24 KByte
|
Három évvel ezelőtt rendezték meg
először a fesztivált. Most, a második befejeztével, a
szervezők máris bizakodóan néznek a következő elé, azonnal
elkezdték az előkészítését.
1996-ban körülbelül hússzal volt több
filmet mutattak be, mint idén. A díjnyertes alkotást a Magyar
Televízió is vetítette, a Tabán Moziban pedig kiállítást
tartottak a rendezvényen készült fotókból.
Idén az alkotók harminchárom művet hoztak el a fesztiválra.
Megdöbbentő volt, hogy milyen kevés publicitást, reklámot
kapott a rendezvény. A fogyatékos emberek minden
összejövetele azzal a céllal szerveződik, hogy valamiképp
felhívja a társadalom egészséges tagjainak figyelmét a
másság elfogadására és tolerálására. Nos, a közönség
köreiben meglehetősen kevés olyan halló néző volt, aki nem
hivatalból - szervezőként vagy zsűritagként - vett részt az
eseményen.
A bemutatók forgatókönyve (ez szolgált műsorfüzetként) a
filmcímeket eredeti nyelven közölte, a készítő
nemzetiségét angolul, míg a film időtartamát magyarul
"műsoridőként" percben jelezte. A fénymásolt lapok
mellett hiányoltam egy nívósabb kivitelű magyar és/vagy
angol nyelvű változatot, ami nemzetközi rendezvényeken
elvárható lenne. Az egyes filmek között talán elfért volna
egy rövid, 2-3 mondatos átvezetés, amely valamennyi
tájékoztatást adott volna a szegényes
"műsorfüzetet" kiegészítendő, mind a siket, mind a
halló közönség számára is.
Nehezményeztem a műsorösszeállításban, hogy a több
alkotással benevező résztvevők filmjeit igyekeztek egy napra,
egymás után besorolni. Ha minden vetítési egységre minden
többműves alkotótól csak egy-egy bemutató jutott volna, a
később bekapcsolódók is átfogóbb képet kaphattak volna az
elmúlt három év filmterméséből. Így nem következett volna
be az a furcsa eset, amit az egyik szervező jegyzett meg,
miszerint péntek kora délutánig "..a jobbak már
lementek..".Talán ha a szervezőgárda még figyelmesebben
megnézi a filmeket, sikerült volna a program jó és jobb
anyagait egyenletesebb arányban elosztaniat a rendezvény kb.10
vetítési órájára.
A fesztivál kiírása szerint siket és halló filmkészítők
egyaránt nevezhettek alkotásaikkal a szemlére, az egyetlen
megkötés az volt, hogy a film siketekről vagy siketeknek
szóljon és megfeleljen a formai szabálynak: vágott anyag
legyen.
A laza szabályoknak köszönhetően a fesztivál anyaga
meglehetősen vegyes összképet nyújtott. A kisjátékfilmek,
dokumentumfilmek, filmetűdök között feltűntek
"házivideók" is - Glusokas Vilius és Jakaitis
Ligitas alkotásai -, amelyek a litván siketek életének
eseményeit, iskolájukat, ünnepeiket igyekeztek bemutatni.
Megjegyzendő az is, hogy a benevezett alkotások kivétel
nélkül videotechnikával készültek.
Az alkotók a képekkel remekül boldogultak, de problémát
okozott az, hogy az "átlag" filmben beszéddel
közölt tartalmakat mivel és hogyan adhatják vissza
munkáikban. Sokan azt a megoldást választották, hogy
szereplőiket metakommunikációra - erősebb mimikára,
gesztusokra - késztették, aláfestő zenét alkalmaztak.
Sólyom Dezső New York-i és New Orleans-i útifilmjeit a
beszűrődő utcazajok és -zenék, valamint fivére Péter
narrációi festették alá. A narrátor szereplőként
működött közre a filmben, nem jelelt, szájáról
olvashatták le az információkat a nézők. Nem egyszer azonban
csak a hangját hallottuk, félő tehát hogy a siketek nem
értették meg, hogy az a hosszú remegő svenk mit akar
bemutatni - a hallók tudhatták, hogy ez a világ leghosszabb
hídja volt. A lengyel Agata Ziemiec: Nielspelnione marzenie
(Beteljesületlen vágy) című filmjét angol nyelvű
felirattal látta el. (Ebben a műben, mikor a hallókkal
kommunikáltak, beszéltek a siketek, maguk közt pedig
jeleltek.)
Nagy problémát jelentett, hogy a szervezők a bemutatott filmek
címét nem fordíttatták le még angolra sem.
A filmek tematikailag szűk körben mozogtak. A szerelmi
történetek közül kiemelkedett Sólyom Dezső:
Emlékvillanások...egy szerelem három éjszakájáról című
munkája, melyet kísérleti filmként neveztek meg a szervezők.
Maga a film összevágott állóképekből állt,
középpontjukban a szerelmespárt szimbolizáló rózsákkal. A
virágszereplőkön színük változása (fehér - rózsaszín -
vörös) és egymáshoz viszonyított helyzetük volt hivatott
érzékeltetni az érzelem kiteljesedését. A virágok a
konvencionális nagyvárosi szerelmek minden helyszínét
bejárták: a parkon át a villamosig, az ágytól a
pályaudvarig.
Sándor Gábor: Idegen 2. című alkotása kicsit csavart
a szerelmi témán, itt egy tévéző átlagférfi és egy
űrlény között jön létre kapcsolat. A szerelmi motívum csak
a film végére válik nyilvánvalóvá, sokáig csak puszta
riogatásnak tűntek a vörös fénnyel jelölt
"ufonauta" közeledési kísérletei (pl. kirepített
hűtőszekrénytartalom, meginduló bútorok, sötétben, vörös
villódzással elillanó bonbonok). A film remekül dolgozott az
egyszerű effektekkel, az egy percre megjelenő humanoid Idegen
egy csillagászati ábrát követett végig az ujjából
kibocsátott fénysugárral. Az űrhajó vakító fény
kíséretében elsuhan, s a férfi elalszik. Egyszer még
felriad, mintha visszatérne a lény, aki azonban újabb
"fenyegető gesztusok" helyett a falon vibráló
vörös "I love you" felirattal búcsúzik. A másnap
ébredő hős kikapcsolja a televíziót, és elhagyja a szobát.
Ekkor újra megjelent a fény. Érdekes
volt a főszereplő színészi alakítása, nagyon erős
gesztusokkal dolgozott, játékának voltak visszatérő elemei -
amikor elhatározta, hogy nem ijed meg az idegentől (tette ezt
vagy négyszer), mindkét kezét ökölbeszorította -, ez a film
némajáték jellegéből adódott.
Oleg Koczrowska: Urocza nieznajoma (Bájos ismeretlen) című
munkája az elválás - egymásratalálás ősi motívumához
nyúlt. A kávéházi vendégek közül egy férfi felfigyel a
mobiltelefonján beszélő nőre, aki leteszi klipszét az
asztalra. A beszélgetést befejezve a hölgy elrohan, a
fülbevalója ottmarad. A férfi ezt észreveszi, utána siet, de
a nő már sehol. Ezután egy sétahajón, egy piacon, végül a
tengerpaton látja meg a főhős az elveszettnek hitt asszonyt,
de mindig elszalasztja. A hősnő ártatlan erdei sétája
majdnem tragédiába torkoll: észreveszi, hogy valaki kitartóan
követi. Itt jön a feloldás, a "kávéházi úr"
követte csak a fülbevalóval. A hollywoodira sikerült
befejezésben már összeölelkezve sétálnak a tengerparti
naplementében.
Marek Rutkowski: Milosc za wszelka cene-je (Szerelem
minden álmom) a csalódott, kisemmizett szerelmes
figuráját mutatja be. Az ébredő férfi elhatározza, hogy
megvalósítja álmát: eljegyez egy lányt. A probléma csak az,
hogy pénzre van szüksége a gyűrűvásárláshoz. Először az
órájától próbál megválni, de ez nem sikerül. Egy kertész
felajánlja, ha átveszi tőle a fűnyírást, megkapja a pénzt,
de a hős annyira türelmetlen, hogy nem tudja tisztességesen
végezni a munkát, ezért elzavarják. Újságárulással
próbálkozik, de ez sem eredményes vállalkozás. Végső
elkeseredésében kártyaasztalhoz ül, ahol rögtön nyer.
Elindul beszerezni mindazt, amit megálmodott: a rózsát, a
likőrt és a gyűrűt. Kezében virággal siet a lányhoz,
akinek ablakára tekintve egy férfival ölelkező árny alakját
látja. Csalódottan bandukol hazafelé, egy rosszlány
mellécsapódik, hogy megvigasztalja. A reggel azonban keserű
meglepetést hoz, a lánnyal együtt az órája, a pénze és a
jegygyűrű is eltűnt.
Agata Ziemiec: Niespelnione marzenie (Beteljesületlen
vágy) című alkotása emlékplakettet kapott. A kisfilm egy
számítógépes tanfolyamot végzett siket lány története,
aki hasztalan próbál állást keresni. A vele együtt végzett
fiú bátorítja, ám a sokadik sikertelen próbálkozás után
bevallja a lánynak, hogy ő ugyan talált a képzettségének
megfelelő állást, de hamar áthelyezték a raktárba.
Megvalósításában a film a tévé már-már elfeledett Családi
kör sorozatát idézi, mintha egy megtörtént eseményt
dramatizáltak volna, amatőrökkel, s a végén a
"tanulsággal": a sérült ember is teljesértékű.
Bár a feliratozás elvonta a figyelmet a
színészi játékról, mégis szembeszöktek apró
hiányosságok. Az állásügyben járót egy titkárnő fogadja,
aki telefonon tájékoztatja főnökét a jelöltről. A
titkárnő alakítója folyamatosan beszélt a telefonba,
válaszokat nem várva, ami kicsit mulatságossá tette az amúgy
komor helyzetet. Az általam látott
filmek közül úgy érzem ennek sikerült leginkább
megvalósítania a fesztivál célját. Siketek készítették,
egy őket mélyen érintő mindennapi problémáról szólt,
mindenkinek. A feliratozás nem zárta ki a hallókat a
befogadásból, angol formája pedig megfelelt egy nemzetközi
fesztivállal szemben támasztható követelménynek.
Sólyom Dezső egy filmetűddel is jelentkezett, Végállomás
-Barangolás a miskolci Avasi temetőben. Ez az alkotás
mívesebb munka, mint az amerikai útifilmek, az alkotások
között eltelt évek érleltek mind a művészi, mind a
vágástechnikán. Ugyancsak az ő nevéhez fűződik a Snittek
egy horgászversenyből című dokumentumfilm is,
amely a Siketek 10. Országos Egyéni Bajnokságáról számolt
be, hosszúnak tűnő húsz percben.
Végére hagytam Vincze Tamás : Szirmay Gábor "
Ilyenkor élnek a színek " című művét, mely a
fesztivál fődíját kapta. Egy írószekreter restaurálását
követte végig a film, a darabokra bontástól, a kész bútoron
végzett utolsó simításokig. Némán végzett munkafolyamatot
láttunk a vásznon, a gyalu és a csiszolóvászon hangját nem
helyettesítették zenével. A háttérben a Petőfi Rádió
adásának hangfoszlányait fedeztem fel, ami nagyon jól
kiegészítette a munkazajt, de a vágások ezt a hangkulisszát
élvezhetetlenné tették. Épphogy beazonosítottam a reggeli
műsort, már a déli nótaszó foszlányait hallottam. Persze a
filmben lerövidített idő valódi hosszára ezek a foszlányok
valamelyest rávilágítottak. Talán megoldás lett volna, ha
egy folyamatosabb összevágott rádióhanganyag kerül a képek
alá.
A péntek délutáni vetítés a Szindbád
Mozi Latinovits termét háromnegyedéig megtöltötte
érdeklődőkkel, ezzel szemben a szombat délelőtti program
alig vonzott közönséget. Persze a
díjkiosztás, mint minden hasonló esetben itt is teltházas
esemény volt.
Nagyon érdekes volt olyan fesztiválon résztvenni, ahol a
hallók képezték a kisebbséget. Az átlag mozinéző
megütközve szemlélhette a siket moziközönséget, hiszen
teljesen más normák uralkodtak a nézőtéren. Szüntelen volt
a jövés-menés a vetítések alatt, ha valami nem kötötte le
őket, nem ültek tovább udvariasan. A későn érkezőket
korántsem suttogva adott köszöntések és útbaigazítások
fogadták az elsötétített nézőtéren, hanem a sötétben
felállva egész testükkel integető barátok. Ha megéheztek,
csöppet sem óvatoskodtak a zörgő papírokkal. Nagy csörgés
közepette bontogatták a chipses zacskókat, fesztelenül
ropogtattak, hiszen ez sem őket, sem a többieket nem
zavarhatta. (Bezzeg milyen felhördülést okozna ez egy
multiplexben!)
A vetítések közti szünetek élénk eszmecserékkel teltek.
Kicsit hosszadalmasnak tűnt, hogy minden tízperces mozi után
majd ugyanannyi világosban eltöltött perc következett, de
maga a közönség követelte, ha a technikus megfeledkezett
fényt gyújtani a nézőtéren - nekik lételem a fény a
beszédhez. Fontos volt, hogy a vetítés után megnézhessék a
közöttük ülő alkotót, adott esetben pedig elismerésükkel
jutalmazzák.
Sajnáltam, hogy a díjátadáson a díjazott öt alkotás
közül mindössze a fődíjas munkát vetítették le. A későn
értesülők, érkezők biztosan szívesen vették volna, ha egy
gálán végignézhetik a fesztivál nyertes filmeit. Ez
hozzávetőleg egyórás pluszprogramot eredményezett volna, de
mindenképpen emelte volna az utolsó este ünnepélyességét.
Néhány nap múlva rendezik Budapesten a Siketek Nemzetközi
Hetét, ahol a konferenciákat sportprogramok és
pantomimelőadás zárja. A szervezők mégsem ragadták meg az
alkalmat, hogy a nagyobb hírverést kapott rendezvényt a
Fesztivál utólagos népszerűsítésére használják - a
díjnyertes filmek levetítésével.
A díjkiosztáson Podosky Maya, a Siketek és Nagyothallók
Intézete Kulturális Irodájának munkatársa vállalta a
konferanszié szerepét, szavait mind a magyar, mind a
nemzetközi jelekkel tolmácsolták a résztvevőknek. A zsűri
bemutatása után Konkoly Sándor, a zsüri tagja, a SINOSZ
munkatársa szólt az értékelés szempontjairól. A vágás
minőségét és a képek művészi értékét döntőbb
szempontnak ítélték, mint a filmek minőségét.
A díjakat a SINOSZ elnöke Podani János
és Konkoly Sándor adta át, majd levetítették a fődíjas
filmet. .Az estét Podani János
köszönő szavai zárták, melyekkel azt kérte a
résztvevőktől, hogy vigyék hírét a Movisual Fesztivál
2002-nek.
A zsűri tagjai:
Siketek:
Romuald Kus (Lengyelország)
a lengyelországi Siketek Országos Szövetségének alelnöke
Jan Rydiser (Dánia)
a siketek filmstúdiójának munkatársa
Konkoly Sándor(Magyarország)
a SINOSZ munkatársa
Hallók:
Hegyi Béla(Magyarország)
Író, filmrendező
Magyar Attila(Magyarország)
filmkészítő kisiparos
Díjnyertes alkotások:
Emlékplakettet kapott:
Aro Marianne -Több munkájáért
/Finnország/
(legjobb kisjátékfilm kategóriában)
Agata Ziemiec: Niespelnione marzenie
(Beteljesületlen vágy)
/Lengyelország/
(legjobb kisjátékfilm kategóriában)
Regina Toom: Span of life and choices of
the deaf
(Életút és a siketek választásai)
/Észtország/
(dokumentumfilm kategóriában)
Anatolij Balujev: The chorus
(Kórus)
/Oroszország/
(dokumentumfilm kategóriában)
Életműdíjjat kapott:
Sándor János - több évtizedes operatőri, filmkészítői
munkásságáért
/Magyarország/
Fődíjat kapott:
Vincze Tamás: Szirmai Gábor: "Ilyenkor élnek
színek"
/Magyarország/
|