56 KByte
|
Egy szőke fiatalember közeledik feléd,
kedves Eco. A szagát nem érzed. Talán azért, mert nincs neki;
vagy azért, mert messze van, vagy mert más szagok ékelődnek
kettőtök közé, vagy talán azért, mert náthás vagy. Fura,
mert valamilyen szagának mégiscsak kellene lennie. Szőke,
mondom: de ez a szőkeség kissé kormos, mintha valamilyen ősi
patinával volna befedve, amelyet a gazadag, északi államok
barbár, polgári szőkesége kizár és megtagad. Nem
mondhatnánk, hogy fajilag szőke. Talán csak a sors tréfája
az egész. Vagy az ismeretlen családfáról (a Kitettek, az
Ártatlanok, az Angyalosok, vagy az Éhenkórászok közül)
valamelyik forróvérű ősanyja lépett félre az idegenből
jött hideg zsoldosok közül valakivel.
Túl sok is ez a szőke hajtömeg, mintha kucsma lenne; de a
szél szétfújta ezt a kucsmát, és most egyetlen tincs
ágaskodik fölfelé, és (a szél csöndesedésével)
aránytalanul magasodik a keskeny arc fölé. A keskeny arcon
réveteg szempár. Bizonyára barna, de a belső tűz
elhomályosítja, mintha ősi proletárbetegségek sárgájával
festené át hirtelen. Ezzel a sárgán pettyezett pillantással
néz körül, hogy is mondjam, ugrásra kész mozdulatlansággal.
Majd kiugrik a szíve. A helyzete miatt érzett aggodalom szinte
megbénítja, mintha egy vállfára volna akasztva. Ezt a
benyomásunkat csak fokozza az öltözet, amelyben parádézik.
Arany gombos kék zakó van rajta, amelyből nyaka köré tekert
hosszú kendő, vagy szemérmetlenül színes sál kandikál
elő. Lábszára vékony a tengerészköpeny alatt . A nadrágja
kopott. A lábán rövid csizma. A zakó zsebéből gyűrött
könyv lóg ki. Arcának sápadtsága, népi vonásai, az
ellentét haja piszkos és kormos szőkesége és bőre
halványbarnája között, ruhája feltűnő szegényessége,
vékony lába: mindez nápolyi férfit sejtet; talán Nápoly
környékéről, például a Mazzonik földjéről származót.
Igen, inkább paraszt (valami tengerhez közeli vidékről),
mintsem tengerész. Na de a zsebéből kilógó könyv (Dante
olcsó kiadásban)? És az a bámész tekintet, amelynek
bizonytalanságát nem álcázza félénkség vagy gyűlölet,
mint a szegény emigránsokét? És valóban egyre közelebb megy
hozzád, és mintha csak átlátszó lennél, azt suttogja
feléd: "I love Benedetta."
Miközben leírtam neked ezt a fiatalembert
(kistotálban), ahogy közeledik feléd és mond egy mondatot,
amint látod, anyanyelvünk írott jeleit használtam. Ha egy
kongresszuson találkoztunk volna Frascatiban vagy Palermóban,
akkor a beszélt nyelv jeleit használtam volna.
Azt azonban még nem tudhatod, hogy szavaimmal a valóságos vagy
a filmbeli Jerry Malangát írtam-e le.
Mondhatod, hogy csalok. Nem. Én analitikus és nem technikai
leírást adtam. Sőt - metaforikus kétértelműséggel,
becsületességből - még a "kistotál" kifejezést is
használtam, ahogy a scriptekben.
Már nagyon sokszor elismételtem, hogy a Valóság Kódrendszere
és a Film Kódrendszere ( a kinematográfiai langue-é,
ami nincs, hiszen csak az egyes film-parole-ok léteznek)
megegyezik egymással.
Én ennek a kódrendszernek a nevében kísérletezem Jerry
Malanga azonosításával, vagy inkább "egy Amerikába
emigrált nápolyiéval, aki visszatért Olaszországba és
magatartásában a nápolyi folklór és a beat folklórjának
elemei különös egyezéseket mutatnak". Ez az egész második
leírás - élénk és művészi stílusával - egy olyan
ismereti kód segítségével jött létre, amely a valóságos
és a filmbéli Jerry Malanga felismerésére egyaránt alkalmas.
Korántsem így van. Megtréfáltalak. Ez a Malanga kistotálban,
akit oly élénk színekkel festettem le neked, se nem a
valóságos Malanga (az utcáról vagy a szalonból), se nem a
vetítővászonról való.
Milyen Malanga hát akkor?
Nem mondom meg neked, mert folytatni akarom a tréfát.
Majd csak később árulom el, s ezzel kényszerítlek arra, hogy
kövesd a gondolatmenetemet.
A te ragyogóan megírt könyvedből Jegyzetek a vizuális
kommunikáció szemiotikájához (amelyet, remélem, nemcsak
a firenzei diákok forgatnak majd haszonnal) hiányzik néhány
alapvető megállapítás.
A. A megismerési kódok elvben
végtelenül hosszú sorát elemzed: ezek elsődleges és
legegyszerűbb alapelemei sokszor megegyeznek egy másik, hogy
úgy mondjam, mögöttes kódrendszer végső, legbonyolultabb
elemeivel. Többször is úgy tűnik, mintha már-már eljutnál
a valamennyi kódrendszert ALAPJÁT adó kód elemzéséhez. És
akkor megtorpansz. Úgyhogy olyan érzésünk támad, mintha a
könyved egy szakadék szélén íródott volna. E szakadék
peremén nem nézel át. Odaérkezel, majd egy szórakozott
pillantás után máris visszafordulsz. Ez a minden más
kódrendszer ALAPJÁT adó kódrendszer az érzéki
megismerésé, amit te a pszichológia, vagy tudom is én, melyik
tudományág körébe utalsz, és könyvedben mint olyan tényt
emlegetsz, amit más helyen kell megvizsgálni és megvitatni.
Ha végiglapozom a könyved, mindazokat az eseteket fel tudom
sorolni, amikor nem lépsz tovább. Megemlíted a fizikai
valóság érzéki felfogásának tényét, de aztán ezzel
kapcsolatban mély, valóban feneketlen hallgatásba merülsz.
B. A 142. oldalon, amikor nagy
körültekintéssel - amiért igen hálás vagyok (lásd
némely egyetemi professzorok hebehurgyaságát) - ,
megvizsgálod az én dilettáns megállapításaimat, azt írod:
"Ezek a megállapítások megdönthetik Pasolini elméletét is
a Filmről, mint a valóság szemiotikájáról, és azt a
meggyőződését, hogy a filmnyelv elemi jelei a valóságos
tárgyaknak a vásznon reprodukált képei (mely meggyőződése,
már tudjuk, nagyfokú szemiotikai naivitás -(kiemelés
tőlem), ami ellentétben áll a szemiotika alapvető
célkitűzésével, hogy a természeti tényeket kulturális
jelenségként értelmezze, és nem pedig fordítva a kulturális
tényeket természeti jelenségként)."
Kedves Eco, a dolgok épp ellenkezőleg
vannak, mint ahogy te értelmezed. Hogy én naiv vagyok, az
kétségtelen; sőt, mivel nem vagyok kispolgár - mániákus
erőfeszítéseket teszek azért, hogy ne legyek az -, nem félek
a naivitástól: örülök, hogy naiv és néha talán még
nevetséges is lehetek.
De te nyilván nem is pontosan ezt akartad írni: eufemisztikusan
írtál "naivitást" "felkészületlenség" helyett. Még
a kétségtelen felkészületlenséget is hajlandó lennék
elismerni, de nem ebben az esetben. Mert minden zavaros mondat,
amit erről a témáról írtam (hogy a Film kódrendszere azonos
a valóság kódrendszerével az Általános Szemiotika keretei
között), arra irányul, hogy a Szemiotika végérvényesen
kultúrává tegye a természetet. (Jó párszor
elismételtem már, hogy a valóság Általános Szemiotikája
olyan filozófia lenne, amely a valóságot nyelvként
értelmezi.) Én azt akarom, hogy a végsőkig elmenjünk. Nem
akarok megállni a szakadék pereménél, ahol te megtorpansz.
Azaz semmilyen dogmát nem kívánok elfogadni: ezzel szemben te
akaratlanul két dogmát is fenntartasz: magának a
szemiotikának és a laicizmusnak a dogmáját.
Én tökéletesen laikus vagyok,
gyerekként meglógtam a katekizmus órákról, nem
bérmálkoztam, apám nem volt hívő, anyám hite egy elfeledett
lágysággal telített világból merítkezett, s még a misék
látogatására sem kényszerített. A családban tehát még
antiklerikalizmus sem volt (ami tápot adhatott volna misztikus
utánérézéseknek). Eléggé racionális is vagyok, így ha
lázadnom kellene a polgárság mítosza, az értelem
mindenhatósága és mindenütt jelenvalósága ellen (ld.
Goldmann), ezt bensőséges racionalizmussal tenném.
Tegyük fel tehát ad abszurdum - és jól emeljük ki ezt az
"ad abszurdumot" - , hogy létezik egy Isten. Azaz
változtassuk kultúrává a természetet az egyetlen
bizonyítást nem igénylő módon. És szenteljünk ennek a
bizonytalan kérdésnek nem több, mint fél oldalt.
Ha létezne a Vallomások Istene, vajon mit
szólnának hozzá a "szémák" tudorai? És vajon
állíthatná-e Jakobson, hogy a "tárgyak" (azok a bizonyos
természeti tárgyak és dolgok, mint a kövek, fák, orrok,
üvegek stb) "saját maguk jelei" és mint ilyenek "saját
magukat tárják fel"? Vagy esetleg a természet megszűnne
"természet", azaz önfeltáró tautológia lenni annak a
szakadéknak a mélyén, amelyben hagyod elsüllyedni a hozzá
fűződő érzéki kapcsolatainkat? Az érzéki kapcsolatokat,
amelyekre a természeti valóságról szerzett ALAPVETŐ (de nem
kevésbé KÖLCSÖNHATÓ) kódrendszer szabályait követő
pszicho-fizikai tudásunk épül?
Most pedig mivel laikusok között
kellemetlen Istent emlegetni, nevezzük őt inkább Brahmának
és rövidítsük B.-vel.
B. léte (védikus-spinózai értelemben) azt az állítást,
hogy "a valóság nyelv" így alakítja át
megfellebbezhetetlen és indoklást nem igénylő kijelentésből
valamilyen módon értelmessé és funkcionálissá: "a
valóság B. nyelve".
Kihez beszél B.? Például Umberto Ecóhoz. (Ő persze, mivel
úgy hallottam régebben erősen katolikus volt, most B.-vel
szemben meglehetősen zavarban van.) Tegyük fel, hogy B. ebben a
pillanatban Umberto Ecóhoz szólva Jerry Malanga haját
használja fel végső jelként. De mi a különbség Jerry
Malanga haja és Umberto Eco szeme között? Mindkettő része a
valóságnak, amely egy megszakítás nélküli kontinuum,
egységes test, amennyire én tudom. Jerry Malanga haja és
Umberto Eco szeme tehát ugyanahhoz a Testhez tartoznak, a
Valóságos, a Létező, a Lét kézzelfoghatóságához; és
amennyiben Jerry Malanga haja "önmaga jeleként"
feltárulkozó "tárgy" Umberto Eco szeme számára, akkor
nem párbeszédről van szó, hanem monológról, amelyben a
Valóság végtelen Teste beszél saját magával.
Ezen a ponton nyugodtan megszabadulhatunk
B. zavarbaejtő jelenlététől (én ezt megrendülés nélkül
teszem, mint vallástalan laikus, aki nem hisz a laicizmus
dogmájában), és egyszerűen azt mondhatjuk, hogy a
"Valóság beszél magával": a "szémák" más
"szémákhoz" szólnak egyetlen egységen belül, ahol
feltárulkozás és megértés, kérdés és válasz azonos
egymással (az adó és a vevő nem különül el).
Te azt veted ellenem, hogy a "valóság tárgyai" nem
válhatnak a film másodlagos artikulációjának egységeivé.
Azonban magad is rámutatsz, hogy a kódok kölcsönhatásban
állhatnak. Nem látok hát okot arra, hogy az
Ur-kódrendszernek, azaz a valóság ismereti kódrendszerének
legkisebb egységei, tehát az önfeltáró tárgyak, miért ne
válhatnának ugyanakkor egy másik, magasabb szinten épülő,
technikai értelemben kulturálisabb kódrendszer
alapegységeivé.
És nem te magad írod-e ezt (49. oldal)? "Egyszerűsítésről
egyszerűsítésre haladva a strukturalista álma végső soron a
Kódok kódjának, az Ur-kódnak a felfedezése, amely
lehetővé tenné, hogy hasonló ritmusokat és kádenciákat
(azonos elemi műveleteket és viszonyokat) találjon minden
emberi magatartásban, a biológiailag és a kulturálisan
meghatározottakban is."
Miért hagytad, hogy felverjenek ebből az
álomból? Talán félsz az álmoktól? És miért van az, hogy a
strukturalista álmodozhat, a szemiotikus pedig nem? És ha a
szemiotikus is álmokra vágyna, találhatna-e jobb módszert az
Ur-kód azonosítására annál, hogy "a valóságot nyelvként
" és nem pedig különböző nyelvek rendszereként határozza
meg?
"Ez az Ur-kód - teszed hozzá - az emberi tudat
mechanizmusában gyökerezne, és nem különülne el a szervi
folyamatokat irányító mechanizmusoktól." Akkor hát miért
torpansz meg minden alkalommal, s elégszel meg csak utalásokkal
azzal a percepciós kóddal kapcsolatban, amellyel a természeti
ember a természetet érzékeli?
Később (99-100. oldal) még ezt írod: "... Az első dolog
azonban, amit a szemiotikai kutatásban szem előtt kell tartani
az, hogy nem minden jelentést hordozó jelenség
magyarázható nyelvészeti kategóriákkal."
Nos, a vizuális kommunikáció szemiotikai magyarázatára
történő kísérletben épp ez lenne az érdekes: a szemiotika
bizonyíthatná, hogy független a nyelvészettől.
És végül, mivel léteznek a szigorúan
vett vizuális kommunikáció (festészet, szobrászat, rajz,
grafikus jelrendszerek, film vagy fényképészet)
jelenségeinél sokkal kevésbé megragadható jelek, a vizuális
kommunikáció szemiotikája segítséget adhatna más
kulturális rendszerek szemiotikai meghatározásához (mint
amilyen a használati tárgyaké, az építészeté vagy az
iparművészeté).
Nagyszerű! De akkor miért ne tegyünk még egy lépést előre
a fizikai és emberi valóság totális kultúrává
változtatása érdekében, miért ne vizsgáljunk meg még
sokkal bizonytalanabb jeleket is, olyanokat, amelyek a
fizikai és emberi valóság teljességére vonatkoznak,
például a "szinkronikus jeleket" (Peirce
meghatározása szerint)?
A jel minden fajtájának
meghatározásához hozzárendelhetjük - te állítod ezt -
a vizuális kommunikáció egy jelenségét. A "szinkronikus
jelhez" például Mona Lisa arcképét vagy egy esemény élő
közvetítését a televízióban...
Remek! De még mindig a közvetlen pszicho-fizikai megismerés
szintjénél maradva, nem felel-e meg a vizuális kommunikáció
egy jelensége annak a "természetes szinkron jelnek is",
amilyen például a hús-vér (habár már néhai) Mona Lisa,
vagy az Inter-Bologna meccs maga, amit az idei november egy
vasárnapján játszottak és a Bologna egy vitatható tizenegyes
miatt sajnos elveszített? Vagy ezeket a "valóságos
szinkronikus jeleket is" a kultúrává nem változtatható
természet limbuszába akarod zárni?
Mi más lett volna Leonardo szeme, vagy az
a nyolcvanezer szempár a vasárnapi meccsen, mint a megismerés
részese a "természetes szinkronikus jelek" érzékelése
révén?
Egyébként te magad is azt írod - váratlanul elégikus
hangulatba kerülve: "Miközben az égen szétömlő
rózsaszín fényből a közeli napkeltére következtetek, ezzel
máris egy általam már ismert jel felhívására
válaszolok."
Bizony B., B. az, kedves Eco, aki elmondja magának a rózsaszín
fény szinkronikus jele és a te figyelő szemed segítségével,
hogy új nap van születőben.
Ezen a szinten találhatják meg a szemiotikusok az Ur-kódot.
És Morris szavain keresztül, aki
csodálatos intuícióval utal ugyan rá, de nem viszi el a
végső következtetésig (az Általános Szemiotikáig), íme
már el is jutottunk a kérdés lényegéhez: "Egy személy
arcképe csak egy bizonyos pontig ikonikus, de soha nem teljesen
az, mivel a festett vászon nem olyan, mint a bőr és nem tud
beszélni vagy mozogni, mint a személy, akiről a kép
készült. A film már ikonikusabb, de még mindig nem teljes
mértékben." Ezt állítja Morris, te pedig megjegyzed:
"Természetes, hogy egy ennyire a szélsőségességig vitt
gondolatmenet Morrist (és a józan megfontolást) a fogalom
szétzúzásához vezeti: <Egy tökéletesen ikonikus jel
mindig jelölő mert ő maga is jelölt>: ez pedig azt
jelenti, hogy Erzsébet királynő tökéletesen ikonikus jele
nem Annigoni arcképe, hanem a királynő maga (illetve egy
tudományos-fantasztikus alakmása)."
Az igazság álnok, elátkozott és
szemérmetlen, nem ismer gátat vagy kötelező irányt! Te
mondtad ezt tréfálkozva. Tény, hogy mi valamennyien és a
valóság minden tárgya vagy eseménye is "önmaga ikonikus
jele". De ez nem elég: te magad utaltál egy lehetséges
sausurre-i katalogizációra, amikor szellemesen a
tudományos-fantasztikumra hivatkoztál: az "alakmás",
amelyről beszélsz, nem lenne egyéb, mint az "élő langue"
elvonatkoztatása az "élő parole"-ból, azaz Erzsébet
királynő valóságos személyéből.
Tehát az a nyelv, amellyel B. spinózai
értelemben saját magával beszél szintén felosztható
"langue"-ra és "parole"-ra!
Nos jó, akkor most felvázolom néhány
sorban azt, aminek legminimálisabban meggyőző kifejtése is
egy egész tanulmányt igényelne.
Amennyiben a valóság nyelv, akkor értelemszerűen csakis
sausurre-i módon működhet, mert annak ellenére, hogy a
szemiotika függetlenedett a nyelvészettől, nincs olyan
jelrendszer, amely ne válna szét absztrakcióra - ez a kód
(langue), és konkrétumra - ez az élő jel (parole). Vegyük
hát az angol királynőt. Az angol királynő csak mint önmaga
ikonikus szimbóluma létezik a "parole" keretében, azaz
konkrét pszichológiai, fizikai, erkölcsi, személyes,
szexuális, testi valóságában: de a langue kodifikált és
kodifikáló szintjén mindebből "elvonatkoztatható" egy
absztrakt angol királynő is: bár az angol királynő ezen a
szinten is önmaga elvont ikonikus szimbóluma marad, de minden
konkrét, személyes és megismételhetetlen jellemzőjét
elveszíti, és publikus, szociális, anagrafikus adat lesz. A
konkrét személy tehát mint "parole" önmaga ikonikus jele,
az absztrakt - társadalmilag besorolt - személy viszont
mint "langue" válik azzá. És mindaz, ami igaz az élő és
tudatos emberekre, mint amilyenek mi ketten és az angol
királynő vagyunk, igaz az állatokra, a dolgokra, az
eseményekre: az élő szinkronikus jelekre, a szémákra is.
Összetéveszthetetlen, markánsan egyedi fizikai jelenlétükkel
ezek szintén önmaguk konkrét figurális szimbólumai:
ugyanakkor figurális szimbólumai önmaguknak az
általánosításokban, a rendszerezésekben, a nemek és fajok
szerinti felosztásokban, tehát az általánosban és a
publikusban stb. megnyilatkozó "langue" szintjén is.
(1967)
Jegyzet
Ez a levél töredékes maradt. De be
szeretném fejezni legalább a viccet, amit Ecónak elkezdtem.
Nos hát az a "szőke fiú", akit a levél elején az olasz
nyelv írott-beszélt jeleivel bemutattam, és aki így a nyelv
kódrendszerének segítségével dekodifikálhatóvá vált, nem
egy valóságos "szőke fiú", nem is egy "szőke fiú" a
filmvászonról. Ez a szőke fiú a színpadon van.
A rendszerek rétegezettségében a mögöttes rendszer
gyakran kínálkozik alapanyagul a következő réteg "kettős
artikulációja" számára. A "szőke fiú" (vagy az angol
királynő) fénykép, festmény vagy szobor is lehetne. Tehát
nagyon sokféle jelrendszerben lehetne önmaga ikonikus jele a
megfelelő rendszer speciális kódrendszere szerint. De soha nem
válhatna kodifikálhatóvá egyik jelrendszerben sem, ha mindenek
előtt nem lenne dekodifikálható a Valóság jelrendszere,
mint az Önfeltáró vagy Elsődleges Nyelv speciális
kódrendszere szerint, amely tehát a Kódok Kódja.
Mindez nem a kulturális kódokat (irodalom, film, nyelvészet),
teszi természetivé hanem ellenkezőleg, a természetet avatja
kultúrává: beszéddé változtatván a teljes életet.
1971. január 15.
(Csantavéri Júlia fordítása)
1971. január 15.
|