| Szolnoki Éva | Vízió a holnapról |
|
Kamondi Zoltán: Az Alkimista és a Szűz
 52 Kbyte |
Kamondi Zoltán a filmjével való találkozás első percétől kezdve lehetetlenné teszi nézőjének az élmény közvetlenségét, hiszen már a cím - nagybetűs írásmódjával - asszociációkat indít el: hangsúlyozottan utal a történet metaforikus jelentésrétegére. Mint ahogy a film intonációjaként az eleje- főcím alatt fölhangzó zene is: a vonósok, a zaklatott- lüktető ritmust monotonon püfölő zongora az oboa belefonódó, egyre elképesztőbb magasságokba kúszó, majd vissza- visszaeső dallamával - s itt mindez ötvözve a középkor borzongató hangulatát idéző, egyszólamú, férfiak által előadott, magában szóló énekkel... Ez a kettősség - egy ókori- középkori tradíció mai történetbe oltása - mindent átsző a filmben. Jelenthetné ez azt is, hogy miután a rendező a kulturális örökségből merít témát, alapvető ismeretekre, összefüggésekre támaszkodik, így a néző figyelme is az újszerű hangsúlyeltolódásokra, az interpretáció specifikumára irányul. Ennél a filmnél azonban kevéssé lehet erről szó, hiszen az alkimista hagyomány nem annyira közismert. A filmmesét nem tartja szilárdan az a kvázi- mitologikus alap, amelyre épül, ennek következménye lehet az, hogy - bár egy műalkotás zárt, magában való világ, nem igényel előzetes ismereteket - már a történet szintjén is nehéz az átjárás a film jelentésrétegei között. Az alkímia elmélete és gyakorlata a legősibb és legizgatóbb emberi vágyálom, a gazdagság és az örök élet együttes megvalósítását ígérte. Főbb elméleti előfeltevései - létrejöttükkor semmiképp - nem voltak szellemi eltévelyedések, sokkal inkább a kor természettudományos rendszeréből levont logikus következtetések. Az alapul szolgáló arisztotelészi elképzelés szerint a világot négy elem - a föld, a víz, a tűz és a levegő - alkotja; ebből adódik, hogy minden anyag - a fémek is - a bennük lévő elemi alkotórészek arányának megváltoztatásával át is alakulhatnak egymásba. Később, XVII. században a korpuszkula- elmélet hívei szerint is a különböző anyagféleségek csak más rend vagy helyzet szerinti elrendezését jelentik ugyanazok összetevőknek. Nem meglepő hát, hogy pl. R. Royle, akinek az 1661- ben megjelent Szkeptikus kémikus című könyvétől számítják a modern kémia kezdetét, hitt az aranycsinálás lehetőségében, hiszen elvben nem talált meglepőt abban, ha valamilyen módszerrel egy anyag alkotórészeinek elrendezését és helyzetét sikerül úgy megváltoztatni, hogy az egy másik anyag szerkezetét mutassa. (Ez történik tulajdonképpen a modern magfizikában is, amikor nagy sebességű lövedékkel egy atommagból egy protont kilőnek, s ezzel egy másik kémiai elemmé alakítják.) Sziráki László, a "tudós”, a kutató vegyész azonban nem fémek átalakításával foglalkozik, hanem a XX. század univerzális felhasználású találmányát, a műanyagot próbálja arannyá változtatni. Az alkimisták kb. a XII. századtól azt feltételezték, hogy a fémek aránnyá alakításához, a transzmutációhoz hatóanyagra van szükség, ennek neve és leírása azonban szerzőnként változó. Úgy képzelték, hogy minden anyagnak, fémnek van "lelke", démona, mely az adott anyag/fém ideális tulajdonságait képviseli (akár egy platónia idea). Ezért igyekeztek desztillálni és különös lombikjaikban “fölfogni" az anyag "lelkét", melyet azután más fémekhez elegyítve elérhették az "arannyá alakulást". Ezt a titokzatos vörös port hol bölcsek kövének, hol bölcsek porának, hol kvintesszenciának stb. nevezték. Sziráki hipotézise szerint: ha bizonyos őskőzetzárványokban csapdába ejtett fényt ki lehetne szabadítani, az a műanyagmolekulába csapódva olyan fizikai- kémiai- szerkezeti tulajdonságokat hozna létre, melyek fémre utalnának.... S mikor levéltári kutatásai alapján "sírrablókként" Vinzens Reuss, vásári bajvívó csontkezében megtalálja a "bölcsek kövét", úgy érzi, közel a siker. Az alkimistáknál - e folyamat szempontjából - óriási jelentősége, szerepe van a Nőnek. A Szűz a felbujtó, akár elődje, Éva. A feljegyzések tanúsága szerint a transzmutáció beindulásához Nő jelenlétére volt szükség. Sziráki - kísérletei váratlan sikerén felbuzdulva - kidobja az emiatt hisztérikus rohamot kapó Eszténát, akit hűséges hódolója, Maci vigasztal termetéhez és alkatához illő döcögő-brummogó medvetánccal. Eszténa elárulja neki, hogy megőrül Sziráki szeméért, s azért, amit egyedül ő tud (ti. aranyat csinálni). Közben Sziráki eszelősen örül, zacskókba söpri az aranyat, s megy dicsekedni Zsófikához, a nagyihoz, aki viszont nem elégedett sem a kétes értékű kinccsel, sem Laci viselkedésével. Sziráki dühében - bár jól tudja, hogy aranya két nap múlva újra csak értéktelen műanyag - pénzzé teszi egy aranyművesnél a felét, s a pénzt elviszi Zsófikának. Az alkímia gyakorlata az esetek többségében valóban szélhámosság, spekuláció volt, mely - ha tekintetbe vesszük a tétet: gazdagság, érvényesülés - nem meglepő. Maci, aki féltékenyen figyelmi Sziráki minden lépését, félreteteti az aranyművesnél az "aranyat", melyet a pankrációval szerzett pénzen megvesz és Eszténának ad. Az aranyrögök Eszténa tenyerében változnak vissza műanyaggá... Maci most már dühödten kergeti a szélhámos Szirákit, aki vízbe ugorva menekül, majd Zsófikánál húzódik meg; ám Zsófika megőrülése és kórházba kerülése után Maci újra a nyomára bukkan. Csak koporsóba bújva tud kijutni a kórházból, de Maci rájön a trükkre, így még időben ki tudja ásni a sírból, hogy azután dühében kinyomja a szemét... Az alkimista tanítás szerint az alkimistának ugyanúgy fizikai megpróbáltatásokon kell keresztülmennie, akárcsak az anyagnak az aranycsinálás folyamatában; az arany nem hozható létre megelőző pusztítás nélkül, s az embernek ugyanezt a próbát kell kiállnia... Sziráki üvöltözve bolyong, halált keresvén, végül szakadékba ugrik, ám egy sárkányrepülő fölfogja, hogy később egy vízbe zárt faluba zuhanjon le... Az itt élők vallásos borzongását és csodavárását kihasználva a falu papja gyógyító szentként “alkalmazza”. Együttműködésük érdekében még Sziráki laboratóriumát is összeállíttatja egy vízi barlangban... Az alkímia virágkora a középkor volt, annak ellenére, hogy a természet titkos szerkezetének vizsgálata szentségtörésnek számított. Az egyház már akkor is szigorúan tiltotta, mondván: az embernek nincs joga az Isten által alkotott világrend megváltoztatásával kísérletezni. Eszténáék a tévéből értesülnek Sziráki hollétéről, a faluba sietnek Eszténa anyját gyógyítandó, útközben faképnél hagyva Macit, aki pedig egyik lábát is feláldozta Eszténa kérésére. Maci a faluig követi őket, ahol Eszténa anyja, megelégelve a zaklatást, felgyújtja Maciék kocsiját, ezzel - a sofőrön kívül - Maci falábát is... Valószínű utalás a sötétség hatalmát szimbolizáló alkimista illusztrációkra, melyeken egy óriási majom látható, amint egyik lába - melyet szalmaköteg helyettesít - és ég. De már ez sem akadályozhatja a vízi barlangban Eszténa és Sziráki "egymásra találását", ami alatt beindul az "arany-reakció", és ettől most Eszténa esik önkívületbe, mire Sziráki dühében szétveri a laboratórium berendezését... Az alkimista illusztrációkon az aranycsinálás pillanatát mindig úgy ábrázolták, mint egy idősebb férfinak egy fiatal szűz lánnyal való mezítelen szeretkezését. Természetesen a sztorikivonat önmagában feledhető lenne, mint ahogy az alkímiáról eddig elmondottaknak sincs sok köze az alkímia lényegéhez. A vulgáris értelmezés mindig is "szó szerinti" jelentéseiben próbálta megközelíteni az alkímiát, s így kizárólag a csodálatos meggazdagodás lehetséges eszközét vagy eljárását látta benne. A köztudatba is a kincs, az arany létrehozásáért folytatott hiábavaló próbálkozások szinonimájaként ment át. Az alkimisták valóban úgy gondolták, hogy az arany a legtökéletesebb anyag a világon, és Isten kétségkívüli a tökéletesség utáni vágyakozással itatta át az emberi lelket. Az igazi alkímia nem egyszerűen egy mesterséget vagy egy tudományt jelentett; a transzmutációt pusztán tudással, tehetséggel nem lehet elérni. Az alapfémek arannyá változásának, ha úgy tetszik, előfeltétele volt az ember átváltozása: erkölcsi tisztaság, a lélek nemesedése nélkül nem lehetett tudományos eredményeket elérni. Ahogy Szerb Antal írja: az igazi aranycsinálónak "jó embernek" kellett lennie... Kamondi Zoltán ennek az enigmatikus utópikus tradíciónak az esélyeit firtatja egy kockázatos kísérletben: a látvány, a képek eredendően többértelmű világára ráborít még egy burkot, mely önmagában is többrétegű... Az alkímia terminológiája sosem volt egyszerű, de az idők folyamán egyre bonyolultabb és misztikusabb szimbólumokkal telítődött - ily módon rejtve el valódi jelentését az avatatlanok elől... Befogadási szempontból ettől is rendkívül érdekes a film: kellemesen követhető, pergő cselekményű történet, s így könnyen lesöpörhetőek az afféle élménymorzsák, mint Fáraó kutya Anubisként való feltűnése avagy a zongora jelenléte a barlangban... S ez annak ellenére működik így, hogy a fikciós stilizáció a film minden pórusát - akár a zenei ritmus - átjárja; s a figurákból, a kapcsolatok rajzából, a helyszínekből, a filmi történések mikéntjéből kibontakozik a vízió... Figurái csak fölskicceltek, hiszen a rendezőt nem érdekli a szociologikus háttér, nem nagyon törődik a film "naturális” síkjával, a realitás külső látszatával. Ami foglalkoztatja, az alakjainak fenyegető-dermesztő többarcúsága, "inkompatibilis" vonásai, zavarbaejtően érthetetlen érzés- és viselkedésegyüttesei. " - Szép kis tudós vagy Te, Lacikám! Nem gondolkodtál még, hogy belépj a szélhámosok klubjába?!... Szerintem téged elcseréltelek a Palatinuson. Olyan 'tizenkettő - egy tucat' gyerek voltál már akkor is. Tudtam, mindig, hogy semmi sem lesz belőled. Amikor kijöttél a vízből, meg is kérdeztem mindig, hogy 'te vagy az?'. Lehetséges, hogy egyszer hazudtál nekem?! " Hétköznapi svihákságai - a pénzcsórás a koldusasszonytól, az aranyműves becsapása -, a többi emberrel való használati viszonya csak jelzi azt, amit egy falubeli jelenet didaktikusabban fogalmaz meg. A pusztulás színfalai között Sziráki Gyurmát, a falubeli kisfiút kérleli, hogy vezesse ki onnan: “- Téged az égből küldtek hozzánk, hogy segíts rajtunk! Te innen nem mehetsz el, amíg nem segítesz! Ugye segítesz?! Konfliktusokkal teli alak, tépelődő, gyötrődő, magányos alakjához "állandó jelzőként" kapcsolódik a pad újra és újra visszatérő képe. Kutatásaival kapcsolatos kételyei vagy épp "bizonyosságai": “- Még egy összetevő hiányzik! Sohasem fog sikerülni!... Ki kell szabadítani a fényt! Nekem egyszer már sikerült, de nem tudom, hogyan..." - nem akadályozzák meg "álsikerének" azonnali aprópénzre váltásában. Nyilván efelé hajszolja szakmai hiúsága is, melynek néhányszor hangot ad: " - Nincs egy vasam se. Igen, egy hónapot mondtam, de így alakult a dolog! Jó! Három hetet még tudsz várni, megadom a kandidátusomból... Még büszke leszel rá, hogy tartoztam neked! " mondja ingerülten egy telefonbeszélgetésben. Vagy Zsófikánál: " - Végre a pofájukba vághatom a hülyéknek! Hét évig röhögtek rajtam azok a senkik, zérók, dupla nullák!" A nők sorában Klárit fölváltó Eszténa tökéletesen beleillik a 'csajok jönnek, csajok mennek’ életfelfogásba. Első együttlétüknek nem is annyira szentimentális komikuma avagy komikus szentimentalizmusa jellegzetes, mint inkább szexuális együttlétük ordenáré megszakadása a lány kidobásával, pofoncsapásával... - Az "alkotó ember" minden kapcsolatot háttérbe szorító önfeláldozása? Vagy inkább önző érzéketlenség? A mindenben jelenlévő stilizáció szinte kiszakítja a filmnek ezeket a szereplőit a valóságos élet köznapi színtereiből, amiket látunk - kvázi - helyszínek. Bár a film saját, öntörvényű világa mintha éppen ezt a folyamatosságot kérdőjelezné meg hangsúlyozott jelenségeivel. “- Nézze, mint tudja, hazánkban Árpád- házi Szent Erzsébet, azaz a XIII. század óta nem volt gyógyító szentje. Ez az ügy beláthatatlan horderejű az egyház és az egész ország számára is! A másik a TV 6 tudósítása - szinte "blaszfémikus" részlettel: “- Azt nem tudjuk, hogy varázserővel rendelkezik-e az illető vagy inkább kuruzsló. Érkezése óta a faluban érezhető egyfajta derű, nyugalom, már- már boldogság. Ellenségek kibékülnek, szomorúak fölvidulnak. Az elmúlt két hónapban csupán egy szabálysértés történt, gyorshajtásért kellett megállítani egy kocsit. A sofőr elmondta, hogy amióta ismeri a vak hírnököt, azóta nem dohányzik, nem eszik zsírosát, sőt a biztonsági övét is mindig bekapcsolja. Ha kísértésbe esik, azonnal látnia kell a vak hírnököt. Kovács János esztergályos három éve rokkant. Azt mondja, nap, mint nap látja a gyógyultan távozó embereket, és most benne is él a remény, hogy hamarosan visszaállhat az esztergapadhoz. Ez Kovács János álma... A képernyőn látható férfi a vak hírnök kézmozdulatára ellöki mankóját és feláll... a másik mankóját is eldobta!... A saját lábán távozik. Még kicsit sántikál, de hamarosan elmúlik az is!" Kellően valóságos? Kellően karikatúraszerű? No comment. A nemzedéki ellentét sem új jelenség; tragikomikus is lehetne a kamaszosan vicsorgó szülőutálat és a suta, szeretetért esengő szülők kontrasztja - ha nem tűnne áthidalhatatlannak a szakadék... Ezzel a tökéletesen összezavarodott, eklektikusan összegabalyodott világgal teljesen adekvát a filmröhögő- sikoltozó- groteszk- hisztérikus kép-hangegyvelege, mely tettenérhető pl. a különböző filmstílusok sémáinak keverésében: a krimiszerűség (bujkálások, menekülés- helyenként avítt sémák közhelyes ábrázolásában) hol burleszkbe fordulása (mely az ismerős zongorakísérettel hangsúlyozódik), hol "horrorba" fordulása (élve eltemetéssel, szemkinyomással) - mindennek megbolondítása néhány mesefilmszerű elemmel (elsősorban Zsófika alakja, beszédstílusa, csodákra képes lénye által), a mindent átható, gyakran egy képbe-hangba-jelenetbe montírozódó groteszkség; (amikor Maci a tetőről messzelátón figyeli Zsófika lakását - Szirákira lesvén - Zsófika Schubertet játszik, ez a dallam kúszik át kísérőzenébe, Hogy aláfesse Maci Eszténa felvidítására járt - önmagában is groteszk - medvetáncát....). Mindez persze törvényszerű művészi következmény: egy szétesett, darabokra hullt, inhomogén világot nem lehet egynemű eszközökkel visszatükrözni... A film hangvétele mégsem tragikus: még sírunk, még nevetünk, még skizofrén módon lessük saját cinkos közreműködésünket a dolgok ilyetén alakulásában/alakításában - lásd, pl. a film önirónikus gesztusaként a TV 6 riportereként megjelenő Kamondit -, még talán "elégtételt" jelent, hogy mindezt átlátjuk... “- Ha felhagynál az ilyen dolgokkal, minden rendben lenne. Egy éjjel, melyet senki se Minden szeretet s bánat tébolyát mik simogatnak mosdatlanul forrón ó, ez a köd, vacogtató, hideg, (Gottfried Benn: Egy éjjel) Az elemzés elején szó esett arról, hogy Kamondi Zoltán - a film forgatókönyvírójaként és rendezőjeként - egy kevéssé ismert tudományos-kulturális hagyományra épít. Az alapkérdés az, hogy a film - a vége felől - megindokolja-e ezt a választást vagy l'art pour l'art ötletnek minősíti? Sziráki tudja, hogy a fény becsapódásakor 198-as izotóp jön létre, melynek felezési ideje 5, 8 nap - azaz az arany visszaváltozik műanyaggá... A film nagyon szuggesztív világa (a filmes team, az egyenrangú alkotók összmunkájának eredményeként) valóban beszippantja nézőjét, s valószínűleg egy”alaphangulat" meg is marad utána. Ám sem a film "finom elemi részecskéi"*, sem egész művészi felépítését meghatározó értékválasztása nem lehet átlátható az alkímia ismerettára nélkül. Az alkímia nem társadalmi léptékű utópikus teória, ám kétségtelenül az ember jobbításának- tökéletesítésének- nemesítésének (ó, mily’avítt!) lehetőségeiről (is) elmélkedett...S az alkímiának, mint utópiáink eme sajátos megjelenési formájának esélyeiről, rövidebben: az ember esélyeiről vizionál mai világunk fikciós elemzésével Az Alkimista és a Szűz. Az erkölcsi normák megingásának, az egyetemes erkölcsi elbizonytalanodásnak a korában a morális tudat is csak ezt az amorális világot tükrözheti - akkor is, ha kritikai éllel teszi -, ám "mérceként" ott a vonzódás, melyet a "sosem volt, sosem lesz" vágya igéz. Amíg legalább idézzük az utópiákat, addig még van "vágy", van transzcendencia. Ha ez is elvész, marad az egydimenziósság: az egybeesés azzal, ami van. * Például a zongora a vízibarlangban nem pusztán dramaturgiai "szükségszerűség", tudniillik Zsófika halála telepatikus átélésének "eszköze", hanem az alkimista laboratóriumnak is kelléke, hiszen az nemcsak a munkának és az imának szentelt hely volt az alkimista számára, hanem e tevékenységek mellett a pihenés kellékeinek, például a hangszereknek is szerepük volt, hiszen úgy gondolták, hogy a megszentelt zene a szomorúságot éppúgy, mint a gonosz szellemeket menekülésre készteti. | ||||
 Sziráki, a tudós (Mariusz Bonaszewski) 69 KByte | |||||
 Eszténa, a bölcsész (Ónodi Eszter) 87 KByte | |||||
 Maci, a pankrátor (Növényi Norbert) 53 KByte | |||||
 Zsófika, a tündérnagyi (Danuta Szaflarska)
|  sárkányrepülés 58 KByte
|  a csodaváró falusiak és papjuk (Szirtes János)
|  "Te nem ütsz meg engem, bácsika, mert jó vagy!" (Mariusz Bonaszewski és Boros Róbert) 93 KByte
|  Maci úr és dr. Vermes (Növényi Norbert és Haumann Péter)
|  a TV 6 riportere (Kamondi Zoltán) 57 KByte |
