy Zákonyi Sanyival... És dolgoztam Máriássy Ferkóval is... Rettenetes fájdalom nekem, hogy eltűnt ez a világ, hogy sokan meghaltak, megöregedtek, és a fájdalmammal csak azt tudom csinálni, hogy megpróbálok "csak a szépre emlékezni"... Zolnay Pált is nagyon szerettem.. Zolnay mindig Szécsényinével dolgozott, és én "fregoliként" ugráltam be, amikor kezdtem itt a Filmgyárban. Abban az időben ez valóban egy nagy család volt, mindenki mindenkit ismert, mindenkit szeretett, próbálta valahogy segíteni. Szóval nem volt "ember embernek farkasa", nem volt így széthullva. Arról a 15 évről, amit itt eltöltöttem mint vágó, csak szép emlékeim vannak. "Mi a boldog élet titka? A rossz memória" - tartja egy angol közmondás, és én sem akarok emlékezni a rosszra. Csak a jóra és a pozitívra, és arra, ami holnap történik. És nem akarok visszanézni, és azon rágódni, hogy mi volt rossz.. Még azt is "megjavítom", vagy úgy akarok emlékezni rá, hogy jó volt, mert az nekem jobb érzés. Ez nagyon fontos. Tulajdonképpen ez élteti az embert. Hogy mindig előre nézzen. Emlékszel az Elfújta a szélre? Mi mindenen megy keresztül Scarlett! És amikor a legvégén Clark Gable otthagyja, a nő a kamera felé fordul és a legeslegutolsó mondata az: "Tomorrow is an other day." Szóval: kezdem elölről. Holnap lesz egy másik nap, aztán egy újabb holnap, és nem egy újabb tegnap. Ez a Tízparancsolat legfontosabbika. Van a vágóknak rendszeres szakmai fórumuk, ahol kifejezetten vágási szempontok szerint értékelik a filmeket? Nincs ilyen. Illetve van az Oscar-díjra való szavazás, vagy van, amikor a többi vágó szavaz a Unionban, hogy kinek a filmje a legjobb. Ezek nagyon pártosak. Az angol beteg című film például egyszercsak elkezdett valamitől "fölfújódni", és akkor az összes Oscar-díjat megnyerte. Számomra a legérthetetlenebb dolog, hogy egy olyan film kapja például az Oscar-díjat a hangmérnöki munkára, ami jellegtelen. Úgyhogy változik a világ, vannak a stúdiók, vannak a televíziók, minden megy egy kaptafára, viszont jól fizetik. Ha egy televíziós vágó - aki úgyszólván státuszban van -, 4-5 ezer dollárt kap egy héten, az nem fogja az asszisztensét megtanítani. Minden felajánlott munka kihívás? Létezhet olyan anyag, aminek sose vállalnád el a vágását? Pornófilmet például nem vágnék, nálam ez kizárt dolog. Vagy volt olyan is, hogy elküldte az ügynökségem a scriptet, hogy olvassam el. Ha látom, hogy valami embertelen baromság az egész, akkor azt mondom, hogy nem. Mert nem látok benne semmi fantáziát. Ha valami totális ökörség, arra minek pazaroljam az időmet... Hollywoodban mindenki rendező-író-producer és zseni. Bárhova mész, ő vagy író, vagy rendező vagy mind a kettő, és producer, de hogy a filmbizniszben van, az fix... És ír. Mindenki ír, de milyet? Az alkotás mindig jobban érdekelt, mint a tanítás. Most értem el arra a pontra, hogy elvállaltam - mellékállásban - az előbb említett munkát, a gyerekek miatt, másrészt mert ez másféleképpen élesíti az agyamat, de én inkább alkotó embernek tartom magamat. Úgy érzem, ha a kezemben van az anyag, azt meg kell formálni... Faragod, faragod, aztán kiderül, hogy mi lesz belőle. És ez az élvezet, hogy az hogy alakul! Filmográfia Komlóssy Annamária (forrás: Magyar Játékfilmek Filmográfiája) Staféta (1970) A sípoló macskakő (1971) Bekötött szemmel (1974) Ereszd el a szakállamat! (1975) Az idők kezdetén (1975) A kenguru (1975) Szépek és bolondok (1976) Zongora a levegőben (1976) K.O. (1977) Kihajolni veszélyes (1977) Fagyöngyök (1978) Kinek a törvénye? (1978) Égigérő fű (1979) Élve vagy halva (1979) Hogyan felejtsük el életünk legnagyobb szerelmét? (1979) Útközben (1979) Haladék (1980) Örökség (1980) Vámmentes házasság (1980) Annamaria Szanto (forrás: IMDB) Shadow Hours (2000) Dog of Flanders, A (1999) Ninjas: High Noon at Mega Mountain (1998) Men (1997) Portrait in Red (1997 Timeless Obsession (1997) Galgameth (1996) Final Vendetta (1996) Sacred Cargo (1995) Play Time (1994) Cool World (1992)
Makk Károly: Macskajáték (1974) 55 KByte
Gaál István: Zöldár (1965) 67 KByte
Ember Judit: Fagyöngyök (1978) 49 KByte
Mészáros Márta: Örökség (1980) 49 KByte
Kovács András: Staféta (1970) 66 KByte