Harmat György Lőrésen át a világ

Tim Roth: Hadszíntér


75 KByte
Láttunk már filmet, nem egyet, melynek cselekménye során példásnak tűnő családi élet lepleződik le: kiderül, hogy a harmonikusra világított kép mélyén sötét titok lappang. Látszatra ezt az utat járja a színész Tim Roth is első rendezésében. Hogy mégsem, arra rögtön jelzéseket kapunk, amint a család megjelenik a vásznon, csak jól kell figyelnünk.

Lakásbelső, hangulatvilágítás. A kanapén, a fotelben a terhes Anya és kamasz gyermekei (Jess, a nővér és Tom, az öcs). A teljes csendben drasztikusan hat az ajtónyitódás és -csukódás zaja. Apa érkezik. Semmit sem tesz túl hangosan, látványosan, hirtelen mégis az ő testisége ural el mindent. Liheg, csoszog, mormog, félmeztelenre vetkőzik. Anya gyengéden mossa le férje felsőtestét. Majd az asszonynak - egy groteszkül félelmetes félközeliben - állva elfolyik a magzatvize. Tom szája mosolyra húzódik.
Vidéki házukból száguldanak a szülészetre - mind a négyen. Éjszakai autóút. Egy bukkanó megdobja a kocsit, s az szabályszerűen a feje tetejére áll. Csodálatos módon mindannyian életben maradnak - ha nem is sértetlenül. Épp, hogy kikászálódnak a roncsból, amikor megszül Anya, felsír a baba.

Roth rendezői eszközei nem hivalkodóak: a film szimbolikája rejtett és nem pofonegyszerűen lefordítható. A csecsemő mindenesetre katalizátorként hat a család életében. Egyrészt születésével az érintettek sérülnek lelkileg, még ha ezt el is takarja előlük a mindannyiuk számára őszintén örömteli pillanat. Másrészt a szeretettel várt kislány, Alice egy pszichésen (is) sérült famíliába érkezik meg.
Hogy valójában mi ez a "defekt", azt e percben nem tudja Tom (az alkotók szándékának megfelelően ő áll érdeklődésünk centrumában), de mi, nézők sem. Azonban kezdettől fogva érzünk valami kettősséget a családi együttlétekben: egyszerre tapasztalható meghittség, egymásra figyelés és feszültség, sivárság. Ez az a Roth által járt más út, melyről írásom elején már tettem említést: nem hat derült égből villámcsapásként a titok, amit Tom felfedez. A derült ég nem jellemző a Hadszíntér világára.

Esik az eső akkor is, amikor a fiú - zárva találván a bejáratot - megkerüli házukat, hogy a hátsó ajtónál próbálkozzon. A fürdőszobaablak előtt elhaladva megüti a szemét a látvány. Mi nem nézünk be vele együtt, csak a reakcióit figyelhetjük. Visszariad, majd újra bekukkant: talán érzéki csalódás lepte meg. De nem. Szinte megtántorodik, ledobja kezéből a két szatyrot.
Kint zuhog az eső. Ott áll Tom: a hideg-kék védtelenségben. Az ablakon sárgás, meleg fény árad ki. Bent, a ház védettségében - mi csak később tudjuk meg! - apa és lánya intim együttléte.
Kint Tom, az (ezúttal) akaratlan voyeur. Bent a titkolózó, tehát nagyon is akaratlan exhibicionisták. A fiú nem először - és nem utoljára - leskelődik. Korábban apját és anyját leste meg: nem szeretkeztek, "csak" gyengédek voltak egymáshoz. Később titokban Apát fürkészi, amint az telefonál: egy ártatlan cselekedetet tehát. De hiszen Tom számára, miután megtudta az igazságot, többé nem léteznek "ártatlan" dolgok. Más szemmel nézi ezután családját. Megrontották a tekintetét. Míg korábban voltak meghitt, vidám pillanatai, Tom ettől kezdve egyszer sem mosolyog.

A fiú gyanakvása új tápot nyer, amikor kompromittáló fényképeket talál: meztelen fotók Jessről és barátnőjéről, sőt az egyiken apa és lánya félmeztelenül láthatók együtt. Aztán egy délután Apa - Tom sötét pillantásától kísérve - fel-alá járkál, karjában a csecsemő Alice-szel. Szeretettel gügyög neki, majd néhány kedves szó Anyának, s a családfő kabátot vesz: elmegy. Fia biciklivel utána. A tengerparthoz közel lévő bunker az úticélja, ahová egyszer látta bemenni Jesst és vele egykorú barátját, Nicket. Akkor nem lesett be a lőrésen, most azonban igen. Sőt, előveszi a korábban gondosan elrejtett fotómasinát is, fényképezni akar. Nem teszi. Amit a bunker embertelenül sivár belsejében lát - s vele ez alkalommal már mi is! -, megakadályozza szándékában. Jess sír, amint a férfi hátulról beléhatol. Apa nyög. "Szeretlek" -nyöszörgi. Aztán a lány középen összekucorodva, magába roskadva. Apja jobb oldalt egy lőrésre támaszkodva, magába roskadva.

Mert olyan a természete, az élet megy tovább, történjék bármi. Mert kizökkenései sem állíthatják meg, telik-múlik az idő. Tom csak akkor szól Anyának, amikor Alice megbetegszik, s - egy újabb éjszakai autóúton - kórházba kell vinni. Ott, a csecsemő rácsos betegágyánál hallja a döbbent anya fia figyelmeztetését: "Ne bízz Apában! Tartsd távol a babától!" Az igazi katalizátor csak lánygyermek lehet.

Most már elkerülhetetlen Tom nyílt összetűzése Apával. A pofonok, amikkel a közlést ("dugod a nővéremet") fogadja, a dühroham "nagyáriája" (fortissimóval indul, lassul a lüktetése, csendesedik a dinamikája, szóismétlései, ritmikája, "dallamai" lekottázhatók), később a tagadás, a rágalom viszontvádja nyomatékosítják, amit eddig is tudtunk: Apa hasadt lélek. Egyszerre gyengéd, féltő férj, családapa és erőszaktevő. Akárcsak Tom családja: egyszerre szeretetteli, meghitt fészek és "hadszíntér" (ahogy a magyar cím mondja) vagy "háborús zóna" (ahogy az eredeti). Ez a kettősség azáltal igazán fájdalmas, hogy a rendkívül hiteles színészi játék bonyolult, nemegyszer szerethető, valóságos figurákat jelenít meg, nem pedig szörnyetegeket, sémákat.

Tom akkor szúrja hasba apját, amikor az hazugsággal vádolja Jesst. Nyomorultul szenved Apa. Tom otthagyja, és a bunkerbe megy. Leül a közepén és sír. Jess utánajön. A fiú három súlyos és pontos kérdés után ("Meghalt?" - "Anyu jól van?" - Most mit csinálunk?") magukra zárja a nehéz ajtót.

A cinemascope formátum (az "igazi szélesvászon") 1953-ban jött létre az USA-ban, a televízióval folytatott nézettségi versenyben. Eleinte kizárólag tömegműfajok (történelmi film, kalandfilm, zenés film stb.) számára volt fenntartva, később (az 50-es évek végétől) művészfilmek is éltek vele.
Lélektani kamarafilm - a Hadszíntér az - a legritkább esetben kerül cinemascope vászonra. Tim Rothnak jó oka volt rá, hogy ezt a technikát válassza: az intim tragédiát tájba helyezte. A család vadságában, kietlenségében is gyönyörű vidéken él. Nincs messze a tenger, gyakran megfordulnak ott - főképp a két kamasz: a zord sziklákat ádáz hullámok csapkodják.
Az építmények magányosan állnak a tájban: a família fehérre meszelt háza a síkságon, a bunker a tengerre néző, magas dombtetőn. Az ember azért is épít, hogy a külvilágtól megvédje magát. A bunker másra sem szolgál: háborúban a benne rejtőzők védelmére a külső támadással szemben. A Hadszíntér világában azonban nincs menedék, hiszen a borzalmak az építmények belsejében zajlanak. Támadó és támadott (apa és lánya) egyszer a házban, egyszer a bunkerben. Tom pedig, aki megvédhetné Jesst, mindkét alkalommal kívül van (mintha támadó lenne), és befelé les. Persze, Tom is megtámadott: a látvány által. A dolgok rendje (ugyan miféle rend?) a film végén áll helyre: a két megtámadott, Tom és Jess, akik csak egymásba kapaszkodhatnak, belül vannak a bunkeren. Agresszor apjuk addigra már súlyosan sebesült vagy meghalt.

(Megjegyzendő, hogy a 60-as évek közepén Jancsó Miklós használta a cinemascope technikát táj, építmény, védelem és védtelenség összefüggéseinek vizsgálatára - természetesen más karakterű filmekben, elsősorban a Szegénylegényekben meg a Csend és kiáltásban.)

Amikor Tom a bunkerben látottak sokkja után hazamegy, szobájában odatolja a sublótot az ajtó elé, még egy asztalt is rátesz. Ha már az építmények sem védenek meg, talán a saját odúja még védelmet nyújthat. De mint említettem: nincs menedék! Különösen, hogy Tom - szinte észre sem veszi - maga is támadó: háromszor is betör Jess szobájába a cselekmény folyamán. Minden alkalommal, amint új bizonyítékot szerez a vérfertőzésre, nővérét vádolja a legnagyobb lelki (egyszer testi) kegyetlenséggel. Fülledt vitáik is jelzik, hogy szoros kapcsolatuk nem mentes a rejtett erotikától.
A film első képe a tengerpartot láttatja a bunker belsejéből, a lőrésen keresztül. A lőrés alakja még jobban elkeskenyíti a szélesvásznat, alul és felül fekete csík látható: a bunker fala. Az utolsó beállítás: a bunker felülről. Egyre jobban távolodunk tőle, a kamera valószínűleg helikopterről veszi a tengerparti vidéket. A gyönyörű tájkép jobb oldalán a bunker. Ahogy emelkedünk, mind kisebb és kisebb lesz. De ott van!
A cinemascope azért is tökéletesen választott eszköz jelen esetben, mert formája a lőrését mintázza. A vászon azt mutatja, amit a lőrés. Ilyen hát lőrésen át a világ. A család, melynek óvnia kellene a gyerekeket, a legnagyobb veszedelem. Védtelenek vagyunk (még magunk ellen is). Permanensen háborús időkben.

Tilda Swinton
Tilda Swinton
54 KByte
Freddie Cunliffe és Ray Winstone
Freddie Cunliffe és
Ray Winstone
54 KByte
Tilda Swinton
Tilda Swinton
50 KByte
Freddie Cunliffe és Lara Belmont
Freddie Cunliffe és
Lara Belmont
30 KByte
Lara Belmont és Ray Winstone
Lara Belmont és
Ray Winstone
65 KByte
Freddie Cunliffe
Freddie Cunliffe
71 KByte
Freddie Cunliffe
Freddie Cunliffe
63 KByte

81 KByte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár fórum fórum mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap