GÁBOR PÉTER konok és megszállott rendező. Minden és mindenki érdekli. Van is véleménye mindenről. Tucatnyi dokumentumfilm után lehetőséghez jutott. Játékfilmhez. Idegtépő, olcsó, magyaros körülmények között készült egy elgondolkodtatóan szórakoztató, igazi játékfilm.

Ozsda Erika:

A motívumgyűjtő

71 KByte	... hogy meséket varázsoljak az embereknek.... Gábor Péter: Nagyon fiatalon engem is magával ragadott a film varázsa. A középiskolában elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, én filmrendező leszek. Ugyan vendéglátóipari szakközépiskolába jártam, de szemem nem rebbent, és érettségi után elmentem a televízióhoz dolgozni, ahová rendezőasszisztensnek nem vettek föl. Akkor még ehhez "katonaviseltnek" kellett lenni. Így lett belőlem 75-ben felvételvezető. A belpolitikán dolgoztam, ahol az akkori összes műsornál bábáskodtam : Életet az éveknek, Mindenki közlekedik, Falujárás, Jó estét Szeged, jó estét Győr, Parabola. Külföldi televíziók estjeit csináltuk, külpolitikai műsorokat ... sok mindent. De nem voltam egy comme il faut-fiú, úgyhogy nem nagyon szerettek sehol. Izgága voltam, és ez sokaknak nem tetszett. Két évig dolgoztam a televízióban, majd mikor kicsit jobban megismertem a szakmát, rádöbbentem, hogy nekem nem szabad rendezőnek lennem, mert ez az egész tévés-filmes szakma egészen másról szól, mint amiről én álmodtam. Én arról álmodtam, hogy meséket varázsolok az embereknek. Hogy azt mondom el, ami bennem van. Hogy érezzem, olyan pillanatokat tudok megörökíteni, amitől a hétköznapok elemelkednek. Ehhez képest a televíziós műsorok készítése, struktúrája, és az akkori politikai hangulat mindenről szólt, csak nem erről. A másik dolog, hogy annak idején nagyon fontos volt, hogy ki honnan jött. Én kispolgári családból származom, nem volt ismerettségem, a szülők útravalója a tévéhez nem volt elegendő vagy megfelelő ... nem voltam igazából se zseniális, se erőszakos... tehát megmaradtam egy alacsony szinten és semmi mást nem csináltam, ... nem is csinálhattam, mint párizsit vittem a szerkesztőknek és a filmes dobozokkal szaladgáltam. Így aztán a szakma, a film, vagyis a varázslat közelébe soha nem kerülhettem. Egy idő után úgy gondoltam, hogy nekem tovább kell lépnem, mert ez nem az én világom. ...emberről ennyi rosszat még nem olvastam! Bölcsészkarra jelentkeztem, annak ellenére, hogy az érettségin magyarból megbuktattak és történelemből hármas voltam. 40-50-szeres volt a túljelentkezés, protekcióm pedig semmi. De! Rögtön fölvettek magyar-népművelés szakra ! Nem hiszem, hogy a felvételim olyan volt, hogy azonnal fel kellett volna venni, a mai napig meggyőződésem, hogy az hatotta meg a felvételi bizottságot amit rólam olvasott. Akkoriban úgy működött a rendszer, hogy a munkahelynek ajánlást kellett írni. Én emberről ennyi rosszat még nem olvastam ! A felvételin nekem is megmutatták... ebben minden volt, ami rosszat emberről el lehet mondani. Ősszeférhetetlen, politikailag megbízhatatlan, antiszociális... minden ! Ez volt a munkahelyi vezető jellemzése. Ennek ellenére - vagy talán ezért - fölvettek, és elkezdtem az egyetemet. És ez maga volt a csoda! Úgy fél évig. A középiskola és a VIII. kerületi általános iskola után, az után, hogy végig kettes-hármas tanuló voltam, az egyetemen olyan emberekkel élhettem együtt, olyan tanároktól tanulhattam, akik számomra revelációk voltak. Aztán eltelt fél év, és elkezdem rosszul érezni magamat a bőrömben. Rájöttem, hogy ennek sincs igazából köze az élethez, a varázslathoz, azokhoz a dolgokhoz, amire az ember 18-20 éves korában vágyik. Elkezdtem olyan lehetőségeket és helyeket keresni, ahol kipróbálhatom önmagamat, a fizikai erőmet, az állóképességemet és világot láthatok ... De akkoriban nem lehetett utazni, ezért azt mondtam, hogy egy életem, egy halálom jelentkezem a Tengerhajózáshoz tengerésznek. Ott közölték velem, hogy mivel még nem voltam katona - már megint! -, nem vesznek fel. De azért megkérdezték, hogy mihez értek. Mondtam, hogy van egy szakács és egy pincér szakmunkás-bizonyítványom. Ó milyen jó, hogy ehhez értek, - mondták, mert szakácsból hiány van, és van egy egyezségük a honvédséggel, hogy a szakácsnak nem kell katonaviseltnek lennie. Azt meg se kérdezték, hogy tudok-e főzni. Nekem meg teljesen mindegy volt, hogy mi történik, én menni akartam. A következő fél év azzal telt, hogy a világútlevél után jártam meg egészségügyi vizsgálatokra, és befejeztem az első évet az egyetemen. A tanulmányi osztályon könnyes szemmel előadtam, hogy családi problémáim vannak, öreg szülők, anyagi problémák, és kértem két év halasztást. Megadták. ...anyukám kis szakácskönyvével - behajóztam. Ezután behajóztam a Magyar Tengerhajózási Rt. MS-Tisza hajójával Renibe, az akkori Szovjetunió területére. Fogalmam nem volt, hogy mi fog történni, de nem is érdekelt. Vittem anyukám kis szakácskönyvét..., mert főzni nem tudtam... Egy hónapon keresztül éjjel-nappal dolgoztam. Nemcsak a kaját, magamat is elégettem. Kenyeret dagasztottam, megsütöttem, kidobtam, újra dagasztottam ... ehetetlen volt. Nem volt megfelelő hús a fedélzeten, mert megbüdösödött ... azt is ki kellett dobni... és így. Fegyelmit kaptam, mert összevesztem a parancsnokkal, de nekem a hajózás akkor is nagyon nagy élmény volt. Az egészet csodának tartottam, mert olyan helyeken járhattam, ahol magyar ember akkoriban soha. Az első utam rögtön Afrikába vezetett, Tanzániába és Zambiába. Tanzániában bepakoltunk maniókát, ez egy fehérjedús növény, amit Észak-Európába szállítottunk, ahol az állatok takarmányozására használták. Aztán Nyugat-Európából mentünk vissza Afrikába, Marokkóba. Casablancában foszfátot pakoltak a hajóba. Ezek a kereskedelmi hajók minden útjukon mást és mást szállítanak. Egyik kikötőbe vittünk, a másikból hoztunk, de mindez engem nem érintett, mert szakács voltam. Görögországból mentünk vissza Renibe és onnan haza. Ez egy 7 hónapos út volt. A második utam az MS Petőfin volt, ez Észak-, Nyugat-Európát és a Távol-Keletet jelentette. Átkeltünk a Szuezi csatornán, kikötöttünk Thaiföldön, Szingapúrban és Bangkokban. Ezek nem csak jó kalandok voltak, hanem olyan töltést adtak, és élettapasztalatot hoztak, amiből a mai napig élek. Annyiféle embert, annyiféle helyet ismertem meg... és engem nem érdekelt a pénz. Ha kikötöttünk, mindig arra törekedtem, hogy ott mindent megnézzek. Ez jelentette a kocsmákat, a múzeumokat, de a kuplerájt is ...és minden mást, amit csak lehetett. Nagy szerencsém is volt, mert csak később tudtam meg, hogy a cégen belül ez egy büntetőhajó volt, ami sokkal rosszabb körülményeket jelent. Sem a kabinok, sem az eszközök nem olyanok, nincs légkondi. Miután én kiszálltam, be is olvasztották, mert már alkalmatlan volt a hajózásra, de nekem akkor is óriási élmény volt! ... a kultúrfelelős, az ugye a népi jancsibohóc... Két év után döntenem kellett, hogy kiszállok és visszamegyek az egyetemre, vagy maradok a hajón. Azt mondják, aki két évnél tovább szolgál, az utána már nagyon nehezen tudja abbahagyni. Én meg tudtam, hogy egészen mást szeretnék csinálni. Az egyetemen kaptam még egy év extra halasztást, amit nagyon utáltam, mert ott álltam munka nélkül. Akkor kitaláltam, hogy népműveléssel fogok foglalkozni, ezért elmentem Gallyatetőre kultúrfelelősnek, ami ugye a népi jancsibohóc. Ez azt jelenti, hogy háromszáz embernek reggeltől estig a rendelkezésére kell állni. Bohóckodni kell, hogy ők jól érezzék magukat. Mert a munkásosztálynak szüksége van a kikapcsolódásra. Ezt csak egy darabig élvezetem, aztán otthagytam. Utána havat lapátoltam, aztán négy hónapig segédmunkás voltam a Nagyvásártelepen, mert akkor azt gondoltam, hogy ott van a motívum, és ott kell megismerni az életet. Szóval mindenféle gazemberséget csináltam, de nem a pénzt miatt. Csak azért, mert nekem fontos volt. ... kilőttek, mint Lajka kutyát... Aztán elkezdtem újból egyetemre járni, utána végre elvittek katonának. Már az egyetem alatt visszamentem a Televízióba külsőzni, először mint ügyelő, aztán mint asszisztens. 1985-ben kiírtak egy pályázatot. Volt egy kisszövetkezetem 15 emberrel. Az volt a közös döntés, hogy megpályáztatták velem az Oroszlányi Városi Televízió stúdióvezetői-főszerkesztői posztját, amit nagy bánatomra én nyertem meg. Egyszerűen kilőttek, mint Lajka kutyát. Nem nagyon akartam csinálni. Semmi kedvem nem volt elmenni az akkori legvörösebb bányászvárosba. Abból állt ott a városi televízió, hogy volt egy VHS magnó és a tanácselnök asszonynak volt egy előszobája. Azt mondták, hogy na, akkor tessék, csináld! Engem világ életemben az érdekes vagy értelmes feladatok érdekeltek. Mindegy, hogy milyen körülmények között kellett csinálni. Belevetettem magam, és két és fél év alatt egy jól felszerelt stúdió épült föl, megfelelő technikai eszközökkel. Kazánkovácsból csináltam operatőrt és gyógypedagógusból szerkesztőt. Ez azért volt érdekes, mert a szakmának azt a részét is megtanultam, ami másoknak nem adatik meg. Én a kicsiből tudtam nagyot építeni. Sikerült egy televíziót felépíteni, mindegy, hogy egy városi televízió, de egy jól működő televízió volt. Közvetítőkocsink volt. Ez persze egy Barkas kocsiból lett átalakítva, de arra alkalmas volt, hogy a Magyar Televíziónak bárhonnan az országból be tudjunk játszani. ... akik különböznek a többiektől... Közben az MTV-ben is dolgoztam mint rendezőasszisztens. 87 körül kezdtem önállóan műsorokat készíteni mint adásrendező. Aztán már önállóan csináltam dokumentumfilmeket, amiből nem lehetett megélni. Ma már végképp nem lehet. Közben olyan televíziós adásokat csináltam, amikkel pénzt lehetett keresni, de nem veszik el annyira az időt. Nem nagy munka, nem nagy élvezet, de az is szakma, és jól kell csinálni. Teltek múltak az évek, és egyre több dokumentumfilmet csináltam. Mindig azok érdekeltek, akik mások, mint az átlag. Akik valamiben különböznek a többiektől, légyen ez kis vagy nagy testi fogyatékosság, vallásban vagy politikai gondolkodásban való különbözőség, vagy egyszerűen csak az életformájuk más. Gyerekkorom óta ez érdekel. Miközben ésszel megértem, hogy mitől van az emberekben akkora fenntartás, olyan utálat és gyűlölet a mássággal szemben, aközben a szívemmel soha nem tudtam megérteni. Nekem az a fontos, hogy az embereknek megmutassam az emberi sorsokat, megmutassam azt, hogy a másságban is megvannak azok a fontos dolgok, melyeket lehet tisztelni és szeretni. Az első egy Ózdról szóló 3 részes film volt, a címe, Enyém tied kié...? Mi csak a privatizációs folyamatot követtük végig. Kristálytisztán lehetett látni, hogy mekkora becsapás, gazemberség, és milyen kótyavetye folyik ebben az országban. Naivan akkor még azt hittem, hogy ha bemutatjuk a filmet, rögtön leállítják a privatizálást. Persze semmi nem történt. A Csak jobb lenne otthon... egy tífuszotthonban játszódott Balmazújvárosban. Mindenki meg volt döbbenve, hogy hogy a fenébe lehet még Magyarországon tífuszotthon. Nem is tudtak róla, hogy nálunk még vannak ilyen betegek. Ráadásul az otthon, a tífuszos betegek mellett a közvetlen közelben fogyatékos gyerekek voltak. Együtt éltek egy kastély-komplexumban! Az akkori hatalom, az akkori egészségügy ezt teljesen természetesnek vette. Erről a filmről megjelent egy kritika, melyben azt írták, hogy erre estére az országnak egy kicsit megkönnyebbülhetett a lelkiismerete. És ez az, amiben én hiszek.Ha gyakran, módszeresen és jól mutatjuk be azt a más fajta létet és gondolkodást, akkor ezzel nem azt érjük el, hogy varázsütésre eltűnik az emberekből a gyűlölet és a fenntartás, hanem egy picikét megállnak és elgondolkoznak azon, hogy mi a másik értéke. A Csatkai búcsú is életem egyik fontos munkája. Egyszer eltévedtem Csatkára, és bementem a templomba, ahol egy cigányasszony gajdolt. Ez a film elkészülte előtt két évvel volt, ... és attól kezdve ez a cigányasszony minden másnap eszembe jutott. Nem is az asszony, inkább maga a kép. Bizonyos hangulatok borzasztóan megfognak, amiket aztán éveken keresztül dédelgetek magamban. Ezeket előképeknek hívom. Aztán betegesen ragaszkodom hozzá, hogy ezt valamikor nekem meg kell csinálnom. Akkor még nem ismertem a romákat, a roma kultúrát, csak egy dolgot tudtam, hogy hihetetlen az ellenérzés velük szemben és rasszista a hangulat az országban. A cigány szó, a globális utálattal egyenlő. Elkezdtem utánuk kutatni. Cigány írókat, költőket olvastam, utánajártam a szokásaiknak, sokszor találkoztam velük. Nem zárkóztak el, segítettek, hogy megismerhessem a cigány-folklórt és a csodálatos meseviláguk . Csóli Daróczi Józseffel, aki a mai napig barátom, nekiugrottunk és írtunk egy forgatókönyvet, amit a legnagyobb csodálkozásomra elfogadtak. Lehetőséget adtak, hogy csináljak belőle egy 30 perces filmet. Akkoriban dokumentumfilmre nem volt szokás fahrtsínt, nagy lámpát, darut vinni, de én úgy álmodtam meg a filmet, hogy annak szépnek kell lenni. Azóta is folyamatosan foglalkozom romákkal. Nem szerettem a cigány kifejezést, mert pejoratív felhang kapcsolódik hozzá. Az egyik filmnek az volt a címe, hogy ...és a Mika? Ez az általam elkészített mozik legsikeresebbike. Két helyen kaptam érte fesztivál-díjat, bár ez nem annyira érdekel. Inkább az, hogy bárkivel beszéltem utána, akár hosszú évek elteltével is - beazonosított vele. Bárhol jártam vidéken, nem csak a romák, mások is elkezdtek szeretni érte. Pedig az a film semmi másról nem szól, mint egy fiatal cigánygyerek meggyilkolásáról, akit egy ló áráért öltek meg. Úgy csináltam meg a filmet, mint egy balladát. A Nem szokta a cigány a szántást, a bátaszéki romákról szól, akik országnak-világnak megmutatták, hogy a cigányok képesek földet művelni, és nem ellopják a kukoricát, hanem belevetik a földbe, és a zöldséges kertjük szebb, mint a gádzsóké. Aztán csináltam egy filmet Apa címmel egy romáról, akinek leégett a háza, két felesége elhagyta, és a konyhában lakott három gyerekkel. Tisztán tartotta őket, és szeretettel nevelte mindegyiket. Ő azért zokogott, mert nem volt munkája és nem tudott önmagának és a gyerekeknek semmilyen egzisztenciális biztonságot adni. Az volt a vágya, hogy legyen még egy szobája, ahová egy asszonyt tud vinni, és a 14 éves nagylányának is legyen külön szobája, hogy ne egy konyhában zsúfolódjanak össze négyen. A film után sokan segítettek neki. Csomagokat, pénzt kapott, meg ajándékokat. Ezért a filmért Tolerancia díjat kaptam. Na, ennyit a romákról. A sok dokumentumfilm közül érdemes megemlíteni még egyet. Gyerekgyilkosok a címe. A két részben megszólaltattunk több mint 14 gyerekgyilkos nőt, aki vagy a csecsemőjét gyilkolta meg rögtön a szülés után, vagy 1-2 éves korában. A film nagy részét Kalocsán, a női börtönben forgattuk. Úgy csináltam meg a filmet, a kétszer kilencven percet, hogy egyetlenegy ún. vágókép nincs benne. Tehát 90 percen keresztül beszélő fejeket látni. A csecsemőtetemekből kockánként csináltam egy montázst, amit fölgyorsítottam, és tulajdonképpen minden vágás egy sodrás volt, ahol villództak ezek a csecsemőtetemek. Ennyi volt az egész, és néha egy írógép kiírta azokat a tetteket, melyeket maguk az érintettek nem mondtak el, mert szégyellték. Aztán ez is a televízió nagy temetőjébe került, pedig a probléma a mai napig ugyanaz. Mit csináltam még? Elég sok mindent. Böszörményi Gyuláról egy filmet, Nagy élet a címe, amit sokan nem nagyon értettek, de nagy port kavart fel. Még Németországban is bemutatták. Gyula különböző otthonokban töltötte el a gyerekkorát. A fő "bűne" az, hogy disztrófiás. Ez nagyon komoly betegség. Ő szellemileg teljesen ép és friss, de mozgásképtelen. Erdőkertesre került egy otthonba, ahol tényleg olyan emberek élnek, akik ritkán szoktak mosolyogni. Gyula viszont nem gubózott be, nem depressziós vagy alkoholista lett, hanem író. Vett magának egy elektromos kocsit, járta az országot, gyerekeket tanított színjátszásra. Rendkívül konstruktív, értékes emberré tudott válni, nem hagyta, hogy a sorsa maga alá gyűrje. Szerintem nagyon fontos, hogy időről időre megmutassuk, hogyan élnek mások - és erőt meríthessünk belőle. Böszörményi Gyula Kucó című könyvéből közösen írtunk egy játékfilm-forgatókönyvet Nagy élet címmel. Ezen kívül van még egy forgatókönyvem a Szép öcsém násza, amely kifejezetten kosztümös, sok pénzbe kerülő játékfilm lenne. Ez egy cigányeposz, a cigányszokások homogenizált változata, ami a valóságban nincsen, csak én hiszek abban, amit annak idején a latinok gyakran mondogattak, hogy az a nép, amelyik nem ismeri önmagát, nem csinál magának isteneket és nem csinál magának nagy hősi történeteket, abból soha nem lesz igazi nagy nép. A mániám hogy egyszer valami ilyet is kellene csinálni. De soha nem lesz rá mód és lehetőség. ....ebben az országban senki nem foglalkozik a másik lelkével... Több dokumentumfilmről nem érdemes beszélni, mert rendkívül sok van. 86-tól 99-ig folyamatosan dolgoztam. Voltak évek, mikor kegyvesztett lettem és nem tudtam mozit csinálni, de volt olyan év amikor 5-6 filmet is csinálhattam. Hihetetlen nagy hatással van rám az elmúlt tizenvalahány év. Meghatároz az a fajta gondolkodás és valóságismeret, ami közben rámragadt. Engem filozófiailag is a valóság érdekel. Ez nem vicc, ez így komoly, ahogy mondom. A fikció is csak akkor érdekel, ha az életről szól. A Pattogatott kukorica című első játékfilmemben is a valóság abszurditása fogott meg. A kilencvenes évek végének abszurditása. Magyarországon a jog, az igazságszolgáltatás és a politika ördögi játékot űz az emberekkel. Akiknek lehetőségük lenne az élet minőségén megváltoztatni - és itt nem pénzről van szó, hanem emberi gesztusokról -, azokat a szónoki mondatokon kívül semmi nem érdekli. Azok vagy a karrierjüket építgetik, vagy a saját zsebüket tömik degeszre. Jelszavakat pufogtatnak, a világ megmentőjének tüntetik fel magukat, közben meg azt látjuk, hogy rengetegen lesüllyednek. Itt egyszerűen hagyják, hogy százezrek menjenek tönkre, nem anyagilag és egzisztenciálisan, hanem mentálhigiénésen. Ebben az országban senki nem foglalkozik a másik lelkével. Ez senkit nem érdekel. Pattogatott kukorica Mielőtt a Pattogatott kukoricát megírtam, már írtam több játékfilm forgatókönyvet. Mindig úgy érzem magam, mint egy parton kívüli figura, aki állandóan bebocsátást szeretne kérni a szakmai arisztokráciába. Miért? Mert nem végeztem főiskolát, nem vagyok ún. profi rendező, hanem ...fogalmazzunk úgy, hogy én egy agilis amatőr vagyok. Az a szakma, amit idáig űztem, az játékfilmes szemszögből nézve eléggé lenézett dolog. Dokumentumfilmet csinálni és televízióban dolgozni, az más fajta minőség. A Szakma, a Művészet : az a játékfilm. Mindig pályáztam az MMA-nál, de soha nem kaptam pénzt. Valószínűleg senki sem ismerte a nevemet, gondolom, a forgatókönyveket nem olvassák el, inkább az életrajzot nézik meg, az alapján meg... Szerintem ez így lehetett. De erre most kaptam pénzt! Amikor beadtam a pályázatot a Filmplus-szal, meggyőződésem volt, hogy ma, nekem egyféleképpen lehet játékfilmet csinálni. Ha a pályázat utolsó lapjára nagy betűkkel, öt felkiáltójellel odaírom, hogy Low Budget film. Valószínűleg emiatt vették a könyvet a kezükbe. A második - ez már csak utólagos információ -, hogy azt mondták, a könyv sok szempontból formabontó, más, mint az eddigiek. Friss, mai, szabad szájú, kísérletező kedvű. Vállalja a magyar sanyarúságot, a magyar filmkészítés sanyarúságát, és nem akar másnak feltűnni, mint ami. Nem akar helikopteres fahrtot csinálni, amikor kézből is meg lehet csinálni egy snittet. Szerintem ezért fogadták el. Nekem azért fontos, mert miközben ez egy komoly történet - szándékom szerint -, senki nem fog zokogni rajta, hanem nagyon jól fog szórakozni. Már a forgatás előtt elhatároztam, hogy nem a klasszikus értelemben vett művészfilmet akarok csinálni. Inkább egy jól elkészített közönségfilmet, amire beülnek az emberek, megnézik és szórakoznak. Lesz, akiben ellenérzést fog szülni, és lesz, akinek hihetetlenül tetszik majd. Vitákat fog kavarni. Szakmai körökben és a nézőkben is. Ez biztos. Számomra a film arról szól, hogy ma Magyarországon hogyan élnek az emberek - a lukácsi értelemben, a tipikus egyedek -, akik a nagy egységet alakítják és a nagy egység szubkultúráit. Ezek egymás mellett élnek, de sohasem érintkeznek egymással. Azt szeretném, ha kiderülne, hogyan élnek ennek a szubkultúrának az emberei Ez az ún. kényszervállalkozó világ. Itt a kevés pénzből, ügyeskedve megélni akarók, elsősorban nem rosszat vagy jogtalanságot akarnak elkövetni, hanem csak megélni. Semmi más kívánságuk nincs. Mindeközben rádöbbennek - tudom, lerágott csont -, hogy egy nagy fogaskerék kis fogaskerekei, akiket aztán szépen, lassan bedarál a társadalom. Kiszolgáltatottá válnak, megtörnek, és végül tönkremegy az életük. Az egyszerű emberek sajátossága, hogy feladják a harcot. Mindenki fut a pénze után, mert a jogrendszer képtelen ennek a hatalmas kvázi változásnak utána eredni. A bírósági döntési mechanizmus képtelen érvényt szerezni a jognak. A mai világ arról szól, hogy gazemberek vannak, hogy behajtók vannak, agresszivitás, maffia van, ami a jog helyett képes rendbehozni egyesek ügyes-bajos dolgait. Az én szereplőm abba a jogi csapdába esik, hogy ellopják a pénzét - amit tisztességesen éveken keresztül gyűjtött -, és mivel érzi, hogy a rendőrség nem képes visszaszerezni, úgy dönt, hogy egy jól elhelyezett pofon majd megoldja a gondját. De Forintos Géza (Cérna) nem csak a pénzét veszítette el, hanem azt a régi vágyát is, hogy örökbefogadjon egy gyereket, mert neki nem lehet saját. Így egyidejűleg egzisztenciálisan és emberileg is bukik. A főhősömnek az a tragédiája, hogy pont két olyan baldóverba botlik bele, aki maga is szerencsétlen. Sajátos, hogy ebben a filmben majdnem mindenki pórul jár. Majdnem mindegyikőjük esetlen, de azért egy kicsit mindenkit lehet szeretni, mert lehet rajtuk mosolyogni. Egyértelműen senkit nem tudunk elítélni vagy megvetni. A filmben Cérna először ezzel a két behajtóval találkozik. Terminátor és Penge nagyon erőszakos, kemény, nyers fickók. Az egyik a másik csatlósa, "szancsópanzája". Aztán a történet közben találkoznak prostituálttal, meleg párral, mindenféle figurával. A film műfaja áldokumetumfilm. A jó dokumentumfilm hatásmechanizmusa abból indul ki, hogy te azt hiszed, amikor nézed a filmet, hogy az maga a valóság. Akinek az életébe bepillanthatsz, nem kreált fikció, hanem az maga az élet. Ezért fontos, hogy hitelesek legyenek a figurák. Abban az értelemben is, hogy ne ismert arcok legyenek. Ha ismert arcot mutatok, akkor más a néző agyában a mechanizmus. Ha ismert színészt lát, akkor azt mondja, ha ez játék, akkor miért kell hozzá a dokumentumfilm forma? Normál játékfilmet akkor csinálhattam volna, ha ugyanezt a történetet egészen másképp dolgozom fel. Ezért volt fontos, hogy amatőrök játszanak, vagy olyan színészek, akiket a magyar nézők mozivásznon még nem láttak. Ebben az országban nagyon fontosak ezek a közegek, ezek az emberek, mert biztosan érdekli a többieket, hogy a gazember hogy él, hogy a fradidrukker vagy a prostituált hogy él, milyen szavakat használ, milyen gondolatai vannak, hogy éli a hétköznapjait. Ez nekünk fontos. Az, hogy ez Ameriában bárkinek fontos lenne, abban nem vagyok biztos. Nem hiszem, hogy ez nagy reveláció lesz egy más fajta kultúrában. Ehhez a filmhez, ha kevés is, de kellett pénz. Arra törekedtem, hogy a legkisebb költségből próbáljunk mindent kihozni, ami azt jelenti, hogy stúdióban soha nem dolgoztunk, külsőben soha nem zártunk le területet, és nem használtunk sok statisztát. Mindez az életszagúsághoz is kellett. Azt szokták mondani, hogy Magyarországon nem lehet játékfilmet készíteni az MMA nélkül. Ennek az az egyszerű oka, hogy akkor van lehetőség máshonnan pénzt szerezni, ha az MMA megadja a kezdeti lökést. Utána már lehet koprodukciós tárgyalásokat kötni, utána az ORTT-től, a Nemzeti Kulturális Alaptól, a BNV-től, BKV-tól, bárkitől lehet pénzt kunyerálni. A mozikészítés egy nagy pénzkunyerálás. Ha viszont az MMA nem teszi meg az első lépést, akkor nagyon nehéz. Az a baj, hogy Magyarországon nincs piac. A mozi igazából akkor üzlet, ha van piac. Ehhez megfelelő nézőszám kell, amihez viszont megfelelő mozihálózat és forgalmazó kell. A miénk egy kicsi piac, ami jelen pillanatban elamerikanizálódott. Az MMA tízmilliót adott, az ORTT 14-et, de ők kikötötték, hogy egy 35 mm-es mozikópiának is kell születnie. A Magyar Televízió kb. hatmillió forint szolgáltatással van a produkcióban. Ezen kívül sokan segítettek a maguk módján. Nagy népi összmunka volt, úgy ahogy falun egy házat föl szoktak építeni. Szerintem amikor az ember filmet csinál, játszik is egy kicsit. Amikor jó filmet látok, mindig azt érzem, hogy azok, akik készítették, élvezték a munkát és megpróbáltak játszani. Ez nekem most egy ilyen játék volt. Sok visszatérő formai játék is van a filmben. Minden olyan, mint a valóságban, de mégis minden más. Minden önmagának a karikatúrája. Ez a figurákra és magára a filmre is vonatkozik. Sok olyan helyzet látható a filmben, amikor werkesen dolgoztunk, ahol bennmaradtak a kiszólások, a fésületlenségek, az ilyen forgatások jellemzői. Benne van a riportfilmek sutasága is. Ez nem egyszerűen csak egy történet elmesélése, hanem formai játék, formai kísérlet is. Majd meglátjuk, hogy veszik az emberek, akik hozzászoktak a két és fél-három másodpercenkénti változásokhoz, akiknek a sodrás, a lüktetés, a képek vibrálása a fontos, és az, hogy nem kell gondolkozni. Lassan elfelejtjük azt a tempót, amihez régebben hozzá voltunk szokva. Hol vannak már a régi Jancsó filmek, amikor egy jelenet akár 15 percig is eltartott? Nekem ez volt az első játékfilmem, de mivel van előéletem a szakmában, olyan emberekkel akartam dolgozni - és itt most nem csak a színészekre gondolok -, akik eddig még nem tudták megmutatni az oroszlánkörmeiket. Amíg elzárják előlünk a lehetőséget, addig csak félbefűrészelt kis óriások maradunk. A film gyártója a Filmplus Kft. sem csinált még eddig játékfilmet, bár maguk a producerek - Hollósi G. Zsuzsanna és Varga Gábor - már közreműködtek játékfilmeknél gyártásvezetőként, felvételvezetőként. Nemes Tibor az operatőr viszont már évek óta dolgozik a szakmában. Mestere Grunwalsky Ferenc, akinek sokszor volt másodoperatőre. Tibi az a figura, aki kifejezetten erre a stílusra alkalmas - mert az egy stílus, amit mi előállítottunk. Hihetetlen érzéke van hozzá, hogy bizonyos helyzetekben olyan atmoszférát teremtsen, úgy komponáljon, hogy a képeknek szaga legyen. Ezt nagyon nehéz megcsinálni. Nagyon sok tehetséges operatőr van, és ha van idő világítani, szöszmötölni, akkor gyönyörű dolgokat tudnak csinálni, de az a tapasztalatom, hogy olyan azért kevés van, aki gyorsan dolgozik és az adott pillanatban rögtön tud reagálni a rezdülésekre. Tibi ilyen. Ezért gondoltam őrá. ...mindig motívumot gyűjtök. Belső igényem, hogy megismerjem az életet, aztán ezt a tudást valamilyen módon átadjam másoknak. Nem tudom miért van ez bennem. Ha elmegyek valahová, azt mindig úgy hívom, hogy - motívumot gyűjtök. Szeretem elmesélni, amit a világról meg az életről tudok. 1999. április 10.
Gábor Péter filmrendező 44 KByte
55 KByte