Csantavéri Júlia Lámák és gyerekek

Khyentse Norbu: Isteni játék

Lama Chonjor (az apát) és Orgyen Tobgyal (Geko), a fiúk nevelője 67 KByte	Tanulunk. Elsősorban megértést és tiszteletet, aztán meg nyugalmas, tiszta beszédet, és azt, hogyan mondhatunk el egy történetet egyszerűen, mindenféle kavarás nélkül, megőrizve az események eredeti feszültségét. Voltak már tanítómestereink ebben a témában, például De Sica, hogy csak egyet említsek, de úgy látszik, időről időre mindig újra fel kell idéznünk a leckét. Az agyunkat bombázó képözönben csöppnyi megnyugvás egy ilyen film, amely nem akar tőlünk semmi különöset, csak mesél annak, aki kíváncsi rá. Norbu lámát, az első bhutáni film rendezőjét Bertolucci Kis Buddhájából már mi is ismerjük. Abban a filmben mestere reinkarnációját keresi Amerikában, s egy nagyszabású szuperprodukcióban segíti az európai rendezőt, hogy érvényes képet nyújthasson nézőinek Buddha tanításáról. Bertolucci filmje persze csupa szimbólum és áttétel, nem akar kevesebbet, mint összehozni egymással a hétköznapit és a mitikust, egy fiktív történetben megmutatni, hogy lehetséges az átjárás - vagy legalább is ő úgy gondolja - a szekularizált modern világ és az ősi hagyomány között. Hisszük, ha akarjuk, ha nem, akkor is elgyönyörködünk a történet egzotikus szépségében, könnyezünk jól adagolt fordulatainál, végül elraktározzuk magunkban valahová az Elfújta a szél meg a Názáreti Jézus közé. Az Isteni játék nem ad ekkora szabadságot nézőjének, pedig hiányzik belőle minden agresszivitás, nem törekszik rá, hogy elkápráztasson vagy megrendítsen vagy, hogy egyáltalán befolyásoljon valamilyen irányba. Az európai szem számára egzotikus buddhista kolostori élet ugyanis ezúttal mint természetes, hétköznapi valóság tárul elénk. A Himalája lábánál fekvő Chokling kolostor nem túl nagy hely. Lakói élete csöndes, hétköznapi mederben folyik, az ősi szertartások és mindennapi feladatok előírt rendje szerint. A háttérben ott van az állandóan eleven fájdalom, Tibet emléke. Az Apát mindennap csomagol, mindennap a visszatérést várja, ehelyett épp fordítva alakulnak a dolgok, menekültek érkeznek, két gyerek, akiket átcsempésztek a határon, hogy buddhista nevelést kaphassanak. Khyentse Norbu nem hangsúlyozza különösebben a drámát. A gyermekek fogadásának és beavatásának rituáléja tökéletesen illeszkedik a szerzeteseket összefűző, mélységesen őszinte, a másik megértésére törekvő kapcsolatrendszerbe. Ettől eltekintve csak egy-egy tétova kérdés, néhány emlék idézi Tibetet. Mondhatnánk, hogy a rendező rendkívül finom eszközökkel él. Az igazság azonban az, hogy a buddhista tanításnak megfelelően a száműzetés, a családok kényszerű szétszakadása, az idegen uralom terrorja olyasmi, amin nem áll hatalmukban változtatni, s ennek megfelelően nem szabad sokat szomorkodni rajta. A film hatásának egyik titka ez a rejtett bánat. Csak a kicsi Nyima sír nyíltan és megvígasztalhatatlanul, amikor nem kapja vissza az óráját, az egyetlen emléket, amely az édesanyjához, az elvesztett otthonhoz köti. A film szereplői, valamennyien a kolostorban élő igazi szerzetesek és lámák, akik lényegileg önmagukat alakítják a kamera előtt, minden mozdulatukkal fel- és elfedik ezt a feszültséget. A buddhizmus ezúttal nem mint ideológia, hanem mint dramaturgiai szervezőerő van jelen. Az ábrázolás módszere tökéletesen pátoszmentes, szelíden, sőt picit kihívóan önirónikus. A szereplők, felnőttek és gyerekek, és rendezőjük is, látható élvezettel és biztonsággal játszanak. Valamennyien belül vannak, egy meghitt, közös világban, amelynek emberi szabályai nagyon is hasonlóak a miénkhez. A mese maga könnyed, mint egy nyári délután, vagy mint azok a papírrepülők, amelyeken a kolostorban nevelkedő kis nebulók küldik egymásnak az üzeneteket az unalmas szertartások idején. Hiszen a kapukon kívül ott van a falu, ahová a minden lében kanál kis Orgyen nap mint nap vásárolni jár, és a falun túl a nagyvilág, a városok és országok és elsősorban a foci világbajnokság. Bizony nagyon is európai, sőt keresztény dologról /is/ van szó. Idézzük csak fel, hogy a Róma nyílt város óta hány filmben láttunk hosszú reverendában a hittanórás diákokkal labdát rúgó papot! Igaz, az Isteni játék gyermekekre felügyelő lámája, Geko, nem áll oda játszani, egyszerűen csak önmaga számára is meglepetésként megértően tolmácsolja az Apátnak a gyerekek kérését, hogy a saját pénzükön kölcsönzött TÉVÉKÉSZÜLÉKEN megnézhessék a döntőt. Norbu láma, akit egy nagy egyházi reformer és szent reinkarnációjának tekintenek, aprólékosan, a film minden kockájából sugárzó örömmel rakosgatja össze a történet elemeit. Hagyomány és modernitás összesúrlódása így nemcsak az alapkonfliktusban - mi a teendő, ha a befelé forduló életre nevelődő szerzetesjelölteken erőt vesz a fociláz? - hanem a film minden kis jelenetének kompozíciójában jelen van. A táj sugárzó szépsége és nyugalma kiegészülve a kolostor ősi formáival és színeivel szinte magába öleli a falu boltocskáját, az útszéli televízió-kölcsönző bázist, a pöfögő ócska automobilt, a nyüzsgő gyerekcsapatot. A szertartásos buddhista viselet bordója és sárgája alatt szemlátomást jól megfér a Ronaldo feliratú trikó, a kolostor homlokzatán a műholdvevő lavórja. Csak az öreg láma nem hajlandó megjósolni a vébé döntő eredményét. Khyentse Norbu Bertoluccihoz hasonlóan átjárhatónak véli a határt a mai élet és a vallás hagyománya között. Látszólag keveset akar, mégis sokat fog. Azzal a természetességgel, ahogyan történetében összekapcsolja őket, hitelessé és kölcsönösen átélhetővé teszi a másik fél számára az egymástól elütő élményvilágokat. Amikor a falut sújtó áramszünet miatt elsötétül a képernyő, zseblámpák kerülnek elő, a gyerekek ügyes kézzel varázsolják a falra a szufi mesék árnyalakjait. Ezekben a lezáratlan történetekben saját álmainkra ismerhetünk.
Focirajongók: Kunsang Nyima (Palden), Jamyang Lodro (Orgyen) és Neten Chokling (Lodo) 49 KByte
"És ezek talán imazászlók?" Orgyen Tobgyal, a Chokling kolostor preceptora 65 KByte