Filmkultúra: Filmek: Ember az ár ellen

Milos Forman: Ember a Holdon

Jim Carrey mint Andy Kaufman
Jim Carrey
mint Andy Kaufman
26 Kbyte
Hogy az ember kit vagy mit tart zseniálisnak illetve totál hülyének, esetleg egyszerűen csak idegesítőnek, tulajdonképpen ízlés dolga. Talán ezért tartjuk úgy, hogy e végleteket csak hajszál választja el egymástól. Azt eldönteni, hogy ebben a filmben a Jim Carrey által alakított Andy Kaufman nevű előadóművész - vagy akár maga a film, esetleg maga Jim Carrey - ezen a keskeny határon innen vagy túl helyezkedik-e el, nos ezt eldönteni lehetetlen.

Ha ez pusztán ízlés dolga lenne, én például biztosan utálnám ezt a filmet. Inkább idegesítenek az olyan komikusok, amilyen Andy Kaufman lehetett, és Jim Carrey karakteréért sem rajongok túlzottan. Ennek ellenére mégis van valami megnyerő ebben a filmben. De őszintén szólva akárhogy próbálom, nem tudom hova tenni ezt a figurát.
Mit lehet kezdeni egy emberrel, akinek életében nem jutott eszébe egy poén sem, mégis komikusnak, pontosabban színpadi előadóművésznek tartja magát, jóllehet még a maga számára sem egészen tisztázta, hogy mit is ad elő. Szóval adott egy ember, aki leginkább talán úgy istenigazából felháborítani, kiborítani akarja közönségét, próbálkozásait azonban a nézők inkább Kaufman mérhetetlen tehetségtelenségének könyvelik el, mint hogy a botrány mögötti mélyebb üzenet után kutatnának. Persze, ha egyáltalán létezik ez a mélyebb üzenet (amit egyébként Kaufman soha nem állít egyértelműen), és Andy nem egyszerűen és ténylegesen csak totál hülye.
Ráadásul - az Amerikai Álom netovábbja - ez a fickó még híres médiasztár is lesz, milliók kedvence, persze csak annak a bizonyos Warhol-féle 15 percnek az erejéig, míg sikeresen ki nem utáltatja magát: meglepő fordulat, sőt Kaufman esetében igazi szakmai bravúr, maga a közönség szavazza ki a műsorból. Ezek szerint még a népszerű tévéshow-k ízléstelenségét is alul lehet múlni a nézők szemében.

Mit kezdjünk tehát ezzel az emberrel? Főleg, hogy még mielőtt szívünkbe zárnánk, vagy végleg megutálnánk, viharos szalmaláng életét kioltja a rák. Kaufman egy olyan igazi, egyszer volt, hol nem volt ember, akinek főfoglalkozása valahogy így jellemezhető: hivatásos idegesítő.

Minden okom megvolna rá, mégsem tudom utálni. Hogy is lehetne utálni egy embert, aki ilyen látványosan tud személyiséget váltani - persze csak azért, hogy még gorombább lehessen -, és így rúgatja ki másik énjét az éppen aktuális produkcióból; aki ennyire nem hajlandó a megalkuvásra, és ilyen rendületlenül küzd az ár ellen akár zsenialitásból, akár butaságból teszi azt.
Andy Kaufmant kifejezetten szeretni lehet, de egy percig sem azért, amit csinál. Csakis azért, mert olyan rendületlenül hisz az emberek megjobbíthatóságában, még ha kicsit furcsa módszereket alkalmaz is a cél elérése érdekében. Persze elbukik. És én persze sajnálom.
Sajnálom, mert mégiscsak megszerettem, holott jobban szeretném utálni. Megszerettem, mert persze neki van igaza, csak ezt olyan nehezünkre esik belátni. Nehéz, mert ha neki van igaza, akkor alapvetően másképp kellene élnünk. És persze sokkal egyszerűbb kiszavazni őt kedvenc műsorunkból, mint hogy mi kapcsoljuk ki a tévénket. Inkább változzon meg a világ, csak nekünk ne kelljen.

Pedig ez az egész nem olyan véresen komoly. Kaufman és értetlenül bámuló közönsége között nem az a konfliktus, hogy a nézők nem azt kapják ettől az embertől, amit várnak - vagyis könnyen emészthető szórakozás helyett kispolgári jelentéktelenségük és a társadalom mondvacsinált konzervatív erkölcsi elvárásai elleni provokációt -, hanem hogy Kaufman alapvetően más világban él.
Andy olyan ember, aki a szerint az eszme szerint él, hogy a világ csak illúzió. Számára ez nem egy elképzelés, hanem a létező valóság, nem elvont törvény, hanem napi gyakorlat. Úgy gondolja, sértetlenül közlekedhet egyik elképzeléséből a másikba - a világ vagy idomul hozzá, vagy nem, vagy bírja követni, vagy nem vagy akarja, vagy nem.
A világ meg persze egy darabig akarja, aztán meg már nem. A néző is csak egy darabig akarja, aztán már nem, de ezt a rendező jó érzékkel nem várja meg. Mikor éppen kezdenénk elfordulni a szereplőtől, Milos Forman belekezd Andy haláltusájába, és ezzel ismét visszanyeri közönsége lankadó figyelmét. Nem is húzza el a dolgot túlzottan, csak egy kis giccses kitérőt tesz a Carnegie Hallban, és már vége is.

Vagyis csak majdnem: a film végére még odakerül egy kis titokzatos kunkor (mint amilyen a pszichothrillerek végére szokott). Véglegesen megerősítvén így, hogy annak az embernek, aki illúziónak tartja a világot, és ennek megfelelően cselekszik, vagyis a filmben szinte minden tette, minden provokációja maga is illúzió, s a dolog soha nem úgy áll, ahogy az első pillantásra tűnik, soha nem lehet tudni, mi váratlan esemény, ki beépített ember és ki nem az, annak az embernek a számára a világ - akár élet és halál egyirányúnak tűnő ösvénye is - valóban szabadon átjárható lesz. Miért is kéne egy betegség miatt távoznia a Földről annak, aki mindig is a Holdon élt?
Andy Kaufman semmivel sem volt okosabb vagy jobb ember, mint bárki más, és fura eszközeivel talán nem is ért célba. Talán nem is változtatott meg semmit a világban és talán nem is hagyott maga után semmi maradandót. Az azonban biztos, hogy igazi holdlakó volt itt a Földön, akinek volt bátorsága újraértelmezni a szabályokat, a saját szájíze szerint, és a súlytalanság könnyedségével lépni át ezeréves társadalmi konvenciókon.
Ha nevettetni nem is, nevetni legalább tudott. Az pedig az élet elviselésének alapvető feltétele. Hiszen mi mást tehetne egy ember, amikor betegsége gyógyításának utolsó esélyéről, a kézrátétellel gyógyító csodadoktorról kiderül, hogy egyszerű csaló; min hogy nevet. Andy nevet, mert kivételesen ő ugrott be annak a trükkök egyikének, melyek kifigurázásából egész életében élt. Kivételesen ő lett megbocsáthatatlanul kispolgári, és ez az ő esetében sajnos szó szerint halálos bűn.
A világ csak illúzió, és aki bedől a látszatnak, az elveszett. Az ember akkor győz, ha ő irányítja a látszatot, ha ő határozza meg a feltételeket, ha ő képzeli el a világot, melyben élnie kell, és nem mások képzelik el helyette. Andy ezt akarta elérni: közönségét kizökkenteni a megszokottból, reakciót, érzelmeket - legalább dühöt -kiváltani belőle.
De csak azt érte el, hogy az emberek személy szerint ellene forduljanak, és nem a rendszer ellen. Meghalt, mielőtt felismerte, vagy változtatott volna ezen. Ha tovább él, talán olyasféle következtetésre jut, mint élete végén Chaplin, aki azon kesergett, hogy a világ bohócává vált, és az emberek nem hajlandóak a puszta szórakozáson túl észrevenni filmjei mélyebb üzenetét, társadalom-bírálatát.

Tulajdonképpen Milos Forman sem tesz sokat az ügy érdekében, bár a film elejére odailleszt egy figyelmeztetésül szolgáló - és egyébként felejthetetlen - geget.
A Kaufmant - tagadhatatlanul jól - alakító Carrey szerény zavartsággal kér bocsánatot a nézőktől, amiért rosszul sikerült a filmje. Annyira, hogy ki is vágta belőle a felesleges részeket, minek következtében tulajdonképpen ezen a ponton véget is ér a film. Andy hazaküld minket (a nézőtéren zavart köhögés), még a végefőcímet is végignézhetjük, aztán elsötétül a kép. Áll. Néma csend. A nézők még nagyobb zavarban fészkelődnek - éppúgy, mint az egykori Kaufman-show-k közönsége -, kezdjük érezni, hogy itt hülyére vesznek minket - ezt a szándékot Kaufman később vázolt életműve igazolja is ; de végül persze ismét feltűnik Carrey bárgyú vigyora.
Még mindig itt vannak? - kérdezi. Hol lennénk? Sejtjük már, hogy nem ilyen lovat akartunk, hogy ezúttal inkább rajtunk fognak röhögni, mint fordítva, és maximum arra van esélyünk, hogy végül mi is kiröhögjük saját magunkat. Persze, hogy itt vagyunk, hiszen mégiscsak befizettünk erre az előadásra, és kíváncsiak vagyunk erre az idegesítő idiótára, hátha ezúttal mégis ő húzza a rövidebbet.

Mire rájövünk, hogy nem, már késő. Eltelt két óra, többszörösen palira lettünk véve, és még halála után sem szabadulunk Kaufmanban kivetülő belső énünk idegesítő gyalázkodásaitól. Már megint neki lett igaza, már megint ő nevet a végén, mert nemcsak, hogy nem tiszteli, de alapos a gyanú, hogy nem is ismeri azokat a földi szabályokat, melyek szerint mi, egyszerű halandók élünk.
Hát persze, hogy nem tetszik ez az alak. És továbbra sem tudom eldönteni, hogy zseni-e vagy hülye, de hogy emlékezetes, az biztos. A film elején lévő geg miatt így védekezik Kaufman: Csak azokat akartam lerázni, akik nem értenék meg. Azt hiszem, igaza van, akik úgy gondolják, hogy ilyen provokációkat nem értenének meg, azok abban a zavart csendben könnyű szívvel elhagyhatják a termet. De csak akkor - nem mondom, hogy egyáltalán ne üljenek be a filmre -, mert azt a kezdő öt percet, mindenképp érdemes megnézni.

Danny DeVito mint George Shapiro
Danny DeVito
mint George Shapiro
25 Kbyte
Jim Carrey és Courtney Love, mint Lynne Margulies
Jim Carrey
és Courtney Love,
mint Lynne Margulies
22 Kbyte

25 Kbyte

Jim Carrey mint Andy Kaufman 26 Kbyte	Hogy az ember kit vagy mit tart zseniálisnak illetve totál hülyének, esetleg egyszerűen csak idegesítőnek, tulajdonképpen ízlés dolga. Talán ezért tartjuk úgy, hogy e végleteket csak hajszál választja el egymástól. Azt eldönteni, hogy ebben a filmben a Jim Carrey által alakított Andy Kaufman nevű előadóművész - vagy akár maga a film, esetleg maga Jim Carrey - ezen a keskeny határon innen vagy túl helyezkedik-e el, nos ezt eldönteni lehetetlen. Ha ez pusztán ízlés dolga lenne, én például biztosan utálnám ezt a filmet. Inkább idegesítenek az olyan komikusok, amilyen Andy Kaufman lehetett, és Jim Carrey karakteréért sem rajongok túlzottan. Ennek ellenére mégis van valami megnyerő ebben a filmben. De őszintén szólva akárhogy próbálom, nem tudom hova tenni ezt a figurát. Mit lehet kezdeni egy emberrel, akinek életében nem jutott eszébe egy poén sem, mégis komikusnak, pontosabban színpadi előadóművésznek tartja magát, jóllehet még a maga számára sem egészen tisztázta, hogy mit is ad elő. Szóval adott egy ember, aki leginkább talán úgy istenigazából felháborítani, kiborítani akarja közönségét, próbálkozásait azonban a nézők inkább Kaufman mérhetetlen tehetségtelenségének könyvelik el, mint hogy a botrány mögötti mélyebb üzenet után kutatnának. Persze, ha egyáltalán létezik ez a mélyebb üzenet (amit egyébként Kaufman soha nem állít egyértelműen), és Andy nem egyszerűen és ténylegesen csak totál hülye. Ráadásul - az Amerikai Álom netovábbja - ez a fickó még híres médiasztár is lesz, milliók kedvence, persze csak annak a bizonyos Warhol-féle 15 percnek az erejéig, míg sikeresen ki nem utáltatja magát: meglepő fordulat, sőt Kaufman esetében igazi szakmai bravúr, maga a közönség szavazza ki a műsorból. Ezek szerint még a népszerű tévéshow-k ízléstelenségét is alul lehet múlni a nézők szemében. Mit kezdjünk tehát ezzel az emberrel? Főleg, hogy még mielőtt szívünkbe zárnánk, vagy végleg megutálnánk, viharos szalmaláng életét kioltja a rák. Kaufman egy olyan igazi, egyszer volt, hol nem volt ember, akinek főfoglalkozása valahogy így jellemezhető: hivatásos idegesítő. Minden okom megvolna rá, mégsem tudom utálni. Hogy is lehetne utálni egy embert, aki ilyen látványosan tud személyiséget váltani - persze csak azért, hogy még gorombább lehessen -, és így rúgatja ki másik énjét az éppen aktuális produkcióból; aki ennyire nem hajlandó a megalkuvásra, és ilyen rendületlenül küzd az ár ellen akár zsenialitásból, akár butaságból teszi azt. Andy Kaufmant kifejezetten szeretni lehet, de egy percig sem azért, amit csinál. Csakis azért, mert olyan rendületlenül hisz az emberek megjobbíthatóságában, még ha kicsit furcsa módszereket alkalmaz is a cél elérése érdekében. Persze elbukik. És én persze sajnálom. Sajnálom, mert mégiscsak megszerettem, holott jobban szeretném utálni. Megszerettem, mert persze neki van igaza, csak ezt olyan nehezünkre esik belátni. Nehéz, mert ha neki van igaza, akkor alapvetően másképp kellene élnünk. És persze sokkal egyszerűbb kiszavazni őt kedvenc műsorunkból, mint hogy mi kapcsoljuk ki a tévénket. Inkább változzon meg a világ, csak nekünk ne kelljen. Pedig ez az egész nem olyan véresen komoly. Kaufman és értetlenül bámuló közönsége között nem az a konfliktus, hogy a nézők nem azt kapják ettől az embertől, amit várnak - vagyis könnyen emészthető szórakozás helyett kispolgári jelentéktelenségük és a társadalom mondvacsinált konzervatív erkölcsi elvárásai elleni provokációt -, hanem hogy Kaufman alapvetően más világban él. Andy olyan ember, aki a szerint az eszme szerint él, hogy a világ csak illúzió. Számára ez nem egy elképzelés, hanem a létező valóság, nem elvont törvény, hanem napi gyakorlat. Úgy gondolja, sértetlenül közlekedhet egyik elképzeléséből a másikba - a világ vagy idomul hozzá, vagy nem, vagy bírja követni, vagy nem vagy akarja, vagy nem. A világ meg persze egy darabig akarja, aztán meg már nem. A néző is csak egy darabig akarja, aztán már nem, de ezt a rendező jó érzékkel nem várja meg. Mikor éppen kezdenénk elfordulni a szereplőtől, Milos Forman belekezd Andy haláltusájába, és ezzel ismét visszanyeri közönsége lankadó figyelmét. Nem is húzza el a dolgot túlzottan, csak egy kis giccses kitérőt tesz a Carnegie Hallban, és már vége is. Vagyis csak majdnem: a film végére még odakerül egy kis titokzatos kunkor (mint amilyen a pszichothrillerek végére szokott). Véglegesen megerősítvén így, hogy annak az embernek, aki illúziónak tartja a világot, és ennek megfelelően cselekszik, vagyis a filmben szinte minden tette, minden provokációja maga is illúzió, s a dolog soha nem úgy áll, ahogy az első pillantásra tűnik, soha nem lehet tudni, mi váratlan esemény, ki beépített ember és ki nem az, annak az embernek a számára a világ - akár élet és halál egyirányúnak tűnő ösvénye is - valóban szabadon átjárható lesz. Miért is kéne egy betegség miatt távoznia a Földről annak, aki mindig is a Holdon élt? Andy Kaufman semmivel sem volt okosabb vagy jobb ember, mint bárki más, és fura eszközeivel talán nem is ért célba. Talán nem is változtatott meg semmit a világban és talán nem is hagyott maga után semmi maradandót. Az azonban biztos, hogy igazi holdlakó volt itt a Földön, akinek volt bátorsága újraértelmezni a szabályokat, a saját szájíze szerint, és a súlytalanság könnyedségével lépni át ezeréves társadalmi konvenciókon. Ha nevettetni nem is, nevetni legalább tudott. Az pedig az élet elviselésének alapvető feltétele. Hiszen mi mást tehetne egy ember, amikor betegsége gyógyításának utolsó esélyéről, a kézrátétellel gyógyító csodadoktorról kiderül, hogy egyszerű csaló; min hogy nevet. Andy nevet, mert kivételesen ő ugrott be annak a trükkök egyikének, melyek kifigurázásából egész életében élt. Kivételesen ő lett megbocsáthatatlanul kispolgári, és ez az ő esetében sajnos szó szerint halálos bűn. A világ csak illúzió, és aki bedől a látszatnak, az elveszett. Az ember akkor győz, ha ő irányítja a látszatot, ha ő határozza meg a feltételeket, ha ő képzeli el a világot, melyben élnie kell, és nem mások képzelik el helyette. Andy ezt akarta elérni: közönségét kizökkenteni a megszokottból, reakciót, érzelmeket - legalább dühöt -kiváltani belőle. De csak azt érte el, hogy az emberek személy szerint ellene forduljanak, és nem a rendszer ellen. Meghalt, mielőtt felismerte, vagy változtatott volna ezen. Ha tovább él, talán olyasféle következtetésre jut, mint élete végén Chaplin, aki azon kesergett, hogy a világ bohócává vált, és az emberek nem hajlandóak a puszta szórakozáson túl észrevenni filmjei mélyebb üzenetét, társadalom-bírálatát. Tulajdonképpen Milos Forman sem tesz sokat az ügy érdekében, bár a film elejére odailleszt egy figyelmeztetésül szolgáló - és egyébként felejthetetlen - geget. A Kaufmant - tagadhatatlanul jól - alakító Carrey szerény zavartsággal kér bocsánatot a nézőktől, amiért rosszul sikerült a filmje. Annyira, hogy ki is vágta belőle a felesleges részeket, minek következtében tulajdonképpen ezen a ponton véget is ér a film. Andy hazaküld minket (a nézőtéren zavart köhögés), még a végefőcímet is végignézhetjük, aztán elsötétül a kép. Áll. Néma csend. A nézők még nagyobb zavarban fészkelődnek - éppúgy, mint az egykori Kaufman-show-k közönsége -, kezdjük érezni, hogy itt hülyére vesznek minket - ezt a szándékot Kaufman később vázolt életműve igazolja is ; de végül persze ismét feltűnik Carrey bárgyú vigyora. Még mindig itt vannak? - kérdezi. Hol lennénk? Sejtjük már, hogy nem ilyen lovat akartunk, hogy ezúttal inkább rajtunk fognak röhögni, mint fordítva, és maximum arra van esélyünk, hogy végül mi is kiröhögjük saját magunkat. Persze, hogy itt vagyunk, hiszen mégiscsak befizettünk erre az előadásra, és kíváncsiak vagyunk erre az idegesítő idiótára, hátha ezúttal mégis ő húzza a rövidebbet. Mire rájövünk, hogy nem, már késő. Eltelt két óra, többszörösen palira lettünk véve, és még halála után sem szabadulunk Kaufmanban kivetülő belső énünk idegesítő gyalázkodásaitól. Már megint neki lett igaza, már megint ő nevet a végén, mert nemcsak, hogy nem tiszteli, de alapos a gyanú, hogy nem is ismeri azokat a földi szabályokat, melyek szerint mi, egyszerű halandók élünk. Hát persze, hogy nem tetszik ez az alak. És továbbra sem tudom eldönteni, hogy zseni-e vagy hülye, de hogy emlékezetes, az biztos. A film elején lévő geg miatt így védekezik Kaufman: Csak azokat akartam lerázni, akik nem értenék meg. Azt hiszem, igaza van, akik úgy gondolják, hogy ilyen provokációkat nem értenének meg, azok abban a zavart csendben könnyű szívvel elhagyhatják a termet. De csak akkor - nem mondom, hogy egyáltalán ne üljenek be a filmre -, mert azt a kezdő öt percet, mindenképp érdemes megnézni.
Danny DeVito mint George Shapiro 25 Kbyte
Jim Carrey és Courtney Love, mint Lynne Margulies 22 Kbyte
25 Kbyte