Jerzy Stuhr a Szerelmi történetekben 33 KByte	A ‘70-es, ‘80-as évek óta Lengyelország egyik vezető színésze. Mikor és milyen indíttatásból kezdett filmet rendezni? Amikor felajánlották a szükséges összeget, mert hát ezen múlik. Már régóta voltak filmterveim, de nem volt rá pénzem és senki sem adott. Egyszer megkockáztatták, és adtak pénzt. Valahogy sikerült a film, ezért úgy döntöttek, hogy újra megkockáztatják. Én vettem a bátorságot, és tovább folytattam. Tehát már régóta gondolkodott a filmkészítésen. Öt évvel ezelőtt kezdődött. Nem, nem is, négy évvel ezelőtt, 1994-ben készítettem az első filmet. Természetesen már tapasztalt filmszínészként, aminek szintén van jelentősége. Színházat is rendez? Igen. Azt hiszem a színházban mindig is több időt töltöttem, és a végzettségem is színházi színész. Majdnem 30 évet dolgoztam színházban, azonban a film erősebb szenvedélyemmé vált. Jobban ki tudja magát fejezni a filmmel? Igen, én személy szerint jobban ki tudom magam fejezni, és akarom is. A színházban el vagyok rejtve a szerző szövege és a kosztümök mögé, de itt magamtól mondhatok valamit az embereknek, és nekem ez nagy megelégedést nyújt. A legnagyobb küzdelmet a formával folytatom. Hogy miről beszéljek, azt tudom. Ha most arról kezdenénk beszélgetni, mindjárt találnánk tízegynéhány témát, amilyen filmre nagyon nagy szükség van manapság. Nem ebben van a probléma, hanem a forma megtalálásában, hiszen a forma tesz művésszé. S minél komolyabb a téma, annál nehezebb a formaválasztás: hogy ne legyen anakronisztikus, hogy összhangban legyen a témával, de ne is legyen másodlagos. Úgyhogy a formával küszködöm a legtöbbet. Hogy milyen lesz a film hangulata, tónusa, azt nem tudom előre, mert vághatunk úgy is, hogy a könnyedebb részleteket kiemeljük, viszont az öniróniámat mindenképp meg szeretném őrizni. Dolgozott-e színészként olyan rendezőkkel, akik hatással voltak önre rendezési módszereikkel, esetleg művészileg? Igen. Az, hogy én filmeket mertem csinálni, annak is köszönhető, hogy sok mindent megtanultam. A legnagyobb tanítóm Krzysztof Kieolowski volt, akivel színészként hat filmet forgattam. Ez nagyon sok. Minden, amit tudok a rendezésről, hatni másokra, átadni a saját gondolataimat a stábnak, azt neki köszönhetem. Ő mintegy belém táplálta azt az eszmét, hogy csak akkor leszel művész, ha úgy határozol, hogy elmondasz valamit magadról az embereknek. Ez a folyamat majd egyre inkább elmélyül, s ha aztán igazán el akarsz mondani valamit nekik, egyre intimebb dolgokról fogsz beszélni. És ez neked egyre többe fog kerülni, de csak így érdemes ilyesmivel foglalkozni, mint a film. Ez az ideológia, amiről most beszélek, természetesen az ő életére is érvényes, hiszen ő volt az, aki filmről filmre egyre jobban elmerült saját magában. Néha ijesztő és elképesztő választásokat mutatott meg, amelyek előtt az ember áll. Engem pedig egyszer csak már nem elégített ki az, hogy ennyi éven át színész voltam. A filmszínészet szolgai szakma. Mindig mondom is a diákjaimnak, nehogy azt higgyétek, hogy egy filmben szerepet játszotok. Nem, ti egy színész-alapanyagot szolgáltattok. És ha sikerül az ollócskák és egyéb eszközök segítségével ebből filmet csinálni, akkor örüljetek. De veletek mint színészekkel nagyon kegyetlen módon is elbánhat a film. Kiderülhet, hogy egyáltalán nem is kerültök a vászonra, vagy nem a saját hangotokon szólaltok meg. Úgyhogy a filmbeli színészkedés szolgáltató jellegű műfaj. Így aztán egy adott pillanatban teljesen megszűntem érdeklődni iránta. Viszont a gondolat, hogy az embereknek mondjak valamit saját magamról, annyira bennem élt, hogy legyőzte a gátlásaimat, a szégyenlősségemet, és előidézte, hogy ami bennem növekedett - néha nagyon intim szférákban - hirtelen publikussá vált. És ez Kieolowski legnagyobb tanítása. Aztán voltak más jellegű, már technikai jellegű tanításai. Mindenekelőtt arról, hogy hogyan szerkesszük meg a dialógust. Hogy meneküljünk bármilyen műfaji szférától. Még mindig bennem van Kieo lowski egy mondata: Milyen a leggyönyörűbb dialógus a filmben, amire törekedni kell? A leggyönyörűbb dialógus a következő: amikor a vásznon ketten hallgatnak, és a harmadik, a moziban tudja, hogy miért hallgatnak. Ez persze magvalósíthatatlan, de e felé kell törekedni. Tehát kidobálni mindent, ami csak dumálás, fecsegés, mindazt, ami nem a téma kifejtését szolgálja. Ez a tanítás lényege. A második dolog pedig a jellemek lélektani felépítése, és az egymás közötti kapcsolatuk. Fontos dolog az is, hogyan dolgozzunk a stábbal, tehát azokkal az emberekkel - és ők sokan vannak -, akikkel meg kell értetned a gondolataidat. Mennyivel nagyobb a szabadsága az írónak, a festőnek, sőt még egy zeneszerzőnek is. Rendkívül nehéz ezeket a különböző szakmákat - díszlettervező, hangmérnök, operatőr, színészek, hiszen ezek teljesen más szakmák, és másféle emberek - összehangolni, s elérni, hogy azt a filmet valósítsák meg, ami a te fejedben van. Kieslowski rendelkezett ezzel a rendkívüli képességgel. Én pedig ennyi éven keresztül megpróbáltam ellesni tőle. És ezzel véget is ért a befolyása, mert hogy miről akarok beszélni, az nagyon is különbözik Kieslowskitól, mivel más ember vagyok, nincs bennem az a metafizika, ami benne megvolt. Az én világom inkább az irodalom világából táplálkozik, és nem a metafizikáéból. És az én üzeneteim nem olyan mélyek, mint Kieslowskié, ebben a filmben talán még didaktikusak is. Mégis sokat játszik, annak ellenére, hogy azt mondta az imént, hogy elvesztette az érdeklődését a színészet iránt. Azt untam meg, hogy bizonyos sémákat sokszorosítsak. A film rendkívül kegyetlen. A rendezőknek annyi problémájuk van, hogy már nem akarnak egy újabb problémát a színészekkel. Ha egyszer egy színészt az emlékezetükbe bekódoltak, akkor már az ott is marad. Ha nevettetni kell a közönséget, akkor egyszerűen annyit mondanak, hívjuk csak Stuhrt, majd mindjárt mulatságos lesz. Ez engem untatott. Persze meg tudom csinálni, de észrevettem, ha így játszom, akkor sokkal rosszabb vagyok. Unatkozom, és ez nem jó. Ám, hogy miért is játszom a saját filmjeimben? Számomra ez következetesség kérdése. Sőt azt is mondhatnám, hogy etikai kérdésnek érzem. Ha én, személy szerint, úgy döntök, hogy elmondok valamit az embereknek, akkor úgy vélem, nem volna lojális, ha a saját intim mondanivalómhoz más színészt szerződtetnék. Ez olyan lenne, mintha elrejtőznék, mintha nem volnék elég bátor. Fájdalmas dolog, hogy a saját arcommal néha olyan dolgokat mondok, amelyeket nem szeretnék nyilvánosan elmondani. Könnyebb lenne, ha valaki más mondaná ki az én szavaimat. De úgy vélem, ez gyávaság volna. A végsőkig felelősséget kell vállalnom. Jóban, rosszban. Ezért játszom. És ezen felül, legalább egy színésszel kevesebb a bajom. Ha esetleg egyszer eszembe jut egy történet a fiamról, akkor azt természetesen egy fiatal ember játssza majd el, ám egyelőre csak azt tudom, mi az, amit én akarok elmondani. Melyek voltak a legkedvesebb szerepei? Nehéz erre felelni. Annyit játszottam. Ez olyan mint amikor az embernek két gyereke van és megkérdezik, hogy melyik a kedvesebb. Mindet nagyon szeretem, de főként a komoly, ambiciózus szerepeket. Ezekbe a szerepekbe mindig beleadtam egy részt saját magamból is. Azonban az életem legfontosabb szerepeit Kieslowski filmjeiben játszottam. A ‘70-es évek közepétől a ‘80-as évek elejéig létezett egy filmművészeti irányzat Lengyelországban, az “Erkölcsi nyugtalanság mozija”. Ez az irányzat, mint azt a neve is sugallja, főként a társadalmi helyzetből adódó erkölcsi problémákkal foglakozott. Krzysztof Kieslowski: Amatőr, Feliks Falk: A konferanszié, Az év hőse, az irányzat talán legjelentősebb, legreprezentatívabb szerepei. Mennyire volt fontos az ön számára ez az irányzat, azonosult-e az irányzat filmjeivel, s mennyire hatottak későbbi munkáira? Nagyon fontos volt. Mert volt valami, a film, amit az én korosztályomba tartozó emberek csináltak, amivel teljesebben fejezhettük ki magunkat egyes szám első személyben. Hallatlanul fontos terep volt számunkra. A kamera segítségével egy kicsit a saját, egyéni hangunkon beszélhettünk a totalitárius időkben. És ebből megmaradt nekünk az, hogy ezek az alkotók - és erre én is még mindig példa vagyok - hőseikkel mindig az embert és annak pszichológiai oldalát mutatják meg. Én a filmjeimben mindig az emberről fogok beszélni, aki olyan problémákkal találja magát szemben, amelyek túlnőnek rajta, felette állnak. Ez azokból az időkből maradt meg. Gondolja, hogy a mai Lengyelországban lehetne olyan filmeket készíteni, mint az "Erkölcsi nyugtalanság mozijának" idején? Igen, de amint arra törekszünk is, át kellene helyezni a hangsúlyt a társadalmi-politikai kérdésekről a pszichológiaiakra. Manapság a mozinéző nagyon-nagyon szeretné látni a saját problémáit a vásznon. Ilyenkor jobbnak érzi magát, és jobban érzi magát, ha látja, hogy valakinek a vásznon hasonló problémái vannak, mint neki. Nem is kell ezeket a problémákat megoldani, elég megmutatni. Már maga a megmutatás megkönnyebbülést nyújt az embereknek; hogy nem vagyok egyedül, hogy vannak mások is, akik vergődnek. Lehet, hogy a Szerelmi történetek sikere is többek között épp ezen alapszik. Andrzej Wajda azt nyilatkozta egy interjújában, hogy az a közönség, amely a ‘60-as ‘70-es években Lengyelországban moziba járt, eltűnt, mivel az amerikai kommerszfilmek illetve a hasonló mintára készülő lengyel filmek csalódást okoztak neki… Nem, nem értek egyet. Mert éppen az én filmem… én sokat utazom az országban a filmemmel, és a mozik vezetői elmesélték, hogy látják, újra feltűnnek a mozikban, azok az emberek, akiket már régóta nem láttak. Tehát ezek a nézők léteznek, itt vannak. Én azért vagyok most nyugodt, mert látom, hogy nem vagyok egyedül, hogy van kihez beszélnem, hogy ők eljöttek. El akartak jönni. Talán már régen nem voltak moziban, de visszajöttek. Most csak arra kell vigyázni, hogy ne hagyjanak el minket, hogy majd újra eljöjjenek. Elég háromszázezer néző. Kieslowski legutóbbi Franciaországban készült filmjeinek kétszáz-, kétszázötvenezer nézője volt nálunk. Tehát én sem számítok többre, ez engem is kielégít. Azt hiszem, a lengyel film erősen változik. Az emberek elkezdenek lengyel filmekre járni, és ez egyszerűen csoda. Néhány évvel ezelőtt, amikor az amerikai filmek elárasztották a lengyel, és nem csak a lengyel mozikat, akkor Prágában nagy irigységgel néztem, hogyan szorítja ki egy cseh film a mozikból az amerikai filmeket. Ez a film Sverák Kolja című filmje volt. Egyik nap a Vencel téren csak amerikai filmek mentek, és a másik nap látom, hogy a Kolja megy a mozikban. És arról álmodtam, hogy a lengyel film is ilyen helyzetbe kerül. És megtörtént, Juliusz Machulski barátom filmje is kihajította tavaly az amerikai filmeket a lengyel mozikból. Ez nagyon pozitív jelenség. Sok a néző az én filmjeimen is, s az értelmiség is kezd visszatérni a mozikba. Producereink így egyre függetlenebbé válhatnak. Én vagyok erre a példa. A jelenlegi filmem azért készülhetett el, mert a filmstúdió hirtelen gazdag lett. És nem kellett várnom, amíg összeszedik a pénzt, a stúdió azonnal biztosítani tudta az összeget. Továbbra is várjuk a filmről szóló új törvényt, ami a nemzeti filmgyártást lenne hivatott megerősíteni. Művészi szempontból azonban a helyzet változó. Az a legrosszabb, hogy a fiatalok rettegnek tőle, hogy magukról szóljanak. Olyan történeteket mesélnek el, ami nem a sajátjuk. El szoktam olvasni a kimutatásokat arról, hogy az adott évben a rendezők miről fognak filmet készíteni. Az egyik a brókerekről, mert hát az ugye probléma, a másik a különböző bandákról, a harmadik a kábítószeresekről, de egyik sem mondja, hogy saját magáról, vagy a saját tapasztalatairól akar őszintén filmet csinálni. Természetesen azok is rájuk kényszerítik ezeket a témákat, akik a pénzt adják. Mert ha elmegy az ember egy ilyen pénzosztó helyre, akkor azt mondják neki, uram, mit érdekel engem, hogy maga mit gondol, csináljon egy thrillert, az legalább elméletben behozza az árát. Mert félnek. Ez a nagy probléma. És azt is észrevettem, hogy a fiatalok szakmailag is egyre kevésbé felkészültek. A pénznek is borzalmas nagy a befolyása. A legtehetségesebbek azonnal ajánlatokat kapnak reklámfilmekre, s gyakran aztán el is merülnek benne egész életükre. A nagy pénzek felfalják őket, megszűnnek létezni. Ellenben azt tudom, hogy a jövő év szenzációsnak ígérkezik. Természetesen a mi körülményeinkhez képest. A nagy mesterek megint harcba indultak. Néhány szuperprodukció vár ránk, Jerzy Hoffman, Andrzej Wajda, Machulski, aki továbbra is a killer-motívumot viszi tovább, és néhány ígéretes első film. Na és valahol én is oldalt… Mindig nagy az amplitúdó, az egyik évben semmilyen, a másik évben van valami. Véleményem szerint sok filmet csinálunk. Harminc film egy kicsit sok, az angolok 20-at csinálnak, és európai színvonalúakat. Magyarországon, illetve Lengyelországban is az az általános vélemény, hogy kommersz filmek készítésével kell a közönséget újra becsalogatni a moziba. Önnek is ez a véleménye? Tudja, engem talán azért is dicsérnek, mert én voltam az első példa arra, hogy egy nem kommersz film is érhet el nagy látogatottsággal járó üzleti sikert. Persze csak bizonyos korlátok között. A mozi természetéből adódóan tágan értelmezett művészet, és elég egyszerű. Ám, ha egyszerű eszközökkel is, de valamit mégis el kell mondani az embereknek saját magunkról. Azt hiszem, ha valaki nagyon őszinte, akkor az emberek meg akarják nézni. Ön szerint ez fontos tényezője a népszerűségnek? Igen, és nézzék csak meg ezeket az amerikai filmeket. Vannak olyanok, amelyek természetesen széles közönségnek készülnek, de aztán egyszer csak jön Woody Allen a pszichológiai kamara-filmjeivel, és szintén kereskedelmi sikert arat. Az amerikaiak is nagyon jól tudják, hogy különböző típusú filmek is el tudnak jutni a közönséghez. Ez nem csak attól függ, hogy akciófilm, vagy komédia. Nem, nem. Persze nem hiszem, hogy az európai film versenyre kelhet az amerikaival, de fennmaradhat mellette, együtt élhet vele, talán ez a legjobb kifejezés. Az európai film minden erőfeszítésével arra törekszik, hogy ne veszítse el a saját arculatát, és hogy állandóan jelen legyen. Jelen lenni egy hatalmas ipar mellett, amelyik elárasztja az egész világot, mert az egy ipar. Tavaly Los Angelesben jártam, a filmemet Lengyelországból Oscar-díjra jelölték. Odamentem, hogy a filmemet reklámozzam. És megláttam ennek a filmiparnak egy másik arculatát is. Láttam azokat a csodálatos gépeket, amelyek gyakran nem tudják, hogy mit írjanak. A készenlétben álló számítógépeket millió és millió megabájttal, csak nincs, aki beüsse az alapprogramot. És ők ezt tudják, s hallatlanul érzékeny pontjuk Európa. Rendkívüli figyelemmel kísérik, pontosan megfigyelik. Minden újdonság, minden újfajta szemléletmód rögtön felkelti a figyelmüket. Részt vettem Krzysztof Kieslowski Tízparancsolat című művének vetítésén, amelyet remake készítésére ajánlottak. A forgatókönyvírók hatalmas tömege ült ott, és nézte a sorozat részeit, hogy melyikből lehet valamit felhasználni egy újabb történetben. Pedig a forgatókönyvírók képezik Hollywood szívét. Minden velük kezdődik. A legmerészebb álmomban sem mertem volna elképzelni, hogy az én filmemre is felfigyelhetnek, és hogy a pap történetét megveszik remake-nek. Miért? Aztán megtudtam a producerektől, akik az üzletet kötötték, hogy a rendező, aki a filmem iránt érdeklődött, szintén pap, van egy gyereke, és nagyon szeretett volna erről beszélni, de nem tudta, hogyan is kezdje el. Meglátta a filmemet, és azt gondolta, hogy természetesen a gyónáson keresztül kellene elmondani. Ehhez viszont meg kellett vennie a filmem jogait. Ha az ember belülről nézi ezeket a dolgokat, ha látja az európai rendezők tömegét Hollywoodban, minden más színben tűnik fel. Tehát tudják az amerikaiak, honnan kell meríteni, és azon igyekeznek, hogy mi mindig csak szállítók maradjunk. E pillanatban például 16 lengyel operatőr dolgozik Hollywoodban. Nekünk pedig védekeznünk kell, például az ilyen rendezvényekel is, mint ez Filmhét, és a független forgalmazók segítségével. A lengyelországi filmfinanszírozásban részt vesz a magántőke? Kezd szerepet játszani. Most készülő filmem költségvetésének egyhetedét, sőt egyötödét magántőkéből szedték össze. Részt akarnak venni a vállalkozásomban. Természetesen ez mindig csak egy töredék. Hiszen az ilyen típusú filmeket, amilyet én is készítek, főleg állami pénzből finanszírozzák. De a televízió is nagy szerepet játszik benne. Igen, igen. Jelenleg talán a legnagyobb szerepet. A finanszírozásban a legerősebb, a legnagyobb tőkével vesz részt benne. A lengyel filmek fő szponzora. Hogy fogadták a filmjét Lengyelországban? Fantasztikusan. A lengyel viszonyok között és az ilyen típusú filmekhez képest nagyon nagy volt a közönsége. Lehet tudni, hogy mennyien nézték meg? Háromszázezren nézték meg eddig, de folyamatosan vetítik. Több mint egy éve megy a mozikban, 62 hete. Ez nagyon jó eredmény nálunk. Néhány ország meg is vette. Azzal a reménnyel fogadták ezt a filmet, hogy létezhet még ambiciózus filmművészet, s el is juthat az emberekhez, nem csak fesztiválokon látható. A Szerelmi történetek négy epizódból áll, melyből kettő happy enddel végződik. Tudatosan törekedett arra, hogy a “végeredmény” döntetlen legyen? Igen, mondhatnám úgy is, hogy egy kalkuláció eredménye volt. Az ember figyeli, hogy kik járnak moziba, és látja, hogy főként a fiatalok. Mostanában a film fiataloknak szóló művészet. A másik megfigyelésem: több mint húsz éve színészetet tanítok a főiskolán, és elgondolkoztam rajta, hogy miért egyre nehezebb rávennem manapság a fiatalokat, hogy mutassák ki az érzelmeiket. Nagyon nagy problémáik vannak ezen a téren. Mi is szégyenlősek voltunk, de tudtuk, hogy erre szükség van. Ha képes vagy kifejezni az érzelmeidet, vagy legalábbis nem szégyelled, nem félsz bevallani őket, az egészségesebbé tesz. Látom a mostani tanítványaimon, hogy milyen nehéz rábeszélni őket az őszinte megnyilvánulásra. Mindenből viccet csinálnak, ironizálnak. Én pedig azt mondom nekik, hogy mondjátok meg őszintén, hogy szeretitek azt a lányt, ne keressetek pótmegoldásokat. Hát ezzel nagyon nagy problémájuk van. Ezért akarok filmet csinálni. Ők ülnek majd a moziban. Úgy látszik, egy korban már erősen előrehaladott embernek kell őszintén megmondania nekik, hogy érdemes kifejezni az érzéseinket. Ettől még nem érzik majd boldogabbnak magukat. A papnak, aki a szeretetet választotta, nem lesz könnyebb élete ezzel a gyerekkel, ez nem szerencse. Az egyik börtönből szeretni egy másik börtönben lévőt, ez sem könnyű dolog. Tehát ez nem nyújt boldogságot, vagy elégedettséget, sem testit, sem lelkit. De valahogy szabadabb leszel egy ilyen választás által. És kész. Néha zavar is ez a didaktikus jelleg, ami a film “végeredményét” illeti. De valahogy errefelé húzott szívem, hogy egyszerűen beszéljek az érzelmekről. Mert, ha nem ezt tenném, akkor úgy viselkednék, mint ezek a fiatalok. Akkor én is elrejtenék valamit. Az epizódokban arra az állapotra kerestem a formát, amelyet életemben néhányszor megéltem. Amikor az általam szeretett emberek az én hibámból távolodtak el tőlem. Az egyetlen érzés ekkor a teljesen valószínűtlen magány volt. Nem az elmúlás érzése, hanem a rettenetes magány. Én a saját életemben mindig kikászálódtam ebből, s mindig a nők segítettek, de láttam ilyen állapotot másoknál is. A magánynak ezt a rettenetes nyomorát. Nem halnak bele a magányba, csak magányosak maradnak. Ami az optimizmust illeti, arra én tudatosan nagyon figyelek. Bennem nagyon sok az önirónia. És minél jobban meghatódom, annál inkább nevethetnékem támad saját magamon, hogy meghatódtam. És ez bennem összekeveredik. Emlékszem, amikor azt mondtam egy lánynak, hogy szeretem, annyira hülyén kezdtem magam érezni, és arra gondoltam, micsoda marhaságokat beszélek én itt. Ezt meg akarom őrizni magamban, ez vagyok én. A műfajok határán mozgok - ha szomorú egy jelenet, azonnal kitalálok hozzá egy vidámat az ellenpont kedvéért. Néha akaratomon kívül is így sikerül. Azonban most már tudom - mivel mondták a kritikusok és a nézők is - hogy ez válhat az én jellegzetességemé. Ez a konstrukció kifejezi tulajdonképpen, hogy én egy közepes optimista vagyok. Ebben a filmben döntetlen van, és én arra vagyok ítélve. A személyes töltet mind a négy részben egyforma mértékű. A személyesség három részből tevődik össze. Személyes természetesen annak a kifejezése, amit átéltünk. Hiszen miből is meríthetnék, ha nem a saját tapasztalatomból. Ám amit megéltem, az csak egy része a személyesnek. Személyes jellegű az is, amit látok vagy megfigyelek. Hiszen én vagyok az, aki megfigyeli, és nagyon sajátos módon figyelem meg, néha nagyon mélyrehatóan. Már belémkódolódott a világ megfigyelésének ez a módja. Amikor baleset történik, és a villamos alatt fekszik egy szerencsétlen, az embereknek van egy szörnyű jellemvonása, hogy szeretnek odamenni megnézni. Ebben az esetben engem mindig azoknak az arca érdekel, akik a balesetet nézik. Számomra ez fontosabb anyag, mint a baleset. Tehát, amit én megfigyelek, az személyes jellegű. És a harmadik, a legszebb: személyes az is, amit elképzelek. Hogy szabadjára engedem a fantáziám. Mi lenne, ha egy 18 éves lány azt mondaná nekem, hogy szeretlek. Milyen folyamat kezdődne el? Hogyan reagálnék? Hogyan viselkednék? Na, és így haladva, nagyon logikusan - mert nagyon logikusnak kell lenni, nem szabad kapkodni - felépül a történet. És ez benne a személyes. És a négy történetet így szemlélve, mindegyikben megvan a személyesség. De van még valami személyes jelleg ebben a filmben, ami engem talán a legjobban érint, s talán ezért is szerepel állandóan az én arcom a vásznon. Mert a saját életemben, illetve más férfiakat megfigyelve észrevettem, hogy az érzések szférájában képesek vagyunk az egyik nap olyan bátran viselkedni, mint a pap, a másik nap pedig olyan gyáván, mint a professzor. És ez nagy komplexust okoz nekünk, a nők pedig nem képesek ezt megérteni. Valamelyik lengyel városban egy hölgy azt mondta nekem a film megtekintése után: köszönöm magának ezt a filmet, mert most már jobban értem a férfiakat, és hogy mennyire nem következetesek. Lehet, hogy ütköztettem ezeket az epizódokat, de számomra belsőleg végig egy és ugyanazon hősről szól a film. Nekem mindig idegenül hangzik, amikor arról beszélnek, hogy négy szerepet játszottam benne. Én egy szerepet játszottam, csak különböző körülmények között, bár voltak bizonyos sminkelési és viselkedésbeli eltérések. A Szerelmi történetek sikere után mire készül? A film sikere után “akadémikus” lettem, és a Félix díjra szavazok. A tavalyi évben ezt a filmemet Félix-díjra jelölték, így idén én is az európai filmakadémia tagja lettem, és holnapután Londonban osztják ki a Félix-díjakat. Így több, mint harminc kazettán megkaptam az idei európai produkciókat. Vettem magamnak a fáradtságot, és meg is néztem ezt a harminc filmet. Különféle megfigyeléseket tettem, de egyet tudok, hogy ha ebben az évben neveztem volna, az én filmem már nagyon elavult lenne. Tízenegynéhány olyan európai filmet néztem meg, amelyeknek nagyon hasonló a dramaturgiája: néhány párhuzamosan futó történet összefut. Az amerikai Altman már néhány évvel ezelőtt kitalálta ezt, és ha ma készíteném el a Szerelmi történeteket, akkor a nagyon hasonló filmek tömegében találnám magam. Hogy milyen hamar öregszenek ezek a dolgok, hogy milyen nehéz egy lépéssel megelőzni a sort! Magam is játszom most egy olasz filmben az egyik főszerepet, és itt is négy egymásba gabalyodó történetről van szó. Nagyon klassz a rendező, nagyon ügyesen felépített a forgatókönyv, nem akarom azt mondani, de ez már most elavult… De még jobban megerősít abban a meggyőződésemben, hogy mindig az áramlattal, a divattal szemben kell haladni. Ez nagy stressz, viszont hirtelen nem várt eredménnyel kecsegtethet. Mindig azt mondom a főiskolai hallgatóimnak: Mikor leszel művész?…amikor a lerombolod a szabályokat, és ezeken a romokon elkezdesz valamit aprólékos munkával újra felépíteni, valami olyasmit, amit még senki sem épített fel. És ne másokat másolj! Az a film, amire én szavaztam, az egyik legbátrabb vállalkozás volt szerintem a múlt évben. Egy olasz film, Roberto Benigni filmje, a La vita e bella, az Élet szép tetszett nekem a legjobban, egy komédia a holocaustról. Ilyen témát felvállalni, és győztesen kerülni ki belőle…hát ez elképesztő. Néhány nappal ezelőtt fejeztem be a következő filmem forgatását. Évek óta növekedett, érlelődött bennem. Most egypár napig hagyom, hogy pihenjen az anyag, és a jövő héten kezdem vágni. Megint tele vagyok aggállyal és félelemmel, és ezeket még fokozza az is, hogy az előző filmem olyan jó fogadtatásban részesült. Európában sokan várják az új filmemet. Én pedig megint egy kockázatos gondolatot szeretnék megosztani a nézőkkel. Egy gyenge emberről szól a filmem, egy férfiról, aki azonban látja a saját gyengeségeit, és le akarja küzdeni azokat. Azt szeretném elérni, hogy a nézőközönség együtt érezzen vele. Nem kell, hogy megszeresse, de legalább együttérzéséről biztosítsa. Egy kicsit a tűz és a víz összekapcsolása. Ebben a filmben tulajdonképpen semmi sem történik, mintha nem is volna története. Az egyetlen ami összehozza a filmet, az a hét. Egyelőre a címe is ez: Egy hét a férfi életéből. De miután néhány színésznő remekül játszott a filmben, lehet hogy ki lehet törölni a férfi szót a címből, s akkor az Egy hét az életből maradna, de még nem döntöttem. Hallatlanul nagy belső ellentmondás feszül a filmben, ez már a leforgatott anyagon látszik. A vágóval majdnem minden jelenetnél vitatkozunk, hogy a szereplő most tisztességesen viselkedett-e vagy sem. Ha ez a vita a nézőtérre is átragad, akkor nagy zűrzavar keletkezik majd. Remek munkatársaim voltak a filmben, az operatőr Edward Kłosinski volt, a zenét Wojciech Kilar írta, úgyhogy nem panaszkodhatok. Mindenki tökéletesen végezte a munkáját. Ha nem sikerül, akkor csak saját magamnak tehetek szemrehányást. És vár rám a következő feladat is, de hát úgy látszik, hogy én keresem ezeket a feladatokat. Németországban megtalálták Kieslowski egyik régi forgatókönyvét, amit 1974-ben írt. Egy lengyel producer, Janusz Morgenstern megvásárolta, és felajánlotta nekem a film rendezését, illetve a főszerepet. Hónapokon keresztül dolgoztunk ezen a forgatókönyvön, hogy a mai nyelvezetre írjuk át. Vállaltam.
31 KByte
26 KByte