Ruttkay Laura
54 KByte
|
Ennek a filmnek akár
Aliz Csodaországban is lehetne a címe. Engem legalábbis
erre emlékeztet ez a történet. Egy lányról szól, igazi
mesebeli tündérről, aki járt utat is felad a járatlanért,
csak hogy ajándékot hozzon duzzogó öccsének.
Nincs idő és nincs tér ebben a filmben. Csak emberek vannak,
valami csodát kereső emberek, elveszve egy távoli, végtelen
télben.
Judit útnak indul,
hogy biciklijén hosszú kilométereket tekerve feltöltsön egy
régi akkumulátort öccsének, hogy az játszhasson a lemerült
elemek miatt nem működő játékvonattal. A kisvonat végtelen
sínpályán fut körbe-körbe, mindig ugyanazokat az
állomásokat érinti, mindig ugyanonnan ugyanoda tart.
Akár Judit a piros biciklijén (egy igazán szelíd motoros),
ahogy mosolyogva teker a hóban a távolba, mindig északnak,
mégis oda ér vissza, ahonnan elindult. "Sötétre itthon
leszek" – ígéri apjának és Misinek, éppúgy,
mint máskor, mégis, ez egy kitüntetett nap, bár látszólag
nem különleges. Hátizsákjában összegyűjtött
tapasztalataival vajon több lesz-e, okosabb, mint mikor
nekiindult az útnak?
Judit maga mögött hagyja apját és a falut, sőt a fiút is,
mert nem tudja, szereti-e, de még nem is kell eldöntenie. Ez a
nap, ez az út úgyis megadja majd a választ, hiszen Misi Judit
után megy kitartóan, gyalog (képzeletben ugyan motoron). Egy
kereszteződésnél éppen ellenkező utat választ, mint
korábban a lány, azonban mégsem fogják elkerülni egymást.
Ezt Misi már korán sejtheti, hiszen ő látja meg a két
hintázó kisfiút. A gyerekek a hinta lendülése szerint
mondogatják az égtájak nevét ütemesen, míg a két hinta
egyszerre nem lendül, és ezzel monoton kánonjuk egybe nem
olvad. Ebben a képben sűrűsödik össze ennek a filmnek a
lényege. Észak éppen arra van, mint dél, az utak
összefolynak; nincsen más hely, nincs más világ, minden itt
és most van. Ezt látja meg Misi, és most már ösztönösen
tudja, hogy baj nem lehet, a lánnyal úgyis összefut az útja.
Judit eközben találkozik egy furcsa hölggyel (talán az
északi boszorkányal?), aki útbaigazítja. Majd egy gyerekkel,
aki a semmi közepén számol valamit, és potyautasként
elviteti magát a következő faluba. (Mit számolhat egy kisfiú
az út szélén a hóban; talán, hogy hány percenként jön
arra valaki? Mindenesetre 800-nál tart, mikor Judit odaér.) A
gyerek csokival fizet a fuvarért.
Aztán a lány egy férfit talál egy barlang szájánál, aki
idegenvezetést kínál a sötét lyukban. "Feltehetett
volna kérdéseket az egész túra alatt", mondja a lánynak
a sötét folyosón kifelé jövet. Juditnak azonban nincsenek
kérdései. Mi is lehet, amit ne tudna? A válaszok egyébként
is ott vannak elrejtve valahol az úton. Csak el kell érni
őket, csak haza kell érni velük...
Aztán három amatőr rablóba botlik a lány, ők feltűnés
(és nevek) nélkül menekülnek. Vajon honnan hová? Juditot
túszként gyűjtik be (egy tisztességes rabláshoz az is kell).
Ekkor úgy tűnik, elveszett minden. A bicikli az út szélén
hever az akkumulátorral, a kaland rosszra fordulni látszik,
Juditnak elmegy a kedve a tapasztalatoktól. Ez már nem az
arcát simogató hideg szél és a hótól csillogó táj
varázslata; a csoda, bár csak átmenetileg, de elveszett.
Ám visszaszerezhető, csak várni kell a megfelelő alkalomra.
Na meg egy megmentőre. Hiszen Misi ugyanebben a télben barangol
valahol a lányt keresve, és mivel nincs se idő, se tér, egy
varázslatos pillanatban bármikor ott teremhet.
A lánynak sikerül a rablóktól elszöknie, a bicikli is
meglesz, még az akkumulátor is (pedig egy arra csatangoló
férfi magával vitte). Végül visszaérünk az
útkereszteződéshez, ahol a film elején Judit és Misi
ellenkező irányba indultak el, vissza a sárgaköves útra
(bár belepte már a hó). A lovag is ott vár, és Juditot
képzeletbeli lován haza is szállítja. A kaland véget ért, a
tékozló lány sötétre otthon van. A kisvonat megnyugtató
zakatolása álmot bocsát az alvó kisfiúra.
Ezért az álomért
volt hát minden, azaz a megfoghatatlan harmónia
lehetőségéért. A hangért, amit a fiú hallott a hintázó
gyerekektől, hogy észak éppen arra van, mint dél. Azért a
felismerésért, hogy innen nincs hova menni, itt csak utak
vannak, de nem vezetnek sehova.
Nincs is miért, hiszen jó itt, itt minden megvan, helyesebben
szólva: itt van minden. Ez a pont a világ teteje, ahol dél és
észak egyszerű harmóniában egybeolvad. Itt nincs semmi rossz,
itt minden jó, de csak akkor, ha képes felismerni az ember. A
felismerésért ugyan kicsit küzdeni kell, kicsit elveszteni,
nélkülözni és megijedni, hogy mikor újra megtaláljuk,
értékelni tudjuk. El tudjuk fogadni egyszerűnek,
nyilvánvalónak azt, ami mindig is a miénk volt, most már
tudatosan. Térben, időben nem jutunk ugyan sehová sehonnan,
felfedezhetjük azonban az egyszerű dolgokban a csodát. Ezt az
utat meg kell tenni, a kisfiú álmáért kicsit küzdeni kell.
Gondosan megalkotott,
tartalmas film tehát az Észak, észak. Lassú
meséjével kicsit elringatja, kicsit felébreszti az olyan
nézőt, aki szereti a kevéssé izgalmas, inkább
gyönyörködtető, álomvilágban játszódó mozikat.
A mellékszereplők kedves karakterek, néha ugyan lehetnének
kidolgozottabbak, tartalmasabbak, de mindenképpen érdekes
jellemek. A velük folytatott, vagy köztük zajló rövid
párbeszédek néhány szóval is sokat elmondanak.
A film ismertetője szerint ebben a tájban az utazók és az itt
lakók egyformán idegenek. Nem hiszem, hogy így van, vagy
esetleg csak erre az egy kivételes napra. Ezek az emberek
részei ennek a tájnak, mint ahogy az örökké változó
átutazók is. Csak ez az egy nap, csak ez az egy út, ez az egy
piros biciklis lány különleges.
Most mindenkinek lehetőség adatott, hogy megértsen valami
titkot, amire régen keresi a választ, hogy megkapja azt, amire
régen vágyott, hogy eljusson oda, ahova eddig soha nem
sikerült. Mert ezen a napon senkinek nem kell sehova se mennie,
ezen a napon a vágyaik jönnek el az emberekhez.
Ilyen módon szerveződik ez a táj, nem biztos, hogy amit
elhagyunk, nem kerül újra az utunkba. Végül is olyan ez,
mintha Judit csak egy helyben járna. Nem ő halad, hanem a táj
rendeződik át körülötte rendre. Ezért lehet, hogy Misit, a
biciklijét és a régi akkumulátort is olyan könnyen
megtalálja. Ezen a napon nem ő határozza meg a dolgokat, most
a táj vette át az irányítást. Az határozza meg, hogy kiket
állít az útjába, hogy merre halad, hogy mi az, amit elér,
és mi az, amit nem találhat meg. A környezet, a táj kapott
egy lehetőséget, hogy megmutassa magából, amit szeretne, hogy
most az egyszer az emberek ne mehessenek el értékes dolgok
mellett. Ezért érzi hirtelen itt mindenki idegennek magát,
holott a saját világát látja, csak kicsit más fényben.
Néha azonban jót tesz egy ilyen varázslat.
A film fényképezése szintén inkább "csak"
gyönyörködtet, bár az operatőr olykor tartalmas képsorokra
is képes (pl. amikor a fiú elképzeli, hogy motorozik, álmát
a kamera váltja valóra). A filmet néha egészséges humor
dobja fel (pl. Judit apjának jelenete a vödörrel, vagy a
rablók párbeszédei), vagyis a rendező (aki író is részben)
jól tudja, hogy mi a feladata. Kár, hogy gyakrabban nem
kamatoztatja képességeit.
Az alkotók jó
érzékkel nyúlnak a történethez, Judit útjának
szimbólum-rendszere mégsem teljesen átgondoltan felépített.
Ennek ellenére ez a film a türelmes, ráhangolódott nézőnek
valami olyasmi élményt adhat, mint ami az idős házaspárt
érheti (a film mellékszereplői), akik közül a férfi
megígérte a feleségének, hogy megmutatja neki a tengert és
egy hóval borított völgybe viszi el. "Ez a tenger.
Legalábbis régen az volt itt" – mondja az
asszonynak, aki először ugyan nem fedezi fel ebben a kopár
tájban a régóta vágyott élményt, de ezen a napon furcsa
dolgok történnek (persze nem a tájban, hanem az emberek
lelkében), így az asszonyt a képek tanúsága szerint később
mégis megérinti a felismerés.
Annak az egyszerű és csodás dolognak a felfedezése, hogy
amire legjobban vágyunk, nem távol északon van, hanem mindig
éppen előttünk, csak meg kell tanulni látni és láttatni
azt.
Erre tesz próbát ez a film – nem is sikertelenül.
|