Filmkultúra: Filmek: Emlék-vitorlák

Grunwalsky Ferenc: Néhány kérdés Dobai Péterhez,
Tálentum, Duna TV, 2000

Dobai Péter
30 Kbyte
A Marlborough nevű vitorláshajó 1890-ben annak a Hoorn-foknak a környékén tűnt el, ahol a Föld legsúlyosabb viharai pusztítanak. Szabályos kutatóakciót indítottak utána, de az eredménytelennek bizonyult. Több szemtanú szerint huszonhárom évvel később, 1913-ban a hajó összes vitorlájának díszében újra felbukkant Tűzföld partjainál. Ennyit az örökkévalóságról - írja Dobai Péter Vitorlák emléke című 1994-ben megjelent verseskötetének mottójában.

Dobai saját bevallása szerint is monotematikus író. Témája a rengeteg novellás- és verseskötetén, regényein, filmjein és forgatókönyvein keresztül mindvégig az emlékezés maradt. "Az emlékezés a gondolkodás legintenzívebb megnyilvánulása" - mondja el kétszer is a kamerát kezében tartó rendező-operatőr Grunwalsky Ferencnek, aki a Duna Televízió Tálentum című műsorában készített költői portrét Dobairól. Grunwalsky olyan vizuális hátteret teremt a Dobai-szövegekhez, amelyek előtt az emlékezés kínjaival számot vető líra és próza a televízió médiumán keresztül is a néző gyomrába markol. Valljuk meg, hogy kevesen, illetve ritkán vagyunk képesek felvenni a rideg tévé-képernyőn hallott-látott versek ritmusát. Az elidegenítő hatás azonban ellensúlyozható - bizonyítja be a rendezés, amennyiben a képek nem a szöveg ellen dolgoznak, hanem kreatív módon egészítik ki, segítik a szövegek keltette asszociációs láncolatok előrehaladását.

Dobai hosszú éveken át szolgált különféle tengerjáró hajókon az Adrián. A végtelenné váló horizont, a hullámok folyamatos mozgása a költő műveiben kitörölhetetlenül összekapcsolódott az emlékezéssel. A vízfelszín örök játéka az élet szövetévé válik, melyből újra és újra kiemelkedik egy kisebb hullámsziget vagy emlék-foszlány, egy kép, hogy azután visszasüllyedjen a homogén múltba. Ezt a múltat nem strukturálja semmi, csak a kínosan rövid időre felbukkanó majd elmosódó emlékek.

Dobai szövegei az idő könyörtelen, egyirányú kronológiájával, az immár elérhetetlen távolságban lévő éppen-elmúlt pillanatokkal feleselnek. Az embert az idők kezdete óta nem hagyja nyugodni ez az egyirányú zsákutca. Bizonytalan végétől, a haláltól rettegve és rá várva az emlékezés olyan keretbe fogja életét és szerelmeit, vágyait és harcait, tévedéseit és győzelmeit, amely a megismételhetetlenség következtében különös hangsúlyt ad minden egyes tettének. Kínkeserves munka az emlékezés: a múlt eseményei a fegyelmezetlen emlékező számára olyan élettöredékek, melyek minden egyes pillanattal messzebbre kerülnek. Ez az eltávolodás végső soron a legsajátabb emlékek elveszítésével fenyeget. A múlt elsajátításához paradox módon a legtávolabbi élményeknek is az akkori jelenidejét kell megidézni. Éppen ezért elfogadhatatlan a nosztalgikus múlt-szemlélet Dobai számára. Mindazzal számot kell vetni, amibe beletörődni lehetetlenség! - hangzik a költő imperatívusza.

Dobai idő- és emlékezés-felfogása keserű, de nem sajnálkozó. Tisztában van vele, hogy az emlékezés milyen viszonyban van a tudással. A múlt és a jelen közötti sávot, de magát a jelent is megfoghatatlanul rövid intervallumként jelöli meg. Ezért csak az emlékeket tartja visszavonhatatlanul a sajátunknak.

Hogy a fotó, mint emlékkép, Dobai visszatérő motívuma, talán nem meglepő. A régi felvételek éppen az általa boncolgatott idő- és emlékezés mechanizmust hozzák működésbe. A fénykép ambivalens viszonyt hoz létre az emlékező és emlék között. "...Ne nézd tovább a régi fényképeket! Emlékezz! / És ne emlékezz! / E két végletet / egyszerre merjed! / Nélküle is: általa létezz!" - írja a motívumokra építő Szavak egy fénykép alá, amit egy naplófüzetben találtam meg, noha nem kerestem című versének végén.

Grunwalsky filmjének előzményei 1988-ig nyúlnak vissza, amikor Egy arc átváltozásai címmel már készített egy filmet a költőről. Ebből egyes képsorok láthatóak a 2000-ben elkészült Néhány kérdés...-ben is. A video-interjú kereteit a rendező 12 kérdése teremti meg. Ezek mind Dobai életének és munkájának egymáshoz fűződő viszonyára, valamint az egyetlen témára, az emlékezésre vonatkoznak. A felvevőgép mögött álló rendező egyszer sem látható, csak kérdéseit hallani. A film intim, személyes atmoszféráját ebben a szituációban az adja, hogy Dobai és Grunwalsky "között" a néző úgy érzi: egy beszélgetés kellős közepébe csöppent.

Dobai Péter szövegeinek világáról, hozzájuk, mögéjük mozgóképet forgatni? Portréfilmet készíteni? Grunwalskynak e feladványra adott megoldása azonban "működik", mert benne a vizualitás nemcsak kiegészítő funkciókat lát el a szövegekhez képest, hanem olyan képeket teremt, melyek hatékonyan közvetítik az olykor enigmatikusnak tűnő költőt. A rendező termékenyen képes felhasználni azt a feszültséget, amely a film műfaja és Dobai szövegei között feszül. Hiszen a mozgóképre már nem teljesen igaz a verdikt, amely a fényképeket csalóka emlék-foszlánynak titulálja. A megelevenített fénykép egészen más viszonyban van az idővel, mint az egyszerű fotó. Sokkal nagyobb egységeket metsz ki a valóságból, pillanatok helyett folyamatokat reprodukál. Az elmúltat nyilván a film sem képes teljes valóságában jelenné varázsolni. Ám a kimetszett pillanatokhoz képest a mozdulatsorok, a gesztusok sokkal meggyőzőbb módon tévesztik meg nézőjüket a megjelenített ittlétéről. Grunwalsky finoman hangolja át Dobai fotóról alkotott ítéletét a film hangnemére.

Dobai versei a tengerhez, illetve a tengerjáró és vitorláshajókhoz fűződő viszonyuk felől adnak egyfajta lehetőséget a képteremtésre. Grunwalsky már az Egy arc átváltozásaiban is ősrégi, karcos, fekete-fehér és utánszínezett képekkel dolgozott, melyeken hosszan láthatjuk az imbolygó hajó mellett tornyosuló hullámokat. A gyakori áttűnések vizuális síkon is létrehozzák az emlékezésnek a hullámok révén kiteljesülő metaforáját.

Az idő játékának az érzékeltetéséhez olyan műfajt kell választani, amelyet a rendező maga képzőművészeti filmnek, vagy a jelen esetben költői portrénak nevez. Képzőművészeti eszközökkel történő képkiemelés dominanciáját Grunwalsky már rögtön az első jelenetben érzékelteti. Cserhalmi Györgyöt látni, amint egy kanapén fekszik, és szájából egy szövegrészletet hallunk - a monotémának megfelelően - az emlékezésről. A jelenet egy keretbe van helyezve, amelyen vörösre festett hullámverést látni. "... Hanyatt fekszem / ágyúként lő ki innen / emlékezetem" - mondja a képen az időközben megkettőződött Cserhalmi egyik alakja, amely közellép a kamerához. A másik fekve marad a kanapén, szemével a falat bámulja! Miközben remekül érzékelteti az emlékezet mozgását a jelenet, ellentmondani is látszik neki. Ám Dobai felfogásában - mely szerint az emlékezés a gondolkodás legintenzívebb megnyilvánulása - az emlékezet még képzeletbeli mozgást sem tesz szükségessé, hiszen a múltat kell jelenlévő pillanattá tenni és nem az elmúlthoz "visszatérni. Egyedül az a fontos, hogy a szembenézés ne fanyalgás legyen, hanem rezignált, kemény számvetés, a nosztalgia legkisebb jele nélkül. Cserhalmi átható tekintete, arckifejezése efelől nem is hagy sok kétséget a nézőben. Jelen és múlt összjátéka, a megkettőződés nemcsak képileg valósítható meg a színész két alakjának egymásra vetítésével. Grunwalsky keze alatt a vers szövege is aszinkronba kerül. A sorok mintegy fél ütemmel lemaradva követik önmagukat. Még a jelenben, de már a múltban.

Dobai Péter testén egy rávetített búvár lebeg-úszik az interjú alatt, miközben a tengerről vall. A költő önnön életének búvárjává, hajósává válik a filmben, melyben gyakran látni fregattok, szkúnerek, briggek, kutterek és más hajók vitorláinak rengetegét. A számtalan vitorla az (idő)utazó-emlékezőt a visszapillantás után az élet szimbólumaként felfogott vizekre repíti ki. Ibsen szerint az ember maga a tenger. Az ember ugyanakkor csak akkor marad önmaga, ha múltjával számot vet, életét sorsként fogja fel. Minden egyes szó, arcrezzenés visszavonhatatlan, és csak az emlékezés révén nyerhető vissza az időtől. A visszavágyás komolytalansága fel sem merülhet, Dobai művei az emlékektől elválasztó távolság fájdalmából fakadnak. A múlt pedig sosem költött, sóvárgó és siránkozó, csak szép és szomorú.

Grunwalsky Ferenc
46 Kbyte

Dobai Péter a
Redl ezredesben
13 Kbyte

Dobai Péter 30 Kbyte	A Marlborough nevű vitorláshajó 1890-ben annak a Hoorn-foknak a környékén tűnt el, ahol a Föld legsúlyosabb viharai pusztítanak. Szabályos kutatóakciót indítottak utána, de az eredménytelennek bizonyult. Több szemtanú szerint huszonhárom évvel később, 1913-ban a hajó összes vitorlájának díszében újra felbukkant Tűzföld partjainál. Ennyit az örökkévalóságról - írja Dobai Péter Vitorlák emléke című 1994-ben megjelent verseskötetének mottójában. Dobai saját bevallása szerint is monotematikus író. Témája a rengeteg novellás- és verseskötetén, regényein, filmjein és forgatókönyvein keresztül mindvégig az emlékezés maradt. "Az emlékezés a gondolkodás legintenzívebb megnyilvánulása" - mondja el kétszer is a kamerát kezében tartó rendező-operatőr Grunwalsky Ferencnek, aki a Duna Televízió Tálentum című műsorában készített költői portrét Dobairól. Grunwalsky olyan vizuális hátteret teremt a Dobai-szövegekhez, amelyek előtt az emlékezés kínjaival számot vető líra és próza a televízió médiumán keresztül is a néző gyomrába markol. Valljuk meg, hogy kevesen, illetve ritkán vagyunk képesek felvenni a rideg tévé-képernyőn hallott-látott versek ritmusát. Az elidegenítő hatás azonban ellensúlyozható - bizonyítja be a rendezés, amennyiben a képek nem a szöveg ellen dolgoznak, hanem kreatív módon egészítik ki, segítik a szövegek keltette asszociációs láncolatok előrehaladását. Dobai hosszú éveken át szolgált különféle tengerjáró hajókon az Adrián. A végtelenné váló horizont, a hullámok folyamatos mozgása a költő műveiben kitörölhetetlenül összekapcsolódott az emlékezéssel. A vízfelszín örök játéka az élet szövetévé válik, melyből újra és újra kiemelkedik egy kisebb hullámsziget vagy emlék-foszlány, egy kép, hogy azután visszasüllyedjen a homogén múltba. Ezt a múltat nem strukturálja semmi, csak a kínosan rövid időre felbukkanó majd elmosódó emlékek. Dobai szövegei az idő könyörtelen, egyirányú kronológiájával, az immár elérhetetlen távolságban lévő éppen-elmúlt pillanatokkal feleselnek. Az embert az idők kezdete óta nem hagyja nyugodni ez az egyirányú zsákutca. Bizonytalan végétől, a haláltól rettegve és rá várva az emlékezés olyan keretbe fogja életét és szerelmeit, vágyait és harcait, tévedéseit és győzelmeit, amely a megismételhetetlenség következtében különös hangsúlyt ad minden egyes tettének. Kínkeserves munka az emlékezés: a múlt eseményei a fegyelmezetlen emlékező számára olyan élettöredékek, melyek minden egyes pillanattal messzebbre kerülnek. Ez az eltávolodás végső soron a legsajátabb emlékek elveszítésével fenyeget. A múlt elsajátításához paradox módon a legtávolabbi élményeknek is az akkori jelenidejét kell megidézni. Éppen ezért elfogadhatatlan a nosztalgikus múlt-szemlélet Dobai számára. Mindazzal számot kell vetni, amibe beletörődni lehetetlenség! - hangzik a költő imperatívusza. Dobai idő- és emlékezés-felfogása keserű, de nem sajnálkozó. Tisztában van vele, hogy az emlékezés milyen viszonyban van a tudással. A múlt és a jelen közötti sávot, de magát a jelent is megfoghatatlanul rövid intervallumként jelöli meg. Ezért csak az emlékeket tartja visszavonhatatlanul a sajátunknak. Hogy a fotó, mint emlékkép, Dobai visszatérő motívuma, talán nem meglepő. A régi felvételek éppen az általa boncolgatott idő- és emlékezés mechanizmust hozzák működésbe. A fénykép ambivalens viszonyt hoz létre az emlékező és emlék között. "...Ne nézd tovább a régi fényképeket! Emlékezz! / És ne emlékezz! / E két végletet / egyszerre merjed! / Nélküle is: általa létezz!" - írja a motívumokra építő Szavak egy fénykép alá, amit egy naplófüzetben találtam meg, noha nem kerestem című versének végén. Grunwalsky filmjének előzményei 1988-ig nyúlnak vissza, amikor Egy arc átváltozásai címmel már készített egy filmet a költőről. Ebből egyes képsorok láthatóak a 2000-ben elkészült Néhány kérdés...-ben is. A video-interjú kereteit a rendező 12 kérdése teremti meg. Ezek mind Dobai életének és munkájának egymáshoz fűződő viszonyára, valamint az egyetlen témára, az emlékezésre vonatkoznak. A felvevőgép mögött álló rendező egyszer sem látható, csak kérdéseit hallani. A film intim, személyes atmoszféráját ebben a szituációban az adja, hogy Dobai és Grunwalsky "között" a néző úgy érzi: egy beszélgetés kellős közepébe csöppent. Dobai Péter szövegeinek világáról, hozzájuk, mögéjük mozgóképet forgatni? Portréfilmet készíteni? Grunwalskynak e feladványra adott megoldása azonban "működik", mert benne a vizualitás nemcsak kiegészítő funkciókat lát el a szövegekhez képest, hanem olyan képeket teremt, melyek hatékonyan közvetítik az olykor enigmatikusnak tűnő költőt. A rendező termékenyen képes felhasználni azt a feszültséget, amely a film műfaja és Dobai szövegei között feszül. Hiszen a mozgóképre már nem teljesen igaz a verdikt, amely a fényképeket csalóka emlék-foszlánynak titulálja. A megelevenített fénykép egészen más viszonyban van az idővel, mint az egyszerű fotó. Sokkal nagyobb egységeket metsz ki a valóságból, pillanatok helyett folyamatokat reprodukál. Az elmúltat nyilván a film sem képes teljes valóságában jelenné varázsolni. Ám a kimetszett pillanatokhoz képest a mozdulatsorok, a gesztusok sokkal meggyőzőbb módon tévesztik meg nézőjüket a megjelenített ittlétéről. Grunwalsky finoman hangolja át Dobai fotóról alkotott ítéletét a film hangnemére. Dobai versei a tengerhez, illetve a tengerjáró és vitorláshajókhoz fűződő viszonyuk felől adnak egyfajta lehetőséget a képteremtésre. Grunwalsky már az Egy arc átváltozásaiban is ősrégi, karcos, fekete-fehér és utánszínezett képekkel dolgozott, melyeken hosszan láthatjuk az imbolygó hajó mellett tornyosuló hullámokat. A gyakori áttűnések vizuális síkon is létrehozzák az emlékezésnek a hullámok révén kiteljesülő metaforáját. Az idő játékának az érzékeltetéséhez olyan műfajt kell választani, amelyet a rendező maga képzőművészeti filmnek, vagy a jelen esetben költői portrénak nevez. Képzőművészeti eszközökkel történő képkiemelés dominanciáját Grunwalsky már rögtön az első jelenetben érzékelteti. Cserhalmi Györgyöt látni, amint egy kanapén fekszik, és szájából egy szövegrészletet hallunk - a monotémának megfelelően - az emlékezésről. A jelenet egy keretbe van helyezve, amelyen vörösre festett hullámverést látni. "... Hanyatt fekszem / ágyúként lő ki innen / emlékezetem" - mondja a képen az időközben megkettőződött Cserhalmi egyik alakja, amely közellép a kamerához. A másik fekve marad a kanapén, szemével a falat bámulja! Miközben remekül érzékelteti az emlékezet mozgását a jelenet, ellentmondani is látszik neki. Ám Dobai felfogásában - mely szerint az emlékezés a gondolkodás legintenzívebb megnyilvánulása - az emlékezet még képzeletbeli mozgást sem tesz szükségessé, hiszen a múltat kell jelenlévő pillanattá tenni és nem az elmúlthoz "visszatérni. Egyedül az a fontos, hogy a szembenézés ne fanyalgás legyen, hanem rezignált, kemény számvetés, a nosztalgia legkisebb jele nélkül. Cserhalmi átható tekintete, arckifejezése efelől nem is hagy sok kétséget a nézőben. Jelen és múlt összjátéka, a megkettőződés nemcsak képileg valósítható meg a színész két alakjának egymásra vetítésével. Grunwalsky keze alatt a vers szövege is aszinkronba kerül. A sorok mintegy fél ütemmel lemaradva követik önmagukat. Még a jelenben, de már a múltban. Dobai Péter testén egy rávetített búvár lebeg-úszik az interjú alatt, miközben a tengerről vall. A költő önnön életének búvárjává, hajósává válik a filmben, melyben gyakran látni fregattok, szkúnerek, briggek, kutterek és más hajók vitorláinak rengetegét. A számtalan vitorla az (idő)utazó-emlékezőt a visszapillantás után az élet szimbólumaként felfogott vizekre repíti ki. Ibsen szerint az ember maga a tenger. Az ember ugyanakkor csak akkor marad önmaga, ha múltjával számot vet, életét sorsként fogja fel. Minden egyes szó, arcrezzenés visszavonhatatlan, és csak az emlékezés révén nyerhető vissza az időtől. A visszavágyás komolytalansága fel sem merülhet, Dobai művei az emlékektől elválasztó távolság fájdalmából fakadnak. A múlt pedig sosem költött, sóvárgó és siránkozó, csak szép és szomorú.
Grunwalsky Ferenc 46 Kbyte
Dobai Péter a Redl ezredesben 13 Kbyte