Filmkultúra: Filmek: A meglepetések filmje

Oshima Nagisa: Tabu

30 Kbyte
Gyakran beszélnek mostanában a kulturális különbségekről, holott a másik ábrázolása sokszor nem egyéb ugyanazon kulturálatlanság tálalásánál, így általánosnak vagy akár tipikusnak mondható és korántsem teszi próbára a közönség értelmét, beleérzőképességét. Oshima Nagisa filmjei viszont csakugyan súlyos dilemma elé állítják a helyi viszonyokban járatlan nézőt, ki nem ismeri a japán ikonográfiát és a szokásrendszert, s bármint igyekezzék is, képtelen helytálló érvekkel igazolni vagy legalább némileg alátámasztani sejtelmeit. Értelmezését nem óvja meg a félresiklástól az sem, hogy a távolkeleti mester 1976 óta francia koprodukcióban készíti műveit, az európai közreműködés ugyanis csalfa látszatot kelt, mintha fél szemmel idegen kultúrák felé kacsintva dolgoznék. Ha ekként tesz, akkor kevercse, ha nem, úgy a közvetítés hiánya gyanús.

Előítélettel teli ülök be az 1999-ben forgatott Tabu vetítésére, mindenekelőtt arra lennék kíváncsi, mi késztette a négy esztendővel korábban szélütéstől megbénult és tolószékhez kötött 68 esztendős rendezőt, hogy ismét dolgozni kezdjen, méghozzá a konkurens stúdiónál. Mi az a halaszthatatlan mondandó, amiért vállalta a rendkívüli megpróbáltatást és testi szenvedést? Miként várható is, hangsúlyozott a közlés, tömény és rejtelmes. 1865 tavaszán a kiotói shogunátus különleges katonai osztaga újoncokat keres. Mindössze két alkalmas jelöltet találnak a próbaviadalon: egy közrendű szamurájt és egy kereskedő szinte még kamasz gyermekét, Kano Sozaburót. A lányos arcú ifjú egyszeriben fölkelti a katonák érdeklődését és a szigorúan zárt férfiközösségben kitör a viszály. Itt, ahol mindennapos a halál, szó szerint gyilkos vetekedésbe kezdenek a szépség kegyeiért. Egyikük nyíltan megvallja vonzalmát, másikuk titkon ostromolja, vagy éppen hallgat és fondorlatok révén próbálja megkaparintani. Szorítsa bár kordába szenvedélyét, úgy tűnik, egyikük sem maradhat érzéketlen iránta, ellenállásra pedig csak az képes, kiben hasonlóan erős, noha homályos eredetű ellenséges indulatok ébrednek vele szemben. Életben maradásuk a tét, s a nyertesnek nem is annyira hamiskodásra és alakoskodásra van szüksége, mint társai és önmaga valódi megismerésére.

A néző, aki kedvet kapna világának feltárására, itt elbizonytalanodik, mivel új és eredeti felismerésben nem részesül a történet során. Már a felvételi vizsga jeleneteinél rájön, hogy miféle szerep vár a kissé piperkőcnek ható ifjúra, s nyilvánvaló előtte az is, hogy sex appealjétől nem marad senki érintetlen. Csodálkozva figyeli tehát a hősök kínlódását, és önmagukra eszmélésük hosszú folyamata láttán a beavatottak közönyével diszkréten ásít. Jobban is belehelyeződhetnék világukba, csakhogy annak feltételei a legkevésbé sem adottak számára. Képtelen a gesztusok helyes értékelésére, és nem tudja, minek tulajdonítson jelértéket, minek nem. Vajon jelzésnek tekintse-e például a Sozaburo bűvöletétől ment Okita lányos arcát, s így vetélytársat szimatoljon benne, aki kivívott pozícióját féltve fordul a fiú ellen, vagy akként vélekedjék inkább, hogy a kitűnő harcost katonai szelleme óvja meg? Esetleg a feltörekvők ravaszságával magyarázza immunitását, hiszen nem egyszer panaszkodik felettesei meglepően szoros kapcsolata miatt, ami kizárja őt az előrejutásból? További lehetőségek is kínálkoznának persze, ha a fordítás nem volna olyan gyatra, sőt hamis. Egyszerre gyötrődünk tehát ismerethiánytól, valamint a privilegizált helyzet okozta fölény unalmától, és nehezen összeegyeztethető késztetéseink elől jobb híján az esztétizáláshoz menekülünk.

A Tabu szigorúan szerkesztett munka, képi világa egységes, zárt. Jószerivel csak díszletben és többnyire zárt térben forgat Kurita Toyomichi. Erős drámai világítást használ, ami a tagolt, sík képelemek előterében rendkívül bensőségessé, hatásossá és álomszerűvé teszi a látványt. Szabad az út a víziók előtt. Benső képeket látunk, a külső realitásnak csekély a szerepe. Benyomásunkat a közeliek halmozása igazolja, sűrűn villannak fel arcok és kezek. Ezért is zavaró, ha időnként túltengnek a szamurájfilmes kellékek. Míg csattog a fakard vagy sikkan az éles fém, bóbiskolásra kényszerülünk. A hősök dühödt egymás csépelése ugyanis merőben fölösleges, nem attól erőszakos egy kultúra, nem attól fenyegető egy uralkodó magatartási mód, hogy minduntalan szikrát hány a penge. Beszédesebben ránganak az arc izmai, riasztóbbak a tekintetek, és a szavak is rémületesebbek talán - bár értelmüket nem követhetjük. Noha ismerősként köszönnek vissza, ezegyszer helyükre kerülnek a sötétben is lámpafénytől csillogó éjféli csatornák vagy a liláskékben játszó posztmodern láp-víziók. Fegyelmezetten és pontosan dolgoznak a színészek is, bár nehéz elhinni róluk, hogy egy fiatalember érzéki varázsának áldozatai. A homoerotikus késztetések megnyilvánulási jegyei némileg elütnek az Európában szokásosakétól, ha nem kötnék minduntalanul az orrunkra, bajosan hinnénk el, hogy azonos neműek szerelmét keresik.

Vajon miért érezte sürgető szükségét e film elkészítésének Oshima? A lappangó szenvedélyek civilizációs veszélyére figyelmeztetne, netán ösztöneink, indulataink kiélésére bátorít? Önvizsgálatra sarkall, esetleg bensőnk homályán és érdemi feltárhatatlanságán borong? Életünk álságát vádolja, azt ismételgeti, hogy semmi sem olyan, mint amilyennek látszik, vagy rejtelmei felé terel és a valóság felfedezésére nógat? Mi tagadás, saját fogalmi rendszerünkben nemigen tudunk mihez kezdeni a Tabuval. Legismertebb görög mondánkban a viszály istennője aranyalmát gurít a Thetisz és Péleusz esküvőjén egybegyűltek közé, s a "legszebbnek" kijáró jutalom nyomban versengést támaszt, feldúlja a kedélyeket. Úgy tűnik, mintha a szépség nem annyira az élvezet forrása lenne, az általa keltett gyönyörűség inkább veszélyes, pusztító erők felidézésére volna alkalmas. Oshima kultúrpesszimista?

A Halál Angyala többnyire asszonyi alakot ölt. Eleinte szűlő nő formájában jelenik meg és mintegy visszaveszi elfuserált, haszontalan magzatát, utóbb csábos szépség gyanánt, kiben megidézői - az élemedett férfiak - utolsó lehetséges kedvesüket tisztelik. A Halál Angyala persze éppen úgy lehetne fiú is, amennyiben e képzet vonzó alkotója számára, de mennyiben változtat közös sorsunkon, ha csakugyan Kano Sozaburo képében jön el értünk a halál?

42 Kbyte

KitanoTakeshi és
Matsuda Ryuhei
35 Kbyte

30 Kbyte	Gyakran beszélnek mostanában a kulturális különbségekről, holott a másik ábrázolása sokszor nem egyéb ugyanazon kulturálatlanság tálalásánál, így általánosnak vagy akár tipikusnak mondható és korántsem teszi próbára a közönség értelmét, beleérzőképességét. Oshima Nagisa filmjei viszont csakugyan súlyos dilemma elé állítják a helyi viszonyokban járatlan nézőt, ki nem ismeri a japán ikonográfiát és a szokásrendszert, s bármint igyekezzék is, képtelen helytálló érvekkel igazolni vagy legalább némileg alátámasztani sejtelmeit. Értelmezését nem óvja meg a félresiklástól az sem, hogy a távolkeleti mester 1976 óta francia koprodukcióban készíti műveit, az európai közreműködés ugyanis csalfa látszatot kelt, mintha fél szemmel idegen kultúrák felé kacsintva dolgoznék. Ha ekként tesz, akkor kevercse, ha nem, úgy a közvetítés hiánya gyanús. Előítélettel teli ülök be az 1999-ben forgatott Tabu vetítésére, mindenekelőtt arra lennék kíváncsi, mi késztette a négy esztendővel korábban szélütéstől megbénult és tolószékhez kötött 68 esztendős rendezőt, hogy ismét dolgozni kezdjen, méghozzá a konkurens stúdiónál. Mi az a halaszthatatlan mondandó, amiért vállalta a rendkívüli megpróbáltatást és testi szenvedést? Miként várható is, hangsúlyozott a közlés, tömény és rejtelmes. 1865 tavaszán a kiotói shogunátus különleges katonai osztaga újoncokat keres. Mindössze két alkalmas jelöltet találnak a próbaviadalon: egy közrendű szamurájt és egy kereskedő szinte még kamasz gyermekét, Kano Sozaburót. A lányos arcú ifjú egyszeriben fölkelti a katonák érdeklődését és a szigorúan zárt férfiközösségben kitör a viszály. Itt, ahol mindennapos a halál, szó szerint gyilkos vetekedésbe kezdenek a szépség kegyeiért. Egyikük nyíltan megvallja vonzalmát, másikuk titkon ostromolja, vagy éppen hallgat és fondorlatok révén próbálja megkaparintani. Szorítsa bár kordába szenvedélyét, úgy tűnik, egyikük sem maradhat érzéketlen iránta, ellenállásra pedig csak az képes, kiben hasonlóan erős, noha homályos eredetű ellenséges indulatok ébrednek vele szemben. Életben maradásuk a tét, s a nyertesnek nem is annyira hamiskodásra és alakoskodásra van szüksége, mint társai és önmaga valódi megismerésére. A néző, aki kedvet kapna világának feltárására, itt elbizonytalanodik, mivel új és eredeti felismerésben nem részesül a történet során. Már a felvételi vizsga jeleneteinél rájön, hogy miféle szerep vár a kissé piperkőcnek ható ifjúra, s nyilvánvaló előtte az is, hogy sex appealjétől nem marad senki érintetlen. Csodálkozva figyeli tehát a hősök kínlódását, és önmagukra eszmélésük hosszú folyamata láttán a beavatottak közönyével diszkréten ásít. Jobban is belehelyeződhetnék világukba, csakhogy annak feltételei a legkevésbé sem adottak számára. Képtelen a gesztusok helyes értékelésére, és nem tudja, minek tulajdonítson jelértéket, minek nem. Vajon jelzésnek tekintse-e például a Sozaburo bűvöletétől ment Okita lányos arcát, s így vetélytársat szimatoljon benne, aki kivívott pozícióját féltve fordul a fiú ellen, vagy akként vélekedjék inkább, hogy a kitűnő harcost katonai szelleme óvja meg? Esetleg a feltörekvők ravaszságával magyarázza immunitását, hiszen nem egyszer panaszkodik felettesei meglepően szoros kapcsolata miatt, ami kizárja őt az előrejutásból? További lehetőségek is kínálkoznának persze, ha a fordítás nem volna olyan gyatra, sőt hamis. Egyszerre gyötrődünk tehát ismerethiánytól, valamint a privilegizált helyzet okozta fölény unalmától, és nehezen összeegyeztethető késztetéseink elől jobb híján az esztétizáláshoz menekülünk. A Tabu szigorúan szerkesztett munka, képi világa egységes, zárt. Jószerivel csak díszletben és többnyire zárt térben forgat Kurita Toyomichi. Erős drámai világítást használ, ami a tagolt, sík képelemek előterében rendkívül bensőségessé, hatásossá és álomszerűvé teszi a látványt. Szabad az út a víziók előtt. Benső képeket látunk, a külső realitásnak csekély a szerepe. Benyomásunkat a közeliek halmozása igazolja, sűrűn villannak fel arcok és kezek. Ezért is zavaró, ha időnként túltengnek a szamurájfilmes kellékek. Míg csattog a fakard vagy sikkan az éles fém, bóbiskolásra kényszerülünk. A hősök dühödt egymás csépelése ugyanis merőben fölösleges, nem attól erőszakos egy kultúra, nem attól fenyegető egy uralkodó magatartási mód, hogy minduntalan szikrát hány a penge. Beszédesebben ránganak az arc izmai, riasztóbbak a tekintetek, és a szavak is rémületesebbek talán - bár értelmüket nem követhetjük. Noha ismerősként köszönnek vissza, ezegyszer helyükre kerülnek a sötétben is lámpafénytől csillogó éjféli csatornák vagy a liláskékben játszó posztmodern láp-víziók. Fegyelmezetten és pontosan dolgoznak a színészek is, bár nehéz elhinni róluk, hogy egy fiatalember érzéki varázsának áldozatai. A homoerotikus késztetések megnyilvánulási jegyei némileg elütnek az Európában szokásosakétól, ha nem kötnék minduntalanul az orrunkra, bajosan hinnénk el, hogy azonos neműek szerelmét keresik. Vajon miért érezte sürgető szükségét e film elkészítésének Oshima? A lappangó szenvedélyek civilizációs veszélyére figyelmeztetne, netán ösztöneink, indulataink kiélésére bátorít? Önvizsgálatra sarkall, esetleg bensőnk homályán és érdemi feltárhatatlanságán borong? Életünk álságát vádolja, azt ismételgeti, hogy semmi sem olyan, mint amilyennek látszik, vagy rejtelmei felé terel és a valóság felfedezésére nógat? Mi tagadás, saját fogalmi rendszerünkben nemigen tudunk mihez kezdeni a Tabuval. Legismertebb görög mondánkban a viszály istennője aranyalmát gurít a Thetisz és Péleusz esküvőjén egybegyűltek közé, s a "legszebbnek" kijáró jutalom nyomban versengést támaszt, feldúlja a kedélyeket. Úgy tűnik, mintha a szépség nem annyira az élvezet forrása lenne, az általa keltett gyönyörűség inkább veszélyes, pusztító erők felidézésére volna alkalmas. Oshima kultúrpesszimista? A Halál Angyala többnyire asszonyi alakot ölt. Eleinte szűlő nő formájában jelenik meg és mintegy visszaveszi elfuserált, haszontalan magzatát, utóbb csábos szépség gyanánt, kiben megidézői - az élemedett férfiak - utolsó lehetséges kedvesüket tisztelik. A Halál Angyala persze éppen úgy lehetne fiú is, amennyiben e képzet vonzó alkotója számára, de mennyiben változtat közös sorsunkon, ha csakugyan Kano Sozaburo képében jön el értünk a halál?
42 Kbyte
KitanoTakeshi és Matsuda Ryuhei 35 Kbyte