Pasolini szerette az egymáshoz látszólag egyáltalán nem kapcsolódó, vagy éppen ellentétes fogalmakat egyberántó szószerkezeteket, amelyek egészen új, sajátos jelentést vagy hangulatot hoznak létre. 1972-ben megjelent tanulmánykötetének a címe is, Eretnek empirizmus, ilyen különös módon jelzi, hogy a benne olvasható írások a valóság megfigyelését és a közvetlen tapasztalatot mindenek fölé helyező vizsgálati módszert lázadó indulattal, a szabályok megtörésének lendületével, a végső következtetések levonásának kockázatos szenvedélyével ötvözik. Három nagy egysége, a Nyelv, az Irodalom, és a Film összecseng egymással, ahogy Pasolini alkotásai is mindig egymásra felelnek, legyen szó bár versről, prózáról, filmről vagy akár politikai röpiratról. A 61 és 72 között keletkezett írások plasztikusan és hévvel állítják elénk Pasolini sokműfajú életművének magvát, a költői kifejezés lehetőségének nyughatatlan kutatását, az emberi létezés értelmét megragadni vágyó alkotó módszerét, hogy eljusson a jeltől a jelentéshez.

A hatvanas évtized forrongásainak közepette, amikor szinte mindenki mással van elfoglalva, Pasolini pontosan megérzi a polgári technokrácia előretörésének visszafordíthatatlan folyamatát, és mindent megtesz, hogy a beszélt és az írott nyelv elsivárosodásának elemzésével, a kifejezőerő programszerű felszámolásának leleplezésével felhívja a figyelmet az Új Barbárság közeledésére. Ennek az évtizednek az elején, 1961-ben indul filmrendezői pályája. Az "írói mandátum megszűnése" után egyre inkább úgy látja, csakis a Film, a Valóság Írott Nyelve lehet még alkalmas a lét sokszínűségének, titokzatos kétértelműségének, ősi tartalmainak kifejezésére. Ezért keresi a Kódok Kódját, ezért kívánja felállítani a Film grammatikáját, hogy általa az egyetlenként értelmezett Valóságban fogódzót találjon a kor kiüresedése ellenében. Az Eretnek empirizmusban közvetlenül figyelhetjük meg Pasolini gondolkodói módszerét is, amelyben a gondolatmenet tiszta logikáján, és könyörtelen következetességén mindig átsüt az épp e következetesség végletességébe zárt ember fájdalmas magánya. (Empirismo eretico, Milano, Garzanti, 1972)