Filmkultúra: Filmek: Láthatatlan humanizmus

Tímár Péter: Vakvagányok

Tímár Péter és
Matatek Judit
113 KByte
"Nézd - ez egy láthatatlan világ..." Jelmezbe öltöztetett vak gyerekek jópofizó sora. Felettük Csiszár Jenő bámul a nagyvilágba, mellette két női arc fekete szemüvegben. Vakvagányok. Állok Tímár Péter új filmjének plakátja előtt a Mammutban, tompán szívószálazom a kólámat, és igyekszem nem hinni a szememnek. Mert biztos felfoghatatlannak tűnik a vulgaritásnak ez a szintje, valahol mégis inkább megérint és kíváncsivá tesz. Hallom ugyan az indulat tisztességesen bugyborékoló mondatait (A kurva anyátok! Már ez is üzlet?! Vakokkal hajhásszátok a sikert?!), de nem jutnak el igazán az agyamig. S végül az az ösztönös belső parancs is elhal, hogy belebüfögjek Csiszár képébe.

"Ez a film vakoknak készült. Köszönjük, hogy ön is megnézi." Na nem, ez az az eset, amikor már az elején távozni kell. (Tudjátok, mit köszönjetek! Egy szemérmetlenül hatásvadász plakát után most jön a misszionárius póz? Vagy ez az első poén?) Beintek, de maradok. Női narrátorhang szólal meg, kiderül, hogy minden beállítást le fog írni. Két legyet egy csapásra? Ha vak vagy, köszönd meg, hogy megint gondoltak rád, ha nem, hajts fejet egy formabontó megoldás előtt? Másodszor is beintek, viszont teljesen megfeledkezem arról a lehetőségről, hogy én innen ki is mehetnék.

"Süss fel, nap, fényes nap, kertek alatt a ludaim megfagynak" - énekli valamilyen színpadszerű sötét térben egy vak kislány, mire belép egy kisfiú, és gyerekes kíméletlenséggel rászól, hogy hagyja abba. Te nem is tudod, milyen a nap. Te vak vagy!" Jó. És? Most hatódjak meg ettől az olcsó sziruptól? Utána pedig azonnal kezdjek kuncogni, mert egyik tévésztárunkat, Csiszár Jenőt hosszúhajú rockeres balfácánként láthatom téblábolni kül- és belvárosban? Jusson eszembe Schuszter Lóri figurája Szomjas György Kopaszkutyájából? Majd azon dobjam el magam, hogy Csiszár borotvált arccal, rövidre nyírt, zselézett hajjal lép ki egy fodrászatból? Nem, ez nekem nem kell. Minden jelenetben, minden képben van valami közönséges. Tudom, hogy ellenemre van. De hiába minden. Ez a közönségesség egyre jobban hat rám, egyre otthonosabban érzem magam benne. S hogy mi következik ezután? Egy bájos szőke kisfiút látok fehér bottal botorkálni a Vakok Intézetének falainál. Arca derűs, tekintete bizakodva mered a semmibe. Lehet, hogy ez is hatásvadászat, de most nincs mese, sírni kell. Akár helyes, akár nem...

Szeretem Tímár Péter filmjeit. Biztos ideje lenne elgondolkozni rajta, miért. Középiskolás csínyeket, hülyéskedéseket idéznek, egy oldott kamaszlétet, amellyel a Martos Flóra (ma Óbudai) Gimnázium ajándékozott meg a hetvenes években. Tanáraink nem fegyelmeztek belőlünk elidegenedett lázadókat, így aztán sosem kínoztuk Őket tüntető fegyelmezetlenséggel. Szerettünk együtt lenni, szívesen játszottuk az iskolai dramaturgia szerepeit. És közben élveztük az infantilizmust, röhögő döbbenettel figyeltük, meddig képes repíteni fantáziánkat, mennyi merész gondolatot mondat ki velünk bármiről, hogyan sarkall játékosan torzító optikáival állandó eredetiségre, s miként véd nagyvonalú mosolyával attól, hogy túlzottan komolyan vegyük magunkat. Számomra Tímár sikeres filmjeiben ez a szellem, a világgal ismerkedő éretlenkedés szabad életérzése köszön vissza. Tele jóindulattal, mindig a jelenkor meghatározó tömegkulturális és filmművészeti kontextusában. Látványos formai trükkjei sem lázító, provokatív megoldások. Tímár nem experimentális alkotó, de néhány infantilis huncutsággal mégis mindent képes kimozdítani közhelyes kiegyensúlyozottságából. És ez a komisz másként láttatás olykor elképesztően kitágítja az értelmezés terét. Az Egészséges erotikát 1986-ban korszakos abszurdként, nagy rendszerleleplező szatíraként lehetett ünnepelni. Természetesen nem véletlenül, pedig a történet lényegében a csínytevés infantilis bájára épül (két kisüzemi vezető "tűzvédelmi okokból" rejtett videokamerát szerel be a női öltözőbe), s a szereplők kiforgatott technikájú, szaggatott mozgatása sem igazán több ugratásnál, légtérfrissítő kedves fintorgásnál szeretett filmvígjátéki narrációnk szentté szűkült eszköztára felett. Hasonló alkotói attitűdből született meg tíz év múlva a Csinibaba is, ám ezúttal csak a közönség vette a lapot, az aktuálpolitikai érdekhálókba gabalyodott elitista kritika nem tudott mit kezdeni a hatvanas évek elejének diákosan eredeti, mai hangszerelésű, csínyritmusos láttatásával, s mélyértelmező elemzései során eljutott a kádárista nosztalgia vádjáig is.

"És akkor mi van? És akkor mi van?" Semmi. Azért biztos érdemes lenne egyszer minderről alaposabban eltöprengeni, de most nem megy. Pedig azt azért nem hittem volna, hogy Tímár Péter komolyan meg tud majd rendíteni egy filmjével. Nos, a Vakvagányok minden kezdeti idegenkedés ellenére teljesen földhöz vágott. És nem egyszerűen nemes szándékú témaválasztása miatt. A háttér, a társadalmi közeg felvázolása sikeredett visszafogott eszközökkel is ritka hatásosra. Az író-rendezőnek saját tehetségén kívül ezúttal az idő szintén kedvében járt. Az utóbbi években az infantilizmus sajátos rejtőzködő-szabados köznyelvet alakított ki a médiák és a hivatalos érintkezés több csatornáján. A rockipar mindig élen járt ezen a téren, ma inkább a műsorvezetők érdemelnek figyelmet, ahogy végletekig poentírozzák tájékozatlanságukat, a teljes fesztelenségig lazítva magukat a hülyéskedés bájával. De az ügyintézés frontján is egyre elfogadottabb a viccelődés, az oldott hangulatot teremtő blődlizés. Valamiért debil énünket érezzük a hiteles megszólalás zálogának, s egyre odaadóbb műgonddal csiszolgatjuk. Tímárnak ezúttal mintha csak a kottázás feladata maradt volna. Karikírozó eszközeivel nagyszerűen rajzolja fel saját középnemzedékének "kaparászó" igyekezetét (a kifejezéssel Rudolf Péter lőtt először tízest a Filmszemle egyik beszélgetésén). Hagyományosnak tűnő balfácán-dramaturgiával indít, amelyből végül fordulatos történet helyett megrázó társadalmi helyzetkép kerekedik ki, erkölcsi kérdésfeltevéseket közvetítő, egyedien szánalmas figurákkal. Egyedül a főhős, Slukk körül keringő zeneszerző-vállalkozónak, Zakinak lenne Magyar Attila alakításában esélye arra, hogy klasszikus balekké érjen, de ügyetlenkedésével inkább azt teszi világossá, hogy ebben a világban mindenki sorsa egy hajszálon múlik, siker és kudarc már-már összemosódik. Vagy a fiatalkori szerepébe merevedett Somló Tamás lenne az ideál, a követendő példa? Esetleg az előírásszerűen sportos lemezkiadó, kínkeservesen fenntartott kis stúdiójával? "A rocknak vége." Milyen nemzedék összegezheti egy ilyen állításban egész eddigi életét? Elégséges önigazolás ez egy kíméletlen kiszámítottságra építő pragmatista váltáshoz? És egyáltalán: megvannak-e hozzá a személyes képességek?

Tímár zseniális érzékkel választotta ki a fenti kérdéseket hordozó két főszerepre Csiszár Jenőt és Bozsik Yvette-t (vagy egyszerűen csak szerencséje volt). A levágott hajú Slukk egy érvényesülni tudó jampi hős legfontosabb tulajdonságait sejteti magáról, a táncosnő-karrierről álmodozó Imoláról meg csak úgy sugárzik a férfiasan kemény, saját gyerekét is háttérbe szorító céltudatosság. Sokáig el tudják hitetni, hogy bármire képesek a túlélésért. (Rideg erotikájú szeretkezési jelenetük önmagában különdíjat érdemelne.) Csakhogy a kultúra szertelen finanszírozási mechanizmusai egy jótékonysági pályázaton keresztül a Vakok Intézetét sodorják az útjukba. Zenés játékot kell írniuk és betanítaniuk vak fiatalok számára. Kijózanítóan kezelhetetlen helyzet, melyet Nagy Anna briliánsan összegez az intézmény igazgatónőjének szomorú életbölcsességű figurájában. Mert fel lehet fogni, hogy a látássérültek nem szánalomra vágynak, hogy a vizualitás számukra is sokat jelent, de a teljes értékű életért vívott mindennapos küzdelmüket képtelenség nem érzékelni. És ez nem vicc, nem hidegen kezelhető üzlet. Imolában és Slukkban lassan felülkerekedik a humanista. Ennek először csak apró, de annál markánsabb, Szatmári Péter operatőri teljesítményét dicsérő képi jelei vannak. Bozsik Yvette Imolája csak úgy tud nap mint nap a gyerekekkel, köztük saját kisfiával lenni, ha kerüli a tekintetüket. Igen, ilyen a mi közönyösnek látszó profizmusunk. Csiszár Slukkja pedig egyszerűen menekül a szituációból. Belső szétesettségét ritka plasztikusan érzékelteti enyhén ferde ívű tartása. Lehet, hogy neki van igaza. Itt nem olyan problémáról van szó, amelyre gyógyír lehetne egy rutinszintű zenedarab, egy kis jókedvet csiholó ökörködés. A cél nélkül lézengő látó hősök számára alighanem az a legnehezebben elviselhető élmény, hogy a vakok szinte bármit képesek elfogadni tőlük, s boldogok a hozzájuk való közeledés minden lehetőségétől. Edit figurája Matatek Judit színészi tehetségén túl azért is olyan hatásos, mert fekete szemüvegével valahol a látók egyik nélkülözhetetlen divatkellékét, mai szépségideálját idézi.

Előbb-utóbb azért mindig kiderül, hogy az életre nem lehet egyszerűen rálegyinteni. Komolyan kell venni, vagy el kell dobni. Számomra többek között erről szól Tímár Péter szép új filmje. Ettől olyan könnyeztetően megható sokadszorra is. Esetleges hibái nem érdekelnek. A lényeg, hogy korszerű formákat keresve egy hiteles, modern humanizmust igyekszik szolgálni, erőt adva mindenkinek, aki a jelen történéseit figyelve úgy dönt, hogy megpróbálja feladni öntelt életuntságát.

Matatek Judit
130 KByte

Matatek Judit és
Bozsik Yvette
105 KByte

Csiszár Jenő és
Matatek Judit
88 KByte

A musical fináléja
a vakok előadásán
146 KByte

Tímár Péter és Matatek Judit 113 KByte	"Nézd - ez egy láthatatlan világ..." Jelmezbe öltöztetett vak gyerekek jópofizó sora. Felettük Csiszár Jenő bámul a nagyvilágba, mellette két női arc fekete szemüvegben. Vakvagányok. Állok Tímár Péter új filmjének plakátja előtt a Mammutban, tompán szívószálazom a kólámat, és igyekszem nem hinni a szememnek. Mert biztos felfoghatatlannak tűnik a vulgaritásnak ez a szintje, valahol mégis inkább megérint és kíváncsivá tesz. Hallom ugyan az indulat tisztességesen bugyborékoló mondatait (A kurva anyátok! Már ez is üzlet?! Vakokkal hajhásszátok a sikert?!), de nem jutnak el igazán az agyamig. S végül az az ösztönös belső parancs is elhal, hogy belebüfögjek Csiszár képébe. "Ez a film vakoknak készült. Köszönjük, hogy ön is megnézi." Na nem, ez az az eset, amikor már az elején távozni kell. (Tudjátok, mit köszönjetek! Egy szemérmetlenül hatásvadász plakát után most jön a misszionárius póz? Vagy ez az első poén?) Beintek, de maradok. Női narrátorhang szólal meg, kiderül, hogy minden beállítást le fog írni. Két legyet egy csapásra? Ha vak vagy, köszönd meg, hogy megint gondoltak rád, ha nem, hajts fejet egy formabontó megoldás előtt? Másodszor is beintek, viszont teljesen megfeledkezem arról a lehetőségről, hogy én innen ki is mehetnék. "Süss fel, nap, fényes nap, kertek alatt a ludaim megfagynak" - énekli valamilyen színpadszerű sötét térben egy vak kislány, mire belép egy kisfiú, és gyerekes kíméletlenséggel rászól, hogy hagyja abba. Te nem is tudod, milyen a nap. Te vak vagy!" Jó. És? Most hatódjak meg ettől az olcsó sziruptól? Utána pedig azonnal kezdjek kuncogni, mert egyik tévésztárunkat, Csiszár Jenőt hosszúhajú rockeres balfácánként láthatom téblábolni kül- és belvárosban? Jusson eszembe Schuszter Lóri figurája Szomjas György Kopaszkutyájából? Majd azon dobjam el magam, hogy Csiszár borotvált arccal, rövidre nyírt, zselézett hajjal lép ki egy fodrászatból? Nem, ez nekem nem kell. Minden jelenetben, minden képben van valami közönséges. Tudom, hogy ellenemre van. De hiába minden. Ez a közönségesség egyre jobban hat rám, egyre otthonosabban érzem magam benne. S hogy mi következik ezután? Egy bájos szőke kisfiút látok fehér bottal botorkálni a Vakok Intézetének falainál. Arca derűs, tekintete bizakodva mered a semmibe. Lehet, hogy ez is hatásvadászat, de most nincs mese, sírni kell. Akár helyes, akár nem... Szeretem Tímár Péter filmjeit. Biztos ideje lenne elgondolkozni rajta, miért. Középiskolás csínyeket, hülyéskedéseket idéznek, egy oldott kamaszlétet, amellyel a Martos Flóra (ma Óbudai) Gimnázium ajándékozott meg a hetvenes években. Tanáraink nem fegyelmeztek belőlünk elidegenedett lázadókat, így aztán sosem kínoztuk Őket tüntető fegyelmezetlenséggel. Szerettünk együtt lenni, szívesen játszottuk az iskolai dramaturgia szerepeit. És közben élveztük az infantilizmust, röhögő döbbenettel figyeltük, meddig képes repíteni fantáziánkat, mennyi merész gondolatot mondat ki velünk bármiről, hogyan sarkall játékosan torzító optikáival állandó eredetiségre, s miként véd nagyvonalú mosolyával attól, hogy túlzottan komolyan vegyük magunkat. Számomra Tímár sikeres filmjeiben ez a szellem, a világgal ismerkedő éretlenkedés szabad életérzése köszön vissza. Tele jóindulattal, mindig a jelenkor meghatározó tömegkulturális és filmművészeti kontextusában. Látványos formai trükkjei sem lázító, provokatív megoldások. Tímár nem experimentális alkotó, de néhány infantilis huncutsággal mégis mindent képes kimozdítani közhelyes kiegyensúlyozottságából. És ez a komisz másként láttatás olykor elképesztően kitágítja az értelmezés terét. Az Egészséges erotikát 1986-ban korszakos abszurdként, nagy rendszerleleplező szatíraként lehetett ünnepelni. Természetesen nem véletlenül, pedig a történet lényegében a csínytevés infantilis bájára épül (két kisüzemi vezető "tűzvédelmi okokból" rejtett videokamerát szerel be a női öltözőbe), s a szereplők kiforgatott technikájú, szaggatott mozgatása sem igazán több ugratásnál, légtérfrissítő kedves fintorgásnál szeretett filmvígjátéki narrációnk szentté szűkült eszköztára felett. Hasonló alkotói attitűdből született meg tíz év múlva a Csinibaba is, ám ezúttal csak a közönség vette a lapot, az aktuálpolitikai érdekhálókba gabalyodott elitista kritika nem tudott mit kezdeni a hatvanas évek elejének diákosan eredeti, mai hangszerelésű, csínyritmusos láttatásával, s mélyértelmező elemzései során eljutott a kádárista nosztalgia vádjáig is. "És akkor mi van? És akkor mi van?" Semmi. Azért biztos érdemes lenne egyszer minderről alaposabban eltöprengeni, de most nem megy. Pedig azt azért nem hittem volna, hogy Tímár Péter komolyan meg tud majd rendíteni egy filmjével. Nos, a Vakvagányok minden kezdeti idegenkedés ellenére teljesen földhöz vágott. És nem egyszerűen nemes szándékú témaválasztása miatt. A háttér, a társadalmi közeg felvázolása sikeredett visszafogott eszközökkel is ritka hatásosra. Az író-rendezőnek saját tehetségén kívül ezúttal az idő szintén kedvében járt. Az utóbbi években az infantilizmus sajátos rejtőzködő-szabados köznyelvet alakított ki a médiák és a hivatalos érintkezés több csatornáján. A rockipar mindig élen járt ezen a téren, ma inkább a műsorvezetők érdemelnek figyelmet, ahogy végletekig poentírozzák tájékozatlanságukat, a teljes fesztelenségig lazítva magukat a hülyéskedés bájával. De az ügyintézés frontján is egyre elfogadottabb a viccelődés, az oldott hangulatot teremtő blődlizés. Valamiért debil énünket érezzük a hiteles megszólalás zálogának, s egyre odaadóbb műgonddal csiszolgatjuk. Tímárnak ezúttal mintha csak a kottázás feladata maradt volna. Karikírozó eszközeivel nagyszerűen rajzolja fel saját középnemzedékének "kaparászó" igyekezetét (a kifejezéssel Rudolf Péter lőtt először tízest a Filmszemle egyik beszélgetésén). Hagyományosnak tűnő balfácán-dramaturgiával indít, amelyből végül fordulatos történet helyett megrázó társadalmi helyzetkép kerekedik ki, erkölcsi kérdésfeltevéseket közvetítő, egyedien szánalmas figurákkal. Egyedül a főhős, Slukk körül keringő zeneszerző-vállalkozónak, Zakinak lenne Magyar Attila alakításában esélye arra, hogy klasszikus balekké érjen, de ügyetlenkedésével inkább azt teszi világossá, hogy ebben a világban mindenki sorsa egy hajszálon múlik, siker és kudarc már-már összemosódik. Vagy a fiatalkori szerepébe merevedett Somló Tamás lenne az ideál, a követendő példa? Esetleg az előírásszerűen sportos lemezkiadó, kínkeservesen fenntartott kis stúdiójával? "A rocknak vége." Milyen nemzedék összegezheti egy ilyen állításban egész eddigi életét? Elégséges önigazolás ez egy kíméletlen kiszámítottságra építő pragmatista váltáshoz? És egyáltalán: megvannak-e hozzá a személyes képességek? Tímár zseniális érzékkel választotta ki a fenti kérdéseket hordozó két főszerepre Csiszár Jenőt és Bozsik Yvette-t (vagy egyszerűen csak szerencséje volt). A levágott hajú Slukk egy érvényesülni tudó jampi hős legfontosabb tulajdonságait sejteti magáról, a táncosnő-karrierről álmodozó Imoláról meg csak úgy sugárzik a férfiasan kemény, saját gyerekét is háttérbe szorító céltudatosság. Sokáig el tudják hitetni, hogy bármire képesek a túlélésért. (Rideg erotikájú szeretkezési jelenetük önmagában különdíjat érdemelne.) Csakhogy a kultúra szertelen finanszírozási mechanizmusai egy jótékonysági pályázaton keresztül a Vakok Intézetét sodorják az útjukba. Zenés játékot kell írniuk és betanítaniuk vak fiatalok számára. Kijózanítóan kezelhetetlen helyzet, melyet Nagy Anna briliánsan összegez az intézmény igazgatónőjének szomorú életbölcsességű figurájában. Mert fel lehet fogni, hogy a látássérültek nem szánalomra vágynak, hogy a vizualitás számukra is sokat jelent, de a teljes értékű életért vívott mindennapos küzdelmüket képtelenség nem érzékelni. És ez nem vicc, nem hidegen kezelhető üzlet. Imolában és Slukkban lassan felülkerekedik a humanista. Ennek először csak apró, de annál markánsabb, Szatmári Péter operatőri teljesítményét dicsérő képi jelei vannak. Bozsik Yvette Imolája csak úgy tud nap mint nap a gyerekekkel, köztük saját kisfiával lenni, ha kerüli a tekintetüket. Igen, ilyen a mi közönyösnek látszó profizmusunk. Csiszár Slukkja pedig egyszerűen menekül a szituációból. Belső szétesettségét ritka plasztikusan érzékelteti enyhén ferde ívű tartása. Lehet, hogy neki van igaza. Itt nem olyan problémáról van szó, amelyre gyógyír lehetne egy rutinszintű zenedarab, egy kis jókedvet csiholó ökörködés. A cél nélkül lézengő látó hősök számára alighanem az a legnehezebben elviselhető élmény, hogy a vakok szinte bármit képesek elfogadni tőlük, s boldogok a hozzájuk való közeledés minden lehetőségétől. Edit figurája Matatek Judit színészi tehetségén túl azért is olyan hatásos, mert fekete szemüvegével valahol a látók egyik nélkülözhetetlen divatkellékét, mai szépségideálját idézi. Előbb-utóbb azért mindig kiderül, hogy az életre nem lehet egyszerűen rálegyinteni. Komolyan kell venni, vagy el kell dobni. Számomra többek között erről szól Tímár Péter szép új filmje. Ettől olyan könnyeztetően megható sokadszorra is. Esetleges hibái nem érdekelnek. A lényeg, hogy korszerű formákat keresve egy hiteles, modern humanizmust igyekszik szolgálni, erőt adva mindenkinek, aki a jelen történéseit figyelve úgy dönt, hogy megpróbálja feladni öntelt életuntságát.
Matatek Judit 130 KByte
Matatek Judit és Bozsik Yvette 105 KByte
Csiszár Jenő és Matatek Judit 88 KByte
A musical fináléja a vakok előadásán 146 KByte