Filmkultúra: Filmek: Szegény Johnny

Jon Jacobs
64 KByte
Legfeljebb megértően - esetleg együtt érzően - bólogathatok. Szegény Johnny, szegény anyja, szegény lány. A történet kedves, érzékeny, talán szól is valamiről, de sajnos végtelenül egyszerű, halálosan unalmas és, ami a legnagyobb problémám, hogy a ráismerés érzésén kívül tulajdonképpen semmivel sem szolgál. Los Angeles külvárosának alsó középosztálybeli lakótelepén (értsd: kis méretű kertes házban) mesebeli anyóka, Leslie néni nevelgeti enyhén fogyatékos - egyébként harminc éves - fiát. Az anyóka beteg lesz és halála előtt fia sorsát oly módon próbálja meg biztosítani, hogy felvesz egy fiatal, szép és már-már irreálisan naiv lánykát, hogy két évig - amíg befejezi az iskolát - lássa el a fiút, majd adja el a házat, és annak árából helyezze el Johnnyt egy otthonban. Egy ördögi csábító képében azonban a gonosz üti fel a fejét a tervben, Johnny így idő előtt otthonba kerül, a naiv lányt átveri a gaz csábító (értsd: ugrott a ház ára), nincs mit tenni, hazamegy a szüleihez, Johnny pedig kiugrik az otthonban lévő szobájának ablakából. Ennyi.

A rendező ezt szépen elmeséli, mi szépen végignézzük, és aztán feltesszük magunknak az örök kérdést: na és akkor mi van?

A jóságos anyóka örökbe fogadta ezt a fiút, így magára vállalta a "felelős vagy azért, amit megszelídítettél" immár halhatatlan törvényét, ám ennek aligha képes örökre megfelelni. Ismerős ez a képlet: ha nem is szabad választásából, de élete során szinte minden emberre jut egy másik, akiről gondoskodnia kell, legyen az a gyereke, vagy beteg szülője, vagy akárki más.
Mindenki ismeri, ami ezzel jár, mindenki megérti az anyóka helyzetét, és mindenki reméli, hogy talán ő lesz a történelemben az első, aki megtalálja a jó megoldást. Persze nem.
Persze titkon tudtuk ezt. Tudjuk, hogy egy idegen, még ha látszólag jó is neki, még ha meg is fizetik érte, nem fogja ugyanazt megtenni, amit más szívből szokott. Nem baj, végül is nem is kell. Persze egyszerűen elintézhetem azzal, hogy a kedves anyóka rossz lóra tett, egyszerűen túl buta lányt választott. Ám attól tartok ez nem így van. Csak rosszul lehetett választani, mert nincs jó megoldás. Valahol sejtem, hogy az anyóka mindig is tudta is ezt, tudta, hogy ami ennyire össze van kötve, az ténylegesen örökre összetartozik.
Ezért nem esik nehezünkre, hogy elfogadjuk: az otthonban Johnny halott anyját látja, és az ő kérésére, őt követve ugrik ki az ablakon. "Érted jöttem, fiam." - mondja anyja Johnnynak, mi tagadás elég baljóslatú ez a mondat, mégis végig tudtuk, hogy ez csak így lehet. Mert ez a megoldás. Se nem jó, se nem rossz, hanem az egyetlen lehetséges.
Leslie néni pedig végig ezt szervezte meg. Nem csalódott, nem meglepett, nem vádol senkit amiatt, hogy a terve csak részben sikerült. Ahogy a rendező sem hibáztatja saját szereplőit semmiért, csak hagyja, hogy a dolgok a társadalom által szentesített rendbe rendeződjenek vissza.
Hiszen azt még eltűri a világ, hogy valaki feláldozza az életét egy másik emberért - még akkor is, ha az az illető vajmi keveset ért abból -, és paradicsomi idillben éljék le napjaikat. De azt, hogy ez az állapot az egyik nélkül, valaki mással pótolva is fenntartható, vagyis azt, hogy lehetnek jó emberek, és történhetnek még oly kicsike jó dolgok is, mint például a már majdnem - de csak majdnem - önzetlen gondoskodás, nos azt a társadalom már nem tűrheti. Ebben a paradicsomban előbb-utóbb úgyis felüti fejét a kísértés, a magát alig-alig leplező gonosz, és tekergőző mesterkedéseivel elintézi azt a bizonyos kiűzetést a paradicsomból.
A gonosz képében egyébként egyszerűen csak a valóság kopogtat a mesebeli házikó ajtaján. Hiszen mégiscsak tündérmesébe illő eset, hogy egy ősz hajú anyóka és nem erre a világra való fia hosszú évtizedeken át ilyen háborítatlan békességben éldegéljen. Mikor pedig új embert fogadnak be, akkor is egy angyalkára találnak, hát az már tényleg sok. Nem is ezen a világon élnek, és ez az, ami nem mehet tovább. A világ ítélkezik a házikó lakói felett, az ítélet pedig a megismerés. Meg kell tudniuk, hogy az aranyketrecen túl gonosz-ság, kicsinyes, számító érdekek, csalás, hazugság és érzéketlenség uralkodik. A fiatal fiú a valóság követe, az üzenetet azonban nem hajlandó tudomásul venni senki. A házikó lakói menekülnek: a halálba vagy egy másik államba pincérnőnek, szinte mindegy. A tanulság, tehát több, mint szomorú: ami jó, annak pusztulnia kell.
A néző számára ez azonban mégsem megoldás. Talán ráismer arra, bizonyos helyzetben mit jelent a felelősség, talán elgondolkodik azon, hogy miért nem történhetnek legalább néha jól a dolgok, de aki volt már ilyen helyzetben, az ezt anélkül is tudja, aki nem az pedig ebből a filmből sem. A cím azt állítja, ennek a Johnnynak fel kellene ébrednie valamiből. Vajon miből? Igen, álomvilágban él, de miért baj az? Igen, talán a körülmények arra kényszerítik, hogy ébredjen fel, de ő olyan ember, aki születésétől fogva erre eleve képtelen. Hát persze: boldogok a lelki szegények. Johnny azon kevesek közé tartozik, aki nem nem akar, hanem nem tud felébredni. Így van ez jól.
A "kelfeljancsik" egyébként játékszerek. Johnny is az. Viszont az a furcsa tulajdonságuk van, hogy mindig talpon maradnak, egy kis megingás után. A "talpon" ezúttal azonban a halált jelenti. Nem meglepő megoldás, nem váratlan, vagy hiteltelen, de nem is jó semmire. Elfogadjuk, mert így teljes a történet, és ezzel legalább vége van.

Szóval szép történet, de akkor mi van? Nem tudom, mit kellene kezdenem ezekkel az emberekkel, akik közül természetesen bármelyik akár én is lehetnék, mindegyiknek igaza van a maga módján. De ettől még nem leszek okosabb. Nincsen itt semmi különös, se a történetben, se magában a filmben. A színészek - szinte mind amerikai - bármilyen semmitmondóan hangzik is ez: megfelelőek. A lány mosolya tüneményes, a fiú kicsit dilis, de azért még szimpatikus, az anyóka bölcs, a csábító feketében jár. Persze, hogy jók, miért is lennének rosszak? Nincs különösebb feladatuk. (Bár a szinkron hagy némi kívánnivalót maga után, mert atmoszféramentes kopogása olykor a tévéjáték szintjéig süllyeszti le a filmet.) Az operatőr is megfelelő: a képek nézhetőek. Bár a film nagy része egy elég kicsi házban játszódik, az operatőr mégis mindig talál egy-egy alkalmas szöget, hogy ne unjuk meg az egyforma tereket. Nyitva felejtett ajtókon leshetjük meg a szereplők életének minden pillanatát. A résnyire tárt ajtók mögött rejtőző emberek képei, ahogy lámpafénynél esznek, ahogy alszanak, ahogy fogat mosnak kis odújukban, valami egész másról beszél, mint a Los Angeles-i tengerpart végtelenbe nyúló, napfényes horizontja. Bár a kézi kamera néha már vészesen remeg, mégis meg tudunk barátkozni ezzel a látványvilággal is, hiszen ehhez a történethez megfelelő. Mint ahogy a vágás is megfelelő, Dés László zenéje is az, és mindenki más munkája, aki részt vett ebben a filmben; maga a rendező sem kiemelkedő. Mindenki tisztességes munkát végzett, nincs is ezzel semmi baj, csak az, hogy nincs benne semmi jó sem.
Rendben van, ez a film elkészült, a néző pedig megnézte. De még mindig azt kérdezem: és akkor mi van? Azt meg nem értem, hogy ha Johnny egyszer már élesen rászólt a lányra, hogy nem eszik vaníliát, akkor a lány merő kedvességből miért pont vaníliás fagyit visz neki utolsó látogatása alkalmával az otthonba? Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Johnnynak nem ízlett élete utolsó fagyija Szegény Johnny.

(És akkor mi van?)

40 KByte

Dawnn Kapatos
43 KByte

Jon Jacobs 64 KByte	Legfeljebb megértően - esetleg együtt érzően - bólogathatok. Szegény Johnny, szegény anyja, szegény lány. A történet kedves, érzékeny, talán szól is valamiről, de sajnos végtelenül egyszerű, halálosan unalmas és, ami a legnagyobb problémám, hogy a ráismerés érzésén kívül tulajdonképpen semmivel sem szolgál. Los Angeles külvárosának alsó középosztálybeli lakótelepén (értsd: kis méretű kertes házban) mesebeli anyóka, Leslie néni nevelgeti enyhén fogyatékos - egyébként harminc éves - fiát. Az anyóka beteg lesz és halála előtt fia sorsát oly módon próbálja meg biztosítani, hogy felvesz egy fiatal, szép és már-már irreálisan naiv lánykát, hogy két évig - amíg befejezi az iskolát - lássa el a fiút, majd adja el a házat, és annak árából helyezze el Johnnyt egy otthonban. Egy ördögi csábító képében azonban a gonosz üti fel a fejét a tervben, Johnny így idő előtt otthonba kerül, a naiv lányt átveri a gaz csábító (értsd: ugrott a ház ára), nincs mit tenni, hazamegy a szüleihez, Johnny pedig kiugrik az otthonban lévő szobájának ablakából. Ennyi. A rendező ezt szépen elmeséli, mi szépen végignézzük, és aztán feltesszük magunknak az örök kérdést: na és akkor mi van? A jóságos anyóka örökbe fogadta ezt a fiút, így magára vállalta a "felelős vagy azért, amit megszelídítettél" immár halhatatlan törvényét, ám ennek aligha képes örökre megfelelni. Ismerős ez a képlet: ha nem is szabad választásából, de élete során szinte minden emberre jut egy másik, akiről gondoskodnia kell, legyen az a gyereke, vagy beteg szülője, vagy akárki más. Mindenki ismeri, ami ezzel jár, mindenki megérti az anyóka helyzetét, és mindenki reméli, hogy talán ő lesz a történelemben az első, aki megtalálja a jó megoldást. Persze nem. Persze titkon tudtuk ezt. Tudjuk, hogy egy idegen, még ha látszólag jó is neki, még ha meg is fizetik érte, nem fogja ugyanazt megtenni, amit más szívből szokott. Nem baj, végül is nem is kell. Persze egyszerűen elintézhetem azzal, hogy a kedves anyóka rossz lóra tett, egyszerűen túl buta lányt választott. Ám attól tartok ez nem így van. Csak rosszul lehetett választani, mert nincs jó megoldás. Valahol sejtem, hogy az anyóka mindig is tudta is ezt, tudta, hogy ami ennyire össze van kötve, az ténylegesen örökre összetartozik. Ezért nem esik nehezünkre, hogy elfogadjuk: az otthonban Johnny halott anyját látja, és az ő kérésére, őt követve ugrik ki az ablakon. "Érted jöttem, fiam." - mondja anyja Johnnynak, mi tagadás elég baljóslatú ez a mondat, mégis végig tudtuk, hogy ez csak így lehet. Mert ez a megoldás. Se nem jó, se nem rossz, hanem az egyetlen lehetséges. Leslie néni pedig végig ezt szervezte meg. Nem csalódott, nem meglepett, nem vádol senkit amiatt, hogy a terve csak részben sikerült. Ahogy a rendező sem hibáztatja saját szereplőit semmiért, csak hagyja, hogy a dolgok a társadalom által szentesített rendbe rendeződjenek vissza. Hiszen azt még eltűri a világ, hogy valaki feláldozza az életét egy másik emberért - még akkor is, ha az az illető vajmi keveset ért abból -, és paradicsomi idillben éljék le napjaikat. De azt, hogy ez az állapot az egyik nélkül, valaki mással pótolva is fenntartható, vagyis azt, hogy lehetnek jó emberek, és történhetnek még oly kicsike jó dolgok is, mint például a már majdnem - de csak majdnem - önzetlen gondoskodás, nos azt a társadalom már nem tűrheti. Ebben a paradicsomban előbb-utóbb úgyis felüti fejét a kísértés, a magát alig-alig leplező gonosz, és tekergőző mesterkedéseivel elintézi azt a bizonyos kiűzetést a paradicsomból. A gonosz képében egyébként egyszerűen csak a valóság kopogtat a mesebeli házikó ajtaján. Hiszen mégiscsak tündérmesébe illő eset, hogy egy ősz hajú anyóka és nem erre a világra való fia hosszú évtizedeken át ilyen háborítatlan békességben éldegéljen. Mikor pedig új embert fogadnak be, akkor is egy angyalkára találnak, hát az már tényleg sok. Nem is ezen a világon élnek, és ez az, ami nem mehet tovább. A világ ítélkezik a házikó lakói felett, az ítélet pedig a megismerés. Meg kell tudniuk, hogy az aranyketrecen túl gonosz-ság, kicsinyes, számító érdekek, csalás, hazugság és érzéketlenség uralkodik. A fiatal fiú a valóság követe, az üzenetet azonban nem hajlandó tudomásul venni senki. A házikó lakói menekülnek: a halálba vagy egy másik államba pincérnőnek, szinte mindegy. A tanulság, tehát több, mint szomorú: ami jó, annak pusztulnia kell. A néző számára ez azonban mégsem megoldás. Talán ráismer arra, bizonyos helyzetben mit jelent a felelősség, talán elgondolkodik azon, hogy miért nem történhetnek legalább néha jól a dolgok, de aki volt már ilyen helyzetben, az ezt anélkül is tudja, aki nem az pedig ebből a filmből sem. A cím azt állítja, ennek a Johnnynak fel kellene ébrednie valamiből. Vajon miből? Igen, álomvilágban él, de miért baj az? Igen, talán a körülmények arra kényszerítik, hogy ébredjen fel, de ő olyan ember, aki születésétől fogva erre eleve képtelen. Hát persze: boldogok a lelki szegények. Johnny azon kevesek közé tartozik, aki nem nem akar, hanem nem tud felébredni. Így van ez jól. A "kelfeljancsik" egyébként játékszerek. Johnny is az. Viszont az a furcsa tulajdonságuk van, hogy mindig talpon maradnak, egy kis megingás után. A "talpon" ezúttal azonban a halált jelenti. Nem meglepő megoldás, nem váratlan, vagy hiteltelen, de nem is jó semmire. Elfogadjuk, mert így teljes a történet, és ezzel legalább vége van. Szóval szép történet, de akkor mi van? Nem tudom, mit kellene kezdenem ezekkel az emberekkel, akik közül természetesen bármelyik akár én is lehetnék, mindegyiknek igaza van a maga módján. De ettől még nem leszek okosabb. Nincsen itt semmi különös, se a történetben, se magában a filmben. A színészek - szinte mind amerikai - bármilyen semmitmondóan hangzik is ez: megfelelőek. A lány mosolya tüneményes, a fiú kicsit dilis, de azért még szimpatikus, az anyóka bölcs, a csábító feketében jár. Persze, hogy jók, miért is lennének rosszak? Nincs különösebb feladatuk. (Bár a szinkron hagy némi kívánnivalót maga után, mert atmoszféramentes kopogása olykor a tévéjáték szintjéig süllyeszti le a filmet.) Az operatőr is megfelelő: a képek nézhetőek. Bár a film nagy része egy elég kicsi házban játszódik, az operatőr mégis mindig talál egy-egy alkalmas szöget, hogy ne unjuk meg az egyforma tereket. Nyitva felejtett ajtókon leshetjük meg a szereplők életének minden pillanatát. A résnyire tárt ajtók mögött rejtőző emberek képei, ahogy lámpafénynél esznek, ahogy alszanak, ahogy fogat mosnak kis odújukban, valami egész másról beszél, mint a Los Angeles-i tengerpart végtelenbe nyúló, napfényes horizontja. Bár a kézi kamera néha már vészesen remeg, mégis meg tudunk barátkozni ezzel a látványvilággal is, hiszen ehhez a történethez megfelelő. Mint ahogy a vágás is megfelelő, Dés László zenéje is az, és mindenki más munkája, aki részt vett ebben a filmben; maga a rendező sem kiemelkedő. Mindenki tisztességes munkát végzett, nincs is ezzel semmi baj, csak az, hogy nincs benne semmi jó sem. Rendben van, ez a film elkészült, a néző pedig megnézte. De még mindig azt kérdezem: és akkor mi van? Azt meg nem értem, hogy ha Johnny egyszer már élesen rászólt a lányra, hogy nem eszik vaníliát, akkor a lány merő kedvességből miért pont vaníliás fagyit visz neki utolsó látogatása alkalmával az otthonba? Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Johnnynak nem ízlett élete utolsó fagyija Szegény Johnny. (És akkor mi van?)
40 KByte
Dawnn Kapatos 43 KByte