|
Interjú a film rendezőjével, Bernard Martinóval
30.kép: 15 hónapos fiú (Másfajta ülés) lsd.: Dr. Pikler Emmi: "Mit tud már a baba?" - 152-153pp 46 KByte |
Bernard Martino francia dokumentumfilmes filmet forgatott a budapesti Pikler Intézetről, közismertebb nevén a Lóczyról. Ebben a csecsemőotthonban három-, de legfeljebb hatéves korukig maradhatnak azok a gyerekek, akiket a családjuk nem tud, vagy szomorúbb esetben nem akar felnevelni. Az intézetet 1946-ban alapította Pikler Emmi (1902-1984). Az intézményben a gyerekeket a mai napig az ő elgondolása alapján gondozzák. A filmnek elvben nem lehetne visszhangja, hiszen a gyerekek személyiségi jogai miatt nem lehet moziban látni. A sajtóban itt-ott azonban mégis szó esik róla, mert meghívott közönség megnézheti. Orsós László Jakab egyértelműen lelkesedik érte Van egy film (Népszabadság, 2000. február 18.) című cikkében. Elégedett magával az alkotással is, ám bővebben foglalkozik azzal, amit a "félrevezető érzelmek ébresztésének kikerülése" néven nevez. ("Szeretet, figyelem és komolyan értett tisztelet jár ki ebben az intézetben minden gyereknek, de soha nem áltatják azzal ezeket a kicsiket, hogy otthonra találtak. Várj még, bírd ki valahogy, bízzál bennem, segíteni fogok, mindjárt lesz családod, szárba szökhetnek az érzelmeid egy nő iránt, aki az anyád lesz, de akit most látsz, az nem a mamád, kicsikém.") Bogár Zsuzsa pszichológus, az Országos Család- és Gyermekvédelmi Intézet munkatársa más nézetet vall. (Volt egy film, Népszabadság, 2000. március 21.) Szerinte "elég furcsa az az elképzelés, amely úgy véli, csupán szigorúan strukturált terveket kell összebarkácsolni, és máris zárójelbe tehetjük az ösztöneinket". Nem tartja ugyanis elképzelhetőnek, hogy pár hónapos korukban "ösztönszünet"-re lehetne rávenni a csecsemőket. Ő úgy véli, ha a gyermeknek lehetősége van mély érzelmi kapcsolatot kialakítani valakivel, akkor később nagyobb bizalommal fordul majd saját vagy örökbefogadó leendő szülei felé, vagyis nem megnehezíti, ellenkezőleg, megkönnyíti a gyerek dolgát, ha alkalma van valakit mélyen megszeretni. Bernard Martinóval, a film rendezőjével telefax segítségével készítettem interjút. Elküldtem neki a kérdéseket, ezeket ő csoportosította, és összefoglalva válaszolt rájuk. A filmjében szó esik az 1956-os forradalomról. Arról azonban nem tett említést, hogy az ötvenes években a bebörtönzött ellenzékiek gyerekeit Pikler Emmi intézetébe vitték. Miért? Pikler Emmi munkásságának magyarországi recepcióját sem tárgyalta. A maga korában, és még sokáig egyáltalán nem volt népszerű, mert ő volt a Rákosi-rendszer hivatalos gyerekorvosa. Véleményem szerint ha filmjének az volt a célja, hogy az intézet bezárása ellen küzdjön, ezzel az ellenérzéssel is számot kell vetnie. Bernard Martino: Egy dolgot
világosan kell látnia: én nem azért jöttem Budapestre, hogy
Pikler Emmit szentté avassam, és a Lóczyt nem keverem össze
sem Lourdes-dal, sem Fatimával. A célom az volt, hogy a lehető
legtöbb ember tudomást szerezzen arról, hogy létezik
Budapesten egy hely, ahol idestova ötven éve személyiségként
kezelik a kisbabákat, ahonnan az árva vagy elhagyott gyerekek
emelt fővel és épen kerülnek ki, a többi intézetből pedig
összetörten, és egész életükre megnyomorodnak a mély és
tönkretevő érzelmi frusztráltság miatt. Lehetetlen, mondja erre nekem Ön,
hiszen Pikler kommunista volt, következésképpen
közösségpárti és vadul antiindividualista. Nem lehetséges, hogy az Ön generációjának Pikler-szemlélete hamis, netán túlzó? Nem lehet, hogy nem minden kommunista volt hatalomvágyó bürokrata, és voltak köztük jó emberek is, akik ugyanúgy áldozatai voltak a rendszernek, ami csak nevében volt szocialista? Mi bizonyítja ezt? Az, hogy Sztálin igen sokat megöletett azok közül, akik kitüntették magukat a spanyol polgárháborúban és az ellenállás során! Higgye el, én is hallottam
arról, hogy az ellenzék gyerekeit a Lóczyba vitték. Tudom,
hogy sok magyar számára Pikler Emmi a gyűlölt kommunista
rendszer egyik láncszeme volt. Tudom azt is, hogy a férjét,
aki ellenzéki volt, szintén bebörtönözték. Ami pedig munkásságának
recepcióját illeti: mióta felelős valaki azért, amit mások
csinálnak a gondolataiból? Ha Franciaországban Le Pen
kisajátítja Jeanne d’Arc-ot, azért Jeanne d’Arc a
felelős? Mit tehetett volna Nietzsche és Wagner azellen, hogy
bekebelezzék a nácik?! Még egy gondolat az Ön és sokak Pikler Emmi és munkássága iránt érzett ellenérzéséhez. Kíméletlen leszek: ez merőben magyar magánügy. Számomra olyan, mint egy régi börtönrács, amivel a Lóczy-s gyerekek egész egyszerűen nem törődnek! Nincs anyjuk, a biológiai szükségleteiket pedig ki kell elégíteni, amit a gondozónők tesznek meg. Számukra (és számomra is) ez a lényeg, és ezért nincs kedvem fanyalogni. 1956-ban, amikor az orosz tankok bevonultak Budapestre, a Rózsadombon a gondozónők békét és biztonságot sugároztak a gyerekeknek. Negyven év múlva, még mindig a Lóczy utcában, miközben katonák fosztogattak, erőszakoskodtak és öltek madártávlatban onnan 300 km-re, Boszniában, Horvátországban, Koszovóban, már más gondozónők hajoltak más gyerekek fölé, rendíthetetlenül ugyanazokat a gesztusokat tették, ugyanazokat a szavakat mondták, ugyanazokkal a hangsúlyokkal. Pikler Emmi tanítását követve, szó szerint a testükkel alkottak védőpajzsot a barbárság ellenében. Én láttam ezt, és arra gondoltam, hogy akiket így nevelnek, azokból nem lesz erőszakos vagy gyilkos felnőtt. "I had a dream". Pikler Emmi, Martin Luther King, ha eltekintünk az ideológiai határvonalaktól és a politikai kontextustól: ugyanannak a harcnak a részesei. A filmje tulajdonképpen a Pikler-módszer dicsérete. Szerettem volna, ha kicsit kritizálja is ezt a metódust, anélkül ugyanis számomra propagandafilm-íze van. Én személy szerint elég jól ismerem Pikler Emmi munkásságát. Szerintem a módszere nagyon (nekem túl) beszabályozott, merev, nincs benne elég hely az egyéni kezdeményezésnek. Ez voltaképpen érthető is, hiszen intézményes keretek között történő gyereknevelésről van szó. De hogy még azt is előírja, hogyan emeljük ki a csecsemőt az ágyából, az engem szabályosan sokkolt. Azt pedig, hogy a gondozónő ne puszilhassa meg a kisbabát, kimondom, noha nem illik ilyen sarkítottan fogalmazni: számomra embertelen és elfogadhatatlan, noha egyenes következménye ennek a módszernek. Bernard Martino: Miért akarja, hogy kritikával illessek egy olyan kísérletet, amivel mélységesen egyetértek? A szakmámban, csakúgy, mint az életben, megvan az ideje bírálatnak, a kritikának, s aztán eljön a megalapozott dicséret korszaka, aminek semmi köze nincs a propagandához. Vannak olyan időszakok, amikor az
a munkánk, hogy a zárt rendszerben való gondolkodást
kizökkentse, máskor pedig iránytű módjára azt kell
mondanunk a közönségnek: "arra van észak", habozás és
fenntartások nélkül. Nem azt, hogy "talán erre van
észak", hogy "körülbelül erre, ha...". Nem,
egyszerűen: erre van, és kész. A felnőtt-gyerek kapcsolatot
tekintve a Lóczy "biztos" hely. A legtöbb felnőtt
csecsemőkhöz és kisgyerekekhez való viszonya eléggé
zavaros, az emberek nem képesek ösztönös érzelmeik és
indíttatásaik között dönteni. Nagyon fontos tudnunk, hogy
létezik egy ilyen "kétségbevonhatatlan" hely. Azon ritka
helyek közül való, ahol iránytűnk mutatója nem pörög
veszettül. Ez át is vezet a kérdése
második részéhez. Mit jelent az, hogy "túl"
szabályozott, "túl" szigorú? Egy anya, a szülők
cselekedhetnek ösztönösen a saját gyerekükkel,
kezdeményezhetnek bármit, alapvető joguk van a tévedésre.
Ugyanis mindennek dacára stabil hátteret, viszonylagos
állandóságot biztosítanak a gyereknek. Egy intézetben a
pedagógusnak, a gondozónőnek nincs joga a tévedéshez, mert a
legkisebb tévedés is csak még mélyebbre nyomja a gyereket
abba a kaotikus világba, amelybe születésekor belezuhant. Kívülről nézve ez talán "túl", de a gyerek szempontjából sohasem: ez a szélsőséges szigor a garanciája annak, hogy valódi életet, nem lassú haldoklást ígérnek neki. Választani kell: vagy azt csináljuk, ami számunkra "elviselhető" (ez azt jelenti, hogy ami nekünk, felnőtteknek kényelmes), vagy pedig azt, ami a gyereknek létszükséglet. A külső szemlélő számára bizonyára sokkal jobb volna, ha szabad folyást engednénk az egyéni kezdeményezésnek, de a gyereket és alapvető szükségleteit sokkal kevésbé vennénk azzal figyelembe. Az én válaszom tehát "igen"
arra a kérdésre, hogy a legkisebb részlet is számít akkor,
ha egy gyerek körül, akit mélységesen traumatizált az
anyjától való elszakadás, biztonságot nyújtó környezetet
akarunk kialakítani. Az is, hogyan vesszük ki az ágyából. És mivel feltételezhető, hogy a gyerek kedvet kap a puszilkodáshoz, biztosra kell venni azt is, hogy minden gyerek MINDIG megkapja a maga pusziját, amikor csak kedve támad, és nem csak akkor, amikor a felnőtt érzelmei úgy diktálják. Ha az ember nem tudja garantálni ezt a fajta egyenlőséget és folyamatosságot, akkor a puszi nem az embertelenség csökkentése, hanem az erőszak növelése. Az intézetben az a legfontosabb, hogy a gyerekkel való kapcsolat minden másodpercében tiszteljék a személyiségét, és ne alázzák meg a gyengédség ilyen-olyan külsődleges jeleivel. Elég jól ismerem az intézetben nevelkedett gyerekeket. Nem mindegyikük szép. Az Ön filmjében csupa szép gyereket láttam. Bernard Martino: Nem tartottam
szereplőválogatást a forgatás megkezdése előtt a lóczys
gyerekek között, hogy melyikük mennyire fotogén! Nem minden
lóczys gyerek szép, de egyet sem láttam közülük, aki
tényleg igazán csúnya lett volna. Az intézetben nevelkedett gyerekeknek általában árva a szemük. A Pikler Intézetbeli gyerekeknek nem. Ahogy ezekre a szemekre gondolok, meggyőződésem: a Pikler Intézet munkájának folytatódnia kell, és igen, szüksége van propagandára. Bernard Martino: Ez a lényege annak, amit ez a film adni akar. Kezdetben a masszív előítéletek (vö. az Ön első kérdései) elfedték ezt, és majdnem lehetetlenné tették ennek a tapasztalásnak a feltárását. A film végén azonban, mint az Ön reakciója is bizonyítja, részletkérdéssé válik a tartózkodás, és előtűnik a lényeg: az a fantasztikus kapcsolat, ami a Lóczyt árva és elhagyott gyerekek nemzedékeihez fűzi. Örülök, hogy ilyen hatással volt Önre ez a film, mert számomra és még sokak számára a Lóczy az emberség és a tudás kitüntetett terepe. A bezárását kis túlzással a khmer templomok vagy az alexandriai könyvtár eltűnéséhez tudnám hasonlítani. Annál én sokkal jobban tisztelem mind a Lóczyt, mind a közönséget, hogysem propagandát fejtenék ki. A közönségnek nincs szüksége arra, hogy "eladják" neki a Lóczyt, a közönségnek egyszerűen joga van ahhoz, hogy esélye legyen tudomást szerezni ennek a helynek a létezéséről. Ön a filmben nem akarta a nézőt a családi élet megannyi szörnyűségével sokkolni, ezt meg is értem. A Pikler Intézet célja azonban végső soron mégiscsak a gyerekek családba való visszavezetése. A filmben maga a család azonban némileg sematikus. A valóságban azért ez sokkal problematikusabb, különösen, ha ezeknek a gyerekeknek a családjaira gondolunk. Bernard Martino: Ha filmet
forgatok, igyekszem nem cenzúrázni magamat. Azért nem mutattam
meg a "családi élet megannyi szörnyűségét", mert
egyszerűen nem erről akartam beszélni. Ennek dacára értem a
kérdését. Nem volt célom, hogy az intézményes
gyereknevelést szembeállítsam a családdal, és a film nem
válasz azok számára sem, akik azt gondolják, hogy a gyerek
számára minden egyes esetben a család a megoldás, sohasem az
intézet. És sajnos azt is hiszem, hogy a
"boldogtalanság spiráljának" nevezhető jelenség
létezik. "Véletlenül" az intézetben rosszul kezelt
gyerekek gyakran nem túl jó, sőt kifejezetten rossz családba
kerülnek. A sikertelenség és a további szenvedések forrása
az, hogy ezeknek a családoknak az örökbefogadási késztetése
igen bonyolult, és tele van ellentmondással. Azt gondolom, az Ön filmje nagyon fontos alkotás. Nagyon szép, nagyon mélyen érinti az embert. Talán provokatívnak érezte a kérdéseimet, ez esetben elnézését kérem. Bernard Martino: A válaszaim ugyancsak provokatívak voltak, ne mentegetőzzék. |
"Felül, feláll" lsd: Anyák könyve - 318p. 25 KByte | |
108.a,b ábra: Lemegy kapaszkodva oldali irányban; 109. ábra: Lépcsőn lemegy oldalirányban kapaszkodás nélkül lsd.: Az egészséges csecsemő... -116p. 20 KByte | |
34. kép: 11 hónapos fiú (Az egyik láb térdel, a másik talpon áll) lsd.: Dr. Pikler Emmy: "Mit tud már a baba?" -160-161pp. 77 KByte | |
9. kép: 3 hónapos fiú (A két kezére bámul) lsd.: Dr. Pikler Emmy: "Mit tud már a baba?" -120-121pp. 29 KByte | |
47 KByte | |
61 KByte |