Boronyák Rita A komédia gyorsabb út a dolgok lényegéhez
Beszélgetés Catherine Corsinivel és Karin Viard-ral


76 KByte

2000. április 13-22. között negyedik alkalommal rendezték meg Magyarországon francia filmnapokat. Idén négy magyar városban, Budapesten, Szegeden, Pécsett és Debrecenben nyolc filmet láthattak az érdeklődők. Régis Wargnier-től a Kelet-Nyugatot, Diane Kurys-tól A század gyermekeit, Patrice Leconte-tól a Lány a hídont, Catherine Corsinitől Az új Évát, Mathias Ledoux-tól a Sötét ablakot, Gabriel Aghion-tól A vágy forradalmát, Pierre Jolivet-től Az én szép kis vállalkozásomat és Léos Carax-tól a Pola X-et . Az Unifrance válogatása határozott és célszerű: a filmek jól reprezentálják az elmúlt évi francia filmtermést. A kosztümös történelmi filmtől a thrilleren át a kísérleti-művészfilmig szinte az egész műfajpalettát lefedték.

Interjúalanyaim, Catherine Corsini (1956), Az új Éva rendezője, és Karin Viard (1966) színésznő, a film főszereplője az úgynevezett női filmet képviselték Budapesten. Talán óvatlanság a női jelzőt alkalmazni, Magyarországon ugyanis nyomában menten felhorgad a negatív előítéletesség. A női másság - annak dacára, hogy egyéb különbözőségekkel (faji-kulturális másság, egyneműek szerelme, transzvesztitizmus és holdudvara stb.) együtt nagy közkedveltségnek örvend a világ filmeseinek körében - elfogadtatása és ábrázolása Magyarországon, ama poétai tudomány mintájára, valahogy mégse tud lábra kapni, mivel ez a női kérdés-vita nem zajlott még le nálunk.

A film története röviden: Camille független, koraharmincas párizsi nő, úszást oktat gyerekeknek. Buliról bulira jár, vonzzák a zűrös dolgok. Az élete üres, ezt ő is érzi, időnként depresszióba esik. Egy ilyen alkalommal ismeri meg Alexis-t, akinek beállt az élete: higgadtan, kiegyensúlyozottan dolgozik a szocialista pártban, s ugyanígy neveli gyermekeit, feleségével a kapcsolata szeretetteljes, némi kincstári humorral spékelve. Első körben Camille lepattan erről a gömbszerű tökéletességről, amit a férfi vont maga köré. De a lányt nem olyan fából faragták, hogy ha már végre-valahára megtalálta élete értelmét, alázatosan lemondjon róla, csak azért, mert az adott úr nem méltóztatik érdeklődni iránta. Konzervatív szemmel nézve megalázónak tűnő helyzetekbe keveri magát, a lelki és a fizikai erőszaktól sem riad vissza. Bosszúból még férjhez is megy, de a nászéjszakán is Alexis-t hívja találkára. A férje leüti a pályaudvaron. Pár hónap múlva Camille és Alexis találkoznak: Camille gyereket vár, nem tudja, ki a gyerek apja. Alexis elvált időközben, így semmi nem állhat korunk Évájának boldogsága útjába.

Irigységgel töltött el az a nyugodt magabiztosság, ahogyan Ön Franciaországban a világ legtermészetesebb módján leforgat egy filmet egy ilyen, kelet-európai szemmel nézve fölforgató nőről. Camille, a hősnő függetlensége, életformája, erőszakossága szerelmével, a nős Alexis-vel szűkebb környezetemben túlnyomórészt visszatetszést keltett.

Catherine Corsini: A különböző országokban hallott reakciók sokat elárulnak az adott országról...

Az Ön filmje mintha csak Wilhelm Reich mondását akarná kifigurázni, amely szerint az életben két fontos dolog van, az osztályok harca és a szexualitás. Az Ön filmjében mindkettőn jókat nevetünk.

Catherine Corsini: Az osztályharc jelentősége napjainkra teljesen megváltozott. Most inkább az észak-dél, a gazdagság-szegénység ellentéte dominál. Franciaországban például vannak olyanok, akik nagyon nagy szegénységből jöttek, aztán az internetes börze révén hihetetlen gazdagságra tettek szert. Vagy vegyük Oroszországot, ahol a maffiák mindenhol megtalálhatók, a pénz hatalmát képviselik. Azt mondhatnám, hogy sajnos a szabadság jegyében nagyon sok minden vész el, minden nagyon gyorsan alakul át. Olyan emberek mindig vannak, akik kívül rekednek, illetőleg olyanok is, akik a csúcson vannak. Az ezek közötti rés, különbség egyre nagyobb, és ez szerintem roppant tragikus.

Akkor miért éppen szocialista ez a szegény Alexis?

Catherine Corsini: Mert a szocialisták amolyan se hús, se hal párt, egyfajta "között"-et képviselnek. Forradalmárok voltak, reformisták lettek. Olyan hatalmon lévő párt, amelyik szociális intézkedéseket hoz, és amikor hatalmon van, akkor a tőzsde az egekbe szökik. Olyan párt, amelyik "menedzsel", a kényelmes megoldásokra törekszik.

És miből él meg Alexis, a pártból?

Catherine Corsini: Igen. A szocialista párt elég jó megélhetést biztosít neki.

Miért választotta hősnőjének a Camille nevet? A film címe Az új Éva.

Catherine Corsini: Ez a név kétértelmű, hiszen férfi és nő egyaránt viselheti. Mindjárt a névben van tehát egy férfi és egy női oldal. Nagyon szeretem ezt a keresztnevet, többek között azért is, mert egyik szépapámat így hívták. Sok mindennel indokolható tehát, de ez valahogy úgy volt, hogy kapásból, evidenciaként kereszteltem el így. Mindezeken kívül a francia filmekben és az irodalomban elég gyakori keresztnév.

Megérdemelte-e Camille azt a nagyon durva ökölcsapást a pályaudvaron? Azt jelenti-e ez, hogy Camille erőszakossága "üt vissza"?

Karin Viard: Igen, mindenképpen megérdemelte. Persze, az ember sosem "érdemli meg" az erőszakot, sosem "érdemli meg", hogy megverjék, de az a bizonyos ökölcsapás olyasvalamire volt válasz, ami rettenetes, ami borzalmas. Ez a lány hozzámegy valakihez, elhiteti vele, hogy szereti, és a nászéjszakájukon kiszökik a pályaudvarra, ott várja a szívszerelmét. Hát... Nem mondom, hogy szándékosan veri át a férjét, hisz ő maga is elhiszi, amit csinál, az esküvőt, a többit.

Részletkérdés, de szerintem jelentéssel bíró: amikor Camille a pályaudvaron, a vonatnál várja Alexis-t, akkor szinte kizárólag kopaszodó férfiak szállnak le a vonatról. Márpedig Alexis kopasz. Szándékosan fordul-e át képbe itt a "már megint csak őt látom mindenütt"?

Catherine Corsini: Irtó furcsa volt, mert a forgatás során az operatőrrel, Agnes Godard-ral konstatáltuk, hogy hihetetlenül sok a kopasz ember a statisztériában, már mi is mindenhol kopaszokat láttunk. Úgyhogy ez véletlen volt.

Mit gondol Camille magányosságáról? Amit ő képvisel, abból az következik, hogy ha valaki az önállóságra voksol, akkor magányos lesz.

Karin Viard: Ez tagadhatatlanul így igaz. Ez a nő visszautasítja, hogy azért tartozzon valakihez vagy valakikhez, hogy ne legyen magányos. Inkább szembenéz ezzel, hogy közelebb maradhasson saját magához, ahhoz, amit ő gondol, ahogyan neki van kedve az életét alakítani. Egy kicsit forradalmár...

Franciaországban, vagy kelet-európai szemmel nézve?

Karin Viard: Még Franciaországban is annak számít.

Catherine Corsini: Furcsa, hogy annak dacára magányos, hogy folyton van vele valaki.

Talán furcsállni fogja a következő kérdésemet. Segített Önnek valamiben ez a történet? Megmagyarázom. Van egy barátnőm, aki megnézte az Önök filmjét, és utána meg merte mondani a fiúnak, aki tetszik neki, hogy szereti. Direkt és nagyon erős hatás: a film képes valakit, aki nem ennyire biztos önmagában, mint Camille, megerősíteni önállóságában, megszabadítani attól a még mindig bevett szokástól, hogy egy lány csak várja meg szépen, míg a kiválasztott pasi végre észreveszi. Volt-e önnek effajta, iciripicirit didaktikus szándéka a filmmel?

Karin Viard: Hát, Camille mindenesetre nem áldozat. A saját kezébe veszi a sorsát. Elhatározza: ezt akarom, és megteremti magának a lehetőséget, hogy el is érje. Megengedem, nem túlságosan van tekintettel másokra.

Itt újra felmerül az erőszak kérdése. Nálunk egészen más erőszakos nőnek lenni. Kelet-Európában sokkal kevesebbért is erőszakosnak tartanak egy nőt. Nálunk nem volt 1968, nem zajlottak le azok a viták, amik Franciaországban elősegítették a független nő társadalmi elfogadottságát.

Catherine Corsini: Ezt a filmet a saját élményeimből forgattam, ami értelemszerűen franciaországi, párizsi tapasztalatokat jelent. Nagyon érdekesek számomra a különböző országokban hallott reakciók.

Karin Viard: Számunkra...

A francia nőkre gondol?

Karin Viard: Catherine és a magunk nevében beszélünk, de szerintem nagyon sok francia nő- és kortársunk osztja a véleményünket. Nincs az a nő, bármilyen szép, rendkívüli és elragadó legyen is, aki fel tud borítani egy igazán stabil házasságot. Egyetlen Camille sem tesz tönkre semmi olyasmit, ami addig ép volt. Alexis házassága a feleségével roppant törékeny. Társadalmilag, a gyerekek nevelésében működik, de lényegét tekintve nem. Camille csupán rávilágít erre. Mi úgy gondoljuk, hogy Camille nem teszi tönkre ezt a családot. Csupán felrobbant valamit, ami amúgy sem ment volna tovább. Ha nem Camille, akkor valaki vagy valami más robbantaná föl. Alexis és a felesége, Isabelle házassága mindenképpen halálra ítéltetett.

Isabelle, a feleség kapcsán jól látom-e: a törvényes hitves borzasztó nevetséges, mert pózol, mert egy pillanatra sem természetes. Az uszodában, Camille terepén, a medencében egy pillanatra felsejlik, hogy vonzó nő. Aztán odaúsznak a kislányai, és megint tyúkanyó lesz belőle.

Catherine Corsini: (nevet): A színésznőnek ilyen az arckifejezése... Igen, az uszoda, az tényleg fontos.

A magyarban van egy közmondás, él, mint hal a vízben.

Catherine Corsini: Franciául: boldog, mint hal a vízben.

Akkor ez még jobban illik Camille-ra. Az uszoda egyébként is szimbolikus, hiszen Isabelle és Camille igazán ott találkoznak egymással, értem ezalatt, hogy egy őselemben, levetkőzve, önmagukként. Camille úszást oktat gyerekeknek. Nem fontos számára, csupán pénzkereset. Másként mondva: nincs hivatása.

Catherine Corsini: Nincs. Az ő hivatása a szerelem.

Hát ezért nem forradalmár számomra. A hagyományos terepen mozog, a nőiségével akar valamit kezdeni.

Catherine Corsini: De igen. Számomra ő sokkal erősebb, mint azok, akiknek elméleteik vannak. Ő az érzelmek szintjén forradalmár. Forradalmasítja Alexis házasságát. A saját eszközeivel és nyelvén még a szocialista pártban is elfogadtat és megértet dolgokat. A szívével, az érzelmeivel beszél. Persze, ezek elsődleges, primér érzelmek és cselekedetek, de a környezete egyszer csak elkezd gondolkodni, hogy kiket fogad el Camille és kiket nem, hogyhogy megítéli a fivérét. Ez a viselkedés nyilvánvalóvá teszi, hogy nem dogmatikus, nem elvek szerint él, de egycsapásra változásokat képes elindítani, amire a meggyőződéses emberek nem képesek.

A feministák nem támadják Önt?

Catherine Corsini: Azt gondolom, a filmnek nem sok köze van a feminizmushoz. Nemigen törődöm vele. Nem azért csináltam a filmet, hogy megfeleljek az elvárásaiknak. A feministák nem szeretik, hogy a végén egyfajta megbékélés van, hogy Camille bizonyos értelemben megtalálja a boldogságot, még ha az némileg kétértelmű is. A feminizmus nem túl erős Franciaországban. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a radikálisabb nők nemigen fogadták el ezt a befejezést. A feminizmusnak nagyon sokat köszönhetünk, nagyon sok mindennek ők törték az utat, többek között nekik köszönhetően foglalkozik filmezéssel annyi nő, de aztán ennyi. Úgy érzem, nem vagyok benne ebben a harcban. Nem is tudom, jelent-e ez még valamit.

Milyen volt a franciaországi fogadtatás? Amikor a múlt héten Párizsban jártam, már nem szerepelt a film a moziműsorban, noha csupán egy éve mutatták be. Sikere volt?

Catherine Corsini: Igen, nagyon szép sikert aratott. Sokáig volt műsoron.

Lát-e különbséget a film párizsi és vidéki fogadtatása között?

Catherine Corsini: Párizsban és a nagyvárosokban sokkal jobban ment, mint vidéken.

A magyar visszhangot milyennek tartják?

Karin Viard: Egy kicsit, hogy úgy mondjam, meg vannak ütközve a nézők. Sokan mondják, hogy milyen bátor vagyok, hogy ezt el mertem játszani.

Franciaországban is ekkora bátorságnak számít ez a tény?

Karin Viard: Hát azért ott sem játszaná el mindenki, de azért itt nagyobb a megütközés.

A film vége az, hogy Alexis és Camille találkoznak. Camille terhes, de nem tudja, ki a gyerek apja, a férje, vagy Alexis. Fontos Ön szerint, hogy egy nő tudja, ki a gyereke apja?

Catherine Corsini: Úgy gondoltam, hogy ez az ötlet jól illik Camille kalandor, egyszersmind romantikus természetéhez. Hogy úgy fogadja a dolgokat, ahogyan jönnek.

Ez azt is jelenti, hogy a jövő családja Ön szerint ilyen lesz?

Catherine Corsini: Szerintem a megszületendő gyerek a fontos, az emberek, akik körülveszik, csak utána következnek a fontossági sorrendben. Nem elsődleges szempont, hogy ki nemzette azt a gyereket. Persze, attól az a későbbiekben még problémák forrásává válhat...

Szerettem a film harsány színeit, az egész életteliségét, vérbőségét.

Catherine Corsini: Az emberek általában komédiának, jó mulatságnak látják ezt a filmet, és nem gondolnak arra, hogy pszichológiailag megalapozott vagy sem. Tényleg tele van erősen börleszk pillanatokkal, helyzetekkel. A mélyén meghúzódó bonyodalom persze pszichológiai alapozottságú, de ezzel a börleszk-felszínnel kell elfogadni a filmet.

Ez a szerencséje is, hiszen ilyen kinevethető formában sokkal "fogyaszthatóbb"- fogalmazzunk így -, mint ha drámába önti.

Catherine Corsini: Ha pszichologizáló akarna lenni, sokkal inkább ki kellett volna dolgozni a mellékszereplőket. A komédia-formának megvan az az előnye, hogy sokkal gyorsabban a dolgok lényegéhez lehet jutni. Itt kanyarodunk vissza a színekhez. A komédia olyan, mint amikor csak feldobja az ember a színeket a vászonra.

Camille-nak van két barátnője, akik több kemény helyzetben is mellette vannak, mindig meghallgatják, sokat segítenek neki. A film magától értetődő természetességgel tudatja velünk, hogy ők egy pár, s harmonikus egyetértésben élnek egymással. Az egyikük, Louise nagyon hasonlít Önre. Mennyire szándékos ez?

Catherine Corsini: (nevet) Mireille Roussel-lel, a színésznővel csaknem véletlenül találkoztam. Szinte az utolsó pillanatra maradt, kik játsszák a női párt. Persze, észrevettem, hogy némiképp hasonlít rám, többen mondták is. Elfogadtam adottságként, kicsit tetszett is ez a játék.

Szerencsejátékos-e még, a szónak abban a klasszikus, dosztojevszkiji értelmében?

Catherine Corsini: Nem, már egyáltalán nem. Egy film elkészítése elég nagy feladat és elég sok kockázat számomra. Most szívesebben fordítom minden energiámat egy jó film elkészítésére, mint egy pókerparti megnyerésére.


107 KByte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár fórum fórum mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap