Kárpáti Ildikó Édes-keserű

Szabó István: A napfény íze

Sors Ignác és Vali (Ralph Fiennes és Jennifer Ehle) 37 KByte	Mi jut eszedbe arról, ha valakit Sonnenscheinnek hívnak? - kérdezi a filmbeli egyik Sonnenschein a másiktól. - A szerelem, én és az, hogy zsidó - hangzik a válasz. Nos, ha az ember a 20. század Európájában él, akkor - és remélhetőleg csak akkor - ez utóbbi nem jár következmények nélkül. Mi jut eszedbe arról, ha valakit Sorsnak hívnak? - kérdezem magamtól. Jelen esetben az, hogy magyarosított név. Mely persze embereket takar, de valami sokkal többet is. Sors - a lexikon meghatározása szerint: "életkörülményeink szükségszerű alakulása". A Sorssá változott Sonnenscheinek életkörülményeit pedig a 20. század magyar történelme alakítja szükségszerűen. Bizonyos dolgok szükségszerűen megtörténnek velük, nem számít, mit éreznek, mit szeretnének vagy választanának maguknak. A 20. század valahogy nem a szabad választás időszaka volt. Sors Ignác, Sors Ádám és Sors Iván sorsa részben vagy egészében a mi sorsunk is. Mindig olyan történelemtanárt szerettem volna, mint Szabó István. Aki nem az évszámokat, hanem az összefüggéseket, nem az események sorát, hanem élő és érző emberek történetét meséli el. Aki éppúgy be tudja bizonyítani, hogy a történelem és vele együtt az ember mindig változik, fejlődik, alakul egy kicsit, mint azt, hogy mindig minden ugyanolyan marad. Örök változás és mégis örök állandóság. Ez az, ami a történelemben és az emberekben annyira érdekes Szabó István, "a nagy mesélő" számára. Mikor a Sors család harmadik nemzedékének története is véget ér, úgy érezzük, minden megváltozott. A császárságból fasizmus, majd szocializmus lesz... annak is vége egyszer. Ez talán változás. Hívő zsidó bölcsészből keresztény sportoló, majd egy semmiben sem hívő, de szabad ember lesz. Talán ez is különbség. Jó lenne azt mondani, hogy ez azt jelenti: az idő megváltoztatja azt a belső értékrendet, amely szerint az emberek élnek. Kár, hogy ez nem igaz. Inkább az történik, hogy a történelem lassan felőrli ezeket az értékrendeket, használhatatlannak, sőt hazugnak és igazságtalannak állítja be őket, ugyanakkor nem nyújt helyettük másikat. Cserepekre törnek - akár a családi étkészlet darabjai. Az a belső, óramű-pontosságú igazságérzet, mely alapján az első Sors még bíróként ítélkezik, a harmadik Sors esetében már csak rákényszerített előírások rendszere. Ezt a kiüresedést azonban úgy is felfoghatjuk, mint kivívott szabadságot. Az első Sors minden gondja abból származik, hogy nem tud egyszerre megfelelni a császárnak, a jognak, magyar és zsidó voltának. - Vajon miért van az, hogy a történelemben ezeknek az értékrendeknek mindig összeütközésben kell lenniük? A további Sorsoknak nincs mit tenniük: egyikről-másikról le kell mondaniuk, mert a történelem által teremtett, egyre élesebb helyzetekben az ellentmondások is egyre élesebbek lesznek. A második Sors már nem hisz a fennálló hatalomban, sem a vallásban, csak önmagában, saját tehetségében, és szeretné hinni, hogy magyar. Egy koncentrációs táborban azonban még ez is túl sok a túléléshez. A harmadik Sorsnak pedig semmi sem marad, csak a bosszúvágy, a düh. Hinni azért ő is szeretne valamiben, de mivel a választott értékrend nem belülről fakad, nem sikerül sokáig megőriznie. Végül csak egyetlen, ám a legfontosabb értéket sikerül átmenteni sok generáció távolságából: a választás szabadságát. Azt, hogy végre kipróbálhatjuk, ami eddig sohasem sikerült: nem mindig megfelelni, igazodni valamihez, hanem a magunk választásai szerint élni, ami persze sokkal nehezebb. Császárság, fasizmus, szocializmus - egy uralkodó, egy törvény, egy akarat. Ez ugyanaz. Hithű zsidó bölcsész, vagy keresztény sportoló, vagy sem ez, sem az. Az is ugyanaz. A politikai rendszerek dokumentumai és az emberek tárgyai mind egy súllyal esnek a szemeteskocsi mindent jótékonyan elnyelő és megsemmisítő gyomrába. A film elején egy 12 éves fiú érkezik egy városba, szinte semmilye sincs, csak a szabadsága. A film végén egy kicsit idősebb fiú ugyanott ugyanazzal rendelkezik. Semmi sem változott. A kettő közt eltelt időben sokan éltek és haltak meg, sok minden történt és múlt el szinte nyomtalanul. Sorsék nappalijában az ingaóra rendre újabb és újabb év szilveszterét üti el. Akárhogy is forduljon a család sorsa, az óra mindent egyforma mértékkel mér. A dédnagyapa képe a falon mindig minden felett ugyanolyan - kissé rosszalló - arckifejezéssel ítélkezik, s tovább öröklődő sétabotjának is mindegy, ki támaszkodik éppen rá. De nem csak a tárgyak, az emberek sem változnak. Sors Valéria mint fiatal lány, mint testvér, feleség, anya és mint nagymama mindig ott áll a Sors család összes férfi tagja mellett. Soha nem változó, örök, nyugodt, biztos pont. És akárhány arca van, mégiscsak Ralph Fiennes az, aki a mindenkori főszereplőt életre kelti. Persze három különböző embert látok, más jellemek, más Sorsok. Mégis, az állandóság biztonságérzetet ad, azt az érzést, hogy ezt az embert már ismerem, sőt már szeretem is. A napfény íze mesterien elkészített film. Nem is lehet más, hiszen Szabó István mestere a filmnek. Ez a mű nagyon átgondolt, képről képre kitalált, a dialógusok tisztességesen megírtak, még a kisebb szerepekre is az azokra a legmegfelelőbb "nagy színészeket" kérték fel, és végre bebizonyították azt is, magyar közegben sem feltétlenül kell, hogy a tömeg három embert jelentsen. Mindez megelégedettséggel és mindenféle jó érzéssel tölti el a sokkal szerényebb, vagy éppen silányabb kivitelezésű hazai filmekhez szokott nézőt, aki tudat alatt sejti, hogy ez minden produkciótól elvárható lenne. Ez a film azonban többet nyújt az elvárhatónál. Többet, mert a rendező gondosan ügyel a részletekre is. A szereplők jelleme nem csak hangsúlyos jelenetekben, vagy a dialógusokban mutatkozik meg, hanem az összes beállítás minden rezdülésében. Sors Ignácot abból az apró mozdulatból véljük megismerni, ahogy óvatosan megérinti karját ott, ahol azt a császár is megérintette, Sonnenschein Manót abból, ahogy óvatosan fel-felpillant apja képére, Katót egy ölelésből, Valériát a mosolyából. Megismerjük és megértjük őket jól elhelyezett, villanásnyi jelekből. És apró, ritmikusan visszatérő párhuzamok teszik egységessé, kifejezővé a filmet. Ahogy a család minden újabb tagjáról kiderül, hogy egy kicsit azért babonás; ahogy visszaemlékszünk egy régi fényképre egy berlini múzeumban látható szoborról; ahogy minden újabb Sorsot felkér az aktuális hatalom, hogy állítson össze bizonyos személyeket tartalmazó listát; ahogy mindegyikük az újabb és újabb rend katonaságának ruhájába öltözik; ahogy ugyanazon asztal mögött ülő újabb és újabb emberek rendelik őket kihallgatásra; ahogy újra és újra látjuk őket ugyanazon a padon vagy ugyanabban a kávézóban; ahogy az utolsó fiú végül visszaveszi a család eredeti nevét minden ritmikusan visszatér, akár az ingaóra üteme. Az emberi szív, az élet lüktetése. Lehet, hogy Rózsa nagymama egy gonosz hárpia, mégis minden kisebb tragédiánál olyan kedvesen sírja el magát. Lehet, hogy Sonnenschein Manó azért nem mert igazán boldog lenni, mert félt, hogy egyszer majd nagy árat kell fizetnie ezért; és bár igaza lett, mégis ő szól kedvesen feleségéhez: "nagyon kérem, ne sírjon már Rózsika", hiszen ami igazán fontos, az nem veszhet el soha. Ami pedig igazán fontos, az csak a remény, hogy: érdemes. Sors Valéria, akit "lenyűgözött ez az új találmány", hosszú élete során végigfényképezi a fél évszázadot. Megörökíti és dokumentálja. Az ő fényképezőgépe a rendező szemszöge. (Talán ezért is vannak az első, Lánchídról készült Lumičre-tekerccsel kezdődően eredeti dokumentumfelvételek a filmben.) Az idős asszony azt tanítja unokájának, hogy ő mindig csak azt próbálta meglátni, ami szép az életben. Alighanem ezt mondja Szabó István is nekünk. Hiszen ez az egyetlen lehetséges életfilozófia. Soha nem tudjuk megítélni a felkínált értékrendekről, hogy melyik jó és melyik rossz, szerencse, hogy nem is kell ezt tennünk. Elég, ha azt tudjuk, hogy mindig folytatni kell, hiszen az élet folytatása az érték. Ez minden, ami tudható. És ez elég is. Amikor a film elején a 12 éves fiú elindul, még három mesebeli útravalót is magával visz: az apja botját, óráját és a receptkönyvet, melyben a gyógyhatású likőr, a Napfény íze leírása található. Akár a hétmérföldes bakancs, a terülj-terülj asztalka, vagy a láthatatlanná tévő süveg, ezek elegendőek is a boldoguláshoz. A bölcsességhez azonban mindent el kell veszíteni. A dédunokának már csak a bot marad, vagyis a folytatás kényszere. Tovább kell menni, tovább kell lépni, az idő, az anyagi javak nem számítanak. Ezért volt hát mindez, a Sonnenscheineknek ezt kell keserves sorsukkal megtanulniuk. De sikerül, az utolsó Sonnenschein szabadon lépdel. A háttérben Szabó István: ez az ő üzenete. Milyen a napfény íze? Azt hiszem - jó gyógylikőrhöz illően - édes-keserű. De én szeretem. Mint ahogy azt is szeretem, hogy Szabó István a történelemtanárom, mert jó hallgatni, ahogy történeteket mesél nekünk, rólunk. Hiszen nem azt akarja megmondani, hogy ami volt, hogyan volt, hanem azt, hogyan lehet mindezzel együtt tovább élni.
Sors Ádám olimpiai bajnok (Ralph Fiennes) 27 KByte
Sors Ádám és Hanna (Ralph Fiennes és Molly Parker) 65 KByte
Sors Iván (Ralph Fiennes) 36 KByte