48 KByte

Márciusban a fiatal osztrák filmrendezők filmjeiből válogató sorozatban mutatta be az Örökmozgó Götz Spielmann A szomszéd című filmjét. Az 1961-es születésű rendezőnek ez a második mozifilmje. A számunkra jórészt ismeretlen, mégis jellegzetes bécsi helyszíneken, a kopottas külvárosban és a piroslámpás negyedben játszódó film hőse egy hetven körüli öregember. Már a foglalkozása is kuriózum: csekély díjazás fejében füzetes regényeket kölcsönöz a környékbeli háziasszonyoknak. Egyébként egyformán telnek napjai, miután lehúzza a rolót az üzletben, megvacsorázik a helyi kisvendéglőben, és ételhordóban vacsorát visz a szomszédban lakó beteg öregasszonynak. Az ingerszegény hétköznapok váratlan fordulatot vesznek, amikor meghal a szomszédasszony és a felszabadult lakásba beköltözik a fia, csinos fiatal feleségével és a kislányukkal. A házaspár életmódja beindítja a sokat látott bérház pletykagépezetét, a férj ugyanis strici, a cseh születésű feleség pedig egy peep show-ban dolgozik. Pawlik úr a hámló vakolatú, homályos lépcsőházban összefut a szép Michaelával, és számára ez a találkozás egy végzetes szerelem kezdete: elhatározza, hogy feleségül veszi, bármi áron, elvégre mindannyiuk számára ez lenne a legjobb megoldás...

Meglehetősen hosszú idő telt el a forgatókönyv megírása (1988) és a film bemutatása (1992) között. Mi ennek az oka?

Az volt a szándékom, hogy az első mozifilmem kifejezetten osztrák témáról szóljon. Akkoriban ez furcsa ötletnek számított, inkább a külföldről érkező filmek utánzása volt a divat, kevésbé az, hogy valaki a saját országára legyen kíváncsi. Pedig szerintem az ember akkor igazán provinciális, ha egy távoli metropoliszt próbál utánozni. Ebben az értelemben "provinciális" filmet akartam készíteni. Nagyon sokáig tartott, amíg összeszedtük rá a pénzt. A forgatókönyvtől a film ausztriai bemutatójáig öt év telt el, és ez nagyon nagy idő egy ilyen kis film esetén. Ez nem egy 8 és 1/2, nem az életművem, csak egy kis film és öt évet várni nagyon hosszú idő. Aminek viszont nagyon örülök és nagyon büszke vagyok, hogy miután a film végre eljutott a moziba, a maga lassú, különös módján egész nagy siker lett. Nem anyagilag persze, de mindenhol ment a világon, nem kommersz mozikban, hanem fesztiválokon, filmheteken.

Miért fogadták éppen Ausztriában ilyen rosszul?

Ez egy különös történet, sok szempontból máig nem értem. Ausztriában senkinek sem kellett a film. A bécsi nemzetközi filmfesztivál, a Viennale nem akarta bemutatni, és nem akadt forgalmazója sem. Külföldi fesztiválokon viszont sikeres volt, díjakat is kapott. Furcsa helyzetbe kerültem, mert külföldn csupa pozitív reakcióval találkoztam, máig is gratulálnak, Ausztriából nézve viszont az volt az érzésem, hogy valami baj van ezzel a filmmel. Akkoriban nem volt magától értetődő, hogy egy film a saját országáról, a saját problémáiról szóljon. Zavaró volt, érdektelen. Ez a film - más filmek mellett - talán hozzájárult egy bizonyos öntudat, nem büszkeség, öntudat kialakításához. Ez egyébként általános európai probléma. Jellemző történet arról, hogy mennyire nem ismerjük saját magunkat és egymást. Színésznőt kerestem a következő filmemhez. Amit, ha sikerül, nyáron forgatok. Beszéltem egy Franciaországban élő német színésznővel, aki viszonylag ismert név Franciországban és Németországban is. Aztán beszéltem egy spanyol színésznővel, aki Spanyolországban sztárnak számít. És ez a két kitűnő színésznő még sohasem hallott egymásról, de ismerik a legutolsó harmadosztályú amerikai színésznőt is. Hiába, túl messze élnek egymástól. Hollywood közelebb van...

Egy négyszereplős kamarafilmben nagyon sok múlik a színészeken. Milyen volt a munka a színészekkel? Hogy találtad meg a gyerekszereplőt?

Nagyon sok kislányt meghallgattunk a szereplőválogatáson, nyolcszázból választottunk ki harmincat, majd abból ötöt. Ez a kislány, Anna már a harmincból feltűnt nekem, csak túl komoly volt, túl szomorú, ami a figurrára részben áll is, de nem az egészére. De tetszett, és továbbjutott. A második körben ugyanez volt a helyzet, jól játszott, de mindig komoly volt, sose nevetett, csak nézett a nagy szemével. Szegény gyerek, szörnyű családból jöhet, gondoltam. Végül amikor már az utolsó öt jelöltből válogattunk, ő volt a legjobb. De ugyanolyan komoly, mint mindig. Aztán egyszer a meghallgatás közben ki kellett mennem telefonálni, és látom, hogy Anna még ott van a szüleivel, és bohóckodik, nevet. Teljesen elképedtem, kételkedni kezdtem a rendezői képességeimben is. Megkérdeztem a szüleit, hogy lehet, hogy nálam a kislány mindig olyan komoly. Az anyja azt felelte, hogy a kislány annyira becsvágyó, feltétlenül meg akarja kapni a főszerepet, ezért annyira koncentrál, hogy még el se mosolyodik, de nincs vele baj, nagyon vidám gyerek...

És a főszereplő, Rudolf Wessely?

Ő csodálatos volt. Egy ismert osztrák színésznek írtam a szerepet, de ő közben súlyosan megbetegedett és nem tudott játszani. Ezután sokáig kerestem, gondolkodtam, hogy mit csináljak, akkor találkoztam Rudolf Wesselyvel. Nagyszerű és megható élmény volt vele dolgozni. Mi egy fiatal csapat voltunk, a forgatáson nem éppen poroszos fegyelem uralkodott, nagyon barátságos, laza volt a légkör. Wessely, aki egy egész más korszakból származó öregúr, csak állt ott és figyelt, szinte kívülállóként. A forgatás után aztán írt egy levelet a stáb minden tagjának. Ez a levél nagyon meghatott. Azt írta, a film előtt azt hitte, ez az utolsó nagy szerepe. Most, a forgatás után viszont úgy gondolja, ez volt az első, és még nagyon sok filmet készíthet. Megragadó volt, és nagyon profi.

Hogy jutott eszedbe, hogy éppen egy öregembert válassz a film hőséül? A mai filmekben öregek általában csak vígjátékokban jutnak szóhoz. Itt pedig Pawlik úr a maga konok, monomániás módján végül is a maga akarata szerint rendezi át a világot.

Amint mondtam, egyértelműen Bécshez kötődő filmet akartam csinálni. Ehhez nagyon jó figura, jó szimbólum egy öregember, aki valósággal belemerevedett a saját életformájába. Az anyaggyűjtés során sok különböző ötletet összegyűjtöttem, darabokat, töredékeket egy kirakós játékhoz, de még nem állt össze a kép. Aztán egy szép napon egy bécsi parkban összetalálkoztam egy öregemberrel és beszélgettem vele, ez adta az ötletet, hogy egy öregről szólhatna a film. Nekem egyébként ez az egész nem tűnik különösnek vagy rendkívülinek, már csak azért sem, mert engem ez az egész nyüzsgés és fontoskodás az ifjúsági kultúra és divat körül nagyon untat. De nem volt szándékomban ezzel szembehelyezkedni sem, nekem ez közömbös.

Meglep, hogy a bécsit, az osztrákot hangsúlyozod ebben a filmben. Szerintem A szomszéd a helyszínektől, miliőtől eltekintve egy általános emberi történet, egy különös szerelem története.

Igen, bemutatták Mexikóban, Afrikában, Oroszországban, Indiában, az egész világon, és mindenki megértette a történetet. Ha valaki arról a világról szól, amit saját maga jól ismer, azt mindenütt megértik. Ami a történetben szerintem sajátosan bécsi, a miliőn, atmoszférán túl, hogy amit mutat, komolyan mutatja, nem ironikusan. Azt bizonyítja, hogy ez egy olyan hely, amiről filmet lehet csinálni - és ez akkoriban egyáltalán nem volt magától értetődő. Tipikusan osztrák probléma a film kiindulópontja is, ez a titkos, csendes szorongás, ami meghatározza az öreg életét. Csak a szerelem zökkenti ki belőle valamennyire, addig állandó elégedetlenségben élt, anélkül, hogy valaha is tett volna valamit ellene vagy hogy egyáltalán tudatossá vált volna számára, hogy valami nincs rendben az életében. Szerintem ez nagyon jellemző arra a generációra, amelyik végigélte a háborút, a náci időket. Sokukat valami tompa elégedetlenség, megkeseredettség jellemezte, ami ellen nem is próbáltak tenni semmit.

Mit csináltál A szomszéd elkészülte óta?

A kilencvenes évek első felében két tévéfilmet készítettem, amely az én generációmmal foglalkozik. A témájuk az a furcsa elégedetlenség, amikor az embereknek mindenük megvan, viszonylag kényelmes élet, kultúra, hihetetlen lehetőségek, és mégis, különös módon mégis sokan elégedetlenek. De ennek is már öt éve. Azóta nem csináltam filmet. Írtam néhány tervet, de a projektek nem jöttek össze. Nehéz idők voltak. Most végre belefoghatok egy új filmbe, amit nyáron forgatok. Szerelmi történet lesz egy bécsi fiú és egy dél-amerikai nő között, aki egy drog-ügylet révén kerül Bécsbe. Lassú sodrású szerelmi történet lesz, szinte a végén találnak egymásra. Az otthonkeresésről fog szólni.

Michaela cseh, és az új filmed hősnője is külföldi. Fontos számodra, hogy egy idegen szemével lásd a világot, amelyben élsz?

A szomszéd forgatókönyvét 1988-ban írtam. Az első változatban nagyon fontos volt, hogy a főszereplő öregúr megjárta a háborút. Gyakran előjött, a film történetéhez, a figura karakteréhez tartozott. Aztán a magyarok és a csehek keresztülhúzták a számításaimat, mert megcsinálták a forradalmat. Egy darabig zavarban voltam, azt gondoltam, hogy most már nem csinálhatok filmet egy háborúban járt emberről, mert ennek a témának vége, elmúlt. Ha most mesélném el ezt a történetet, ódivatú, "történelmi" film lenne belőle. Már le akartam mondani a filmet, amikor helyszíneket keresve jártam Bécs utcáit, és láttam, hogy az események negatív hatásaként milyen sok lány jött az egykori keleti blokkból, aki most peep-showkban dolgozik, prostituált lest. Ez ötletet adott, hogy egy egészen új, mai aspektust adjak a filmemnek. Michaela, a nő külföldi, cseh, így a háborút részben a határok megnyitásával helyettesítettem be. A Szomszédnál ez a motívum a politikai változások következménye volt, egy körülmény, de nem volt fontos a film témája szempontjából. Az új filmem ezzel szemben magáról az idegenségről és az otthonkeresésről fog szólni.