Filmkultúra: Filmek: A falvédő szépe

Jean Becker: A lápvidék gyermekei

44 Kbyte
Az erekből előspriccelő vér sziszegése, az omló belek buggyanásai, a csontok recsegése követi a fegyverek, a robbanások moraját Steven Seagal és Bruce Willis korában. Felerősödnek a tettet követő durva zörejek: géperejű járművek bőgnek, gázadagolók bömbölnek, elnyűtt gumik sivítanak, zúzott karosszériák csikorognak, és közben szinte alig hallhatóan csörömpölnek a kicsapódó és szilánkokra hulló ablakok. Rettenetes kényúrrá válik az aláfestő zene is, reánk települ, irányítja emésztésünk, szabályozza szívműködésünk, s e szörnyeteg világot megítéli helyettünk. Ő diktálja, ki voltál (haló porod is neki szolgál). Dadogás marad az emberi beszédből, és néhány satnya idióma, kötőszóként használt, felszólító módú igealak. Ha más közlendő nincs már azon felül, hogy a kidolgozott izomzatú angolna mindig nyer szögletes, merev vetélytársaival szemben az élet nevű orosz ruletten, akkor öltögetésre szolgálhat csupán a fölösleges, haszontalan nyelv. Az erő és erőszak sokkoló unalmát legföljebb imitt-amott tarkítja a durva szexuális behatolás váladékainak terjengő foltja. Korántsem egy elvakult fanatikus látomása ez, hanem a képzetes világ vaskos realitása: szerinte ilyen az eszményi élet mainapság.

Ünnepelhetjük-e benne magunkat, akik ilyenné álmodjuk? Mi tagadás, nem könnyű megvalósult reményeinket látni e mocsárban. De hiába a csömör, a kiábrándulás és az undor, ha nem súgja meg senki, hová forduljunk, mihez kezdjünk a bennünk és köröttünk felgyülemlett mocsokkal. Képzelődünk tehát, visszaálmodjuk magunkat a múltba, vélelmezett ártatlanságunk korába, amikor életünk elviselhetőnek tűnt még. Majd nyolcvan évnyi utat tesz meg Montforez is, hogy gyermekkori emlékeket elevenítsen fel abból az időből, amit váltig csepültek, átkoztak eleink. Az 1920-as, 30-as évek csupán a nagyvilágtól elzárt, távoli mocsárvidéken tűnhetnek idillikusnak, ott is inkább csak egy pákász ártatlan kislányának szemében. Naiv, alig kontúrozott visszatekintését nehezen erősítenék meg a kortársak vallomásai. Ahelyett, hogy a szépítgető mesék iránti gyanakvásunkat kárhoztatnánk, éledő fenntartásainkat írjuk az emlékező szenilitásának számlájára! A Sébastien Japrisot forgatókönyve nyomán készült filmes adaptáció direkt politikai felhangjai olykor még így is sértik fülünket (a közeli városka zsíros polgárai egymástól kérdezgetik például, hogy ki az a Hitler, s nyomban megjósolják, háborút hoz majd, ami "nem árt az üzletnek"), s váltig zsémbelhetünk a mindent elárasztó vasárnapi iskolás jóság láttán. Sehol a gonosz és nem gorombáskodik senki. Tárva-nyitva állnak az ajtók, a bűn korántsem anyagi javak eltulajdonításában, vagy mások testi és lelki kínzásában, végül elpusztításában mutatkozik, csupán állhatatlanságban és érzelmi kiszolgáltatottságban. A társadalmi érvényesülésért vívott kemény csatákról mit sem tudnak a helybéliek. Gyáros és segédmunkása hű cimbora, s bár felbukkannak már az érzéketlen új undokak is, e fiúi nemzedék nem szorította félre még a vagyonukat kezük munkájával megszerző hős apákat.

Világvégi lápvidék ez, üti fel fejét a néző. Martin Du Gard javában írja már A Thibault-családot, Thomas Mann kiadta A Buddenbrok-házat, sőt, Musil is éppen elkészült nagy összegzésével: A tulajdonságok nélküli emberrel. Felőlük nézvést akkor is mosolyogtató e tündöklő hamvas ártatlanság, ha sötét háttér gyanánt minduntalan a Nagy Háború szörnyűséges tapasztalataira hivatkoznak. Hősünk katonazubbonyban csavarog, úgy vetődik el egy jó öreg kunyhójához, aki tibeti lámautód-keresőket megszégyenítő biztonsággal ismeri fel benne méltó örökösét. Reá testálja vagyonát, majd nyomban kimúlik az árnyékvilágból. Garris pedig elfoglalja helyét és átveszi a gyámolító szerepét élhetetlen szomszédjának családja felett. Munkára szorítja az egykori kedvese után epedő Ritont, továbbá gondját viseli gyermekeinek és csitítja a szeretetlenségbe belesavanyult, házsártos feleségét. Angyali misszióját 12 esztendőn át látja el, s még az sem akasztja meg jótékonykodásában, ha csalódik szerelmében (Marie, a csélcsap cselédlány ugyanis inkább egy tehetős gyógyszerész felesége lesz). Kevéssé valószerű, annál kimódoltabb történet ez, ahol szokatlanul pontosan és hézagmentesen következnek az események. Végszóra érkezik mindenki, s alig akad a hősök közül olyan, ki ne a jobbik énjét követné. Már-már azon aggódunk, kifogy mesemondónk szuflája és nem marad a cselekményt tovagörgető konfliktusból.

Mennyi derék fickó mosolyog ránk! Amedée karikatúraszerű intellektuel, könyvek mélyéről buvárolja elő mindazt, amit a melegszavú, szolgálatkész mozdonyvezető barát fejből tud. Szüntelenül vigyorog és virágmintás mellényt ölt a nagy kalandot jelentő csigagyűjtéshez is. Szelíd, jólelkű élhetetlen. Pépé a gazdag gyáros utálja leginkább felkapaszkodott családját, csak a lápon érzi jól magát. Minden reményét unokájába veti, ki nem is csalja meg őt, hiszen az apai szóval dacolva kitart szerelme mellett, s majdan feleségül veszi mesemondónkat. Zsebkendőnkkel együtt meghatottan kotorhatjuk elő Gorkij drámáinak Szikra kiadású kötetét: "...a jobbért élnek az emberek...Ember! Ez gyönyörű! Ez büszkén hangzik! Tisztelni kell az embert! Nem sajnálni..." Mint tudjuk, főként Capriban.

A modellszerűen bugyutácska történet, az egysíkú és belső konfliktusokkal kevéssé terhelt jellemek, valamint az olajozottan gördülő cselekmény ellenére sem vihogunk harsányan. Sőt, mintha némi meghatottsággal figyelnénk a kitűnő színészek megjelenítette figurákat. Vajon mitől kapcsol ki kritikai érzékünk, miért érezzük újra meg újra, hogy valótlansága dacára szívesen hinnénk abban, amit A lápvidék gyermekei elibénk tár? Pedig az alkotók minden megtesznek azért, hogy giccsként marasztalhassuk el művüket. Jellegzetes közönségcsalogató fogásként Éric Cantonára bízzák például egy kakaskodó bokszbajnok szerepét, aki Villeret jutalomjátékkal felérő Ritonjával összeszólalkozva hirtelen elveszti egzisztenciáját. Vélhetően aligha válik érdemes művész majd a sportpályán kétes alakításairól ismert labdarúgóból, összeomló és újra eszmélő Jo Sardi-ja mégis emlékezetes alakítás. Ekkora az álom hatalma, vagy így sóvárgunk az emberséges élet után? Bármiként vélekedjünk, bajosan indokolhatjuk, mitől érezzük szórakoztatónak, helyenként élvezetesnek Becker filmjét. Hiszen még a helyszínválasztása is hamis, nem mocsáron forgatták, csupán egy lankás dombok övezte csónakázó tó partján. Talán a színészeken múlik sikere: Gamblin feszes arcán, Dussollier örök gyermeki naivitásán, Serrault kemény profilján? Kétségkívül jelentős részt vállalnak (a gyerekszereplőit tekintve nem járt ekkora szerencsével a rendező, a kicsik produkciója nemcsak feledhető, olykor - mint a "szerelmespár" egymásra találásakor - egyenesen kínos), a film vonzó légköréért mégsem dicsérhetjük egyedül őket. Talán mozgatásuk, a jelenetezés bűvöl el? Becker állítása szerint több kamerával dolgozva jelentősen túlforgatta anyagát, s mintegy 1500 snittből vágta össze. Mindez azonban kevéssé szembeötlő, noha a ritmusvezetés biztos, hiányoznak a látványos beállítások és attraktív megoldások sincsenek. Konvencionális a szerkesztés, az alkalmazott technika hagyományos, izgalmasat, újat aligha fedezhet fel a szakértő pillantás. Hát akkor?

A nagypapa mozijának elsöprésekor gyanítani lehetett már, a hátsó ajtón tér majd vissza. Jött is, de olyannyira deformáltan, hogy rá sem ismerhetünk. Pedig a kutakodó, fürkész, értelmiséghez szóló filmek mellől nem maradhat el az andalító szelíd vígasz. Sokkoló trükkökkel még sokáig kábíthatóak a fiatalok, ám ez az éra lassacskán agyára megy valamennyiünknek. Minél vérgőzösebbnek, ijesztőbbnek hisszük, véljük, látjuk környezetünket, annál jobban vágyakozunk a mesék emberséges hangja után. A kegyetlen viszonyok megkeményítik lelkünket, az egyre markánsabban rajzolt hősökből gyilkológépek válnak, s e szélsőséges figurákkal egyre nehezebben azonosulhatunk. Hatalmas lelki területek maradnak érintetlenek bennünk, s kiélnénk végre pozitív késztetéseinket is. Bensőséges érzelmeket tanúsítanánk, baráti indulatokat táplálnánk - ameddig nem lehetséges a valóságban, legalább a film képzelt világában. Hajdani elfojtott ösztöntörekvéseink, romboló, pusztító hajlamaink napvilágra kerültek immár. Zavartalanul tobzódhatunk, nyitva előttünk a bűnözői karrier. Akármelyikünk bekerülhet a Világ Leghíresebb sorozat terroristákról, kéjgyilkosról vagy szélhámosokról szóló kötetébe. E tótágast állt értékrendszer azonban éppúgy zsarnoki módra viselkedik velünk, miként az előző, reakcióink hasonlóak tehát. Lelkünk titkos zugaiban a bíborpelenkás jót pátyolgatjuk, s akkor is elérzékenyülünk, ha egy falvédőről pillant vissza ránk. Az Éjjeli menedékhely Lukája is megmondta volt: "nem mindig tudod az igazsággal a lelket meggyógyítani

23 Kbyte

25 Kbyte

19 Kbyte

20 Kbyte

33 Kbyte

44 Kbyte	Az erekből előspriccelő vér sziszegése, az omló belek buggyanásai, a csontok recsegése követi a fegyverek, a robbanások moraját Steven Seagal és Bruce Willis korában. Felerősödnek a tettet követő durva zörejek: géperejű járművek bőgnek, gázadagolók bömbölnek, elnyűtt gumik sivítanak, zúzott karosszériák csikorognak, és közben szinte alig hallhatóan csörömpölnek a kicsapódó és szilánkokra hulló ablakok. Rettenetes kényúrrá válik az aláfestő zene is, reánk települ, irányítja emésztésünk, szabályozza szívműködésünk, s e szörnyeteg világot megítéli helyettünk. Ő diktálja, ki voltál (haló porod is neki szolgál). Dadogás marad az emberi beszédből, és néhány satnya idióma, kötőszóként használt, felszólító módú igealak. Ha más közlendő nincs már azon felül, hogy a kidolgozott izomzatú angolna mindig nyer szögletes, merev vetélytársaival szemben az élet nevű orosz ruletten, akkor öltögetésre szolgálhat csupán a fölösleges, haszontalan nyelv. Az erő és erőszak sokkoló unalmát legföljebb imitt-amott tarkítja a durva szexuális behatolás váladékainak terjengő foltja. Korántsem egy elvakult fanatikus látomása ez, hanem a képzetes világ vaskos realitása: szerinte ilyen az eszményi élet mainapság. Ünnepelhetjük-e benne magunkat, akik ilyenné álmodjuk? Mi tagadás, nem könnyű megvalósult reményeinket látni e mocsárban. De hiába a csömör, a kiábrándulás és az undor, ha nem súgja meg senki, hová forduljunk, mihez kezdjünk a bennünk és köröttünk felgyülemlett mocsokkal. Képzelődünk tehát, visszaálmodjuk magunkat a múltba, vélelmezett ártatlanságunk korába, amikor életünk elviselhetőnek tűnt még. Majd nyolcvan évnyi utat tesz meg Montforez is, hogy gyermekkori emlékeket elevenítsen fel abból az időből, amit váltig csepültek, átkoztak eleink. Az 1920-as, 30-as évek csupán a nagyvilágtól elzárt, távoli mocsárvidéken tűnhetnek idillikusnak, ott is inkább csak egy pákász ártatlan kislányának szemében. Naiv, alig kontúrozott visszatekintését nehezen erősítenék meg a kortársak vallomásai. Ahelyett, hogy a szépítgető mesék iránti gyanakvásunkat kárhoztatnánk, éledő fenntartásainkat írjuk az emlékező szenilitásának számlájára! A Sébastien Japrisot forgatókönyve nyomán készült filmes adaptáció direkt politikai felhangjai olykor még így is sértik fülünket (a közeli városka zsíros polgárai egymástól kérdezgetik például, hogy ki az a Hitler, s nyomban megjósolják, háborút hoz majd, ami "nem árt az üzletnek"), s váltig zsémbelhetünk a mindent elárasztó vasárnapi iskolás jóság láttán. Sehol a gonosz és nem gorombáskodik senki. Tárva-nyitva állnak az ajtók, a bűn korántsem anyagi javak eltulajdonításában, vagy mások testi és lelki kínzásában, végül elpusztításában mutatkozik, csupán állhatatlanságban és érzelmi kiszolgáltatottságban. A társadalmi érvényesülésért vívott kemény csatákról mit sem tudnak a helybéliek. Gyáros és segédmunkása hű cimbora, s bár felbukkannak már az érzéketlen új undokak is, e fiúi nemzedék nem szorította félre még a vagyonukat kezük munkájával megszerző hős apákat. Világvégi lápvidék ez, üti fel fejét a néző. Martin Du Gard javában írja már A Thibault-családot, Thomas Mann kiadta A Buddenbrok-házat, sőt, Musil is éppen elkészült nagy összegzésével: A tulajdonságok nélküli emberrel. Felőlük nézvést akkor is mosolyogtató e tündöklő hamvas ártatlanság, ha sötét háttér gyanánt minduntalan a Nagy Háború szörnyűséges tapasztalataira hivatkoznak. Hősünk katonazubbonyban csavarog, úgy vetődik el egy jó öreg kunyhójához, aki tibeti lámautód-keresőket megszégyenítő biztonsággal ismeri fel benne méltó örökösét. Reá testálja vagyonát, majd nyomban kimúlik az árnyékvilágból. Garris pedig elfoglalja helyét és átveszi a gyámolító szerepét élhetetlen szomszédjának családja felett. Munkára szorítja az egykori kedvese után epedő Ritont, továbbá gondját viseli gyermekeinek és csitítja a szeretetlenségbe belesavanyult, házsártos feleségét. Angyali misszióját 12 esztendőn át látja el, s még az sem akasztja meg jótékonykodásában, ha csalódik szerelmében (Marie, a csélcsap cselédlány ugyanis inkább egy tehetős gyógyszerész felesége lesz). Kevéssé valószerű, annál kimódoltabb történet ez, ahol szokatlanul pontosan és hézagmentesen következnek az események. Végszóra érkezik mindenki, s alig akad a hősök közül olyan, ki ne a jobbik énjét követné. Már-már azon aggódunk, kifogy mesemondónk szuflája és nem marad a cselekményt tovagörgető konfliktusból. Mennyi derék fickó mosolyog ránk! Amedée karikatúraszerű intellektuel, könyvek mélyéről buvárolja elő mindazt, amit a melegszavú, szolgálatkész mozdonyvezető barát fejből tud. Szüntelenül vigyorog és virágmintás mellényt ölt a nagy kalandot jelentő csigagyűjtéshez is. Szelíd, jólelkű élhetetlen. Pépé a gazdag gyáros utálja leginkább felkapaszkodott családját, csak a lápon érzi jól magát. Minden reményét unokájába veti, ki nem is csalja meg őt, hiszen az apai szóval dacolva kitart szerelme mellett, s majdan feleségül veszi mesemondónkat. Zsebkendőnkkel együtt meghatottan kotorhatjuk elő Gorkij drámáinak Szikra kiadású kötetét: "...a jobbért élnek az emberek...Ember! Ez gyönyörű! Ez büszkén hangzik! Tisztelni kell az embert! Nem sajnálni..." Mint tudjuk, főként Capriban. A modellszerűen bugyutácska történet, az egysíkú és belső konfliktusokkal kevéssé terhelt jellemek, valamint az olajozottan gördülő cselekmény ellenére sem vihogunk harsányan. Sőt, mintha némi meghatottsággal figyelnénk a kitűnő színészek megjelenítette figurákat. Vajon mitől kapcsol ki kritikai érzékünk, miért érezzük újra meg újra, hogy valótlansága dacára szívesen hinnénk abban, amit A lápvidék gyermekei elibénk tár? Pedig az alkotók minden megtesznek azért, hogy giccsként marasztalhassuk el művüket. Jellegzetes közönségcsalogató fogásként Éric Cantonára bízzák például egy kakaskodó bokszbajnok szerepét, aki Villeret jutalomjátékkal felérő Ritonjával összeszólalkozva hirtelen elveszti egzisztenciáját. Vélhetően aligha válik érdemes művész majd a sportpályán kétes alakításairól ismert labdarúgóból, összeomló és újra eszmélő Jo Sardi-ja mégis emlékezetes alakítás. Ekkora az álom hatalma, vagy így sóvárgunk az emberséges élet után? Bármiként vélekedjünk, bajosan indokolhatjuk, mitől érezzük szórakoztatónak, helyenként élvezetesnek Becker filmjét. Hiszen még a helyszínválasztása is hamis, nem mocsáron forgatták, csupán egy lankás dombok övezte csónakázó tó partján. Talán a színészeken múlik sikere: Gamblin feszes arcán, Dussollier örök gyermeki naivitásán, Serrault kemény profilján? Kétségkívül jelentős részt vállalnak (a gyerekszereplőit tekintve nem járt ekkora szerencsével a rendező, a kicsik produkciója nemcsak feledhető, olykor - mint a "szerelmespár" egymásra találásakor - egyenesen kínos), a film vonzó légköréért mégsem dicsérhetjük egyedül őket. Talán mozgatásuk, a jelenetezés bűvöl el? Becker állítása szerint több kamerával dolgozva jelentősen túlforgatta anyagát, s mintegy 1500 snittből vágta össze. Mindez azonban kevéssé szembeötlő, noha a ritmusvezetés biztos, hiányoznak a látványos beállítások és attraktív megoldások sincsenek. Konvencionális a szerkesztés, az alkalmazott technika hagyományos, izgalmasat, újat aligha fedezhet fel a szakértő pillantás. Hát akkor? A nagypapa mozijának elsöprésekor gyanítani lehetett már, a hátsó ajtón tér majd vissza. Jött is, de olyannyira deformáltan, hogy rá sem ismerhetünk. Pedig a kutakodó, fürkész, értelmiséghez szóló filmek mellől nem maradhat el az andalító szelíd vígasz. Sokkoló trükkökkel még sokáig kábíthatóak a fiatalok, ám ez az éra lassacskán agyára megy valamennyiünknek. Minél vérgőzösebbnek, ijesztőbbnek hisszük, véljük, látjuk környezetünket, annál jobban vágyakozunk a mesék emberséges hangja után. A kegyetlen viszonyok megkeményítik lelkünket, az egyre markánsabban rajzolt hősökből gyilkológépek válnak, s e szélsőséges figurákkal egyre nehezebben azonosulhatunk. Hatalmas lelki területek maradnak érintetlenek bennünk, s kiélnénk végre pozitív késztetéseinket is. Bensőséges érzelmeket tanúsítanánk, baráti indulatokat táplálnánk - ameddig nem lehetséges a valóságban, legalább a film képzelt világában. Hajdani elfojtott ösztöntörekvéseink, romboló, pusztító hajlamaink napvilágra kerültek immár. Zavartalanul tobzódhatunk, nyitva előttünk a bűnözői karrier. Akármelyikünk bekerülhet a Világ Leghíresebb sorozat terroristákról, kéjgyilkosról vagy szélhámosokról szóló kötetébe. E tótágast állt értékrendszer azonban éppúgy zsarnoki módra viselkedik velünk, miként az előző, reakcióink hasonlóak tehát. Lelkünk titkos zugaiban a bíborpelenkás jót pátyolgatjuk, s akkor is elérzékenyülünk, ha egy falvédőről pillant vissza ránk. Az Éjjeli menedékhely Lukája is megmondta volt: "nem mindig tudod az igazsággal a lelket meggyógyítani
23 Kbyte
25 Kbyte
19 Kbyte
20 Kbyte
33 Kbyte