Tanner Gábor: Új mexikói filmek
 

A kilencvenes évek elején a mexikói film körül eufórikus volt a hangulat. Úgy tűnt, sikerül kilábalni a mexikói filmkultúra egészét érintő, közel tíz éve tartó, mély válságból. Mikorra ugyanis már kezdte mindenki elkönyvelni, hogy a hazai produkcióknak nem lehet számottevő közönségük, a Szeress Mexikóban hirtelen megdöntött minden addigi nézettségi rekordot. A diadalmenet az Egyesült Államokban és Európában folytatódott, ráadásul a közönségsiker kritikai elismerésekkel párosult. Alfonso Arau filmjének sikere nem volt elszigetelt jelenség: ezt követően egyre-másra kerültek a mexikói mozikba művészileg sem értéktelen munkák, melyekre megteltek a vetítőtermek. Ebbe a sorba tartozott a Danzón is, melynek révén több, mint egy évtized után ismét képviseltette magát a mexikói film Cannes-ban.

Mindezek hátterében a filmmel kapcsolatos kultúrpolitikai változások álltak. 1989-ben a filmgyártásra szánt állami pénzeket kezelő és a megrendelő igényeit képviselő,

hat éve alapított Mexikói Filmintézetet (IMCINE – Instituto Mexicano de Cinematogrfía) kivonták a tévé- és rádiófelügyeleti szerv hatásköréből, és a kultúrát és művészeteket irányító nemzeti tanács (CONACULTA) ellenőrzésére bízták. Ez azért fontos változás, mert ettől kezdve nem a politikai propaganda céljaira felhasználható társadalmi kommunikációs médiumként kezelték a filmet, hanem olyan eszközként, melynek elsősorban kulturális-szórakoztató funkciója van. Nem kell már közvetlen politikai szempontokat figyelembe venni sem a filmkészítési, sem a terjesztési struktúra és intézményrendszer átalakításakor, és természetesen az alkotóknak sem kell ilyesmivel számolniuk a filmek készítésekor. Az IMCINE támogatásával új generáció jelent meg a filmkészítésben. Noha az Ignacio Durán Loera vezette IMCINE-nek vitathatatlan érdemei vannak abban, hogy megteremtette mindazokat a kereteket, melyeknek köszönhetően ma egyáltalában van mexikói film, tény az is, hogy nem sikerült hosszú időre biztosítania a prosperitást. A filmgyártás állami pénzektől függő szektora a jelenlegi, nehéz általános gazdasági helyzet miatt ismét gondokkal küzd, ugyanakkor két reményt keltő tendencia is megfigyelhető. Az IMCINE már hosszú ideje igyekszik mind nagyobb mértékben bevonni hazai és nemzetközi produkciós partnereket a gyártási (és aztán a terjesztési) folyamatba. De jelen van a filmiparban óriási összegű befektetései révén a televízió is. Az általa gyártott filmek esztétikai színvonala elvileg kevésbé garantált, mint az IMCINE-produkcióké. Ám szerencsére a gyengébb minőség csak kevés Televicine-filmre jellemző, ugyanakkor a televízió pénze elengedhetetlenül fontos a filmipar életben tartásához és működtetéséhez.

A Televicine nemcsak a filmek televíziós sugárzásából nyerheti vissza a befektetett pénzét, hanem a televízió által kézben tartott videóforgalmazásból is.

A kilencvenes években megindult változások egyik legszembetűnőbb jelensége, hogy az új filmes generációban eddig soha nem látott mértékben jutottak nők is szerephez a filmgyártás egész területén. A fiatal női rendezők közül filmhetünkön María Novarótól és Busi Cortestől vetítünk filmeket. De sokan választják témául a nők megváltozott társadalmi szerepét, mely a nyolcvanas-kilencvenes évek mexikói társadalmának alapvető (felkavaró) élménye. A lázadás évei két kamaszlány küzdelméről szól a férfi dominanciájú társadalomban. A hagyományos női szerephelyzetektől elszakadva élik meg női mivoltukat a Danzón és a Ki nevet a végén alakjai. A megváltozott helyzetre jó példa a Danzón egzotikus szépségű főszereplőnőjének, María Rojónak politikai szerepvállalása: az ellenzékinek számító Demokratikus Forradalmi Párt parlamenti képviselőjeként és a mexikói parlament kulturális bizottságának elnökeként igyekszik segíteni a mexikói film ügyét.

A közvetlen politikai irányítás és befolyás megszűntével a bátor társadalombírálat és a gazdasági, szociális gondok őszinte felvetésének terrénuma lett a film (Édenkert, Danzón). Ez a tendencia már ironikus távolságtartással jelenik meg A házasság sava-borsában, melyben a személyes, családi konfliktusokat unos-untalan a gazdasági krízishelyzetre vezetik vissza a szereplők és a filmben fel-felbukkanó fogadatlan pszichológus.

A mexikói film jelenlegi helyzetéről szólva még két jelenségről kell szót ejteni.A nemzeti filmnek ugyanis kettős szorításban kell megtalálnia saját identitását. Egyrészt artikulálnia kell viszonyát a mexikói teleregényekhez, melyek alapvetően meghatározzák a mexikói közönség vizuális kultúráját; másrészt meg kell találnia helyét a mozikban a hollywoodi filmek dömpingjében. Az előbbi problémával kapcsolatban a film lehetőségei nyitottak: a teleregények nézőinek deformált valóságképét fel kell cserélniük a környezetükben levő problémák felmutatásával (természetesen úgy, hogy a nézők meg is nézzék a filmeket). A hollywoodi filmekkel kapcsolatban az egyetlen lehetőség, hogy azoknak közönségvonzó elemeit megtartva sajátosan mexikói tartalommal töltsék meg a filmeket. Így tehát e két látszólag különböző feladat összekapcsolódik. Az Édenkertben hatásosan keverednek a dokumentarista megoldások és a jól működő melodráma-sablonok. De a "hollywoodias" formában előadott sajátos mexikói tartalmat példázhatja A házasság sava-borsa, az Éjszakai gyilkosság és a Ki nevet a végén.

Az IMCINE tevékenységével tehát támogatja a közönség igényeit is figyelembe vevő, hangsúlyozottan mexikói identitású filmek készítését. A Magyar Filmintézet pedig e kultúra magyarországi terjesztésében vállalt szerepet, de nemcsak budapesti filmmúzeumának felajánlásával, hanem egy országos fimturné megszervezésével.

A kópiák a Mexikói Nagykövetség jóvoltából kerülhetnek fel a vetítőgépekre.

 

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár fórum fórum mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap