Muhi Klára: Az alkimista és a szűz
Beszélgetés Kamondi Zoltánnal

Kamondi Zoltán
Kamondi Zoltán

23 KByte
A Halálutak és angyalokat 1991 ben mutatták be. Készülő filmed - 7 év után - egy jelenkori alkimistáról szól, egy zaklatott életű vegyészről, aki bizonyos körülmények között képes aranyat csinálni. Gondolom, nem ez az egyetlen filmterv, ami ennyi idő alatt megszületett?

Nem, jó néhány forgatókönyvet írtunk, s annak sok oka van, hogy most épp ez forog. Régen sorbanállás volt a filmrendezők között. Volt aki gyakrabban kapott lehetőséget, volt aki sűrűbben, de ha valaki már feltűnően régen nem csinált filmet, akkor azért sorra került. S ez a pszichológia szerintem most is érvényesül. Persze ma már keményebb a világ, el lehet tűnni örökre, de aki állandóan kilincsel, folyamatosan küzd, előbb utóbb odaér. Én ezalatt a hét év alatt egyetlen napra nem adtam föl, s egy olyan óra nem volt, amikor azt gondoltam volna, hogy esetleg nem fogok többet filmet csinálni. Nem voltam kétségbeesve, sőt! Halálosan meg voltam győződve róla, hogy csak azon múlik a dolog, hogy van-e elég türelmem.

A hét év alatt rengeteget változott a magyar filmgyártás. De most ne az állandósult pénzhiányról beszéljünk. Inkább arról, hogy ma azzal hitegeti magát a szakma, hogy születőben van a produceri rendszer. Valóban így van ez szerinted?

Talán tényleg elmondhatjuk, hogy már kezd kialakulni. Abba, hogy Az alkimista.. filmnovellája létrejött, s hogy elkezdtünk forgatni, a producereim [Makk Károly, Árvai Jolán, Miskolczi Péter] kemény munkát fektettek. Az én filmemről valóban elmondható, hogy produceri film, a szónak még abban az értelmében is, hogy a producereim nagyon komolyan beleszóltak a novellába, a forgatókönyvbe, sőt a szereposztásba is.

A végső változat tehát egy alkusorozat eredménye lesz?

Nagyon komoly veszekedések, bizonyos helyzetekben megalázó követelések, más helyzetekben jelentős segítségek - igen alkuk. Egyszóval rendkívül határozott a produceri jelenlét ebben a filmben az első pillanattól kezdve.

Pedig amikor a forgatókönyvet olvastam, úgy éreztem igazi szuverén szerzői film lesz ez is, akárcsak a Halálutak és angyalok.

Nekem azt kellett felmérnem, és ez alapkérdés, hogy az ember a rengeteg igény és követelés, produceri közbeszólás és különböző anyagi megszorítások során képes-e megőrizni azt a magot, amiből a filmterv valamikor, évekkel ezelőtt megszületett. Ez egy nagy meccs, és könnyen el lehet csúszni. Számtalan helyzetet éltem meg, amikor azt gondoltam, hogy most elbuktam. De tudtam, hogy nekem az a dolgom, hogy vállaljam a legdurvább konfliktust is, akár az engem legjobban szerető emberekkel is, hogy azt csinálhassam meg, amiben hiszek. Mert ha belemegyek az első kompromisszumba, onnantól kezdve nincs megállás.

Az alkimista és a szűz - akárcsak az első filmed - rendkívül látványos darab lesz, s egy sor elem, motívum emlékeztet a Halálutak...-ra. Döntő különbségként érzékeltem viszont, hogy itt van egy viszonylag egyszerűen követhető történet.

A Halálutak.. fogadtatása nagyon ellentmondásos volt. Sok helyre utaztam a filmmel, sokféle közönség előtt láttam, s az volt a végső tanulság számomra, hogy tulajdonképpen bután csináltam a dolgot. S hogy ezek után azt a fajta filmet, amiben én hiszek, s amiről az elmúlt hét évben nem változott a gondolkodásom egy paraszthajszálat sem, sokkal rafináltabban kell csinálnom.

Akkor halljuk, milyen filmben hiszel?

Az a film, amiben én hiszek, a képekkel kommunikál, és a képekkel vált ki érzelmeket. S a szó, vagy a dramaturgia csak arra jó, hogy árnyalja, segítse ezt a képi beszédet. Az alkimista... is ilyen film, de ma már ravaszabb lettem, s tudom hogy kell egy áttekinthető, könnyen átélhető és nagyon egyszerű cselekményszál, ami a legközhelyesebb dramaturgia szerint működik, s ami végig tud vezetni bárkit, bármilyen kulturáltságú nézőt a filmen. S azt szeretném, hogy amit én mögé teszek, az szinte rejtve legyen ott. Semmiképp sem egy tolakodó filmnyelvre gondolok. Aki viszont fogékony erre, az a legnagyobb mélységet tudja mögé látni, gondolni és érezni egy ilyen egyszerű történetnek.

Ezt már egyszer feltalálták, ilyen filmeket csináltak a korai expresszionisták. Ilyen a Metropolis, vagy a Dr. Caligari. Rendkívüli látványgazdagság, és viszonylag egyszerű szüzsé.

Igen, jót mondasz, mert nekem pl. a Dr. Caligari az egyik kedvenc filmem. A Metropolist nem annyira szeretem, de a Caligari valóban iskolapéldája annak, amiről beszélek. És szerintem rengeteget tanulhatna a hangos film előtti korszak filmjeiből az egész modern filmművészet. Amikor a 30-as években a hang miatt elterjedt egyfajta narratív forma, ott bicsaklott ki valami végérvényesen, ott veszített el a film valami alapvető dolgot, amiért egyáltalán feltalálták. Erre talán én érzékenyebb vagyok, mint mások, mert sok műfajban tevékenykedem, televíziózok, csinálok színházat, írok, ezért mindig kénytelen vagyok föltenni magamnak a kérdést, hogy azt a témát miért épp ott csinálom meg. Miért színházban, és nem dokumentumfilmben, vagy novellában.

Az alkímia érdekel téged? Vagy ez csak egy szimbólum ebben a filmben?

Nem is szimbólum, inkább metafora. Pontosabban azt szeretném, hogy metafora legyen és ne csak egy szimbólum. Mert azt gondolom, hogy ennek a kornak, amiben mi most élünk, s a helyzetünknek alapmetaforája az alkímia.

Abban az értelemben, ahogyan az alkimistáról gondolkodtak régen? Hogy aranyat csinálni istenkísértés, az ördöggel való cimborálás? Vagy hogy minden arany, minden érték, amit ma létre akarunk hozni, rögtön széthullik, és visszaalakul?

Igen, mindez együtt, pontosabban annak a problematikája, hogy egy anyagi vagy egy materiális terméket kell létrehoznom ahhoz, hogy egy szellemit produkáljak, és egy szellemi termék csak úgy hozható létre, hogyha annak van egy materiális alapja. Ugye, én egy filmet csak úgy tudok megcsinálni, ha pénzt szerzek, és hogyha egy filmet megcsinálok, azzal pénzt keresek.

A filmrendező egy alkimista tehát?

Nyilván, de szerintem mindenki az, aki ma valamit létrehoz. Kivéve az alanyi költőt, aki egy fillért sem kap a verseiért. Ma ők a szent emberek, ami egy más kategória. Egyébként a clochard-ok, költők, vándorcigányok, remeték - a világból kivonultak - is nagyon vonzanak, de az én filmem nem róluk szól.

Ez a te aranycsinálód elég ellenszenves figura egyébként, legalábbis a forgatókönyvben. Keres valamit, de semmit nem talál, semmit fel nem fedez, semmit végig nem csinál, talajtalan, gyökértelen, elszalad a szerelem mellett, egy lehetetlen alak.

Én azt gondolom erről, hogy lehetetlen alakok vagyunk mindannyian. Elnézést a többes számért, téged is egy lehetetlen alaknak tartalak, mert ez egy lehetetlen kor. Aki ma nem lehetetlen alak, az nem ennek a kornak az embere. Vannak szentek és szeplőtlen lelkek, de ők nem ebben a korban élnek. Ők a saját elhatározásukból vagy a körülmények kényszerítő hatására kiszakadtak ebből a korból. De aki ebben a korban él, és itt az ÉL szót szeretném hangsúlyozni, a vitalitást, az energiát, aki itt és most akarja magát megvalósítani, az ilyen lehetetlen.

Van ebben a filmben életrajzi motívum is, gondolom?

Hát persze, tele van vele.

Elárulhatom, hogy el akartad játszani az alkimista Szirákit?

Igen, de az kényszerhelyzet volt. Mert volt egy főszereplőnk, Lukáts Andor, aki fél éven át mozdíthatatlan volt a pozíciójában. Minden színészt hozzá kerestem, és a forgatás előtt tíz nappal olyan helyzetbe kerültünk egymással, hogy kiderült, nem tudom vele leforgatni a filmet... És mivel leszervezett helyszínek voltak, semmilyen más gyors megoldás nem tűnt lehetségesnek, mint az, hogy én elvállaljam hogy eljátszom Szirákit. Amitől borzalmasan féltem, hihetetlen szorongásmennyiséget sugároztam magam köré. Mígnem az egyik producer, nevezetesen Makk Károly haza nem érkezett Londonból, és azt nem mondta erre az elmebajra, hogy stop. S elúszott ugyan a forgatáskezdés, rengeteg pénzt elveszített vele a produkció, de találtunk egy olyan főszereplőt, a lengyel Marius Bonaszewskyt, aki szerintem rendkívül izgalmas és nagyon jó, s úgy érzem, hatalmas nyeresége a filmnek.

Egy “aranycsináló” korban egyetlen “alkimista” színészt nem találtál Magyarországon?

Hát igen... sajnos a magyar színészek hihetetlenül rossz mentális helyzetben vannak, főleg a férfiszínészek. Azzal az egzisztenciális csapdával magyarázható, amiben vergődniük kell.

A szereposztás egyébként nagyon izgalmas. Egy fantasztikus lengyel, egy még fantasztikusabb valamikori birkózó, Növényi Norbert, és egy gyönyörű főiskolás lány, Ónodi Eszter.

És ne felejtsük el a másik fantasztikus lengyelt, a nagymamát alakító Danuta Szaflarskát. Azt gondolom, hogy ő egy gyöngyszeme ennek a filmnek.

Az alkimista... egy groteszk, helyenként kegyetlen humorú film. Valaki azt mondta itt a forgatás során, hogy a Waters-filmekre emlékezteti.

Groteszk, igen, de Watershez semmi köze. Én őt rendkívül lelketlen palinak tartom. Cinikus embernek és rossz művésznek. Ettől függetlenül az a szemlélet, amit ő képvisel, nagyon up to date. Tehát amikor arról beszélünk, hogy egy lehetetlen korban lehetetlen emberek vannak, akkor azt is hozzá kell tenni, hogy csak lehetetlen filmekkel lehet kifejezni ezt a kort. És Waters korunk egyik leglehetetlenebb filmrendezője. Nem véletlen, hogy ilyen karriert tudott befutni. De ha egy kicsit szélesebb látókörrel ítélsz, és kiragadod ebből a mostani világból a filmjeit, szerintem értékelhetetlen, amit csinál. Számomra Az alkimistában épp az az egyik legnagyobb kihívás, hogy lelke legyen a filmnek. S ez nagyon nehéz. Lelket lehelni valamibe, de úgy, hogy az ne legyen érzelgős, ne legyen szentimentális, vagy komolykodó.

És mi a másik nagy kihívás?

A másik az, hogy ez a meseszerű, groteszk, filozofikus kalandfilm egy koherens stílusban tudjon megszületni. Öntörvényű, és önmagát definiáló stílusban.

A stílus az valami olyasmi, ami már eldől a forgatás előtt?

Egy film stílusát nagyon nehéz megtalálni. Az ember nagyjából behatárolja, hogy mit szeretne csinálni, de a stílus alapvetően csak a forgatáson dől el. S nem is az első napokban, inkább a közepén. A rendező visszanézi a musztert, és azt mondja, hogy ez olyasmi, amire gondolt, másvalamire meg hogy ez nem olyasmi... A stílus megteremtése folyamatos keresés.

Ez azt jelenti, hogy nagyon sok pici döntést hozol a jelenetek alatt, közben, előtt, ami a forgatókönyvhöz képest változás?

Igen, persze. Ugye kezdetben, az első forgatási napokon az ember nagy, durva döntéseket hoz. És ahogy halad előre a film, úgy finomodnak ezek a döntések. Persze a kezdeti nagy durva döntések időnként nagy durva tévedéseket is eredményezhetnek...

Az alkimista Sziráki történetének a filmedben van egy múltbeli párja. Enyedi Ildikó Bűvös vadászában is hasonlóan összeértek bizonyos korok bizonyos dramaturgiai pillanatokban...

És nagyon hasonló a kérdésfeltevés a Simon mágusban is, amit Ildikó velem párhuzamosan forgat. Nagyon szeretem és tisztelem őt, azt hiszem, mondhatom, hogy jó barátok vagyunk, és teljesen természetesnek tartom, hogy azonos korban élő, azonos kultúrájú és érzékenységű emberek azonos problémákat vetnek föl. Úgy veszem észre, mindkettőnket nagyon izgat magának az időnek a kérdése. Ami egyébként szerintem semmilyen műalkotásban sem megkerülhető, különösen egy olyan művészeti ágban mint a film, a zene, vagy a színház, ami az időben bomlik ki.
Az én filmem egész dramaturgiai struktúrája a circulus vitiosus elvére épül, az örök visszatérés, örök körforgás elvére. Épp az időnek a filmidő konvencionális kezelésétől távol álló, sőt azzal ellentétben álló kezelésére. Nagy kérdés, hogy működik e ez majd. Mindez épp most, a vágóasztalon fog kiderülni.

Kamondi Zoltán: Halálutak és angyalok (1991)
Kamondi Zoltán:
Halálutak
és angyalok (1991)

64 KByte

44 KByte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár fórum fórum mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap