Moritz Bleibtreu
26 KByte
|
Előre megfontolt szándékkal nehezen
lehet kultuszfilmet csinálni, szerencsés véletlenek
jóvoltából annál inkább. Ha valaki, hát Tom Tykwer igazán
tudja ezt. Hiszen ő csak valami ujjgyakorlatra gondolt,
videóklipre, maximum rövidfilmre, amikor megálmodta a berlini
utcákon lélekszakadva rohanó lány figuráját. A könnyű,
laza kis ötlet azonban túl jól sült el, komplett filmmé
nőtte ki magát, pillanatokon belül kultikus siker lett, mára
az új német film emblémája. Franka Potente vörös lobonca
legalább olyan divatot teremtett, mint Ewan McGregor krónikus
soványsága vagy a "beteg srác" dekadens szőkesége a Trainspottingból.
Berlinben és Amszterdamban máig nem lehet tíz métert menni
anélkül, hogy egy lolásan lobogó vörös hajkoronába ne
ütköznénk. Tykwer és ifjú titán társai jelenleg a
legkeresettebb európai rendezők közé tartoznak, trendet
nyitottak, és most már futnak a pénzük meg az ötleteik
után.
Nem mintha különösebb baj lenne ezzel a filmmel. Tökéletes
sors-koktél, multiplexekben is fogyasztható posztmodern
életfilozófia, elegáns és könnyű darab, és ha nagyon
megerőltetjük a szemünket, tán még a mélységet is
felfedezhetjük benne. Hogy véletleneken múlik az életünk,
elég egy rossz lépés és boldogra fordul a sorsunk, ellenben
ha nagyon sietünk, tán még meg is halhatunk - ez így
egyszerre brutálisan komoly és megejtően habkönnyű. Meg
persze szép, láványos és szórakoztató. Akár az élet - a
mozikban és a játéktermekben.
A modernista filmek egyik legfontosabb elbeszélő eszköze, a
véletlen sajátos, izgalmasan új életet él a
nyolcvanas-kilencvenes években. Kieslowski remek mozijában még
komoly életstratégiák mérettek meg és morális-politikai
sors-alternatívák feszültek egymásnak (Véletlen).
Pár éve a tündéri Gwyneth Palthrow előtt becsapódó ajtók
már lazábbra hangolva újították fel a véletlen-projektet (A
nő kétszer). A lé meg a Lola mindezekre lazán
reflektálva játszik el az ötlettel úgy, hogy a felszín
mögött azért a sors-téteket is megvillantsa. Tom Tykwer
alternatív történetverziókat pörgető filmje a
számítógépes játékok nem-lineáris dramaturgiájának
kistestvére, a hősnő új és újabb életet kap, a melodráma
és a tragédia után még egyszer nekirugaszkodhat a happy
endnek.
A Lola nem iskolateremtő film, viszont tökéletes
terméke az ezredfordulós euro-fiatalok hangulatának, a
Berlin-élménynek, a Love Parade-szellemnek, a barátságosan
ironikus poszt-fogyasztói attitűdnek. Tykwer filmjének nem a
sztori és nem is a dramaturgia az erőssége. A történet
inkább csak apropó nála, egyetlen gondosan kidolgozott
alaphelyzet. A hősök és a mellékszereplők (alkoholista
hátébé mama, nyűgös gazdag bankár papa) elegánsan
tipizáltak: nincs idő, de szükség sincs jellemábrázolásra.
Az audiovizuális kulissza (az animációs betétet, klipes
vágásokat, vad színeket ügyesen vegyítő látványvilág és
az állandóan dübörgő zene, a szívritmust idéző
kihagyásos ritmusok) sokkal jobban és erősebben határozzák
meg a tempót, a hangulatot, mint a cselekményszövés
fortélyai vagy a figurák egyénisége.
Tom Tykwer filmje messzire kerüli a fellengzős
szalonfilozófiát, eleganciája a természetességéből és az
egyszerűségéből fakad, nem az eredetiségből vagy a
mélységből. Akkor tennénk a legnagyobb rosszat magunkkal is
és az ezredforduló fiatal európai filmjével, ha többet,
súlyosabbat, komolyabbat próbálnánk látni benne.
26 KByte
Franka Potente és
Moritz Bleibtreu
44 KByte
Franka Potente
12 KByte
| | | |