Marik Noémi Ne rúgj alvó oroszlánba!

/Eisenstein válogatott tanulmányai/

Manapság nem illik szeretni Eisensteint.
Túlburjánzó az expresszivitása; naivak és mesterkéltek a szóképei, beállításai; előre kiszámított, agitatívan-agresszívan szenzuális és emocionális hatásnak teszi ki a nézőt – hangzanak az ellenérvek. Filmjei csupán a vágóasztalon születnek meg. Formalizmussal, és a befogadó tudatának osztályjellegű befolyásolásával, direkt megdolgozásával vádolják. Vertovval együtt Sztálin dalnokának nevezik. "Eisenstein propagandisztikus beszédmódú, gondolkodása despotikus, nem hagy levegőt az igaz művészet rabul ejtő sajátosságának – a kimondhatatlanságnak, megfoghatatlanságnak. A montázs terén bevezetett diktátuma megfosztja nézőjét attól a lehetőségtől, hogy a sajátjaként, mélyen személyes saját tapasztalatként élje át mindazt, ami a vásznon történik. Eisenstein megfosztja a nézőt attól is, hogy önálló véleményt alkothasson a látottakról, saját értelmezését erőszakolja a nézőre. Az egyes képeinek pedig nincsen valódi idejük, önmagukban teljesen statikusak, erőtlenek és természetellenesek" -vádolja Tarkovszkij is. André Bazin is azt a kifogásolja Eisensteinben, hogy túlságosan egyértelműen behatárolja a nézők asszociációit, s ezzel csökkenti az értelmezési szabadságukat.

Mennyiben jogosak ezek a vádak?
Hazugság lenne azt állítani, hogy egyáltalán nem azok. Le se tagadhatnánk a vádak igazát, hisz épp magától Eisensteintől olvashatjuk: "A filmre az a feladat hárul, hogy milliókba sulykolja bele a kommunizmus ideológiáját. A film megszűnik művészet lenni - a kommunizmus eljövendő korszakának részévé válik". Botorság lenne azonban csupán végletei, túlkapásai alapján megítélni Eisensteint, s elvetni úttörő érdemeit. Eisenstein nemcsak a baloldal forradalmára, a művészet forradalmára is. Elméleti munkásságát pedig nem lehet filmművészete, filmművészetét pedig elmélete nélkül megérteni. Eisenstein analizáló szellem volt, tudatos, korábbi önmagára állandóan reflektáló teoretikus. Maga is bírálta és korrigálta saját túlkapásait, s érezte a merevvé, modorossá válás veszélyét is. Gyakran ellentmondásba is került önmagával: "A film olyan traktor, amely a kijelölt osztályirányban szántja fel a néző pszichikumát. A "filmököllel" kell átszabni a koponyákat a végső győzelemig" – vallja az 1925-ös A forma materialista megközelítésének kérdésében. "A montázs ereje abban rejlik, hogy bevonja a nézőt az alkotó folyamatba. A néző alkotó aktusa teremti meg újra és végérvényesen a képet, amely mindig személyes, egyéni és "intim". A szerző elképzelése nem nyomja el a befogadó egyéniségét, csak irányt mutat neki ábrázolataival" – mondja – s ez adekvátabb ars poeticájával – a Montázs 1938-ban.

A kötetnek éppen az a nagy érdeme és fő érdekessége, hogy fejlődésében, alakulásának folyamatában mutatja be Eisenstein film alapjául megtett montázselvét. Így láthatjuk a montázs szerepének és felhasználásának kiszélesedését (audiovizuális montázs), és gondolkodásformává válását. S olvashatjuk az Eisenstein iránti ellenérzéseknek alapul szolgáló teoretikus szélsőségeket, túlzásokat is.
Eisenstein volt, aki először kezdte módszeresen vizsgálni a vágás, a vizuálissá lett asszociáció kínálta lehetőségeket. S bár látszólag mindvégig csak a montázsnak szenteli figyelmét, s minden mást ennek rendel alá (neve is tulajdonképpen a montázzsal forrt össze), mégis ha jobban megnézzük írásait, láthatjuk, hogy a montázshoz társult, s a montázsnak szintetikusan "alárendelt" új technikai lehetőségeket (szín, hang, képmélység) boncolgató elgondolások éppoly jelentősek, izgalmasak és forradalmiak, s teóriájában éppoly egyenrangú problémáknak számítanak, mint a montázzsal foglalkozók.
A filmművészet alfájának és ómegájának megtett montázs pedig Eisensteinnél nem egyszerű technikai vágási-eljárás, sőt mégcsak nem is értelemadó, gondolatkifejtő funkció, hanem a filmnyelvről vallott gondolkodásmód, s a film egészét behálózó látásmód. A montázs tehát Eisensteinnél fokozatosan mindenre kiterjedő felfogássá – stílussá nőtt.

Mi ennek az eisensteini stílusnak, gondolkodás- és látásmódnak a lényege? A dialektikus látás és az érzéki gondolkodás. A szuggesztív dinamika - az intenzív hatás. Az emocionális, szenzuális és intellektuális hatás szintézise. A megszokott érzékelésmód dezautomatizálása, és új befogadói magatartás kialakítása. A tudatos művészi koncepció. A film eszmei és intellektuális határainak kitágítása, s absztrakciós lehetőségeinek kidolgozása. A nyelv szimbolikájához való közeledés, a verbalitásnak megfelelő új filmbeszéd. (A kicsinyes élettények, a konkrét valóságdarabkák így állhatnak össze nagy gondolatokká. A filmkocka ennek ellenére soha nem válhat betűvé Eisenstein szerint, mert mindig többjelentésű ideogramma marad.)
A valóság szabad formálása, melyben a művész rendkívülit teremt a megszokottból, a konvencionálisból – főként ellenpontozással. "A művészet mindig konfliktus, és a szabálytalanság minden művészet alapja" – írja Eisenstein. "A művészi formálás ott kezdődik, ahol a csizma nyikorgása elválik a nyikorgó csizmától."
Ellenpontozás, komplexitás és szinkronitás. Az ingerkeltők demokratikus egyenjogúsága, egységes egésze: az egyes szegmensek együtt adják meg az általánost, a téma szintézisét. Minden "szólam" hangszerelődik és alárendelődik a komplex egésznek, s egységes képzetté egyesül.
S hogy Eisenstein ezeket a mára már evidenssé vált követelményeket miért éppen a montázsban vélte felfedezni, és megvalósulni? Ennek okát és magyarázatát valószínűleg a némafilm nyújtotta korlátozott lehetőségekben kell keresnünk. A némafilmek ugyanis – s ezt maga Eisenstein is hangsúlyozza – egyszerűen nem nélkülözhették a montázst. S ha a montázs mindenhatóságát ma már nem is fogadjuk el, Eisenstein művészi alapelveinek igazságát megkérdőjelezni jogtalan és ostobaság lenne.

A válogatás tizenöt tanulmányt, cikket tartalmaz, az 1923-as legelső cikkétől, az Attrakciók montázsától kezdve egészen a legutolsóig, az 1948-ban, közvetlenül a halála előtt írt Színes filmig. A kettő között pedig megtalálhatóak az ismertebbek (Montázs 1938, Vertikális montázs (ez magyarul Az érzékek szinkronizálása címen is ismert), A hangosfilm jövője kiáltvány), kevésbé ismertek (Hogyan lettem rendező, Béla megfeledkezik az ollóról), valamint egy olyan tanulmány, amely magyarul eddig még soha sehol nem jelent meg, tehát igazi kuriózum, ez a Rettegett Iván lakoma-jelenetének színkidolgozásáról szóló elemzés. S bár e tizenöt tanulmány csupán csekély töredéke Eisenstein hatalmas teoretikus életművének, mégis kitűnő áttekintést ad, mind a filmelmélettel, filmtörténettel foglalkozó szakembernek, mind a gyakorló filmkészítőnek, mind pedig a film iránt érdeklődő laikusnak. Eisenstein írásai világosak és igen érzékletesek. Problémaköre át van itatva a művészet egészével. A társművészetekből (irodalomból, festészetből, zenéből) és az Európán kívüli kultúrákból vett példái, utalásai széleskörű műveltségről és nagyfokú nyitottságról árulkodnak. Eisenstein a természetet, a társadalmat és a művészetet összefüggő törvényrendszerben látta, és láttatta.
E tanulmánykötet tisztelgés az alkotó és teoretikus Eisenstein előtt születésének 100., halálának 50. évfordulója alkalmából. Ugyanakkor hiányt is pótol, hiszen e tanulmányokat (melyeket jobb-rosszabb fordításban itt-ott már olvashattunk) így együtt csak most veheti kezébe először az olvasó.
Eisenstein írásait Berkes Ildikó fordította, Bárdos Judit válogatta és szerkesztette, s látta el jegyzetekkel valamint egy áttekintő, összegző, tanulmányértékű előszóval. Hiányosságot csupán a névmutató elhagyása jelent (s ez azért nagyon hiányzik). A könyv kivitelében is igényes, méltó az ünneplésre. A borítója sárga, utalva a Sárga rapszódia című tanulmányra (s így közvetve a színproblémára), fedelén pedig az eisensteini montázs-eljárását megidéző híres kőoroszlán képsor látható a Patyomkin páncélosból.

Eisenstein montázs-teóriája elpusztíthatatlan, s kiradírozhatatlan a filmművészetből, a múltból éppúgy, mint a jelenből vagy a jövőből (gondoljunk csak a klippekre, e "szupermontázsokra"). Eisenstein a filmtörténet és a filmelmélet egyik ősatyja, s kitörölhetetlen része, így ha szeretni nem is kell, de ismerni és elismerni mindenképpen. Úttörő munkássága fontos állomás volt a film útján - megadta a kezdő irányt, ahonnan az út többfelé ágazhatott.
Eisenstein volt az is, aki először tanított minket, nézőket az új nyelvre – a film nyelvére. Megtanított filmet olvasni és érteni, dialektikusan gondolkodni, rávezetett az összefüggések megértésére. És ezért csak hálásak lehetünk neki.
Tehát ne rúgj az alvó oroszlánba!