Traser Mária "A film se nem művészet, se nem technika, a film rejtély"
Interjú Pierre Cadars-ral, a Toulouse-i Archívum igazgatójával

Pierre Cadars
Pierre Cadars
18 KByte

Szeptemberben, az Örökmozgó Filmmúzeum immár hagyományos Filmemlékezet Fesztiválján sikeres programmal mutatkozott be a Toulouse-i Filmarchívum. A rendezvény vendége volt Pierre Cadars úr, a Toulouse-i Archívum igazgatója.

Kérem, mesélje el, hogyan került kapcsolatba a film világával.

A filmhez való viszonyomat meghatározza az életkorom. 1944-ben születtem, tehát abban az időben végeztem a tanulmányaimat, amikor a francia film egy álom kellős közepén élt, a filmtörténet új korszaka indult, az "új" és a "fiatal" mítosza uralkodott, s nem csak a művészeti életben. A film, mint a 20. század művészete, a fiatalok művészete lett. Ebben az időben élték virágkorukat a filmklubok is. Mára Franciaországban a filmklubok gyakorlatilag megszűntek, viszont abban az időben, amikor én 15-20 éves voltam óriási hatást gyakoroltak a fiatalokra. A filmklubok tették lehetővé, hogy lássuk azokat a filmeket, amelyek a hagyományos moziforgalomban nem kerülhettek vetítésre, így nem csak a korabeli francia filmeket, hanem a cseh, lengyel, magyar filmeket is. Filmklub vetítéseken találkoztam a filmélet nagy egyéniségeivel, többek között Raymond Borde-dal, akit 18 évesen ismertem meg. Ő akkoriban már maga köré gyűjtötte azokat a fiatalokat, akikkel a leendő Toulouse-i Archívumot megalapította. Amikor tehát 1964-ben a Toulouse-i Filmarchívum hivatalosan megnyílt, én 20 éves voltam, s már egy ideje Raymond Borde csapatához tartoztam. Ezzel párhuzamosan egyetemre jártam, történelmet és földrajzot tanultam, amit aztán később évekig tanítottam is egy toulouse-i gimnáziumban. Mintegy húsz éven át kapcsolódtam külső munkatársként az Archívum munkájába, Borde körül ugyanis egész csapat tevékenykedett, akik rajongva szolgáltuk a filmmegőrzés ügyét, de nem kaptunk érte fizetést. 1981-ben nyílt lehetőség az igazgatói állás meghirdetésére. Raymond Borde és mások is rám gondoltak, s így engem neveztek ki az Archívum élére. Két évig töltöttem be ezt a tisztséget. 1983-ban részint a saját, részint mások hibájából ellehetetlenült a helyzetem, s lemondtam. Az Oktatási Minisztérium alkalmazottjaként dolgoztam tovább Toulouse-ban, regionális oktatási és kulturális problémákkal foglalkoztam, aktívan részvettem Toulouse és vidéke kulturális életében, s továbbra is rendszeresen látogattam az Archívumot, jó kapcsolatban maradtam az intézménnyel. 1997-ben, amikor is az Archívum új korszakához érkezett, új épülettel és szakmailag megújult, kitűnő munkatársi gárdával, Daniel Toscan du Plantier elnök úr és maga Raymond Borde is engem kértek fel, hogy vállaljam el újra az igazgatói munkakör betöltését. Így 1997 óta én vagyok az Toulouse-i Archívum főigazgatója, vagyis tényleges vezetője, aki a gyűjteménytől kezdve a mozi programjáig, mindenért felelős. Életemet több mint harminc éve meghatározza az archívumi tevékenység, s ezzel párhuzamosan folyamatosan írogatok a filmről. Jelentősebb munkámnak mondható a német nemzeti szocialista korszak filmművészetéről, vagy a Gérard Philipe életéről és munkásságáról írt könyvem, amely utóbbi több kiadást ért meg. A film tehát végigkísérte életemet, meghatározta tevékenységemet.

Sosem akart Párizsban élni?

Nyolc éves korom óta élek Toulouse-ban. Toulouse-tól nem messze, egy kis faluban, Rhodes-ban születtem, de tanulmányaimat Toulouse-ban végeztem, engem minden Toulouse-hoz köt. Nemcsak a város lakóit, utcáit, épületeit ismerem kívülről, de történetét, életét, lehetőségeit is. Röghöz kötött, hűséges típus vagyok. Nem szeretek utazni, nem szeretek kimozdulni, jól érzem magam ebben a biztonságos, ismerős közegben. Párizsban kicsit elveszett vagyok. Fiatal koromban olykor talán éreztem a vidéki lét hátrányait, de ma már kitágultak a határok, lehet érvényesülni Párizson kívül is.

Bemutatná a Toulouse-i Filmarchívumot ?

A Tolouse-i Archívum nem tartozik a világ nagy vezető archívumai közé, de nem mondható jelentéktelen intézménynek sem. Világviszonylatban valahol a középmezőnyben foglal helyet, Franciaországban pedig a párizsi Cinématheque francaise és a lyoni Lumiere Intézet mellett a harmadik legfontosabb archívum. Jól ismert, történeti múlttal rendelkező, jelentős filmgyűjteménnyel bíró, széleskörű kulturális tevékenységet kifejtő intézet. S úgy gondolom, mára kiegyensúlyozott, jól kiépített struktúrával is rendelkezik, évi 8 millió frankos költségvetésből gazdálkodó, komoly vállalkozás. 2 millió frank állami támogatást kapunk (a kulturális minisztériumtól), 2 millióval Toulouse városa járul hozzá kiadásainkhoz, 1 millióval a megye (le Conseil général de Haute-Garonne) és 1 millióval a járás (Le Conseil régional Midi-Pyrénées). A fennmaradó összeget saját bevételből teremtjük elő. Archívumunkban jelenleg 25 ember dolgozik. Az imént említett két nagy francia archívumhoz mérten nem vagyunk kivételezett helyzetben, ők sokkal több pénzt és egyéb támogatást kapnak, lényegesebben több munkatárssal dolgoznak. De, mint említettem, mi mindenképpen középen helyezkedünk el, vagyis van hírnevünk, van jól működő csapatunk és van egyfajta szabadságunk is, ami pontosan abból fakad, hogy nem vagyunk teljes mértékben kiszolgáltatva a politikai hatalomnak. Szabadon képviselhetünk egyfajta művészeti fellépést, beállítottságot.

Milyen a kapcsolatuk a filmszerető közönséggel ?

A közönséggel kapcsolatot tartunk fenn egyrészt a könyvtárunkon keresztül, a hét öt napján vagyunk nyitva reggeltől estig, rendszeresen tartunk ismertető előadásokat az újonnan megjelent művekről, kiadványokról. 15 000 könyv, több mint 3000 filmfolyóirat és 40 000 filmdosszié várja az érdeklődőket, valamint 8 számítógép áll rendelkezésükre kiépített informatikai hálózattal. A kutatók, főleg egyetemisták előre bejelentkeznek, lefoglalják a számítógépet és kigyűjtjük számukra a szükséges háttér dokumentációt, de bárkit fogadunk előzetes egyeztetetés nélkül is. Másik érintkezési pontunk a közönséggel, a filmvetítések. Két vetítőtermünk van, egy 243 és egy 40 személyes, öt vetítőgépünk (16, 35, 70 mm-es) és két videokivetítőnk. Egész évben, folyamatosan, minden nap vetítünk. Naponta két vetítést tartunk a nagyteremben, évente mintegy 500 filmet mutatunk be. Elsősorban gyűjteményünk darabjait (mintegy 20 000 kópiával rendelkezünk) és más archívumokból kölcsönkapott filmeket, valamint forgalmazóktól beszerzett kópiákat. Nagyon sok régi filmet ugyanis hivatalosan csak úgy vetíthetünk, ha a forgalmazótól megkapjuk rá a jogot. Filmfelújítással, filmrestaurálással ténylegesen nem foglalkozunk, nincs hozzá meg a szükséges laboratóriumi hátterünk. A Bois D'Arcy Filmarchívumtól szoktuk megrendelni az ilyen munkákat.

Aktivitásunkat kiterjesztjük Toulouse-on túlra is, kapcsolatban állunk Franciaországi és külföldi fesztiválokkal is.

Nem túlságosan nagy az archívumunk, de olyan intézmény, amelynek nincs felesleges, kihasználatlan energiája, olyan mint az az ember, aki se túl kövér, se túl sovány, hanem pont jó, s jól is érzi magát a saját bőrében.

Programjainkról szólva szeretném megemlíteni, hogy szívesen ismertetjük meg más országok filmgyártásával a toulouse-i közönséget. Tervezzük, hogy 2001 novemberében mintegy 20 magyar filmet mutat majd be a Toulouse-i Filmarchívum, kiállításokkal, közönségtalálkozókkal, magyar filmes szakemberek meghívásával egybekötve. Ez a program koncepciónk lényegét igazolja: nyitottnak kell lennünk, kapcsolatokat kell kiépítenünk, meg kell ismernünk és értenünk más kultúrákat és kifejezési módokat. Számomra az ilyen találkozások mindig fontosak. Feladatunk kitárni az ablakokat, kinyitni a bezárt ajtókat, s nyitva hagyni az érdeklődők előtt. Az ilyen rendezvények lehetővé teszik a toulouse-i nézőnek, hogy kuriózumokkal ismerkedjenek meg. Magyar film sajnos nagyon ritkán jut el toulouse-i moziba. Tehát a mi intézményünk legalább egy hely, ahol láthatnak magyar filmet, ahol történik valami a világ megismertetése érdekében. Szerencsére sikerült törzsközönséget kialakítani archívumunk mozijában, amely bizalommal és várakozással van választásaink iránt. Persze soha, egy percre sem bízhatjuk el magunkat, a program sikeréért minden egyes alkalommal meg kell küzdenünk, tudatosítani kell, hogy ritkaságot, ínyencséget, filmtörténeti értéket nyújtunk, olyasmit, amit soha, sehol másutt nem láthat a néző. Ami elgondolkoztatja, tudását, érzéseit, tapasztalatait gazdagítja. Olyanok vagyunk, mint egy jó könyvárus, nem csak bestsellert árulunk, hanem kispéldányszámú ritkaságokat is, s ha egy embert rá tudunk beszélni annak megvásárlására, már elégedettek lehetünk. Lehet, hogy a magyar filmeken nem lesz majd telt ház, de ha tíz néző közül egy is más emberként hagyja el a termet, mint ahogy bejött, akkor már megérte megrendezni a programot, és mi betöltöttük feladatunkat. Ha az ember például festészeti kiállításra megy, nem tölt minden egyes kép előtt ugyanannyi időt, de milyen szörnyű lenne, ha a múzeumban csak azokat a festményeket állítanák ki, amelyeket mindenki látni akar. Mindig van olyan, nem különösebben ismert kép, amit az ember felfedez, ami előtt elidőz, amiről később említést tesz, amiről a barátainak beszél stb. Ahogy a könyvesboltban is a nagyon keresett, nagysikerű könyvek mellett ott vannak olyan könyvek, amelyeket csak néhány olvasó vesz meg.

Az archívumunk terveiről még annyit mondhatok, hogy most már negyedik éve új épületben vagyunk, s ez számtalan előnnyel jár. Ugyanis Toulouse belvárosában székelünk, a város legszebb sétáló utcájában, mintha az önök archívuma gyönyörű Budapestjük Váci utcájában működnék. Két év múlva lesz kész egy korszerű raktár is a filmek tárolására. Jelenleg a konzerválási állapotaink megfelelőek, de nem igazodnak a legmodernebb igényekhez. Az építészeti tervek már elkészültek, és el is fogadták őket, úgyhogy két éven belül felépül Toulouse kapujában, a Balma nevű külterületen egy tároló épület, amely egyúttal kutatókat fogadására is alkalmas lesz, vágóasztallal, dokumentációs hátérrel, szakképzett munkatársakkal. Tehát, ha reményeink szerint két éve múlva beindul az új raktárépület működése, akkor elmondhatjuk, hogy a Toulouse-i Archívum megfelelő körülmények között, kiegyensúlyozott módon működik. Persze függünk a mindenkori gazdasági helyzettől és a filmgyártás fejlődésétől is, szóval sok körülménytől.

Számunkra az a legrosszabb, ha helyi, regionális archívumnak könyvelnek el minket, ugyanis nem azok vagyunk. Igaz, hogy intézményünk nem Párizsban működik, de aktivitásunk, merem állítani, európai színvonalú. Toulouse-ban van egy kiváló szimfonikus zenekar, kitűnő gárdájú operaház, színház és balett együttes, mind európai színvonalú és hírű, s úgy gondolom, hasonló státusú, mint a mi archívumunk. A Toulouse-i Archívum valóban nem Párizsban van, ami Franciaországban gyakran hendikep, de nemzetközi hírnevet biztosító tevékenységet folytat.

Mi lehet a filmarchívumok feladata így a harmadik évezred kezdetén ?

Húsz, harminc évvel ezelőtt mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy egy archívum fő feladata az, hogy óvja meg a kópiákat, mert különben azok megsemmisülnek. Azért hozták létre az archívumokat, azért létezhettek, azért támogatta őket az állam, hogy konzerválják a filmeket, mert a filmek veszedelmesen pusztulásnak indultak. A régi filmeket nem csak őrizték, hanem megismertetették a közönséggel, tehát olyan kulturális missziót töltöttek be, mint a múzeumok. Mára a helyzet megváltozott. Ma már nem csak az archívumokban lehet régi filmeket látni. Ma már régi filmek mennek a televízióban, lehet vásárolni videokazettán is, és holnap fent lesznek az interneten. De az archívumok nem maradhatnak egyszerűen filmraktárak. Még soha ennyire nem volt érdeke az archívumoknak, hogy programot nyújtsanak a közönségnek, kapcsolatot teremtsenek vele. Fenn kell tartaniuk hagyományos, filmmegőrző szerepüket, de egyúttal szociális, kulturális és hogy úgy mondjam, politikai szerepet is fel kell vállalniuk. Tehát úgy gondolom, hogy az archívum legyen élő hely, amely folyamatosan kapcsolatot tart a múlttal, benne él a jelenben és kitekint a jövőre. Hadd világítsam ezt meg néhány példával a mi archívumunk tevékenységéből. Nagy érdeklődéssel figyeljük a videó művészetet, és évente egyszer, 1-2 héten át alkalmat nyújtunk videofilmek bemutatkozására, jól megszervezett program keretében. Mert a videó egyrészt a fiatalok művészete, másrészt a képi kultúra fejlődésének egy fontos állomása. Tudom, hogy nem minden archívum érdeklődik a videoművészet iránt, de nem baj, hogy nem működünk egyformán. Másik példám az, hogy nagy hangsúlyt fektetünk az úgynevezett némafilm koncertekre (melynek nagyon izgalmas példáját láttam az önök filmmúzeumában is!). Szívesen párosítjuk a némafilmeket modern zenével, fiatal kortársszerzők zenéjével. Ez is egyik módja, hogy bemutassuk, a múlt soha sem hal meg, s hogy a mindenkori aktuális művészetnek megvannak a gyökerei és szüksége van a gyökereire. S mi egységes egészként mutatjuk be mindkettőt. Úgy érzem a múzeumok sajátos aberrációja, hogy a régi korok képzőművészeti alkotásait gyakran a modern képzőművészeti alkotásoktól elkülönítve mutatják be, mintha szakadék húzódna a kortárs művészet és a klasszikus művészet között. Nem akarom nagyon aktuális művész nevét említeni, inkább nagyon ismert nevet mondanék, vegyük Picassót. Mint tudjuk, egész életében táplálkozott a régi nagy festők, mint Velasquez, Greco, Rembrandt művészetéből. Visszatérve az archívumokra, ma egy archívumnak legfontosabb feladata kell, hogy legyen a nyitás és a dialógus. Dialógus olyan értelemben, hogy az archívum ne legyen szektáns, fanatikus, kirekesztő szellemiségű hely, szerintem az a legrosszabb a kulturális és természetesen a politikai miliőben, ha zárt szektában él. Egy archívumnak, akárcsak a filmművészetnek, széles közönséghez kell szólnia, a társadalom mindennapi életében kell szerepet játszania. Ezért fontos a nyitottság és a morális értelemben vett tolerancia, amely kizárja a véleménybeli türelmetlenséget, az erőszakos elfogultságot. Mi ebben a szellemben próbáljuk szerkeszteni a vetítési programot, s ilyen irányban próbáljuk fejleszteni az archívumot. Mert szerintem a legrosszabb, ami egy archívummal történhet, ha a nosztalgia színhelye lesz, zárt, szűk, hideg hely. Mondjuk, ha például csak az 1920-as évek amerikai filmjeinek a kutatói látogatnák, szóval kizárólag olyanok, akik filmtörténeti emlékeket keresnek. Erről nem lehet szó. A filmeknek mozogniuk kell, élniük és mutatni, hogy az 1910-es, 20-as, 30-as, 40-es és így további évek filmművészete a kapcsolatot jelenti a múlt és a jelen között, s mutatni, hogy a mai alkotások a régi emlékekből táplálkoznak. A legrosszabb, ha az emlékek beszűkülnek, sterillé válnak.

Említette, hogy általában a film fejlődésétől is függ az archívumok jövője. Ön hogy ítéli meg, merre halad a filmművészet?

Munkánk ki van szolgáltatva annak, ami a filméletben általában történik. S ha arra az óriási fejlődésre és változásra gondolok, ami az elmúlt tíz évben történt, akkor nem tudom nyugtalanság nélkül várni az elkövetkező tíz év változásait. Minden olyan hihetetlenül gyorsan fejlődik és változik. Ugyanakkor azt remélem, hogy a film megőrzi sajátos misztériumát, azt az egyedülálló és varázslatos hatást, amit a moziteremben együtt lélegző emberekre egyazon pillanatban fejt ki, érzelmünkre és értelmünkre hat, álmodunk és gondolkodunk, olyasmi történik velünk, amire kizárólag és csakis a mozi képes.

Mint mondtam, húsz éves korom óta az életem összefonódott a filmmel. De a film fanatikusaitól eltérően, az én érdeklődésem nem állt meg a filmművészetnél. Ugyanis én azt állítom, hogy az, aki igazán szereti a filmet, annak ezzel párhuzamosan nyomon kell követnie a képzőművészet, a zene, (azon belül is, kedvencem, az opera), az irodalom, a színház fejlődését, tehát folyamatosan el kell helyeznie a filmművészetet a kultúra aktuális állapotában. Mert a film, amely ugye a hetedik művészet, csak a másik hattal együtt létezik, az őt megelőző másik hat művészeti ágból táplálkozik, állandó kölcsönhatásban lévén velük. Én nagyon idegenkedem a beszűkült, a filmművészetet mintegy kiragadva, önmagában tárgyaló vitáktól, mintha a filmművészet létezhetne légüres térben. Hiszen a film az életre talán legnyitottabb művészet, s ezáltal a befogadóval, a közönséggel is a legnyitottabb a kapcsolata. Nagyon fontosnak találom a film folyamatos, hogy úgy mondjam, politikai, társadalmi, ideológiai megközelítését. Milyen társadalmi közegben játszódik, melyik társadalmi réteghez szól, számomra ez sokkal fontosabb, mint az elvont esztétikai vita. Nézze, én természetesen ma is járok moziba, megnézem az új filmeket, de bevallom, hogy vonzódásomban a tíz, húsz, harminc évvel ezelőtti nagy filmélményeimhez maradok hű, ami persze, lehet, hogy az életkorom velejárója. A mai filmeknek hibájául rovom fel, hogy túlságosan átlagszínvonalúak, egy kaptafára készülnek. Két típust marasztalok el. Az egyik, talán az amerikai közönségfilm ellenében jön létre, azok a francia filmek, amelyek nem a széles filmközönséget célozzák meg, hanem elitisták, csak egy szűk, párizsi, értelmiségi réteghez szólnak, s bemutatásuk után nagyon rövid karriert futnak be. Attól félek, hogy egyes filmrendezők olykor gőgös öncsodálatukban teljes mértékben elszakadnak a való élettől, az intellektualizmus bűvöletében túl párizsi, túl értelmiségi, túl belterjes műveket hoznak létre. Eszem ágában sincs kárhoztatni az értelmiségieket általában, én is értelmiséginek vallom magam, de a tényleges társadalmi valóságtól, a tényleges társadalmi problémáktól, a nagyközönségtől való arisztokratikus elfordulást divatos és sajnálatos jelenségnek tartom. Persze ugyanolyan veszélyeket tartogatnak a másik típusba tartozók, a bevétel, a profit reményében gyártott tömegfilmek is. Volt egy legendás olasz filmművészet, ami mára sajnos eltűnt, volt egy nagyhatású filmművészet a volt szocialista országokban, ami mára eltűnt, s volt egy világhírű francia filmművészet, ami nem akar tudomást venni arról, hogy vége. Napjainkban is születnek olyan nagyhatású filmek, amelyek megmozgatják a világot, de hát harminc éve ez sokkal egyszerűbb volt. Manapság a televízió és a számtalan új médium jelenléte megnehezíti a film karrierjét.

A filmfolyóiratok változatlanul annyira népszerűek Franciaországban ?

Franciaországban nagy hagyománya van a filmes szakirodalomnak, és a filmes folyóiratoknak is könyvtárnyi az anyaga. Nem várhatjuk el, hogy még ma is a Cahiers du Cinéma és a Positif legendás nagy korszakát éljük, mára minden megváltozott. Akkoriban, az ötvenes, hatvanas években szilárdan hittük, hogy a film beleszól a világ alakulásába. Mert akkoriban óriási lelkesedés övezte a filmet, nagyon sok ember találta nagyon fontosnak, nagyon sok emberre hatott, mert a film azt tudta nyújtani, amit a hagyományos oktatás már nem tudott elvállalni. Mert volt egyfajta modernség, eleven, lüktető élet a filmművészetben, s nagyon fontos politikai kérdésfeltevés is. Mára mindez megszűnt, mára eltűnt az egykori dinamikus hit, miszerint a film jelentős szerepet tud játszani a társadalom életében. Mára túlságosan megtapasztaltuk a fogyasztói társadalom által ránk erőltetett filmeket, túl sok példáját láttuk annak, hogy a film általános tömegfogyasztási cikk lett, megszabott, előírt szabályok szerint elkészített termék. És a film szakirodalma, a film kritikája ugyanilyen lett. Persze lehet, hogy túl pesszimista vagyok. Én a Cahiers-n nevelkedtem, a Cahiers és a Positif formálta ízlésemet. Ma már ritkán veszem őket kézbe.

Létezik még ma is a francia film sajátos küldetése ?

A francia film előnye a többi országéval szemben az, hogy még mindig folyamatosan aktív. A működő francia filmgyártás lehetővé teszi fiatal és már nem fiatal filmrendezők számára, hogy relatíve szabadon fejezzék ki önmagukat, nem kell a kereskedelmi elvárások miatt megalkudniuk, úgy, mint például az Egyesült Államokban. Tehát él még a lehetőség a francia filmművészet fenntartására. Én a nehézségeket nem a nagy gonosz farkas, az amerikai film inváziójában látom. Szükség van "az" amerikai filmre, hogy létezzen "a" francia film. Az amerikai film tartja fenn a különbözőségünket, földrajzi, szociológiai, fogyasztói és esztétikai sajátosságainkat, a hollywoodi, monopolisztikus filmgyártástól eltérő irányultságainkat. "A francia film" csak a hollywoodi mellett érvényesülhet. Ugyanakkor, nézze, az a vidám háború, amit Truffaut-ék az ötvenes évek végén indítottak, szerintem, nem lett győztes háború. A filmművészet, a 20. század művészete, még véget sem ért a század, elveszítette a trónját. De mindig vannak túlélők, ellenállók, lázadók.

A francia film tovább él, mint ahogy a film tovább él. Nem tudta legyőzni a televízió, és nem fogja legyőzni a sok egyéb új képhordozó. De nem kell túlértékelni, nem arról van szó, hogy a televízió és az internet rossz, és csak a film az egyedüli minőség. Szerintem ma mindent összességében, egységében kell átértékelnünk. Az biztos, hogy a képpel való kollektív élmény a film eredetisége marad, nem lesz sajátja sem a televíziónak, sem az internetnek, sem a többi médiumnak. Az a különbség, hogy a mozibajárásnak megvan a maga egyedülálló rituáléja: jegyet veszünk, bemegyünk a terembe, leülünk egy csomó ember közé, van ahol széthúzódik a függöny a filmvászon előtt, kialszik a fény és megjelenik a kép, egy, az embernél jóval nagyobb kép. A televízióval és az internettel egyéni kapcsolatban vagyunk, ami persze szintén izgalmas dolog. De például a televízió esetében számos egyéb dolgot csinálhatunk közben, jöhetünk, mehetünk a lakásban, ehetünk, házimunkát végezhetünk, stb. A film megköveteli, hogy ténylegesen átadjuk magunkat a film világának, belépjünk egy másik világba. Ez olyan sajátossága a filmnek, amit meg fog őrizni. A film kollektív művészet, a nézők másfél órán át együtt, egy hajóban eveznek. És fantasztikus látni, ahogy jönnek ki a film után a teremből, s valami összekovácsolja őket arra a rövid időre. Együtt ragadtak meg egy örökre elvesző pillanatot. Godard gondolatát szabadon idézve, én is azt vallom: "A film se nem művészet, se nem technika, a film rejtély."


36 KByte
Pierre Cadars és Montoxo Armendáriz
Pierre Cadars és
Montoxo Armendáriz
20 KByte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár fórum fórum mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap