Forgács Iván Kéne, de nem kell

Can Togay: Egy tél az Isten háta mögött

55 Kbyte

Kéne egy békés Kelet-Közép-Európa. Ahol nincs viszály, ahol együtt. Hiszen ez egy annyira szép, különös hangulatot árasztó vidék. Vannak benne mezők, hegyek, völgyek, erdők, folyók, tavak. Közöttük meg kis falvak és kis városok, amelyekben sok kis szlávos, magyaros, romános emberi kultúra virágzik. Egymás mellett, sok kis viszállyal. Pedig a gyökerek közösek, csak máshonnan származnak. De ha egyszer tényleg együtt, akkor biztos meg lehetne őrizni azt a sajátosan gyönyörű, ősi valamit. Igaz, e csodás univerzum lényege éppen az, hogy őrződik magától. Legalábbis a tudatban. Bár egyre nehezebb hinni benne. A modern civilizáció csak megérinteni tudja, ami rendre meleg esetlenségeket szül. Az elmaradottság báját. Vannak aszfaltos utak, de többnyire nyájak haladnak rajtuk egy-egy eltévedt tyúk meg liba kíséretében. Vannak mindenféle vezetékek, de a kutak, a gyertyák meg a kemencék azért nélkülözhetetlenek. A divatos holmik mókás díszként jelennek meg a kopott ruházaton. A média hírei a kocsmai beszélgetéseket tarkítják. Az igaz érzelmek tánclépésekké, a mély gondolatok kedves őrültségekké sutnyulnak. A hétköznapi élet szikár bánat és kétely. Mégis, mintha nem lehetne eldönteni, mi a jobb: ide menekülni vagy menekülni innen. Ez van. És ha egyszer békében együtt, akkor is ez lesz. Legalábbis a tudatban. Tarkálló szegénység, örökzöld dögunalom... Persze lehet, hogy nem könnyű hinni benne. Talán nem is kell. Mert a legfontosabb mégiscsak a szabadság. Nélküle nem lehet együtt. Amíg Központból irányítanak Dragan nevű ágrólszakadt tanácselnökökön keresztül, addig nem lehet mást csinálni, mint inni a csencselő kocsmárosok borát. Meg hőbörögni. A szabadságért is szoktak együtt. De abból mindig új Központ lesz. A szabadság akkor jó, amikor csak úgy megszületik. Amikor váratlanul feltűnik egy kamionos, meghozza a hírét, és ránkzúdul. Értelmezhetetlenül, megfoghatatlanul. És egyszerre mindent lehet. Hát így volna jó együtt. Ha nem lehetne menekülni, egymás fölé kerekedni... meg nem hinni a szabadságban. Mindegy, csak legyen egy csapat. Ahol kettőnél többen együtt. Mondjuk Radi, Ladu és Rika. Nem a grundért, nem az eszmékért, nem a fociért. Csak úgy. Összetartozva ücsörögni a dombtetőn és várni. Hátha történik valami, hátha akad egy kis tennivaló. El lehet siratni közösen egy jó barátot, föl lehet adni egy segítő szándékú hamisított levelet. Igazi feladatok nincsenek. Azokat nem csapatok kapják. De azért így is jó együtt. Mert együtt jó. Még hit nélkül is. Persze az igazi nagy dolog a szerelem. Ketten együtt, elszakíthatatlanul. Még akkor is, ha külön vannak. Mint Lina, a kocsmáros felesége és Siniak, a motorfűrészes favágó. Elválásuk óta a férfi hallgat, és kitartóan vár a pillanatra. Amikor végre minden ki- meg beteljesül. Amikor megint együtt. Nagyon nagy pillanat, egyszeri, megismételhetetlen. Úgyhogy várakozás közben érdemes összenézésekkel számtalanszor megízlelni, és egyszer-kétszer eljátszani. Berontani a szeretett nő házassági évfordulójára, eljárni vele a nagy táncot, aztán hazamenni. Csak hát egyszer valóban kondul a harang, megtörténik az egymásra találás, az igazi, a katartikusan rövid. És szinte máris kopogtat a vég. Ha csupán azért, mert vége a történetnek, akkor semmi baj, a boldogság az örökkévalóságig loboghat. Legalábbis a tudatban. De ha a történet még folytatódni akar, a szerelmet vagy belerohasztja a hétköznapi térbe és időbe, vagy gyorsan elpusztítja, akár a szerelmesek élete árán is. Siniakékkal sem tud mit kezdeni. A férfit ostoba véletlenséggel egy szakadékba taszítja. Lina haláláig gyászolhatja, bele is némulhat a fájdalomba, ez már nem szerelmi érzés, csupán demonstráció. Semmi értelme az egésznek. Marad a mozi. A megváltónak képzelt csoda. Ahol legalább időnként együtt. Hiszen hol is lehetne tölteni a vasárnap délutánokat, ha nem itt? Főleg egy kis közép-kelet-európai faluban. Moziba menni a legnagyobb esemény, a legnagyobb öröm. És ha valami miatt leáll a filmszállítás, egyszerűen vége az életnek. Mert a mozi az igazi élet. Itt születnek a legfelkavaróbb élmények, itt láthatók követhető szerepek, itt történnek olyan dolgok, amelyeket érdemes végiggondolni. Lehet, hogy semmi közük a valósághoz. De mi köze egy olyan valóságnak az emberhez, amelyik veszni hagyja energiáit? Persze a mozinak lehetne már alternatívája. Például a televízió, a video, a számítógép, az utazás. De talán egy olyan mindentől elvágott, isten háta mögötti településen, ahol a tévéadást sem lehet a hegyek árnyékolása miatt fogni, tényleg örökké virágozhat a mozi. Csak kéne egy film. Hogy lehessen mit nézni együtt a moziban. Ladut meg is bízzák, hogy pincében talált régi töredékes tekercsekből vágjon össze egyet. Valami kalandos vagy melodramatikus történetet. Elvégre mint minden néző, ő is a romantikus kommerszfilmeket kedvelte. Főleg az amerikaiakat. Ezeket játszatta újra kis csapatával, ezeket mesélte naphosszat kivételes érzékletességgel két vasárnap között. Ám az alkotói szerep azonnal művészfilmes szemlélettel áldja meg. Igaz, a rendelkezésére álló nyersanyag tele van klasszikusokkal, például a Patyomkin páncélossal, de a lényeg mégiscsak az önkifejezés kényszere és váratlan lehetősége. Ladu saját súlyát érezve már képtelen könnyen átélhető árut termelni mások szórakoztatására, álomba ringatására. Szokatlan szerkezetű, már-már követhetetlenül dinamikus kollázsfilmet készít, hogy saját közösségét szembesítse az igazsággal. És csodálatos módon ezt sikerül is elérnie. A falusiakat azonnal megérinti a formabontó mű, amely később teljesen felkavarja és visszavonhatatlan döntésekre ösztönzi őket. A művészet teljesíti társadalmi küldetését. Igaz, még ritka az ilyen közönség. És kevés az ilyen film... Talán nincs is. Az Egy tél az Isten háta mögött sem ilyen film. Ellenkezőleg. Olyan sterilizáló egyensúlyt teremt az amúgy is visszafogott lírai, ironikus és szatirikus ábrázolás között, ami teljes meghátrálás a téma és az általa felkínált, kissé közhelyes értékek alkotói értelmezése elől. A néző így semmivel sem szembesülhet. Legfeljebb néhány kedvenc kliséjével, ha nagyon szentimentális hangulatban van. És mivel lényegében egy korrekt referenciafilmet lát, felfigyelhet a rendező, Can Togay tehetségére (akinek erre már semmi szüksége), valamint elkönyvelheti, hogy a magyar film még mindig létezik.

Ladu szerepében Matej Matejka 60 KByte