|
Emlékek a magyar animációról
70 KByte |
"Sokan azt gondolják: Magyarország – volt; – én azt szeretném hinni: lesz!" – írta gróf Széchenyi István 170 évvel ezelőtt, a Hitel című művében. Ha a szállóigévé vált idézetben Magyarországot Pannóniával helyettesítenénk, máris megkérdőjelezhetnénk a cím igazságát. De vajon megtehetjük-e? Úgy tűnik, ez a legfontosabb probléma, amit Dizseri Eszter könyve felvet. Hiszen a szerző-szerkesztő nemcsak a legendás múltnak állít emléket, hanem a rendezőkhöz intézett körkérdésében a magyar animáció jövőjét illető "távprognózisra" is kíváncsi. Ezen azért is érdemes elgondolkoznunk, mert korántsem csak egy szűk szakmai kör belügyéről van szó. Bár még mindig nincs benne kellőképpen a köztudatban, vitathatatlan tény, hogy a műfaj a hatvanas-hetvenes években a hazai és nemzetközi kultúra élvonalába került, méltóképpen képviselve a magyar szellemi értékeket a nagyvilágban. Aztán jöttek a nyolcvanas-kilencvenes évek, a nehezedő gazdasági körülmények, a rendszerváltás, a gazdasági, politikai átalakulás – és most már napirenden van a kérdés, hogy a magyar animációról valóban visszavonhatatlanul múlt időben kell-e beszélni. A Pannónia Filmstúdió egykori munkatársa, "a hajdani propagandista megírta könyvét az egyszer volt Műhelyről" – ahogy maga fogalmazza utószavában. Mint az alcímben is jelzi, emellett igyekszik kitekinteni a szakma egyre nagyobb részét alkotó más csoportosulásokra is. A könyv első felének vezérfonala a kronológia, a magyar animáció történetének egymást követő szakaszai. Egy-egy periódus tárgyalásának gerince a filmtermés ismertetése és a korszakra különösen jellemzőnek tartott témakörök tárgyalása. Dizseri – saját meghatározása szerint – "idegenvezetőként" kalauzolja olvasóit korszakról korszakra, témáról témára. Saját szavaival köti össze a rengeteg felhasznált, idézetként beépített dokumentumot: részleteket emlékezésekből, interjúkból, kritikákból, újságcikkekből. Kronológiai folyamatosság és tematikus következetesség egyeztetésének nehéz problémáját nem sikerült megoldani. Az egyes korszakokhoz kapcsolt témák olykor felborítják az időrendet. Az 1969–1979 közti évtizedről szóló fejezethez járul például a filmszemlék, fesztiválok áttekintése, az ötvenes évektől a kilencvenes évekig, mindkét irányba szétfeszítve az adott fejezet időhatárait. A következő, 1980–1986 közti periódushoz társul az animáció és a képzőművészet, az oktatás, az amatőrmozgalom, a tájékoztatás és a terjesztés összefüggéseinek vizsgálata, ugyancsak túllépve a megadott intervallumot. Érdekesek a műfaj történetében a két világháború közti évtizedek. Néhány bekezdés olvasható a húszas-harmincas évek legfontosabb alkotóiról. Azután szó esik néhány Pannóniától független műhelyről, a nyolcvanas évekig bezárólag. Teljességgel érthetetlen, hogy mindez miért éppen az 1986-tal záruló periódus után, az ugyanezzel az évvel kezdődő előtt tárgyaltatik. Említettem már az idézeteket, amelyek a szöveg jelentős részét teszik ki. Kiválasztásuk legnagyobbrészt szerencsés, sokszor hatásosan világítanak meg egy-egy fontos problémát. Néha viszont közhelyek: az animációs film például "tág teret nyit az alkotó képzeletnek" (77); egy jeles rendező filmjeit illetően pedig megtudhatjuk, hogy "mindegyik az életről szól" (78). Szövegkörnyezetéből kiragadva nem túlságosan sokat árul el az alkotóról "a fölényes mesterségbeli tudás" vagy "a műveken átsütő hitelesség" (107) méltatása. Rendkívül tanulságos a képanyag. A kötet közepébe fűzött színes mellékleten kívül a szöveg közti fekete-fehér standfotók is sokat érzékeltetnek a szóban forgó képi világból. Elsősorban a szűkebb szakma számára lehetnek érdekesek "az egyszer volt Műhely" életét megörökítő felvételek. Nagyon jó, hogy a megbecsült vagy irigyelt rendezők, tisztelt vagy rettegett adminisztratív vezetők portréi mellett a sokat emlegetett csapatmunka közembereit is láthatjuk. A mindennapokhoz bizony elválaszthatatlanul hozzátartozik Csonkaréty Károly festékkeverő és Zalotai István filmraktáros is. Dizseri Esztert az események felidézésén, a tények rögzítésén kívül más is érdekli: "legkivált az a megfoghatatlan dolog […], ami létrehozta, kialakította, világhírűvé tette a Stúdiót". Vajon megtudhatunk-e valamit a nagy titokból, ha vallatóra fogjuk a múltat? Esetleg a jövő befolyásolásához is kaphatunk ötleteket? A szerző krónikának nevezi könyvét. Ha már krónika: a középkori történetírásban általános nézet szerint a történelem a múltban objektíve létező tények halmaza. Ha ezeket az erre hivatott szakember megmenti a feledéstől, nagy hasznot hajt a jelennek, mert a régmúlt eseményekből levonhatjuk a tanulságokat: követhetjük a jó példát, óvakodhatunk a rossztól, így munkálkodhatunk a szebb jövőn. Milyen könnyű is volna történelmet írni – akár animációsfilm-történelmet is –, ha mindez ilyen egyszerű lenne! De sajnos már a humanizmus idején egyre határozottabban kezdték kétségbe vonni a történelem objektivitását. Az abszolút igazság iránti igényt felváltotta a hihetőség, a valószerűség követelménye. A XVII. század elején fogalmazódott meg az a felfogás, "mely szerint nem az a történelem, ami hajdanában megesett, hanem az, amit valaki a jelenben megcsinál. […] A történelem – a múlt – tehát alkotás, melyet a jelen társadalma a saját céljai érdekében tudatosan hoz létre, hogy arra a jövő építése közben támaszkodhasson" – fogalmaz Kulcsár Péter, a humanista történetírás szakértője. Nosza, írjunk krónikát! Bármilyen filozofikus gondolatokra inspirál is Dizseri Eszter munkája, nem feledkezhetünk el egy látszólag kevésbé emelkedett dologról: az emlékmű megjelenési formája nyomtatott könyv. Az efféle produktum elkészítésének, megformálásának a Gutenberg-galaxis hosszú története során kialakultak a szabályai. A mai világban, amikor néhány számítógép birtokában bárki vállalkozhat könyvkiadásra, gyakran tesznek szóvá szedési, elválasztási, írásmóddal kapcsolatos, stiláris, helyesírási és nyelvhelyességi hibákat, azaz a szerkesztői ismeretek hiányosságaiból adódó fogyatékosságokat. Sajnálatos, hogy még az elismert tudományos műhely hírében álló Balassi Kiadó esetében sem tekinthetek el az ilyen típusú észrevételektől. Van, ami csak gyakorlott szerkesztőnek szúr szemet, sok viszont az "egyszerű olvasót" is zavarja. A mondat végi pont után igen sűrűn hiányzik a szóköz, de gyakran más írásjelek után sincs. Talán kicsinyes dolog tipográfiai nüanszokon vagy éppen egy elmaradt zárójelen (82) fennakadni, de a kérdőjel indokolatlan használata már nem szépséghiba, hanem nyelvhelyességi vétség. Az alárendelő összetett mondat végén ugyanis az írásjelet a főmondat tartalma határozza meg. Ezért helytelenek a "Megkérdeztük, hogy mi a véleménye?" típusú, sajnos, sűrűn előforduló megoldások. No de mindezek végül is apróságok, nem érintik a lényeget: minden okunk megvan örvendezni Dizseri Eszter animáció-emlékművén. Mert vitathatatlanul a legjobb olyan könyv, amelyik az elmúlt fél évszázad magyar animációs filmművészetét tekinti át. Ennek legfőbb oka, hogy az egyetlen ilyen munka. Meggyőződhetünk erről, ha átnézzük a szakirodalmi tájékozódást segítő összeállításokat, a Válogatott bibliográfiát (223) és a Forrásokat (319–320). Az ezekben felsoroltakat ugyan ki lehetne egészíteni még néhány tétellel, de azok is legalább annyira hozzáférhetetlenek, mint itt rendszerezett társaik. Sok a kézirat, újság- és folyóiratcikk. Az önállóan megjelent művek egy-egy részterülettel foglalkoznak, színvonaluk igen változatos. Kiemelkedik a mezőnyből Féjja Sándor kitűnő könyve, a Holnap nyolcéves leszek, Az egész estés animációról, (Bp., 1994); de bármennyire is túllépi az alcímben jelzett kereteket, mégsem pótolhatja egy olyan korszak átfogó feldolgozását, amelynek magyar vonatkozásai is a XX. század első évtizedeitől követhetők nyomon. Szabad a pálya! - zárja utószavát Dizseri Eszter. Szerénykedő fordulatai után így biztatja reménybeli követőit munkájának folytatására. Nem csökkenti könyvének értékeit, ha belátjuk: érdemes volna megfogadni a buzdítást, és tovább haladni a pályán. Egy szórakoztató, érdekes, tanulságos, szép kiállítású képeskönyv nem tesz feleslegessé egy talán szárazabb, de tudományos igényű feldolgozást. Jó lenne a felhasználható részeredményeket összesíteni, és újabb kutatásokkal kiegészítve megírni a magyar animáció történetét. (Lehet, hogy nem én vagyok az első, akinek ez eszébe jutott?) Egy szakszerű monográfiának már az előkészítése, a munka megszervezése is elmélyült felkészültséget igényel. Nem feladatom – különösen nem egy könyvismertetés keretei között – ilyesmiről hosszasan elmélkedni. Egy rövid kitekintés kedvért mindössze néhány mondatban vázolom vízióimat. Nélkülözhetetlen kiindulópontnak tartok egy teljességre törekvő bibliográfiát, az összes elérhető forrás számba vételével. Nemcsak interjúkra, kritikákra, esszékre, tanulmányokra és egyéb másodlagos forrásokra gondolok. A módszeres feltárásból nem maradhatnak ki a filmkészítés "járulékos termékei": szinopszisok, filmnovellák, forgatókönyvek, jegyzőkönyvek, szerződések, törzslapok és egyéb gyártási, forgalmazási vagy éppen miniszteriális dokumentumok. A pozitív tényeken alapuló, filológiai pontosságú feldolgozás teremthet megbízható alapot minden további szempont érvényesítéséhez. Csak biztos, tárgyszerű ismeretek birtokában kereshetünk összefüggéseket, törvényszerűségeket, okokat és következményeket, spontán vagy szabályozott tendenciákat, a felszínen tapasztalható jelenségeket működtető rejtett mechanizmusokat. Dizseri könyvében szétszórtan bár, de fel-felbukkannak a megközelítés legfontosabb irányai. Csak címszavakban: gazdaság-, társadalom- és eszmetörténet, ideológia, művelődéspolitika, szociológia, pszichológia, film-, irodalom- és művészettörténet, esztétika, dramaturgia… Nem állítom, hogy könnyű feladat mindezeket megfelelő arányban egységes egésszé ötvözni, és a komplex vizsgálatok eredményeként a témáról többet mondani, mint amit eddig tudtunk, olvastunk vagy leírtunk. Jóllehet manapság nem a filmtörténet a népgazdaság húzóágazata, és úgy tudom, nem is ezen a területen lehet a leggyorsabban meggazdagodni – de azért ne tegyünk le a reményről, hogy az arra hivatottak valahogy majdcsak megoldják ezt a feladatot, középkori, humanista vagy posztmodern szellemben. No de elég az ábrándozásból! Addig is, amíg az álmok valóra válnak, örvendezzünk annak, ami van: Ismétlem, minden okunk megvan az örömre. A "hajdani propagandista" jámbor szándéka megvalósult: szorgalmasan gyűjtögetett anyagai könyv formában láttak napvilágot. A témáról olyan mennyiségű dokumentum, kép, szöveg és adat van együtt egy kötetben, és olyan szép kiállításban, mint még soha. Olvasgassuk, nézegessük a könyvet, és gondolkozzunk rajta, hogy a magyar animáció volt-e vagy lesz. Bizonyos, hogy álláspontunk kialakításában Dizseri Eszter munkája sokat segít. (Dizseri Eszter: Kockáról kockára, A magyar animáció krónikája 1948–1998, Bp., 1998, Balassi Kiadó)
|