| ||||
|
Szirtes András : NAPLÓ 1979–2000 A Napló olyan kihívás az életemben, amivel még nem találkoztam. Azt terveztem, hogy olyan jelentős művet hozok létre, amit az utókor is jegyez. Minden ember alkalmas valamire, amire nem alkalmas a világon senki más csak ő. Húsz-huszonöt éves korom óta így gondolom. Nem tudom, hogy jó pályát választottam-e, lehet hogy sokkal jobb szakács lennék, vagy villanyszerelő, de miután erre vitt az utam, úgy éreztem, csak akkor érdemes ezt csinálni, ha létrehozok valamit, ami még soha nem volt ezen a világon. Újfajta összefüggésekre kell felhívjam a világ figyelmét. Az anyagot azonban meg is meg kell formálni. Kevés az, hogy valaki jön-megy a világban egy kamerával és magnóval. Akárki képes erre, főként amióta elterjedt a videó. A feladat: sűrítmény-rendszer létrehozása, amely nem csak analizál, hanem szintetizál is. Az irodalomban példaképeim Marcel Proust és James Joyce. A Napló készítése során négy év múlva skizofrén állapotba kerültem. Minden nap forgattam, a következő héten megnéztem. Oda-visszajelzéses rendszerré alakult. Közben írtam egy ötszáz oldalas forgatókönyvet, mert az álmaimat nem tudtam lefényképezni és az idősíkokat nem tudtam összerakni. Úgy éreztem, hogy a film, mint technika túlságosan behatárolt. Csak azt dokumentálja, ami történik. De ez nekem kevés. Én olyan struktúrát akarok létrehozni, amiben a jelen, a múlt, a jövő, az emlékek, a vágyak, a képzelet, a fantázia, mind egyetlen sűrítménnyé áll össze. (1993)
Néhány gondolat a Napló című filmről Amikor 1979-ben a Magyar Televízió KISZ filmstúdiójában bemutattam a Hajnalt, megkérdeztek további terveimről. Elmeséltem az aznap reggeli élményemet. Az ágyon feküdtem nyitott szemmel és azt láttam, hogy a fehérre meszelt mennyezeten egy nagyhasú pók araszolgat. Nagy kár – mondtam –, hogy nem volt kéznél egy kamera, amivel felvehettem volna ezt a jelenetet. Kértem kamerát és filmnyersanyagot, hogy életemnek eseményeit rögzíthessem. Így kezdődött. Négy éven keresztül különböző filmfelvevő gépekkel és kis kazettás magnóval rögzítettem azt, ami az adott pillanatban éppen megragadta figyelmemet. Nem volt semmiféle előre kitalált elképzelésem arról, hogy mit forgassak, ösztönösen dolgoztam. Négy év hosszú idő ahhoz, hogy mindig készenléti állapotban éljen az ember, egy kamerával. Elfáradtam és kezdtem magamon a paranoia jegyeit felfedezni. Egyik napról a másikra abbahagytam a forgatást. Más filmeket kezdtem csinálni. Felsorolásuk hosszú lenne, 30 év – 30 film címmel 1998 februárjában bemutattam addig elkészült munkáimat. Ez a vetítés-sorozat tartalmazta azt az első nyolc részt is a Naplóból, melyeket sikerült végső formába öntenem. Már jó tizenöt évvel ezelőtt elhatároztam, hogy a Napló teljes anyagát 2000-ben bemutatom. Akkoriban kezdett kialakulni bennem egy vizuális szimfónia szerkezete, melyhez a Napló anyagai szolgáltak volna alapul. E tervemmel hiába házaltam másfél évtizeden keresztül, hiába készítettem el a 48 részes, pontosan 24 óra hosszú főművem szerkezeti vázlatát, hiába mellékeltem a mintegy ötszáz oldalas forgatókönyvet, süket fülekre találtam. Ezt a monumentális őrültséget igazából egyetlen stúdió és egyetlen alapítvány sem támogatta. Apró morzsákat szórtak nekem, hogy éhen ne haljak. Aztán persze, miközben más filmeket csináltam, mindig volt nálam valamilyen kis kamera (eleinte film, később videó) és forgattam a Naplót, mert lemondani sohasem tudtam legdédelgetettebb álmomról. Úgy három éve rájöttem, sok kis és nagyfilmmel a hátam mögött, hogy mégis csak a Napló az igazi és újra elkezdtem, nap mint nap, rendszeresen forgatni. Ösztönösen, úgy mint azelőtt. Az elmúlt húsz év leforgatott anyaga most 2000-ben kezd összeállni szerves egésszé. Azt hittem átok ül az anyagon, de tévedtem. Most kezdett beérni e film, mint a jó bor, vagy talán én váltam eléggé éretté, hogy elkezdjem összeszerkeszteni e fő művemet. Amit Önök látnak ezen a bemutatón, az még csak a kezdet, ha úgy tetszik, a nagy szimfónia néhány tétele. Remélem, hogy lesz elég erőm végleges formába önteni az egészet. Szirtes András Te ! Én sok mindent nem tudok a világból, de egyet tudok. Azt, hogy most befűztem egy tekercs anyagot a kamerába és elkezdem most a naplót. 1979. X. 25. 8 óra 17 perc, Sz.A. Ma lemegyek a pincébe olyan körülmények közé, ahol normális ember két óránál többet nem tud tartózkodni – és ott fogok dolgozni egész nap. Nagyszerű dolog ez, végre egy kötöttség, ahol érezhetem, hogy hasznos tagja vagyok a társadalomnak. Papírokra fogom rájelölni, hogy milyen dobozok találhatóak a polcon. Olyan munka ez, amely teljesen megfelel képzettségemnek, képességeimnek, vágyaimnak. Elegem van mások okosságából. Elegem van a tehetségekből, a zsenikből, a szenvedőkből, a szenvedélyeskedőkből, a szeretetreméltókból, a megértendőkből, az érettségekből, a tapasztaltakból, a naivakból, a mozgásokat átlátókból, a kábult mozdulatlanokból, akik mozdulatlanságukkal tüntetnek minden ellen, a beltüntetőkből, az eufórikus szabadgondolkodókból, mindenből. Tisztaságos, tisztulásos, tisztaságra vágyom. A 'nap mint nap' megfogalmazásának reménye hajt. A kettévágott paprikából kiáramló illatot megérezvén jöttem rá, hogy itt az ősz. Rádöbbentem, hogy vannak évszakok és ezekről én mostanában semmit nem vettem észre. Sokszor nem csak azt nem tudom, hogy milyen nap van, hanem azt sem, hogy milyen hónap és melyik év. Megoldandó a Napló című filmben annak ábrázolása, hogy az ember különböző pszichikai állapotaiban, ugyanazon tárgyat, vagy embert másként látja, észleli. Más tárgyakat, amelyeket máskor észre sem vesz, csak azért mert pillanatnyi állapotát tökéletesen közvetítik, óriási jelentőségűnek érez. Rájöttem, hogy a napló-készítésnek egyszerre több formában és szinten kell folynia párhuzamosan: 1. A kis kézikamerával (Bolex és Kodak) mindent felvenni, ami napközben ér és fontosnak tartok. A Napló készítésének egyik legfontosabb feltétele a párhuzamosan többszintű és rétegű gyűjtés élményrögzítés, mert csak így lehet egy egyetemes masszává kovácsolni a majdan két év alatt összegyűlt anyagot. A napló készítése tehát teljes embert kíván, mert ANYAGA AZ ÉLÉS MAGA. Részletek Szirtes András önéletrajzi regényéből 383. oldal A negyvennyolc részesre tervezett Napló című filmemet akartam folytatni, mivel csak az első nyolc rész volt kész, és a többi anyag már öt éve ott állt érintetlenül. Kimentem a pasaréti filmgyárba, néhai barátom műtermét megnézni. Gujdár Józsi már több mint egy éve nem élt. Elvitte a harmadik szívinfarktus, de a szelleme még ott lebegett valahol a falak között. Büfévé alakították át a műtermet. Ronda bárpultot építettek, meg mosogatót. Időpontot kértem a filmgyár akkori, új igazgatójától Kézdi Kovács Zsolttól, aki mint régi balázsbélás ismerte és tiszteletben tartotta addigi filmes munkásságomat. – Ide figyelj Zsolt! A feleségem meghalt. Nincs lakásom és nincs hol dolgozzak. Ott áll üresen a volt Gujdár József műterem, mert a büfé csődbe ment. Add oda nekem és adj egy vágóasztalt, hadd dolgozzak a Naplón. Pénzem nincs, így csak tőled függ, hogy ingyen használhatom-e. Nagyon jót tenne nekem a munkaterápia, most jöttem meg Amerikából és teljesen kiürültem. – Rendben van, csak ne csinálj bulikat, meg balhét ott! Tudod jól, ez filmgyár, tehát üzem. Hogy mikor dolgozol, azt rád bízom. Ismerlek már annyira, hogy öntörvényű ember vagy. Másnap beköltöztem a filmgyárba, a Gujdár műterembe. A rendészekkel, mint régi ismerősökkel nagyon jóban voltam, úgyhogy éjjel csak átvetettem magam a kerítésen, és a WC-ben aludtam, ahol éppen elfért egy kinyitható kempingágy. Éjjel-nappal dolgoztam. Végignéztem a Napló összes anyagát, és mintegy fél év alatt, színes rajzolt technikával elkészítettem a 48 rész szerkezeti vázlatát majd fellógattam körbe a műterem falára. Senki sem zavart a munkámban, csak néha látogatott meg néhány haverom. Olyankor jól berúgtunk, de sohasem engedtem, hogy ott maradjanak a filmgyárban, inkább kisétáltunk a kocsmába. Aztán visszamentem dolgozni. Hajnalban keltem. Gyorsan összecsuktam a kempingágyat és eldugtam a WC mögé, mert illegálisan laktam ott, és nem akartam, hogy a takarítónő észrevegye. Leültem dolgozni, úgyhogy mire hatra megérkezett, én már elmélyülten bambultam a vágóasztal képernyőjét. Aztán amikor az alattam lévő étterem kinyitott, akkor lementem kávézni és reggelizni. Utána megint dolgoztam.
519. oldal (15 év múlva) Már két éve kint laktunk a parasztházban. Negyvenöt éves lettem, és ott ültem a frissen ültetett fűzfa tövében, eszembe jutott egy angol mondás. "Az az igazi felnőtt férfiember, aki már csinált egy gyereket, ültetett egy fát és megírt egy regényt."
520. oldal (2 év múlva) Most itt ülök negyvenhét évesen ez alatt a terebélyesedő szomorúfűz alatt, aminek még nincs ugyan olyan nagy árnyéka, hogy hűsölhetnék alatta, de mégis csak arra gondolok, hogy vajon megérem-e épségben, egészségben, hogy árnyékában elszenderedjek majd örökre. Mesteremtől, Tóth Jánostól tanultam, hogy a leforgatott muszternek a bevillanásokkal, a leállásokkal, befutókkal együtt már megvan a belső törvényszerűsége, a belső ritmusa. Óvatosan kell bánni vele, nem szabad megerőszakolni. Ezért a felvett blokkokat érintetlenül hagyom, egy-egy részen belül nem szerkesztek, vagy vágok, csak kihagyom, amire nincs szükségem. Hetekig, hónapokig szoktam nézni a musztereket, anélkül hogy hozzányúlnék. Az anyag már tőlem függetlenül is létezik, ezért adom meg neki azt a tiszteletet, amit egy virágnak, egy fának, egy állatnak, vagy kavicsnak. Mindaddig nézem, akár tízszer, százszor, amíg a felvett anyag minden eleme be nem épül az agyamba, a vizuális féltekébe. Emlékszem arra is, hogyan készült a felvétel. Eközben persze már át is gondolom, elemzem, amit látok. A véletlen belső törvényszerűségei érdekelnek egy-egy leforgatott részen belül. Amikor már objektíven rálátok, megállapítom, hogy vajon sikerült-e azt az érzelmi állapotot rögzítenem, ami szándékomban állt. Csak azok az anyagok jöhetnek szóba, amelyek visszahozzák az élményt. Ehhez teljes nyitottságra és alázatra van szükség. Ugyanakkor belső fegyelemre, hogy azokat a részeket, amelyek nem erősítik a fő motívumot, ki tudjam hagyni. Közben kikristályosodnak bizonyos szerkezeti pontok, és az egyes részek fő gondolati vonalai. A halál, a szexualitás, a depresszió, az eufória vagy bármilyen más emberi érzés, amit megpróbáltam kifejezni a mozgóképpel. Ez lesz a tematikája az anyagnak és ehhez gyűjtöm – a vizuális szinonima szerint – a hasonló gondolatiságú, érzelmi telítettségű anyagokat. Így jönnek létre a különböző rétegek, amelyek egymást erősítik, kioltják, vagy új megvilágításba helyezik. A Naplóban nincs egyetlen olyan felvétel sem, ami megismétlődik. Mindig más történik, más hangulatot és más állapotot rögzít. Negyvennyolc fejezetből álló nagyregény, vagy szimfónia életem csaknem húsz évét íveli át, de ugyanakkor mindegyik rész önálló egység. Az egységek is átívelnek egymásba, amit úgy kell elképzelni, hogy mondjuk az első részben felgyújtom a villanyt és lehet hogy a huszadik részben kapcsolom le egy másik szobában, tíz év múlva. Három éve a gyerekem fejlődéséről forgatok naplót. Ezek a felvételek össze fognak kopírozódni a húsz évvel ezelőtt forgatott anyagokkal, amikor egy másik családban éltem egy másik gyerekkel. Olyan ez, mint mikor egy zeneszerző dolgozik egy kompozíción, és kimegy a kertbe. Meghall egy madarat trillázni, aminek a hangzása illik a zeneműhöz. Aztán visszaül dolgozni és beleépíti a művébe, amit hallott. Valahogy én is így dolgozom. A Napló első része, a Kezdetek. Itt használtam először azt a megoldást, hogy egy kimerevített kockára rákopírozom a következő anyagot, és az halad tovább. Ezzel képileg ábrázolom a többidejűséget, a múltba való visszanyúlást, vagy ahogy nevezni szoktam, az elcsöppentett pillanat idejét. A Kezdetekben négy réteg van, az első a valóságos felvételek, a második a kitüntetett pillanatok kimerevítése, a harmadik az írásbeli anyagok betűnése, amelyek megerősítik azt a fajta vizuális katatóniát, amelyben állandóan készül a mű, és a negyedik a tárgyak, ficnik, különböző elemek, amelyek még rákopírozódnak az első három rétegre. A Kezdetek számomra érdekes nyitás volt. Van aki azt mondja, hogy ez az igazi, az originális Napló. Míg a Kezdetekben csak a múlt emlékei jelennek meg, az Egy napban kiemelek egy számomra fontos pillanatot a később történtekből. Az emlékeket, a látomásokat, az álmokat és a valóságot úgy mosom egymásba, hogy ne a konkrét történés legyen fontos, hanem a különböző rétegek közötti kapcsolat, az átjárhatóság. Ezzel kiterjesztem az időt és a teret. A nagy bulit egy házibulin vettem fel szilveszterkor, 1979-ről 80-ra virradóra. Akkortájt sok ilyet rendeztek Budapesten. Elhatároztam, hogy azon a szilveszteren nem iszom egy kortyot sem, hanem forgatok, kurblis kamerával. Azért kurblis kamerával, mert féltem, hogy kevés lesz a nyersanyagom. Este tíztől hajnal háromig folyamatosan filmeztem. De ahogy fáradtam, egyre lassabban tekertem és ettől egyre gyorsabb lett a felvétel. A filmen, a kép jobb oldalán egy-egy arc kimerevedik, lassan betűnik, majd kitűnik. Az örökkévalóság pillanatai ezek. Azokat az arcokat merevítettem ki, amelyek képileg érdekesnek tűntek számomra, teljesen mindegy, hogy kit ábrázolnak. Bár érdekes, hogy sok, ma már közéleti ember is feltűnik a filmen. Az éjfélt hatalmas durranás jelzi, és egy 1914-ben készült film kockái peregnek. Jégeralsóban ugrálnak az emberek a tengerbe, menekülnek egy süllyedő hajóról. Így hagytuk el a hetvenes éveket, vagy az egész rendszert, amiben éltünk. Háromféle filmidőt vethetünk itt össze, az esetlegesen gyorsított filmidőt, a fotó-kinagyítás örökérvényűségét és azt a valóságos időt, ami alatt egy számláló pereg. A zene az URH együttesnek és az Európa Kiadónak akkoriban divatos zenéje, ami pontosan kifejezi azt az életérzést, ami akkor elég általános volt. A négy tételből álló Etűdök egyik részének címe a Tisztelet a munkásoknak, Huszárik Zoltán Tisztelet az öregasszonyoknak című filmjének idézete. Az elején egy munkás maga elé emeli kezét, nem akarja, hogy filmezzem. Mindig is érdekelt, hogy az emberek hogyan reagálnak a filmezésre. A többi részben is sok a hárító mozdulat, sorompó vagy tiltó tábla látható. Az Etűdök egy másik részének címe A kocka el van vetve. Az egyik játékfilmszemlén, a magyar filmekről szóló vitán vagyunk, sok filmrendező, filmkritikus, politikus részvételével. Itt Gujdár József volt az egyik operatőr, aki fantasztikusan ráérzett arra, hogy kire milyen mozdulat jellemző. Nem forgatott folyamatosan, csak akkor tekerte a felvevőgépet, mert ő is kurblis géppel forgatott, amikor az illetőre jellemző gesztust észrevette. Mulatságos a filmkultúra sorsát eldöntő személyek burleszk-szerű megjelenése. Én mint örök kívülálló, nem szerettem a filmszemléket, mint ahogy a népművelőkért sem rajongtam és ezt tükrözi Népművelők és gyöngyhalászok című rész. Ebben fiatal népművelőket valamikori gyöngyhalászokkal párosítottam, olyanokkal, akik életveszéllyel dacolva alámerülnek a tengerben és legtöbbször üres kézzel bukkannak elő. A gyöngyhalászokat ábrázoló filmrészletet véletlenül találtam egy kukában, így adódott a párhuzam. A tenger hullámzása vizuálisan köti össze a két témát. A zene és a kép rendhagyó társításokra nyújt lehetőséget. Ezt próbáltam ki a Mozart temetésében. Találtam egy olyan közép-afrikai népdalt dobkísérettel, amelyet törzsi rituálékon énekelnek. Úgy éreztem, hogy a kocsmai ivás is egyfajta rituálé, csak ott nem tánccal, mozgással és énekkel, hanem alkohollal jutnak ihletett állapotba az emberek. Ilyen értelemben az afrikai zene a maga hangi világával jól illeszkedik ahhoz a vizuális világhoz, amelyet a magyar kocsmákban látunk. Az első nyolc részt – amelyet még 16 mm-es filmre forgattam – a negyvennyolc részes Napló némafilmkorszakának nevezem. A kilencedik résznek, az Avokado pornónak eredetileg tizenkét rétege volt, és addig-addig dolgoztam rajta, míg mindössze öt réteg maradt, mert a többit ledobta magáról az anyag. Kipróbáltam rengeteg variációt, míg sikerült megtalálnom a végső formát. Miközben folyamatosan forgattam a Naplót, írtam egy önéletrajzi regényt. Nem tudom, hogy lehet-e regénynek nevezni, hiszen én nem vagyok író ember. De elementáris szükségét éreztem annak, hogy kiírjam magamból mindazt, ami a családommal és velem történt az elmúlt ötven év alatt. Ötszáz kéziratoldal lett. 1995-ben kezdtem és három évig írtam. Amikor befejeztem el sem mertem olvasni. Benne van az életem. Amikor egy-egy részt befejezek a Naplóból, az nagyon jó érzés, de azt hiszem akkor fogok igazán felszabadulni, amikor kész lesz az egész. Akkor a legnagyobb kő, amit húsz éve viszek, végre lezuhan a vállamról. (2000. január)
NAPLÓ TOVÁBBI RÉSZEIT MÁR NEM TUDOM csókolom, celluloid őrületben vagyok 1968–72 Tiltakozók (16 perc, 8 mm) |
