Kárpáti Ildikó Azok a régi, szép idők

Spike Lee: Egy sorozatgyilkos nyara

Al Palagonia, Ken Garito, John Leguizamo, Michael Rispoli és Adrien Brody 64 KByte	1977 fülledt nyarának izzó levegője a pokol egyik fortyogó bugyrává olvasztotta New York olaszok lakta negyedét. Nem mintha ez sokat változtatott volna a bűnös város megszokott életvitelén. Az olaszokén sem. Tulajdonképpen nem is történt semmi különös, csak egy újabb történettel gazdagodott a New York-i legendák tárháza. Végül is adott egy elmebajtól vezérelt sorozatgyilkos, aki bomlott agyának belső sugallatára kizárólag parkoló kocsikban enyelgő, fiatal párokat végez ki unalomból, vagy szórakozásból az éj leple alatt. Talán feltűnést próbál kelteni? Sohasem tudjuk meg pontosan, hiszen akárhogy is próbálkozik, nem tud érdekesebb, izgalmasabb lenni, mint bárki más az olasz negyedben. Nem könnyű itt kitűnni az "átlagemberek" között. Vinny és Dionna igazi, kispolgári módon titkolják egymás előtt szexuális vágyaikat és leplezik önként vállalt boldogtalanságukat. Eközben Vinny természetesen csak elméleti problémát csinál magának az elmaradt élvezetek mindenki mástól való beszerzéséből, gyakorlatit annál kevésbé. Bár legfőbb tevékenysége felesége megcsalása, mégis Vinny teljesen ártatlan. Bizonyára volt gyerekszobája, különben miért is gondolná, hogy a feleségével nem tehet meg bizonyos dolgokat, pedig titkon erre vágynak mind a ketten – és ezt ráadásul az egész városrész tudja. "Olyan, mintha veled csalnálak meg" – mondja Vinny a parókás Dionnának, és végül mégis képtelen megtenni. Mindenkivel képes megcsalni, csak éppen önmagával nem. Ez az élet rendje egy jól nevelt olasz családban. Richie élete se sokkal egyszerűbb: punknak áll az ABBA korszak közepén, a banda felszerelésének árát pedig egy sztriptízbárban és férfiakkal töltött éjszakák során igyekszik összeszedni. Szeretője, a városrész kurvája, Ruby pedig ebből az egészből úgy ahogy van nem csinál gondot meg azokból a pornófilmekből sem, amikben együtt szerepelnek. És persze ott vannak az elmaradhatatlan forgatókönyv-elemek, a srácok, akikből összeáll a banda. A maffiával mindegyik legalább szegről-végről kapcsolatban áll, egyik a - természetesen tőle külön élő - gyerekével van elfoglalva, a másik a napi drogadagjának megszerzésével, a harmadik azzal, hogyan öltözzön minél nőiesebben. Így tengetik unalmas napjaikat megszokott találkahelyükön: egy zsákutca végében. Míg egy pár napra el nem tereli figyelmüket az az idegesítő sorozatgyilkos. Foglalkozni kell vele, hiszen még a rendőrség is a maffia segítségét kérte a férfi felkutatásában, elképzelhetetlen, hogy a fiúk egy ilyen jó buliból kimaradjanak. A tettes pedig akárki lehet. Hírtelen mindenki gyanús, még a legközelebbi ismerős, barát vagy rokon is. Ha jobban belegondolok, félelmetes dolog derül ki pillanatok alatt: ezek az őrült jó haverok tulajdonképpen nem is ismerik egymást. Ezt kell, hogy gondoljam arról, akinek nem okoz nehézséget, hogy vérengző mániákust fedezzen fel gyerekkori barátjában. Hiába töltik szinte minden napjukat együtt, mégis azt képzelik egymásról, hogy a másiknak lehetett ideje, kellő brutalitása, kedve, sőt még indítéka is egy-két helybéli párocska lemészárolásához. Tények pedig nem állnak rendelkezésre. A sorozatgyilkos ugyan költői leveleket küld a rendőrségnek – melyek szövegét Richie sikeresen alakítja át rock számokká -, ám ezekből nem derül ki semmi. Legalábbis az olasz gettó lakói számára nem, hiszen nekik nincs idejük és kedvük egy szerencsétlen lelkének mélyére látni, kellőképpen lefoglalja őket alapvető szükségleteik kielégítése, vagyis a korszak követelményeinek megfelelően: szex, drog és rock n' roll. A fenti szentháromságot még egy sorozatgyilkos ténykedése sem döntheti meg. Bár kétségkívül új beszédtémát jelent az újabb és újabb emberek meggyanúsítása. A nem létező tények pedig mindenkire illenek. Helyesebben szólva, mindig arra, akire éppen akarják. Ha a társaság úgy dönt, akár Richie is lehet a gyilkos, hiszen ki tudja merre járkál. Egyébként is férfiaknak árulja magát, gyanús zenét játszik a legártatlanabb diszkó-korszakban, ráadásul haj helyett valami furcsa tarajat visel a fején. Vagy lehet a tettes az aktuálisan sztárolt baseball-játékos is, mivel a száma éppen 44-es, és a sorozatgyilkos is ilyen kaliberű fegyverrel gyilkol. Az ötletet a díszes társaság azonban hamar elveti, hiszen egy sztár azért mégis csak más. Ezzel szemben Richie itt van, könnyen elérhető és kellőképpen zavaró jelenség a környéken. Különc lett belőle és ezt a gettó inkább egyenlőségre - és egyformaságra -, mint szabadságra berendezkedett közössége már nem tűrheti. Itt már a testvériség parancsa sem segít, a gyilkosságok jó ürügyet szolgáltatnak a kellemetlenné vált haver alapos elverésére még akkor is, ha a rendőrség egyébként időközben már elfogta a tettest. Nem számít. Ez is csak egy sztori, amit a következő nyáron már röhögve lehet mesélni a perzselő levegőtől és vegyi anyagoktól elkábult fejjel a haveroknak az utca omladozó kőfallal lehatárolt végében. Csak egy sztori, időben, térben és érzelmileg távol áll tőlünk, volt egy férfi, aki embereket ölt és volt egy barát, de mi tévedésből kis híján agyonvertük őt New York igazi olvasztótégely. Színes gyűjteménye a világ összes létező nemzetiségének, ezek azonban – legalábbis ebben a filmben – mintha nem is egy városban élnének. Inkább sok kis faluban. Nincs átjárás az egyes városrészek között, és mint láttuk még az egyes emberek között sem igen. A nagyvárosi lét érzéketlenné és érdektelenné tesz, a végletekig elszeparál, kiszolgáltatottá tesz. Kiszolgáltatottá éppúgy saját agyunk rémképeinek, melyek gyilkolásra indítanak a kihalt utcákon, mint ahogy barátaink torz agyszüleményeinek. A gyilkos, Richie, vagy bárki más helyzete semmiben sem különbözik. Az egyiket elítéli az egész társadalom, a másikat éppen csak annak a kisebb közösségnek pár tagja, akikkel történetesen együtt él. Nincs különbség. Mindkettőnek pusztulnia kell. Pedig ha van hely a világon, melynek toleránsnak kellene lennie, hát éppen New York lehetne az. De a dolog éppen fordítva áll, mert a városban minden nemzet és velük együtt minden fajta bűn megtalálható. Így minden fajta törvény is. Ami halált érdemel az egyik utcában, egy sarokkal följebb talán kisebb csínytevésnek is elmegy. Nincs közös igazság, így nincs közös akarat, cselekvés, vagy megértés sem. Persze gyilkolni a város minden negyedében bűn. De például a több órás áramszünet ideje alatt kirabolni az üzleteket, a feketék lakta negyedben már nem feltétlenül az. Hát igen, ilyenek voltak azok a "régi, szép idők". Legalábbis így emlékszik vissza a film elején és végén az idősödő férfi 1977 nyarára. New York – az egyszerre imádott és gyűlölt város – talán legforróbb napjai, mikor még a maffia és a rendőrség kart-karba öltve eredt egy sorozatgyilkos nyomába, mikor még több órás áramszünetek is elképzelhetőek – és megvalósíthatóak – voltak, mikor ennek ideje alatt több milliárdos kárt sikerült rekordidő alatt okozniuk a város egyébként békés lakóinak, mikor még a személyes drámák személyesen érintettek egyeseket. Így minket is. Ha nem így lenne, nem lenne teljesen világos, hogy egy olyan felszabadult, akár a dokumentumfilmszerűségtől sem visszariadó alkotónak, mint Spike Lee miért kell egy jó sztoriért több mint 20 évet időutaznia. Hiszen nincsenek különös kívánalmai a történettel kapcsolatban: legyen benne egy gyilkos, meg némi fajüldözés, egy-két – a média érdeklődésére is számot tartó - botrány és némi szex. Nem valószínű, hogy egy ma játszódó történetben mindezt nem lelhetné meg. Amit viszont valóban nehezen találna, és ami azonban alapvető építőköve a filmjének, mégis, a gettosodás és az elidegenedés ellenére, a személyes hangvétel. Bár ezúttal New York néger negyedéből átpártolt az olaszokhoz, ez olyan, mintha Spike Lee New Yorkot önmagával csalná meg. Más az idő, egy kicsit a tér is, a lényeg azonban változatlan. A rendező nem gettókról, nem őrültekről és hullákról, nem 44-es kaliberű pisztolyokról, látszatboldogságról, férfi és nő kurvákról mesél, hanem emberekről. Emberekről, akik bizonyos helyzetekben kerültek, választásokat, döntéseket kell tenniük, amik ha nem is változtatnak sokat a helyzeten, mégis nehéz meghozniuk, mert róluk szól, mert a belső értékrendjüket állítja kemény próba elé. Spike Lee megérti és megérteti őket, akárhogy is döntenek. Nem ítélkezik. Semmilyen tettről nem mondatik ki, hogy bűn, egyszerűen csak elmeséli, hogy megesett. Elmeséli, hogy egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ilyen nyár is New Yorkban, nem sokkal fontosabb, vagy emlékezetesebb, mint a többi, csak egy sztori a sok közül. De emberekről szól, rólunk és a szomszédainkról, és bár sokszor nem tetszik, amit látunk, ezek mégis csak a "régi, szép idők". Szépek, mert akkor még emberek álltak emberekkel szemben, vagyis érzelmek találkoztak érzelmekkel, ma talán már csak valami jól begyakorolt mechanikusság érvényesül. A gyilkosságokban, a haveri kapcsolatokban, a barátok megverésében, a szexben, a drogban, a rock n'rollban. Az Egy sorozatgyilkos nyara valóban egy nyárról szól, de az nem csak azé a bizonyos sorozatgyilkosé. Éppúgy mindenki másé, aki akkor New York-ban tengette életét. Egy kicsit most már a miénk is, hiszen személyes ismeretséget kötöttünk vele, megperzselt egy kicsit a forrósága, remélhetőleg kicsit elgondolkodtatott, de mindenképpen kellemesen elszórakoztatott miket. New York egyik története a sok közül.
Bebe Neuwirth és John Leguizamo 58 KByte
Adrien Brody, Jennifer Esposito, John Leguizamo 50 KByte
Jennifer Esposito és Adrien Brody 47 KByte