Azt hiszem, szerettem ezt a filmet. Miért is olyan bizonytalan kijelentés ez?
Először hajnali kilenckor, félálomban estem be a vetítésre, felébresztett,
megédesítette a nyűg pénteket. Ekkor valahogy figyelmem elsikkadt a műfaji
megjelölésen, igazán csak akkor kezdett kinyílni a szemem, amikor az első jelenetben
olyan érzésem támadt az asztalra támaszkodó szereplőket szemlélve, mintha egy tánc
kezdőpózába állnának. S lőn, zene és ének: I’d Rather Charleston (George
Gershwin - Desmond Carter, 1926)
Hetekkel később este, fáradtan hagytam magam befolyásolni a körülményektől. A film
első negyedéig sem ért, amikor elkezdtek kifelé szállingózni a nézők - aki a
feléig nem ment el, az már maradt! -. Könnyebb a hibákat taglalni, de lássuk előbb
mi volt a jó. Nincsenek a filmben operatőri bravúrok, az egész inkább olyan, mint
amikor egy sikeres színházi előadást tévéjátékra fordítanak. Egy sikeres vidéki
(!) előadást. Félreértések, szerelem, tréfa, happy end, zene, tánc - persze e két
utóbbi jelen esetben Broadway profizmussal -, szemet gyönyörködtető kivitel,
örökzöld dallamok azaz minden, ami közönségcsalogató. Már-már hagytam magam
rábeszélni, egy negatív beszámolóra (Aki Veszprémben tizenkétszer képes voltam
végigülni a Nyitott ablakot!), de hetek óta csak a Cheek to Cheek-et
dúdolgattam.
Az idill utolsó percei, a II. világháború előestéje. A film a Navarra Cinetone News
különkiadásával kezdődik. A híradórészlet feladata, mintegy az expozíciót
helyettesítendő, hogy a film képsorait bevillantva segítse a történet
feldolgozását. (Shakespeare-t az iskolai kötelező olvasmányokon kívül sajnos a
moziba járó fiatalok nemigen olvasnak, nem kedvez a dolognak az sem, hogy az adaptált
darab színpadainkon nem tartozik a szerző agyonjátszott művei közé.)
Bravúros megoldás, a tánccal, énekbetétekkel, a 30-as évek musicalvilágát idéző
feldolgozás, de az eredeti mű ismerete nélkül kell valami mankó, ami segíti az
események feldolgozását. A mankó nem segít, mutatta a - még így is nehezen
átlátható - viszonyok feldolgozása elől menekülő nézősereg.
Shakespeare vígjátéka alkalmi színdarab, zártkörű előadásra született. A darab
csupa retorika, lábjegyzetek tucatján kell átrágnunk magunk, hogy a humor
felismerésén túl értsük is Holofernes dikcióit. "...bravúrosan rossz darab..."
- írja Géher István, a mai, egyszerű olvasóra gondolva; hiszen a sorok közé rejtett
utalások, melyek kimondottan egy estére, értő, arisztokrata füleinek voltak szánva
elvesztek a századok homályában. Tegyük hozzá azért azt is, hogy ez volt Shakespeare
első olyan darabja, mely saját ötletéből fogant, s maga korának minden szellemi és
színpadi kívánalmának eleget tett. Amikor végre nyilvánosság elé került a darab,
akkor kerültek bele azok a humoros mellékszálak, - esetlen falusi szereplők, mint
Bunkó, a rendőr és Lüke, a bohóc - melyek hosszú riposztjaitól Branagh táncba,
énekbe menekült.
A híradók kommentálják, értelmezik az utánuk következő eseményeket,
viszonyrendszereket, de három kivételtől eltekintve feleslegesek - inkább megbontják
a történetet, "felvonásokra tagolják". A film elején, a történet időbeli
elhelyezését definiálva, bevezetve a történéseket, helytálló a híradó ottléte;
ugyanígy az utolsó két részlet, melyek nem a film elkövetkező képsorait előlegezik
meg, hanem különálló képsorok peregnek le a szemünk előtt. A híradórészlet
funkciója sokszor a cselekmény átvezetése egy másik helyszínre. Meséket idéző,
mosolyra fakasztó megoldás, hogy ilyenkor egy rajzolt térképen "sétálunk" a
következő helyszínre.
Dióhéjban
Navarra uralkodója, három társával három évig a tudományoknak kívánja szentelni
magát. Hogy biztosítsa tervük zavartalan megvalósulását, törvényeket hoz: udvara
elzárkózik az asszonyszemélyektől, szinte aszkétai módon fognak élni. A nagy
fogadkozásban, csak egy dolgot felejtettek el, mégpedig azt, hogy államügyekben a
francia király követét várják; a követ nem más, mint a király lánya. A szigorú
rendeletek arra kötelezik az udvart, hogy a királylányt és az őt kísérő három
hölgyet a várfalon túl, a nyílt mezőn szállásolják el. Azzal sem számoltak, hogy
ráébredhetnek, hogy a szellem művelésénél csak a szerelem fontosabb.
Kis hollywoodi filmtörténet
Bár megszületett már a Shakespeare musical (Kiss Me Kate, Cole Porter), Kenneth
Branagh úgy véltete itt az idő újragondolni a műfajt. A próbálkozás abban
különbözik a már megszületett stílusgyakorlattól, hogy itt a rendező nem íratott
külön zenét művéhez, megelégedett azzal, hogy hollywoodi sikerfilmek zenéit
illesztette a kellő helyre. A zene célja, hogy fokozza az adott helyzet humorát,
melodrámai megoldással árnyalja az érzelmeket - teret adjon azok kiéneklésére -, de
dramaturgiai funkciót is betölt.
Shakespeare művének utalásrendszere, iróniája saját kora belpolitikai
villongásaira, jellegzetes alakjaira, műveltségére épül.
Branagh is az áthallások felismerését aknázza ki fő humorforrásként, korban
közelebbi időszakról szól, ezért direktebb. Utalásrendszere két irányba mutat. A
híradók, a könyvtárterembe vonuló diákok által lehajított bomber dzsekik, a
finálé ködös reptere, a második világháborút feldolgozó hollywoodi filmtermést
idézi, summázza; Alessandro Nivola pedig oly jólesőn emlékeztet Leslie Howardra.
Ebben az esetben inkább a háborús témájú filmek legjellegzetesebb elmeit
alkalkalmazza, de csak felmutatja őket. Egyedül a film utolsó előtti jelenetét
állít be teljes egészében úgy - a könnyes (Persze jelen esetben megnégyszerezett.)
reptéri búcsút -, ahogy azt Bergman és Bogart felejthetetlen kettőse már
eljátszotta.
A rendező választott műfaja a szintén a háború éveihez kötődik. A zenés táncos
filmek Amerikában virágkorukat éppen a háború évei alatt élték, az emberek
felejteni jártak a mozikba. Egyetemi tesztlapot is megérne, hányat sikerül
azonosítani a rendező rámutatásaiból. Legegyértelműbb, a királylány és
kísérői reggeli toalettje helyett dalolva bemutatott szinkronúszó szám Esther
Williams remake-e. Sosem értettem, hogy lehet eladni egy úszóbajnokkal filmeket, ha az
tényleg csak úszni tud, azaz a Williams filmeket nézve inkább "művészien tud
vízbefúlni" a helyes megfogalmazás. A probléma láthatóan Branaghot is izgatta. Sok
elem az Ének az esőben című film megoldásait idézte, a "Moses
supposes..." kezdetű fergeteges sztepptánc ritmusra szavalása/éneklése egy Biron
monológban is felsejlik.
Ahogy a musicaleket, úgy ezt a filmet is elejétől a végéig műteremben forgatták,
ezért tűnt annyira erősnek és kizökkentőnek az a vágókép, amikor egyetlen esetben
valódi, felhős ég tűnt fel egy szemvillantásra. Még mindig bízom benne, hogy ez
csak egy jól sikerült beállítás eredménye, különben a Familia Kft.-t is a
film előképei sorába kellene sorolnom.
A szivárványnak funciója van
Sokszereplős, ismeretlen színdarabok átka, hogy emészthetővé kell tenni a befogadó
számára a viszonyrendszereket. A filmrendező karöltve a jelmeztervezővel egyszerű
megoldást talált ki a négy pár megkülönböztetésére, azaz a szerelmesek
összetartozását egyértelműsítendő. A négy hősnő mindig azonos színárnyalatú
ruhában tűnik fel a vásznon (A francia királylány - vörösben, Maria -
narancsszínben, Katharine - zöldben illetve Rosaline - kékben). Hogy az adott
hölgyhöz melyik férfi tartozik a megismerkedés pillanatait rögzítő képsorok, a
közelik egymás után vágása egyértelműsítik (Ha azonban ez nem lenne elég
puskázhatunk: az urak nyakkendői már ekkor harmonizálnak a választottjuk
toalettjével. A finálé forgatagában is könnyen rendezhetjük a szereplők sorait, ha
az estélyik és a szmokingok gomblyukában viselt virágok színeit passzintjuk
egymáshoz.)
Sancho Panza és erotika
A történetbe illesztett "számok" előadásmódja megfelel annak, a klisének,
amit Fred Astaire-ék óta etalonnak tekintünk. Két esetben inkább klipként
definiálnám a vásznon látottakat.
Don Armado szerelmes "áriája" külön etűd a filmben. A szerelmes fantáziálva
hős szerepekben tetszeleg: latin szerető, bátor pilóta, vagy csak szimplán maga Al
Capone. A betétnek külön bájt ad, hogy az álmodozás minden jelenetének aktív
résztvevője Armado szolgája, aki csetlő-botló kétbalkezességével, mintegy a földi
realitás képviselője. A szám végén valóban hős lesz a tábornok: ölébe hullik a
repülőút során elhagyott csatlós.
A darabbéli bonyodalom kiteljesedése, amikor a francia hölgyek előtt Boyet felfedi a
navarrai urak cselszövését, miszerint álöltözetben és maszkokban próba alá vetik
imádottjaikat. A tudást a nők hasznukra fordítják: ők is hasonló mód cselekszenek,
maszkot öltenek s szerelmi zálogaikat egymást közt kicserélve állják a próbát. A
cselekmény gyorsítására Branagh itt egy merész (Izompólós álarcos férfiak,
miniruhás, csíkos neccharisnyás maszkos nők, akik székeken illegnek lokáltáncosnők
mintájára; erotikus duettek.) táncot alkalmaz a hosszas dialógusok helyett. A jelenet
jó és erős, kár, hogy a kilencvenes évek erotikáját idéző képsorok nagyon
disszonánsak az eddig híven követett negyvenes évekbeli játékmóddal. Az "etűd"
az egészhez képest sok, önmagában mestermű.
A jó vidéki előadás - pro és kontra
A prózai részek a helyzetkomikumot aknázzák ki a végletekig. Kevés a helyszín,
abból kell építkezni, ami van. Az írott dráma Lüke bolondjából ilyenformán "a
nagy Costard" melléknevű mutatványos lett, aki hol kendőket varázsol elő, hol
hasbeszélő számot rögtönöz kézfejével, a végén pedig kezébe veszi a finálé
levezénylését.
A szűk könyvtárszoba falai közt adja magát a lelepleződési jelenet. Biron
magányosan, szerelmén elmélkedik, mikor jön valaki, el kell bújni, de nincs hova. Ez
ismétlődik, míg mind a négy ifjú a terembe nem kerül, egy rossz mozdulat elég a
lelepleződéshez. De az, hogy hova. és hogyan tudnak elrejtőzni ott, ahol nem lehet, az
Branagh többéves színpadi tapasztalata.
Julka igazi bombanő, amikor felelősségre vonja a király, mert Ámornak áldozott,
mikor nem lehet, még ő is áldoz egy pillantást a nő ingó csípejének.
Az pedig a csillapíthatatlan kacaj netovábbja, amikor a szerelmes ifjak a Cheek to
Cheek kezdősora után (Heaven, I’m in Heaven) teszik, amit mondanak, s felrepülnek
négyesben egyet dalolni, a könyvtárterem kupolájára festett bárányfelhők alá.
Színházi fejjel, szűk térből kiinduló megoldások ezek, de élvezetesek, pontosan
ártatlan játékosságuk okán, ami ma olyannyira nem jellemzi a filmeket.
Látszólag a színészek erősen túlzó mimikával, gesztusokkal élnek - gondolok itt a
király ájulására a könyvtári lelepleződéskor-. Ezt a film farce jellege indokolja,
de néhány korai Fred Astaire filmben, Astaire gesztusai is ugyanilyen túlzóak, csak
hosszabb jelenetek során, lassabban bontja ki őket. (Mégis Longaville figurája van
Astaire frizurára fésülve.)
Branagh ugyanazt a szerepkört játssza itt is, mint a Sok hűhó semmiértben.
Jópofa második, látszólag nem ő a főhős, de valahogy mindig ő kerül a
látómezőnkbe. Gesztusai, megoldásai Benedettoját idézik, amiben új és meglep, hogy
remekül táncol és énekel. Azért érdekes, hogy a rengeteg szerelmespár jelenléte
ellenére ő az egyetlen szereplő, aki csókot vált párjával. Ez így rendjén is
lenne, hiszen tudjuk hogy sok Fred Astaire filmben még egy csók sem csattant el, de
miért nem engedte át a királynak, elvégre szöveg szerint ő lenne a főszereplő?
"Zenei szakértőm" hibául rótta fel, hogy ha a film ennyire követi a hatvan
évvel ezelőtti formai megoldásokat, akkor miért szerepelnek néger szereplők. A
legmegdöbbentőbb választ a dráma rejti. "Hiszen hölgyed mint ében, fekete" "A
szerecsen is büszke lesz színére" "Nézd lábamon szíved arcszínét" - mondják
Rosaline-ről, "Te nappal is sötét perszóna vagy" (Mészöly Dezső fordítása) -
mondja Katharine Rosaline-nek. Végül miért Maria lett fekete? Adrian Lester
szerepeltetését valószínűleg a kötelező tolerancia indokolja.
Biron karaktere az egyetlen alaposabban kigondolt figura. A nők szépek, és kedvesek,
Alicia Silverstone nem volt túl jó választás a főszerepre. A legtragikusabb
jelenetben még színleg sem képes némi fájdalomra, ez megint a Sok hűhót
idézte fel bennem, ahol Robert Sean Leonard, hasonló helyzetben ugyanígy
képtelen volt sírni. Szép ruhák, bájos pofik, kár, hogy a francia királylány az
intim pillanatokban bajuszosnak látszik a rossz szögben ráeső fény miatt.
Késleltetett finálé
A francia vendégek és az összekerült párokat ünneplő báli éj, műsorral
kedveskedik az egybegyűlteknek. A teljes ‘program’ csak a fekete-fehér híradó
beszámolójából körvonalazódik, a színes képsorok már csak a csúcspontot
mutatják: szinte a teljes szereplőgárda tánc- és énekkarrá alakulva pózol a There's
no Business Like Show Business (Alan Jay Lesner-Frederic Loewe, 1951) akkordjaira.
Csalódunk, ha már most a végefőcímet várjuk, a jó öreg Shakespeare-nél semmi sem
ilyen egyszerű. Hírnök jő, a francia király halálhírével, a pároknak el kell
válniuk, a következő év a gyász és az érzelmek tartósságának próbája lesz.
Akkor itt a pont, még belefér a könnyes búcsúdal: They Can't Take That Away From
Me (George & Ira Gershwin, 1936), de még mindig hiába lessük a stáblistát.
Ami ezután következik, az már Branagh. Már korábban feltűnt Biron kezében egy, a
háború kitörését jelző újság. Casablanca áthallás a repülőtéren, köd,
a Don Adriano sapkája feltűnőbben nem is utalhatna a Louis kapitányra, a távozó gép
szöveget ró az égre: "Ti erre, mi arra" És akkor jön az, amit annyira
szeretnek a szerelmes regények rajongói, kivételesen megtudhatjuk mi lesz "a
jövőben". A Navarrai Híradó nyomon követi minden fontos alak megpróbáltatásait,
gondosan a második világháború eredeti, archív képsorai közé dolgozva. Majd a
győzelem képei, ünneplő tömeg, a párok boldog találkozása. Az eufória
fekete-fehér képe megtelik színekkel, a színes kép állóképpé merevedik,
társulati tabló. Tartok tőle, hogy a musical szabályait követő, amerikai
produkcióban forgató Branagh nem engedhette meg magának a happy end kikerülését. A
stáblista stílustanulmány, a főbb szereplők legjellegzetesebb megmozdulásai
kontextusukban kimerevítve
A műfajt leírták, és kiderült, hogy még mindig lehet vele valamit kezdeni
Boldog vég, mosolyra fakasztó dal és tánc. Mindenki szerelmes, a bővérű Julkába
többen is; még a pap, Nathaniel és az iskolamesternő, Holofernia is egymásba
bonyolódik. Mese, persze ott lehet hagyni félidőben, bár anno, az esti mesék elől
sem menekült senki. Tagadni lehet, de valahol az életben is ilyen könnyed és boldog
befejezéssel szeretnénk élni.
Fenyegetett élethelyzetben is mindenki csak a szerelemmel foglalkozik.
Az ember már csak ilyen.
Marci, akit magammal vonszoltam, talán szóba sem állna velem, ha a mozi
tőszomszédságában nincs egy kocsma.
(Kenneth Branagh: Lóvátett lovagok)
27 Kbyte
a' la Esther Williams
34 Kbyte
Az urak
25 Kbyte
Össztánc a szivárvány színeiben
39 Kbyte
Klip 1: Sancho nélkül
30 Kbyte
Klip 2: Erotika
26 Kbyte
41 Kbyte
Édeskettes őszidőn
27 Kbyte
36 Kbyte
| | | | | | | | |
