Filmkultúra: Szemle: A film noir árnyékában

Nosztalgikus témával foglalkozik az 1997-ben Bécsben megjelent Schatten (Árnyékok) című tanulmánykötet, melyben a szerkesztők a film noir kialakulásával és az európai emigrációnak abban betöltött szerepével foglalkoznak. Christian Cargnelli és Michael Omasta osztrák szerzőpáros már több írásában is figyelmet szentelt a filmes emigráció szakmai tevékenységének. Mostani kötetükben a film noir műfajának szerepét, filmtörténeti jelentőségét és a hozzá kapcsolódó alkotók úttörőmunkáját elemzik. A szerkesztők úgy vélik, maga a műfaj nem ért véget a negyvenes és ötvenes évekbeli virágzásával, hanem korunkban új formákba öntve újjáéledt. Ezt bizonyítva említik meg Oliver Stone (JFK), David Lynch (Twin Peaks) vagy Quentin Tarantino (Ponyvaregény) nevét, akik a mai kor emberének igényéhez igazították a ma már klasszikusnak számító műfajt.
A kötet első fejezete elméleti írásokat tartalmaz, melyek a film noir kialakulásával és más műfajokkal való kapcsolatával foglalkoznak, olvashatunk a német expresszionista film és az amerikai film noir párhuzamáról, a francia bűnügyi film és az amerikai krimi vetélkedéséről. A tanulmányok ismert esztéták, filmkészítők véleményét idézve elemzik a film noir kulcsszerepét az egyetemes filmtörténetben. Lotte Eisner, James Naremore, Billy Wilder, Werner Herzog - csak néhány név a hivatkozottak közül - gondolatait szemléletes példákkal illusztrálják a szerkesztők, s a filmművészet meghatározó alkotásait idézik.
Az amerikai film noir kezdetét John Huston 1941-ben készült Máltai sólyom című filmje jelentette, ez lett az alapja, a későbbi "fekete film" stílusban készített filmeknek. Film noirnak nevezi a filmtörténet azokat az alkotásokat, melyek a nézőt egy sötét, korrupciókkal teli világba vezetik, és olyan hősökkel ismertetik meg, akik cinikusan, illúzióktól mentesen szemlélik a körülöttük zajló eseményeket. Fojtogató hangulat, erkölcsi züllöttség, perifériára sodródott életek jelennek meg a vásznon. A film noir egyik tipikus szereplője a magányosan élő, magának való detektív, aki leleplezi a látszólagos jólét kulisszái mögött található korrupciót és egoizmust. A "fekete film" kedvelt filmes eszközei a húszas évek stílusában gyökereznek, a weimari köztársaság időszakára nyúlnak vissza. Speciális fényjátékkal érzékeltetett sötét, nyirkos utcák adják a helyszínt, ahol az emberek megmutatják igazi arcukat, míg nappal csupán a magukra vett "maszkjaikat" lehet látni. A film noir sztereotípiái hamar elterjedtek, és John Huston mellett olyan rendezők jegyezték e stílust, mint Josef von Sternberg, Robert Siodmak, Fritz Lang, Michael Curtiz, Nicholas Ray és a névsort még hosszan lehetne folytatni.

A kötet nemcsak a film noir elemzésével, bemutatásával foglalkozik, hanem azokkal az európai emigránsokkal is, akik valamilyen szerepet játszottak ebben a műfajban. Erre utal a könyv alcíme is: Exil. Europanische Emigranten im Film noir (Számkivetés. Európai emigránsok a film noirban). Olyan színészeket említ a könyv, mint Peter Lorre, Hugo Hass, Paul Heinreid, akik a harmincas évek közepén, a náci hatalomra jutást követően vándoroltak ki az Egyesült Államokba. A kényszerű emigráció egyfajta tiltakozást jelentett, s ez visszhangzik az 1943-46 között forgatott filmekben: Voice in the wind (Arthur Ripley, 1944), Casablanca (Michael Curtiz, 1942), A hetedik kereszt (Fred Zinnemann, 1944), Back ground to danger (Raoul Walsh, 1943). A filmek részben a politikához, részben a film noir műfajához kapcsolódtak. Hogyan jelennek meg a műfaj jellegzetes motívumai? Hogyan áll a film a politika szolgálatába? Milyen szerepet játszik az európai emigráció ezekben az alkotásokban? Ezekre és hasonló kérdésekre igyekszik választ adni a Notizen zum Film noir gegen die Nazis (Jegyzetek a náci-ellenes film noirhoz) című fejezet.

A tanulmánykötet következő része már konkrét alkotókkal foglalkozik, pontosabban azokkal az operatőrökkel, akik a fent említett okok miatt hagyták el hazájukat (John Alton, Max Greene, Franz Planner). A fejezet elején néhány mondatban életrajzi és filmográfiai áttekintés olvasható az adott művészről, s ezt egy-egy filmjének elemzése követi, amely meghatározó szerepet játszott a film noir történetében. Lényegre törő, világos kritikai elemzéseket olvashatunk, mind filmesztétikailag, mind filmtörténetileg fontos megállapításokat.
A kötet harmadik, és egyben utolsó nagy szakasza rendezői szemszögből világítja meg a filmeket: Michael Curtiz, William Dieterle, Fritz Lang, Max Ophüls, Otto Preminger és még sok más alkotó filmje kerül elemzésre. A fejezet felépítése az előzőhöz hasonló, itt is sor kerül a film tartalmi és kritikai bemutatására.

Alapos és átfogó tanulmánykötet a Schatten, szemléletes példákkal idézi fel a negyvenes és ötvenes évek egyik kedvelt és meghatározó műfaját. A másik jelentősége, hogy ezt a témát jól ötvözi egy másik döntő fontosságú kérdéssel: az emigrációnak a filmben betöltött szerepével. Számos magyar származású alkotóról is olvashatunk, akik még pályájuk elején voltak kénytelenek elhagyni hazájukat és később az Egyesült Államokban szereztek hírnevet: többek között Benedek Lászlóról, Tóth Endréről, Máté Rudolfról.
(Schatten. Exil. Europanische Emigranten im Film noir. Szerk.: Christian Cargnelli, Michael Omasta, Bécs, 1997. PVS Verleger. 334.p.ill.)